Kruza Richárd

A portrézás alapjai

Ismerni és alkalmazni az alapelveket éppoly fontos, mint időnként eltérni tőlük. Az emberi arc ábrázolása nem egyszerű feladat.

Korábbi cikkünkben a tájképfotózás alapjaival foglalkoztunk. Az emberfotózás, ezen belül is a portrézás sok szempontból éppen ellenkező technikai megoldásokat kíván meg a fotóstól, mint tájak fotózása esetében. A lényeg azonban nem ez, mivel a technika itt sem cél, hanem eszköz. A cél az, hogy portréinkon az köszönjön vissza, amit látni szeretnénk. Sorozatunk továbbra is a kezdő vagy amatőr fotósoknak kíván kiindulópontot adni.

Az emberfotózás, ezen belül is a portrézás a legnépszerűbb fotótéma, amely nagy kihívás elé teszi az alkotót. Egy ember ábrázolása sokféleképpen történhet, a tömeg fotózásától egyetlen emberről készített művön keresztül leszűkítve egészen az emberi arcig. A fotóművészetben, festészetben a porték különleges helyet foglalnak el. Ennek oka, hogy az arc tartalmazza a legtöbb információt az emberről, vagy arról amit az alkotó ki akar fejezni portréjával a modellről, vagy a modell felhasználásával bármiről. Éppen ezért ha a művünkön lévő látványt a lehető legjobban leszűkítjük az emberi arcra, a hozzá tartozó legszükségesebb testrészekre vagy képelemekre, a (látszólag) lényegtelen elemek eközben a háttérbe szorulnak. A szemlélő részéről ilyenkor automatikus és megfelelő mértékű figyelem összpontosul a lényegre: a modell arcára és arra, amit az közvetít. Ilyen a jó portré.

Itt fontos megjegyezni, hogy általános, minden egyes helyzetre érvényes portézási szabály nincs; ahány modell annyi különféle emberi arc, és ahány alkotó, annyi interpretáció, cél és mondanivaló. Csupán olyan közismert standard alapelvek léteznek, melyek szigorúan és maximum kiindulási pontnak, vagy referenciának nevezhetőek. Ezeket persze ismerni kell annak érdekében, hogy ezekből induljunk ki akkor, ha modellünkben meglátunk valamit, és szeretnénk azt kifejezni egy portré formájában.

Ezen szabályok képezik az alapot, amihez viszonyítva fogjuk végül egyéni beállításainkat elvégezni a gépen. Azért, hogy portéink egyéniek és beszédesek legyenek. Ugyanazokat a beállításokat mechanikusan elvégezni vagy erre törekedni teljesen értelmetlen, így ugyanis nagy esélyünk van arra hogy portéink uniformizáltak és üresek legyenek. Az alapként definiált portrézási szabályokkal az akár teljesen ellentétes beállításoknak ugyanolyan létjogosultságuk van mint a "normális" beállításoknak, és bizonyos helyzetekben abszolút szükségesek is lehetnek.


A lényeg tehát az, hogy modellünk arcát, kellő empátia és mondaniváló birtokában örökítsük meg (ezek nélkül felesleges fotózni, az eredmény egy felszínes, üres kép lesz), fotónkon azt lássuk vissza, amit mi is látunk. Az emberi arc elemeinek térbeli formavilága végtelenül bonyolult. A látványt a való világban az emberi agy a két szem által közvetített látványból érzékeli és dolgozza fel, melyet a fotózás esetében egy sík lapon kellene valahogy rögzítenünk. Ez valójában lehetetlen, azonban a bevált módszerek alkalmazásával lehetséges az arc bizonyos elemeinek, hatásának, illetve összhatásának kiemelése, háttérbe szorítása, sőt eltorzítása is. A torzítás ugyanis lehet cél is, hiszen van olyan szituáció, amikor a klasszikusnak számító beállításokkal ellentétes műveleteket végezve érhetjük el a modell arca bizonyos tulajdonságainak szándékos kiemelését.

Nézzük mindjárt az egyik legfontosabb, portézásnál alkalmazott látványelem, a megfelelően mosott háttér létrehozásának alapmódszerét. A tájképfotózás esetében teljes egészében éles képre törekszünk, mert így reprodukálhatjuk legjobban a látvány egészét. A portrézásnál más a cél: az egészből ki akarunk ragadni valamit. Tesszük ezt azért, mert szeretnénk a befogadó szemlélő figyelmét legfőképpen az arcra, illetve arra irányítani, amit az arc közvetít.

Az emberi szem által érzékelt látványból az agy úgy szelektál, hogy a lényegre figyel: autóvezetés közben ha az utat nézzük, nem tűnik fel, szinte nem is látjuk a szélvédőn lévő port vagy rákenődött bogarakat. Természetesen látjuk, de mivel szemünk optikailag az útra fókuszál, a szélvédőn lévő bogarak diszkrét homályban vannak éppen olyan mértékben, hogy agyunk emiatt automatikusan ignorálja ezeket a mellékes dolgokat - ezért vagyunk képesek az útra koncentrálni.


Portrék készítésénél a leggyakrabban tudatosan, konkrét céllal kell alkalmazni a háttér ilyesforma szerkesztését. Ezt az effektust alapvetően a témára való fókuszálással és a rekeszérték csökkentésével, tehát tág rekesznyílással tudjuk elérni. Ezen tevékenység azért kellemes, mert a rekesz növelésével a lencse egyre több fényt ereszt át, és nem kell nagy ISO értéket, tehát magas érzékenységet alkalmazni. A rekeszt tehát (elvileg) növelhetjük, amíg csak akarjuk. Portrék esetében amúgyis nagyon fontos a jó képminőség, illetve az, hogy jól láthatóak legyenek az arcon, arcbőrön és - ami a legfontosabb - a szemeken lévő részletek, valamint a korrekt színvilág. Ez pedig - főleg a kompakt gépekkel - magas érzékenységgel nem megy. Éppen ezért tipikus körülmények között tág rekeszre és alacsony ISO-ra kell törekednünk.

Minden fotós ismeri a természet és portéfotózással kapcsolatos gyakran hangoztatott közhelyet, miszerint "homogén, mosott háttérre van szükség". Csupán erre törekedni azonban édeskevés a portré esetében a jó háttér megalkotásához. A háttér ugyanis annak ellenére, hogy mint konkrét elem kikerül a képet szemlélő direkt figyelméből, éppen ugyanolyan jelentőségű funkciót tölt be, mint bármi más a képen, beleértve magát a modell arcát vagy szemeit. Ha ugyanis egy fotó jól van megkomponálva, azon semmi felesleges vagy akárcsak másodlagos dolog nincs - a kép minden része egyformán fontos.

Ha így közelítjük meg a háttér szerepét, és sok jó fotót és festményt nézünk meg, a portrézás esetében magunktól is rájövünk, hogy szükséges foglalkoznunk azzal, milyen háttereket is lehet és kell alkotnunk.


Valóban, van olyan eset amikor a lehető legjobban homogénné és mosottá kell tennünk a hátteret. Amennyiben az arcot teljesen ki akarjuk emelni, szeparálni akarjuk a környezettől, mert csak magára az arcra vagyunk kíváncsiak, csak az arc kell nekünk. Ilyenkor az ember legszívesebben azonnal egy műterembe rohanna, hogy megfelelő körülményeket teremtsen, bevilágítsa az arcot ahogy csak akarja, és ízlés szerinti hátteret készítsen. Ez azonban spontán vagy külső helyszíneken, tehát az esetek döntő többségében lehetetlen. A mélységélességet ilyenkor a lehető legkisebbre állítjuk. Ilyenkor lényegében egyetlen, a háttérrel kapcsolatos komponálható paraméter marad, ami viszont nagyon fontos: a háttér színvilága. Ha ugyanis az nem szép, vagy nem illik a modellünk arcához, lehet az akármilyen mosott, az eredmény nem lesz jó. Ilyen esetekben tehát a fotós a legtágabb rekeszt állítja be, például f2 vagy f2.8 attól függően hogy gépén mi a maximális érték, keretez és exponál.

Azonban a digitális kompakt és bridge gépek tulajdonosai azonnal észreveszik, hogy általában még legtágabb rekeszbeállítás esetében sem tudnak olyan mosott hátteret képezni, mint amilyeneket a professzionális gépekkel készült fotókon látni lehet. Ahogy korábbi cikkünkben említettük, az ilyen gépek által produkált mélységélesség a filmet kiváltó digitális képérzékelő más mérete és elhelyezkedése miatt a hasonló filmes, vagy főleg tükörreflexes gépekéhez képest nagyobb, ami jelen esetben, portézáskor nehezíti a dolgunkat. A problémára azonban van megoldás.

A mai digitális kompakt gépek szinte kivétel nélkül egyre erősebb zoom optikával vannak felszerelve. Zoomoláskor, tehát a gyújtótávolság növelésével párhuzamosan a mélységélesség is csökken - senki nem látott pl. egy 500mm-es teleobjektívvel készített temészetfotót, melyen ne lenne mosott a háttér. Portrézáskor tehát ha mosott hátteret szeretnénk, menjünk távolabb a modelltől, zoomoljunk be, fókuszáljunk az arcra és exponáljunk, így meglesz a várt eredmény. Ezt túlzással úgy is ábrázolhatjuk, hogy a digitális kompaktok esetében a mosott háttér kevésbé függ a rekeszeléstől, mivel azt amúgyis a legtágabb állásra kell tennünk, hanem inkább attól, mennyire távolodunk el, és mennyire zoomolunk rá a modell arcára.


Amennyiben esztétikus portréra törekszünk, általában amúgy is jót tesz ha távolabbra helyezkedünk a modelltől és zoomolunk. Ilyenkor ugyanis az optika összeszűkíti a tér mélységét, ami a két dimenziós fotón jót tesz az arcnak, és előnyösebben fog megjelenni. Muszáj megjegyezni azonban, hogy mint minden más szabály esetében, ennek ellenkezője is igaz, és van szituáció és olyan arc, melyet - például bizonyos elemeinek kiemelése, vagy a egész torzítása érdekében - nagylátószögben, egészen közelről és szokatlan szögből érdemes lefotózni.

Persze a távolról zoomolást sem lehet a végtelenségig csinálni, mert tág rekesz ide vagy oda, ahogy zoomolunk, optikánk fényáteresztő képessége úgy csökken, ehhez pedig párosul kezünk remegése. Tehát minél erősebben zoomolunk, annál nagyobb az esélyünk a bemozdult, mosott fotókra - különösen ha kevés fényben dolgozunk. Magasabb ISO érték beállítását pedig a képzaj kiküszöbölése miatt lehetőleg kerülni akarjuk majd. A helyzeten sokat segít az optikai képstabilizáló rendszer (ha gépünkön van olyan), ami nem összetévesztentő a gépben lévő szoftveres álmegoldásokkal, mivel működési elve nem is hasonlít rá. Az optikai képstabilizálás legyen bekapcsolva, a szoftveres ne, helyette inkább találjuk meg magunk a számunkra és gépünknek leginkább megfelelő kompromisszumot a beállítások kombinációját illetően.

Általános recept arra vonatkozólag, hogy adott körülmények között milyen beállításokkal milyen messziről lehet portézni nincs, mert minden géptípus más paraméterekkel rendelkezik. Az optikák is nagyon különböznek, meg kell ismerni, milyen beállítások mellett hozza gépünk a legjobb formáját, a legjobb képminőséget. Ezért kikerülhetetlen a sok gyakorlás, hogy a fotós megismerje gépének tulajdonságait, mégpedig úgy, hogy otthon, képernyő előtt nézi meg az eredményt. Problémát jelent a kompakt gépek tulajdonosainak ugyanis, hogy a mélységélességet illetve hátteret fotózás közben nem érzékelik eléggé. Manapság ugyan egyre nagyobb és jobb felbontású képernyőket építenek a kompakt gépekre, azonban ezek a mesterséges képek ehhez még így is túlságosan kicsik és pixelesek. Komponálás szempontjából a tükörreflexes gépek esetében ilyen szempontból sokkal jobb a helyzet, hiszen a keresővel közvetlenül a gép optikáján keresztül látunk.

Mindezek figyelembevételével kell tehát kifejlesztenünk abbéli képességünket, hogy portréink háttere szándékunknak megfelelő mértékben legyen mosott. Fontos szempont ugyanis, hogy a modell környezete fontos-e és mennyire. Amennyiben alanyunk kontextusban van a környezetével, tehát fontos jelentősége van a helyszínnek és az abban lévő tárgyaknak vagy elemeknek, esetleg tájnak, azokat úgy "kelthetjük életre", ha kevésbé töltjük ki a képet az alany arcával, és engedjük hogy néhány, szerintünk fontos háttérelem is látható legyen, és emellett rekeszeléssel illetve alanyunkhoz való közelítéssel és kisebb gyújtótávolság alkalmazásával növeljük a mélységélességet. Így szándékosan előkerülnek tárgyak a háttérből és láthatóvá, olvashatóvá válnak.


A másik alapvető kritérium a portrézás esetében a megfelelő mennyiségű, fajtájú és irányú fény. A megvilágítás témaköre minimum még egy cikket igényelne, ezért most csak érintjük a témát. Az emberi arcot fotózáskor úgy kell megvilágítani, hogy a sík lapon, fotográfián érzékelni lehessen végtelenül bonyolult formavilágának valamely részét. Az a legrosszabb, ha a fény a modell arcába pontosan szemből érkezik, tehát például egy fényképezőgépre szerelt vakuból. Ezért - amennyiben lehetséges - helyezzük úgy a modellt vagy a fő fényforrást (pl. ablakot, lámpát), hogy kicsit oldalról, ideális esetben a fényképezőgéptől számított 45 fokból érje a modell arcát. Ha a fényforrást a modell arcával egy vonalba eső tengely felé mozgatjuk látni fogjuk, hogy a fény egyre nagyobb árnyékokat fog képezni az arcon, tehát kísérletezzünk.

Fényképezőgépünk kis fényerőre állított vakuja viszont nagyon jótékony hatást tud gyakorolni olyankor, ha túl soknak és sötétnek találjuk az árnyékokat, ilyenkor ugyanis szépen kitölti a sötét részeket. Nem kell csodálkozni tehát azon, ha déli napsütésben, szabadban sok fotós villogó vakuval fotóz. Mozgó fotótémát fotózva pedig nem lehet tudni, hogy éppen exponáláskor, a legjobb pillanatban milyen pozícióban lesz a modell arca, és mekkora árnyékok lesznek rajta. Ilyenkor jobb vakuzni. Zárt térben, főleg fehér falak között már könnyebb szórt fényt produkálni. Sokszor elég, ha a külső vakut a menyezet felé irányítjuk, mivel a falak sokszor szinte minden irányba, egyenletesen szórják a fényt. Érdemes azonban fejleszteni technikánkon, és állandó fényt irányítani az arc felé az egyik oldalról, a másik oldalról pedig gyenge derítőfényt csinálni, mondjuk egy fal felé forított lámpa vagy vaku segítségével.


Fény és vakuzás témakörben az amatőr fotósnak az alapok ismerete mellett szintén fontos a kísérletezés, mivel megfelelő ismeret és gyakorlat szükséges ahhoz, hogy kialakuljon valamilyen elsajátított technika, és a fény tudatos használata a számára kívánatos szinten. Azonban a fent leírt legalapvetőbb információkat és elveket akkor tudja kreatívan felhasználni a fotós ha megérti, szükség van arra is, hogy portrézáskor időnként a szabályoktól ellentétes technikákat is alkalmazzon részben, vagy akár teljes egészében.

Hozzászólások

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!
Bejelentkezéshez klikk ide
(Regisztráció a fórum nyitóoldalán)
  • JCSR Apache #6
    Ez szörnyű ocsmány. Beteg emberekről csinál képeket, kész depresszió. Kár megnyitni.
    Sry hogy ezt mondom.
  • viCtoR #5
    hát az a szöszi a babával... .......
  • rjudit #4
    Ha már portré.
    Úgy gondolom ezt mindenképp meg kell említeni:
    http://andrzejdragan.com/
  • babajaga #3
    A szemeket kiemelő portrénál az első egy 80-100mm-es objektív. Csak a fejet kell fényképezni hogy semmi ne vonja el a figyelmet. Reflektor ajánlott legalább kettő.Háttér nemigen látszik de ne legyen a szemszínnel azonos.
  • AzUs #2
    azért uccsó képen a fazonnak van 1 feje
  • Yany #1
    Köszönöm a cikket. Páromat tervezem lefotózni, bár elsősorban hatalmas és gyönyörű szemeit emelném ki -- ehhez hasonló konkrétumokkal kapcsolatban is szívesen olvastam volna tippeket, ötleteket. Vajon milyen alapvető "szabályokat" érdemes betartani szemeket kiemelő portré készítésekor?