Cifka Miklós
A közeljövő harctereinek kihívásai
2012 március 6-án a CSBA (Center of Strategic and Budgetary Assesments ~ Stratégiai és Költségvetési Befektetések Központja) egy elemzést tett közzé felhívva a figyelmet az amerikai hadsereg szárazföldi harcjármű fejlesztéseinek kihívásaira.
A CSBA egy független elemzőcsoport, hasonlókból pont 12 egy tucat az Egyesült Államokban és annak határain túl, ám mégis megéri gyorsan átfutni a mindössze 22 diából álló prezentációt, ugyanis egy újabb figyelmeztető jel, arra, hogy milyen trendek várhatóak a közeljövő harcterein. A fő problémakör, amire koncentrálnak a szerzők az amerikai hadsereg egyre inkább elöregedő harcjárműparkjának jövője. Az US ARMY (az amerikai szárazföldi hadsereg) két fő nehéz járműve az M1 Abrams harckocsi, amit az 1970-es években terveztek, és az M2/M3 Bradley lövészpáncélos és páncélozott felderítő harcjármű család, amely története még régebbre nyúlik vissza. Ezeket egészítik ki a Stryker gumikerekes és M113 lánctalpas páncélozott szállító harcjárművek, illetve a HMMWV és MRAP terepjárók.
Bradley harcjárművek 2004-ben Irakban - klikk a nagyobb képért
A hadsereg évtizedek alatt immár dollár százmilliókat költött egy egységes harcjárműcsalád, az FCS (Future Combat System ~ Jövőbeni Harci Rendszer) keretében, ám ez az ambiciózus program a gigászi költségek (egyes számítások szerint bő 130 milliárd dollárba fájt volna a program az amerikai adófizetőknek) miatt végül el lett kaszálva. Jelenleg az M2/M3 család leváltása van csak napirenden az GCV (Ground Combat Vehicle ~ Szárazföldi Harcjármű) program keretében, illetve az M113 az AMPV (Armored Multi-Purpose Vehicle) programban.
Tengerészgyalogos AAV-7 demonstrálja kétéltűségét - klikk a nagyobb képért
Az USMC (az amerikai tengerészgyalogság) szintén hasonló cipőben jár. A meglehetősen koros AAV7 kétéltű járművükön túl a LAV-25 gumikerekes páncélozott személyszállító járműveiket is lecserélésre szánják, de az M1 Abrams náluk is marad a frontvonalban, váltás nélkül. Az AAV7 utódja már csaknem készen volt, az EFV (Expeditionary Fighting Vehicle ~ Expedíciós Harcjármű) program azonban ugyancsak túlzott ambíciók áldozata lett. A tengeren hajókkal versenyző, szárazföldön pedig teljes értékű lövészpáncélos túl drágának bizonyult és a kukába került, miután 3 milliárd dollárt költöttek a kifejlesztésére. Utódját most fejlesztik, és kulcselvárás, hogy a darabára feleannyi legyen, mint az EFV-nek lett volna, vagyis ne legyen drágább 10-12 millió dollárnál. Persze mint minden újrakezdésnek, ennek is ára van: az AAV7-eseket fel kell újítani (darabonként 2-3 millió dollárért), hogy kihúzzák, amíg a váltás elkészül, valamikor 2020 körül.
Az EFV vesztébe rohan: hiába felelt meg az elvárásoknak, a 25 csomós (~60km/h) tengeri sebességének ára túl magas volt - klikk a nagyobb képért
Mindkét haderő lecseréli továbbá hosszú távon a HMMWV és MRAP terepjáróit is, várhatóan az új, JLTV (Joint Light Tactical Vehicle ~ Közös Könnyű Taktikai Jármű) járművekre. Ám a fent említett programokban közös, hogy mindegyik jelenleg még az előzetes kiválasztás embriófázisában leledzik, tehát van már egy többé-kevésbé kialakult kép, hogy mit várnak el, ám határozott, kiválasztott verzió nincs. Ha eljutnak oda, akkor ott már nehéz változtatni az elképzeléseken, de legalábbis extra költségekként fog jelentkezni.
A Lockheed Martin cégcsoport JLTV proto-járműve - klikk a nagyobb képért
Ami bizonytalanná teszi a választást az a ködös jövő. Nem lehet bizonyosan látni, hogy milyen hadszíntereken, milyen ellenfél ellen fognak harcolni az amerikai katonák az elkövetkezendő 10-20 évben, márpedig ezeknek a járműveknek még annál is tovább kell szolgálniuk, várhatóan 2030-2040-og, de akár még azon is túl. Ennyire előre látni a mai világban pedig nem lehet, aki mást állít, az illúziókat kerget. Ami viszont biztos, hogy az Egyesült Államok védelmi kiadásait megvágják, alaposan.
A jövő pedig ugyan nem előre látható, de a várható nehézségek, lehetőségek bizonyos szintig előre sejthetőek, így tehát ezekre fel lehet készülni. Az elemzés hét fő pontban határozza meg azokat az elemeket, amiket figyelembe kell venni a jövőbeni harcjárművek tervezésekor és kiválasztásakor, és kihangsúlyozza, hogy pesszimistának kell lenni, a kellemes meglepetésekre nem lehet építeni. Itt egy pillanatra álljunk meg: mégis milyen kellemes meglepetésekre építettek eddig?
Nos, az igazság az, hogy nagyon is sokfélére. Az FCS program eredetileg például roppant könnyű járműveket vizionált, a védelemről pedig kis méretű elhárító-rakéták gondoskodtak volna. Csakhogy ez a program sem volt képes fából vaskarikát csinálni, a kellő szintű védelmet nem voltak képesek biztosítani, így végül ezt az elképzelést (bő négy évnyi fejlesztés után) sutba vágták, vele együtt pedig az egész addigi jármű-koncepciót. Új, hatékonyabb fegyverekre vágytak, amelyek kvázi hálózat-alapúan megreformálták volna a harcérintkezést.
Az FCS programban vizionált Bradley utód fantáziaképe
Szemben a jelenlegi trenddel, amikor igazából a frontvonalban lévő egységek magukba foglalják a felderítést és a csapásmérés eszközeit is, egy olyan megoldás körvonalazódott, ahol az első vonal feladata csak az ellenség felderítése, a tűzerőt a második - harmadik vonalban, viszonylagos biztonságban lévő nem páncélozott járművekre telepített rakéták adták volna. Az összetett rendszer előnye, hogy a felderítésre optimalizált járművek kicsik és nehezen felderíthetőek (divatosan: "lopakodók") lehetnek. Nincs akkora szükség nagy tűzerejű fegyverekre rajtuk, mert ha felderítik a célpontokat, rövid idő alatt a 10-20 km-el hátrább elhelyezkedő egységek által indított eszközök precíziósan irányított lövedékei végeznek velük. Irak és Afganisztán tapasztalatai alapján viszont ez a rendszer életképtelen lenne; nincs biztonságos terep és nincs könnyen felderíthető, éles határokkal körberajzolható célpont sem.
Ilyen nagy erejű IED ellen aligha véd bármilyen páncélzat
A hét trend
1.: A kard és pajzs versenye tovább folyik
Ez az egyik legkritikusabb pont. Hiába születnek egyre hatékonyabb páncélzatok, aktív és passzív védelmi eszközök, velük együtt fejlődnek a fegyverek, amelyek a "sebezhetetlen" harcjárműről szőtt ábrándokat kíméletlenül tépik szét. Az iraki és afganisztáni harctéren pedig rövid úton bebizonyosodott, hogy az új támadási formák elleni védekezés és ellen-tevékenység mindig lassabban és drágábban kivitelezhető, mint ahogy arra a támadók újabb válasza megérkezne. Még az elszigetelt gerilla-erők is képesek versenyre kelni a legmodernebb védelmi rendszerekkel, ráadásul sokszor nagyon találékonyan és mindig sokkal olcsóbban, mint amennyibe az ellene való fellépés kerül.
Egy tengerészgyalogos LAV-25. Az orrán lévő fehér dóm rejti a Warlock zavarót, amely elsősorban a mobil, másodsorban a rövid hatótávolságú rádiók jelét fedi el
Egy példa: az IED-k (improvizált robbanóeszköz) legnépszerűbb beindítási módja az volt, hogy egy mobiltelefont kötöttek rá a gyújtószerkezetre, majd feltárcsázták a mobilt és a hangszóróra kötött gyújtószerkezet berobbantotta a bombát. A szövetséges járműveken ezért elkezdtek felszerelni olyan zavarórendszereket, amelyek a mobiltelefon hálózat hullámhosszán működve elnémította a telefonokat. A rendszer se nem volt olcsó, se nem terjedt el gyorsan, de amikor a gerillák rájöttek a működési elvére, egyszerűen áttértek más megoldásra, például sima rádió adó-vevőre, vagy telefondrótokból eszkábált távirányításra.
2.: A katonák életének védelme egyre hangsúlyosabb
A jelenlegi helyzetben a katonák élete kiemelt fontosságú, ám a védelem biztosítása egyre több és több pénzt emészt fel. A háttérország elvárja, hogy a távoli vidékeken harcoló alakulatok megkapjanak minden lehetséges eszközt, amely a biztonságukat szolgálja, és ennek költségei bizony exponenciálisan emelkednek.
Egy összevetés hogy mennyibe került egy katona felszerelése (felső sor), illetve mennyi volt a halálos áldozatok aránya a sebesültekhez képest (alsó sor) a II. világháborúban, Vietnamban, Irakban, és várhatóan mennyi lesz a közeljövőben
Egy sima HMMWV terepjáró mintegy 60 000 dollárba kerül, páncélozott változata pedig hozzávetőleg háromszor annyiba. Egy MRAP aknabiztos kialakítású jármű (az MRAP egy gyűjtőfogalom az ilyen aknarobbanásra felkészített járművekre) pedig alsó hangon is közel fél millió dollár. Az amerikai fegyveres erők több, mint 43 milliárd dollárt költöttek MRAP járművekre, miután az útszéli improvizált bombák egyre több halálos áldozatot okoztak a HMMWV terepjárókon közlekedő katonák között.
IED által elpusztított HMMWV. A jármű végén lévő két fehér rúd IED zavaró antenna, de ezek sem tudták megmenteni. Ilyeneket látva nehéz nemet mondani arra, amikor a hadsereg MRAP járművekre kér pénzt
Ez a tendencia nem valószínű, hogy megfordul, és ezt szem előtt kell tartani a jövőbeni járműveknél is, amely viszont egyben egyre drágább járműveket jelent.
3.: A partnerek növekvő fontossága
Ez a rész ügyesen megfogalmazva azt takarja, hogy helyi erőkre, illetve partner országok katonai erejére kell(ene) támaszkodni a saját haderő helyett. A fentiekből kiderül, hogy szárazföldi haderőt (és azok harcjárműveit) egy távoli harctérre küldeni bizony roppant költséges, és morális problémákkal jár. Tehát minden szempontból üdvösebb lenne, ha a saját erők helyett/mellett helyi csoportok illetve baráti országok haderejére támaszkodnának. Ez a doktrína nem új, sőt, igazság szerint jelenleg is ezt alkalmazzák Irak és Afganisztán esetében, ahol például a helyi biztonsági erőkkel és hadurakkal együtt járőröztek/járőröznek az amerikai katonák.
Az afgán hadsereg katonái tárgyalnak törzsi vezetőkkel, miközben a háttérben amerikai katonák figyelnek
Ezzel azonban van két probléma. Az egyikről említést is tesznek: a partnerség jegyében fegyvereket és járműveket is átadnak a baráti erőknek, igen ám, csakhogy az amerikai fegyver és hadiipar jellemzően bonyolult és drága eszközöket gyárt - hiszen ilyesmiket igényelnek tőlük az amerikai fegyveres erők. A partner csoportoknak viszont ezeket átadni egyfelől biztonsági okokból nem lenne bölcs (hiszen azok az ellenség kezében landolhatnak, ahogy arra számtalan példa is van), másfelől pedig nem is felelnek meg az ő igényeiknek és képességeiknek.
Az afgán hadsereg és teherautói - klikk a nagyobb képért
A másik problémáról már nem tesznek említést, de kétségkívül ott bujkál: a megkérdőjelezhető bizalom a partnerekben. Mind Irakban, mind Afganisztánban jelentős mennyiségű amerikaiak által biztosított fegyver került amerika-ellenes erők kezébe, továbbá komoly probléma, hogy olykor az ellenség érzelműek éppenséggel ellenük fordulnak, vagy öngyilkos akciókat hajtanak végre miután beépültek helyi erők közé. Ez pedig tovább rontja a partnerek és az Egyesült Államok közötti együttműködés körülményeit.
Lapozz! 4.: A precíziós fegyverek elterjedése
Ugyan az 1991-es Öböl-háború úgy vonult be a médiába, mint a precíziós fegyverek diadalmenete, ám ez nagyon is fals kép volt. Az irányított fegyverek aránya megdöbbentően alacsony volt a hagyományos, "buta", irányítatlan bombák és rakéták arányához képest, másfelől pedig már a II. világháború alatt is vetettek be irányított bombákat és rakétákat, tehát a képesség alapjai már évtizedekkel korábban is megvoltak. A 2000-es években kezdett elterjedni a precíziós fegyverek alkalmazása olyan szinten az amerikai haderőben, amikor már inkább az volt a ritkaság, hogy "buta" bombát dobott le egy vadászgép, amikor légi támogatást kértek tőle. Az Egyesült Államok tehát végre eljutott a precíziós fegyverek valódi korába, és látszólag ezzel a képességgel egyedül van a világban. Még.
Csakhogy egyre terjed az irányított rakéták, aknagránátok, bombák fejlesztése és gyártása a világ többi részén is, és ez által egyre valószínűbb, hogy az amerikai haderő is találkozni fog velük az ellenségeinél. További problémát jelent, hogy nem csak a "harctéri" (itt a hozzávetőleg 32 km-esnél kisebb hatótávolságú eszközöket értik), hanem a "hadszíntéri" (32-2400 km hatótávolságú rakéták és robotrepülőgépek) eszközök is megjelenhetnek, így pedig már nem csak a régimódi SCUD ballisztikus rakétáktól kell tartani, hanem a nehezen felderíthető, alacsonyan repülő robotrepülőgépekre is számítani lehet, amelyek messze a biztosnak vélt "hátországba" is elérnek.
5.: Harcvonalak nélküli háború
Az elmúlt évtizedekben a konfliktusok jó részében nem lehetett harcvonalakat egyértelműen megállapítani, ami jelentős problémát vetett fel a biztonság tekintetében. Még messze a frontvonalak mögött is kísérettel ellátott konvojokat kell szervezni az utánpótlási vonalak védelme érdekében, és a biztonságosnak tekintett régiókban is voltak támadások, merényletek. Ha mindezt párosítjuk az előbb említett precíziós fegyverekkel, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a harctér kiterjedése jelentősen megnő, eltűnik a "biztonságos hátország" fogalma.
Egy Afganisztánba szánt utánpótlást szállító konvoj ég éppen, miután a biztonságosnak tekintett Pakisztánban megtámadták
Ebből következik, hogy a hátsó vonalakba szánt járműveket is páncélozni kell, és felkészíteni arra, hogy hasonló támadásoknak lesznek kitéve, mint az első vonalakba szánt járművek.
6.: A városi hadszíntér előre tör
A városi hadviselés mind inkább előtérbe kerül, az Egyesült Államok ellenfelei (és általánosságban a "gyengébb" fél az "erősebb" féllel szemben - lásd a csecsen - orosz konfliktust) igyekezni fognak a városokba terelni a háborút. Teszik ezt mindazért, mert tudják, hogy a városi hadviselés milyen nehézségekkel jár: csökkenti a modern katonai erők mozgékonysági, hatótávolsági, precíziós és felderítési előnyeit, és közben a városi harc kényszerűen nagy erőt igényel (házak átvizsgálása) és a nagy veszteségekkel jár.
Egy Abrams harckocsi a kísérő gyalogság gyűrűjében Al-Faludzsában. A szűk utcákban bizony létfontosságú az ilyen kíséret - klikk a nagyobb képért
Ennek a trendnek szintén az elmúlt évtized adott komoly életet. Az amerikai haderő kénytelen - kelletlen fel kellett készítse a nyílt hadviselésre szánt harcjárműveit a városi hadviselésre, kiegészítő páncélzattal kellett felszerelni őket (rácspáncélzat és reaktív páncélzat), és gondoskodnia kellett arról, hogy mindig kellő kísérete legyen a nehéz harcjárműveknek.
Az Al-Faludzsai tapasztalatok után "felöltöztetett" Abrams, kiegészítő páncélmodulok, védőpajzs a géppuskához, plusz géppuska
7.: A nukleáris fegyverek elterjedése
Noha évtizedekig a szuperhatalmak és nagyhatalmak saját játékeszközei voltak a nukleáris fegyverek, egyre inkább a közép-, sőt, akár a kisebb hatalmak kezében is előfordulhatnak. Nincs megemlítve Észak-Korea és Irán, de a trend mögött ők húzódnak meg. Ha pedig adott esetben Irán szintű országok is atomfegyverekhez jutnak, akkor Irán ellenlábasai (mint Szaud-Arábia vagy Omán) is úgy dönthet, hogy saját atomarzenált épít ki. Vagyis elszabadul egy új atomfegyverkezési verseny.
Ábra arról, hogy óvjuk meg a járművünket a nukleáris robbanástól
A hidegháború végével a nukleáris szennyezés figyelembe vétele egy harcjármű tervezésekor háttérbe szorult, de úgy tűnik, hamarosan megint számba kell venni ennek a lehetőségét, tehát fel kell készülni rá. Ez annak a fényében is figyelmeztető jel, hogy eleddig az Egyesült Államok nem került nyílt konfliktusba nukleáris fegyvert birtokló hatalommal (a koreai és vietnámi háború nem tekinthető közvetlen konfliktusnak a Szovjetunióval szemben).
Miben változtatja, változtathatja ez meg a jelenlegi terveket?
Az amerikai haderő az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején egy könnyű, légi szállítható erőt képzelt el a jövőjének. Ez az elképzelés azonban hatalmas pofont kapott az iraki és afganisztáni tapasztalatok által, ráadásul a könnyebb járművek helyett éppen a nehéz páncélozott járművek fele terelődik a hadsereg figyelme, ami számtalan problémát vet fel.
Különféle MRAP járművek indulnak bevetésre Afganisztánban - klikk a nagyobb képért
Egy HMMWV tömege 3 - 3,5 tonna, egy MRAP (mint a MaxxPro) tömege 12-14 tonna. Nem csak maga a jármű drágább, de a nagyobb tömeg miatt a hadszíntérre való szállítás is jóval többe kerül (egy MRAP légi szállítása az Egyesült Államokból Afganisztánba több, mint 110 ezer dollár), és több üzemanyagot is fogyaszt. Ugyanez igaz a harcjárművekre is. Az M113 Gavin (~12 tonna) és az M2/M3 Bradley (~28-30 tonna) leváltására szánt GCV jármű tenderére a BAe által vezetett konzorcium terveiben például mintegy 53 tonnás "alap tömeg" szerepel, de a kiegészítő páncélzattal együtt ez akár 75 tonnára is felmehet.
Az Izraeli NAMER nehéz APC-t is teszteli az amerikai haderő. A Merkava Mk.4 alvázára épülő jármű tömege 60 tonna
A kérdés az, hogy ez-e a helyes út. A nagyobb páncélzat és a szofisztikáltabb védelmi rendszerek ellenére sincs garantálva, hogy a személyzet tökéletes biztonságban lesz, hiszen M1 Abrams harckocsikban is halt meg amerikai katona IED következtében. A nagyobb tömeg viszont a fent említettek szerint jelentősen drágítja az üzemeltetést.
Az egyik kulcsprobléma az üzemanyag-fogyasztás letörése, ami viszont a nagyobb tömeg miatt csaknem lehetetlen vállalkozás. Márpedig a szárazföldi járművek voltak a felelősek az iraki háború üzemanyag-fogyasztásának harmadáért, és a magas fogyasztás miatt kiterjedt és nagy volumenű utánpótlási vonalakra volt szükség - amelyek sérülékenyek. Az Irakban elszenvedett amerikai katonai veszteségek nyolcada az utánpótlást szállító konvojokban szolgálókból került ki, és nincs pontos adat, hogy a civil teherautó-sofőrök és kvázi-zsoldosok közül mennyien haltak meg a konvojok elleni támadásokban.
Kiégett konvoj mellett elhaladó járőr Afganisztánban. A konvojok a NATO erők legsebezhetőbb elemei
Erre megoldást állítólag a robotika adhat. Személyzet nélküli teherjárművek segítségével az emberi veszteségek csökkenthetők, és az ehhez szükséges technológia jelenleg öles lépésekkel halad előre, az évtized közepére már akár meg is jelenhetnek a hadszíntereken. Csakhogy ettől nem lesz alacsonyabb a katonai járművek üzemanyag fogyasztása, vagyis a probléma gyökerét nem kezelték. Igaz, hogy a JLTV és a GCV esetében is pontos adatokat kérnek a fogyasztásról, de nehéz azt hinni, hogy az csökkenő tendenciát mutatna a sokkal könnyebb leváltandó járművekhez képest.
A BAe cég koncepciója a konvojvédelemre: a kis sárga robot-felderítők feladata a célpontok felfedése...
...és az ilyen tolólapos, erősen páncélozott és felfegyverzett konvojvédő járművek dolga azok megsemmisítése
Szintén fel kell készülni arra, hogy a járművek hosszú, nagyon hosszú ideig lesznek rendszerben. A hidegháborúra jellemző maximum 2 évtizedes életciklus ma már legalább kétszer, de akár háromszorosan is kitolódhat (például az M113 Gavin több, mint 50 éve van rendszerben). A fejlesztéskor előre kell gondolni arra, hogy később új technológiákat építhettsenek be, újabb elektronikai eszközöket szerelhessenek fel, vagy új fegyver illetve védelmi eszközöket kell a járműre integrálni, esetleg akár az egész erőforrást (jelenleg leginkább dízelmotort) könnyen és gyorsan kicserélhessék egy új alternatíva megjelenésekor. Ehhez előre szabad helyeket kell kiképezni, és túl kell méretezni a terhelhetőséget (a beépítendő rendszerek tömege miatt) illetve az elektromos rendszert (a beépítendő rendszerek energiaigénye miatt).
A német PUMA lövészpáncélos egy megnagyobbított testvére is az indulók között van - klikk a nagyobb képért
Amennyire látni lehet, a jövő harcjárművei egyre nehezebbek és nagyobbak lesznek, egyre több elektronikával telezsúfolva. Ez növeli a bonyolultságukat és ezáltal az árukat is, továbbá pedig a karbantartás igénye is várhatóan emelkedni fog. Semmi garancia persze arra, hogy ez lesz a meghatározó a jövőben. A II. Világháború óta százas nagyságrendű kísérleti jármű-koncepciók születtek és kerültek a fiókokba, sok látszólag biztos megrendelés kapott kaszát, és természetesen nem lehet kizárni, hogy bizonyos technológiai áttörések esetén alapjaiban változik majd meg a hadviselés. Egy egyszerű példaként, ha a harci vázak (exoszkeletonok) elterjednek, a szállító járműveket is hozzájuk kell méretezni.
A CSBA egy független elemzőcsoport, hasonlókból pont 12 egy tucat az Egyesült Államokban és annak határain túl, ám mégis megéri gyorsan átfutni a mindössze 22 diából álló prezentációt, ugyanis egy újabb figyelmeztető jel, arra, hogy milyen trendek várhatóak a közeljövő harcterein. A fő problémakör, amire koncentrálnak a szerzők az amerikai hadsereg egyre inkább elöregedő harcjárműparkjának jövője. Az US ARMY (az amerikai szárazföldi hadsereg) két fő nehéz járműve az M1 Abrams harckocsi, amit az 1970-es években terveztek, és az M2/M3 Bradley lövészpáncélos és páncélozott felderítő harcjármű család, amely története még régebbre nyúlik vissza. Ezeket egészítik ki a Stryker gumikerekes és M113 lánctalpas páncélozott szállító harcjárművek, illetve a HMMWV és MRAP terepjárók.
Bradley harcjárművek 2004-ben Irakban - klikk a nagyobb képért
A hadsereg évtizedek alatt immár dollár százmilliókat költött egy egységes harcjárműcsalád, az FCS (Future Combat System ~ Jövőbeni Harci Rendszer) keretében, ám ez az ambiciózus program a gigászi költségek (egyes számítások szerint bő 130 milliárd dollárba fájt volna a program az amerikai adófizetőknek) miatt végül el lett kaszálva. Jelenleg az M2/M3 család leváltása van csak napirenden az GCV (Ground Combat Vehicle ~ Szárazföldi Harcjármű) program keretében, illetve az M113 az AMPV (Armored Multi-Purpose Vehicle) programban.
Tengerészgyalogos AAV-7 demonstrálja kétéltűségét - klikk a nagyobb képért
Az USMC (az amerikai tengerészgyalogság) szintén hasonló cipőben jár. A meglehetősen koros AAV7 kétéltű járművükön túl a LAV-25 gumikerekes páncélozott személyszállító járműveiket is lecserélésre szánják, de az M1 Abrams náluk is marad a frontvonalban, váltás nélkül. Az AAV7 utódja már csaknem készen volt, az EFV (Expeditionary Fighting Vehicle ~ Expedíciós Harcjármű) program azonban ugyancsak túlzott ambíciók áldozata lett. A tengeren hajókkal versenyző, szárazföldön pedig teljes értékű lövészpáncélos túl drágának bizonyult és a kukába került, miután 3 milliárd dollárt költöttek a kifejlesztésére. Utódját most fejlesztik, és kulcselvárás, hogy a darabára feleannyi legyen, mint az EFV-nek lett volna, vagyis ne legyen drágább 10-12 millió dollárnál. Persze mint minden újrakezdésnek, ennek is ára van: az AAV7-eseket fel kell újítani (darabonként 2-3 millió dollárért), hogy kihúzzák, amíg a váltás elkészül, valamikor 2020 körül.
Az EFV vesztébe rohan: hiába felelt meg az elvárásoknak, a 25 csomós (~60km/h) tengeri sebességének ára túl magas volt - klikk a nagyobb képért
Mindkét haderő lecseréli továbbá hosszú távon a HMMWV és MRAP terepjáróit is, várhatóan az új, JLTV (Joint Light Tactical Vehicle ~ Közös Könnyű Taktikai Jármű) járművekre. Ám a fent említett programokban közös, hogy mindegyik jelenleg még az előzetes kiválasztás embriófázisában leledzik, tehát van már egy többé-kevésbé kialakult kép, hogy mit várnak el, ám határozott, kiválasztott verzió nincs. Ha eljutnak oda, akkor ott már nehéz változtatni az elképzeléseken, de legalábbis extra költségekként fog jelentkezni.
A Lockheed Martin cégcsoport JLTV proto-járműve - klikk a nagyobb képért
Ami bizonytalanná teszi a választást az a ködös jövő. Nem lehet bizonyosan látni, hogy milyen hadszíntereken, milyen ellenfél ellen fognak harcolni az amerikai katonák az elkövetkezendő 10-20 évben, márpedig ezeknek a járműveknek még annál is tovább kell szolgálniuk, várhatóan 2030-2040-og, de akár még azon is túl. Ennyire előre látni a mai világban pedig nem lehet, aki mást állít, az illúziókat kerget. Ami viszont biztos, hogy az Egyesült Államok védelmi kiadásait megvágják, alaposan.
A jövő pedig ugyan nem előre látható, de a várható nehézségek, lehetőségek bizonyos szintig előre sejthetőek, így tehát ezekre fel lehet készülni. Az elemzés hét fő pontban határozza meg azokat az elemeket, amiket figyelembe kell venni a jövőbeni harcjárművek tervezésekor és kiválasztásakor, és kihangsúlyozza, hogy pesszimistának kell lenni, a kellemes meglepetésekre nem lehet építeni. Itt egy pillanatra álljunk meg: mégis milyen kellemes meglepetésekre építettek eddig?
Nos, az igazság az, hogy nagyon is sokfélére. Az FCS program eredetileg például roppant könnyű járműveket vizionált, a védelemről pedig kis méretű elhárító-rakéták gondoskodtak volna. Csakhogy ez a program sem volt képes fából vaskarikát csinálni, a kellő szintű védelmet nem voltak képesek biztosítani, így végül ezt az elképzelést (bő négy évnyi fejlesztés után) sutba vágták, vele együtt pedig az egész addigi jármű-koncepciót. Új, hatékonyabb fegyverekre vágytak, amelyek kvázi hálózat-alapúan megreformálták volna a harcérintkezést.
Az FCS programban vizionált Bradley utód fantáziaképe
Szemben a jelenlegi trenddel, amikor igazából a frontvonalban lévő egységek magukba foglalják a felderítést és a csapásmérés eszközeit is, egy olyan megoldás körvonalazódott, ahol az első vonal feladata csak az ellenség felderítése, a tűzerőt a második - harmadik vonalban, viszonylagos biztonságban lévő nem páncélozott járművekre telepített rakéták adták volna. Az összetett rendszer előnye, hogy a felderítésre optimalizált járművek kicsik és nehezen felderíthetőek (divatosan: "lopakodók") lehetnek. Nincs akkora szükség nagy tűzerejű fegyverekre rajtuk, mert ha felderítik a célpontokat, rövid idő alatt a 10-20 km-el hátrább elhelyezkedő egységek által indított eszközök precíziósan irányított lövedékei végeznek velük. Irak és Afganisztán tapasztalatai alapján viszont ez a rendszer életképtelen lenne; nincs biztonságos terep és nincs könnyen felderíthető, éles határokkal körberajzolható célpont sem.
Ilyen nagy erejű IED ellen aligha véd bármilyen páncélzat
A hét trend
1.: A kard és pajzs versenye tovább folyik
Ez az egyik legkritikusabb pont. Hiába születnek egyre hatékonyabb páncélzatok, aktív és passzív védelmi eszközök, velük együtt fejlődnek a fegyverek, amelyek a "sebezhetetlen" harcjárműről szőtt ábrándokat kíméletlenül tépik szét. Az iraki és afganisztáni harctéren pedig rövid úton bebizonyosodott, hogy az új támadási formák elleni védekezés és ellen-tevékenység mindig lassabban és drágábban kivitelezhető, mint ahogy arra a támadók újabb válasza megérkezne. Még az elszigetelt gerilla-erők is képesek versenyre kelni a legmodernebb védelmi rendszerekkel, ráadásul sokszor nagyon találékonyan és mindig sokkal olcsóbban, mint amennyibe az ellene való fellépés kerül.
Egy tengerészgyalogos LAV-25. Az orrán lévő fehér dóm rejti a Warlock zavarót, amely elsősorban a mobil, másodsorban a rövid hatótávolságú rádiók jelét fedi el
Egy példa: az IED-k (improvizált robbanóeszköz) legnépszerűbb beindítási módja az volt, hogy egy mobiltelefont kötöttek rá a gyújtószerkezetre, majd feltárcsázták a mobilt és a hangszóróra kötött gyújtószerkezet berobbantotta a bombát. A szövetséges járműveken ezért elkezdtek felszerelni olyan zavarórendszereket, amelyek a mobiltelefon hálózat hullámhosszán működve elnémította a telefonokat. A rendszer se nem volt olcsó, se nem terjedt el gyorsan, de amikor a gerillák rájöttek a működési elvére, egyszerűen áttértek más megoldásra, például sima rádió adó-vevőre, vagy telefondrótokból eszkábált távirányításra.
2.: A katonák életének védelme egyre hangsúlyosabb
A jelenlegi helyzetben a katonák élete kiemelt fontosságú, ám a védelem biztosítása egyre több és több pénzt emészt fel. A háttérország elvárja, hogy a távoli vidékeken harcoló alakulatok megkapjanak minden lehetséges eszközt, amely a biztonságukat szolgálja, és ennek költségei bizony exponenciálisan emelkednek.
Egy összevetés hogy mennyibe került egy katona felszerelése (felső sor), illetve mennyi volt a halálos áldozatok aránya a sebesültekhez képest (alsó sor) a II. világháborúban, Vietnamban, Irakban, és várhatóan mennyi lesz a közeljövőben
Egy sima HMMWV terepjáró mintegy 60 000 dollárba kerül, páncélozott változata pedig hozzávetőleg háromszor annyiba. Egy MRAP aknabiztos kialakítású jármű (az MRAP egy gyűjtőfogalom az ilyen aknarobbanásra felkészített járművekre) pedig alsó hangon is közel fél millió dollár. Az amerikai fegyveres erők több, mint 43 milliárd dollárt költöttek MRAP járművekre, miután az útszéli improvizált bombák egyre több halálos áldozatot okoztak a HMMWV terepjárókon közlekedő katonák között.
IED által elpusztított HMMWV. A jármű végén lévő két fehér rúd IED zavaró antenna, de ezek sem tudták megmenteni. Ilyeneket látva nehéz nemet mondani arra, amikor a hadsereg MRAP járművekre kér pénzt
Ez a tendencia nem valószínű, hogy megfordul, és ezt szem előtt kell tartani a jövőbeni járműveknél is, amely viszont egyben egyre drágább járműveket jelent.
3.: A partnerek növekvő fontossága
Ez a rész ügyesen megfogalmazva azt takarja, hogy helyi erőkre, illetve partner országok katonai erejére kell(ene) támaszkodni a saját haderő helyett. A fentiekből kiderül, hogy szárazföldi haderőt (és azok harcjárműveit) egy távoli harctérre küldeni bizony roppant költséges, és morális problémákkal jár. Tehát minden szempontból üdvösebb lenne, ha a saját erők helyett/mellett helyi csoportok illetve baráti országok haderejére támaszkodnának. Ez a doktrína nem új, sőt, igazság szerint jelenleg is ezt alkalmazzák Irak és Afganisztán esetében, ahol például a helyi biztonsági erőkkel és hadurakkal együtt járőröztek/járőröznek az amerikai katonák.
Az afgán hadsereg katonái tárgyalnak törzsi vezetőkkel, miközben a háttérben amerikai katonák figyelnek
Ezzel azonban van két probléma. Az egyikről említést is tesznek: a partnerség jegyében fegyvereket és járműveket is átadnak a baráti erőknek, igen ám, csakhogy az amerikai fegyver és hadiipar jellemzően bonyolult és drága eszközöket gyárt - hiszen ilyesmiket igényelnek tőlük az amerikai fegyveres erők. A partner csoportoknak viszont ezeket átadni egyfelől biztonsági okokból nem lenne bölcs (hiszen azok az ellenség kezében landolhatnak, ahogy arra számtalan példa is van), másfelől pedig nem is felelnek meg az ő igényeiknek és képességeiknek.
Az afgán hadsereg és teherautói - klikk a nagyobb képért
A másik problémáról már nem tesznek említést, de kétségkívül ott bujkál: a megkérdőjelezhető bizalom a partnerekben. Mind Irakban, mind Afganisztánban jelentős mennyiségű amerikaiak által biztosított fegyver került amerika-ellenes erők kezébe, továbbá komoly probléma, hogy olykor az ellenség érzelműek éppenséggel ellenük fordulnak, vagy öngyilkos akciókat hajtanak végre miután beépültek helyi erők közé. Ez pedig tovább rontja a partnerek és az Egyesült Államok közötti együttműködés körülményeit.
Lapozz! 4.: A precíziós fegyverek elterjedése
Ugyan az 1991-es Öböl-háború úgy vonult be a médiába, mint a precíziós fegyverek diadalmenete, ám ez nagyon is fals kép volt. Az irányított fegyverek aránya megdöbbentően alacsony volt a hagyományos, "buta", irányítatlan bombák és rakéták arányához képest, másfelől pedig már a II. világháború alatt is vetettek be irányított bombákat és rakétákat, tehát a képesség alapjai már évtizedekkel korábban is megvoltak. A 2000-es években kezdett elterjedni a precíziós fegyverek alkalmazása olyan szinten az amerikai haderőben, amikor már inkább az volt a ritkaság, hogy "buta" bombát dobott le egy vadászgép, amikor légi támogatást kértek tőle. Az Egyesült Államok tehát végre eljutott a precíziós fegyverek valódi korába, és látszólag ezzel a képességgel egyedül van a világban. Még.
 A brit légierő Reaper drónja két lézer irányítású légibombával és négy Hellfire rakétával - klikk a nagyobb képért |
5.: Harcvonalak nélküli háború
Az elmúlt évtizedekben a konfliktusok jó részében nem lehetett harcvonalakat egyértelműen megállapítani, ami jelentős problémát vetett fel a biztonság tekintetében. Még messze a frontvonalak mögött is kísérettel ellátott konvojokat kell szervezni az utánpótlási vonalak védelme érdekében, és a biztonságosnak tekintett régiókban is voltak támadások, merényletek. Ha mindezt párosítjuk az előbb említett precíziós fegyverekkel, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a harctér kiterjedése jelentősen megnő, eltűnik a "biztonságos hátország" fogalma.
Egy Afganisztánba szánt utánpótlást szállító konvoj ég éppen, miután a biztonságosnak tekintett Pakisztánban megtámadták
Ebből következik, hogy a hátsó vonalakba szánt járműveket is páncélozni kell, és felkészíteni arra, hogy hasonló támadásoknak lesznek kitéve, mint az első vonalakba szánt járművek.
6.: A városi hadszíntér előre tör
A városi hadviselés mind inkább előtérbe kerül, az Egyesült Államok ellenfelei (és általánosságban a "gyengébb" fél az "erősebb" féllel szemben - lásd a csecsen - orosz konfliktust) igyekezni fognak a városokba terelni a háborút. Teszik ezt mindazért, mert tudják, hogy a városi hadviselés milyen nehézségekkel jár: csökkenti a modern katonai erők mozgékonysági, hatótávolsági, precíziós és felderítési előnyeit, és közben a városi harc kényszerűen nagy erőt igényel (házak átvizsgálása) és a nagy veszteségekkel jár.
Egy Abrams harckocsi a kísérő gyalogság gyűrűjében Al-Faludzsában. A szűk utcákban bizony létfontosságú az ilyen kíséret - klikk a nagyobb képért
Ennek a trendnek szintén az elmúlt évtized adott komoly életet. Az amerikai haderő kénytelen - kelletlen fel kellett készítse a nyílt hadviselésre szánt harcjárműveit a városi hadviselésre, kiegészítő páncélzattal kellett felszerelni őket (rácspáncélzat és reaktív páncélzat), és gondoskodnia kellett arról, hogy mindig kellő kísérete legyen a nehéz harcjárműveknek.
Az Al-Faludzsai tapasztalatok után "felöltöztetett" Abrams, kiegészítő páncélmodulok, védőpajzs a géppuskához, plusz géppuska
7.: A nukleáris fegyverek elterjedése
Noha évtizedekig a szuperhatalmak és nagyhatalmak saját játékeszközei voltak a nukleáris fegyverek, egyre inkább a közép-, sőt, akár a kisebb hatalmak kezében is előfordulhatnak. Nincs megemlítve Észak-Korea és Irán, de a trend mögött ők húzódnak meg. Ha pedig adott esetben Irán szintű országok is atomfegyverekhez jutnak, akkor Irán ellenlábasai (mint Szaud-Arábia vagy Omán) is úgy dönthet, hogy saját atomarzenált épít ki. Vagyis elszabadul egy új atomfegyverkezési verseny.
Ábra arról, hogy óvjuk meg a járművünket a nukleáris robbanástól
A hidegháború végével a nukleáris szennyezés figyelembe vétele egy harcjármű tervezésekor háttérbe szorult, de úgy tűnik, hamarosan megint számba kell venni ennek a lehetőségét, tehát fel kell készülni rá. Ez annak a fényében is figyelmeztető jel, hogy eleddig az Egyesült Államok nem került nyílt konfliktusba nukleáris fegyvert birtokló hatalommal (a koreai és vietnámi háború nem tekinthető közvetlen konfliktusnak a Szovjetunióval szemben).
Miben változtatja, változtathatja ez meg a jelenlegi terveket?
Az amerikai haderő az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején egy könnyű, légi szállítható erőt képzelt el a jövőjének. Ez az elképzelés azonban hatalmas pofont kapott az iraki és afganisztáni tapasztalatok által, ráadásul a könnyebb járművek helyett éppen a nehéz páncélozott járművek fele terelődik a hadsereg figyelme, ami számtalan problémát vet fel.
Különféle MRAP járművek indulnak bevetésre Afganisztánban - klikk a nagyobb képért
Egy HMMWV tömege 3 - 3,5 tonna, egy MRAP (mint a MaxxPro) tömege 12-14 tonna. Nem csak maga a jármű drágább, de a nagyobb tömeg miatt a hadszíntérre való szállítás is jóval többe kerül (egy MRAP légi szállítása az Egyesült Államokból Afganisztánba több, mint 110 ezer dollár), és több üzemanyagot is fogyaszt. Ugyanez igaz a harcjárművekre is. Az M113 Gavin (~12 tonna) és az M2/M3 Bradley (~28-30 tonna) leváltására szánt GCV jármű tenderére a BAe által vezetett konzorcium terveiben például mintegy 53 tonnás "alap tömeg" szerepel, de a kiegészítő páncélzattal együtt ez akár 75 tonnára is felmehet.
Az Izraeli NAMER nehéz APC-t is teszteli az amerikai haderő. A Merkava Mk.4 alvázára épülő jármű tömege 60 tonna
A kérdés az, hogy ez-e a helyes út. A nagyobb páncélzat és a szofisztikáltabb védelmi rendszerek ellenére sincs garantálva, hogy a személyzet tökéletes biztonságban lesz, hiszen M1 Abrams harckocsikban is halt meg amerikai katona IED következtében. A nagyobb tömeg viszont a fent említettek szerint jelentősen drágítja az üzemeltetést.
Az egyik kulcsprobléma az üzemanyag-fogyasztás letörése, ami viszont a nagyobb tömeg miatt csaknem lehetetlen vállalkozás. Márpedig a szárazföldi járművek voltak a felelősek az iraki háború üzemanyag-fogyasztásának harmadáért, és a magas fogyasztás miatt kiterjedt és nagy volumenű utánpótlási vonalakra volt szükség - amelyek sérülékenyek. Az Irakban elszenvedett amerikai katonai veszteségek nyolcada az utánpótlást szállító konvojokban szolgálókból került ki, és nincs pontos adat, hogy a civil teherautó-sofőrök és kvázi-zsoldosok közül mennyien haltak meg a konvojok elleni támadásokban.
Kiégett konvoj mellett elhaladó járőr Afganisztánban. A konvojok a NATO erők legsebezhetőbb elemei
Erre megoldást állítólag a robotika adhat. Személyzet nélküli teherjárművek segítségével az emberi veszteségek csökkenthetők, és az ehhez szükséges technológia jelenleg öles lépésekkel halad előre, az évtized közepére már akár meg is jelenhetnek a hadszíntereken. Csakhogy ettől nem lesz alacsonyabb a katonai járművek üzemanyag fogyasztása, vagyis a probléma gyökerét nem kezelték. Igaz, hogy a JLTV és a GCV esetében is pontos adatokat kérnek a fogyasztásról, de nehéz azt hinni, hogy az csökkenő tendenciát mutatna a sokkal könnyebb leváltandó járművekhez képest.
A BAe cég koncepciója a konvojvédelemre: a kis sárga robot-felderítők feladata a célpontok felfedése...
...és az ilyen tolólapos, erősen páncélozott és felfegyverzett konvojvédő járművek dolga azok megsemmisítése
Szintén fel kell készülni arra, hogy a járművek hosszú, nagyon hosszú ideig lesznek rendszerben. A hidegháborúra jellemző maximum 2 évtizedes életciklus ma már legalább kétszer, de akár háromszorosan is kitolódhat (például az M113 Gavin több, mint 50 éve van rendszerben). A fejlesztéskor előre kell gondolni arra, hogy később új technológiákat építhettsenek be, újabb elektronikai eszközöket szerelhessenek fel, vagy új fegyver illetve védelmi eszközöket kell a járműre integrálni, esetleg akár az egész erőforrást (jelenleg leginkább dízelmotort) könnyen és gyorsan kicserélhessék egy új alternatíva megjelenésekor. Ehhez előre szabad helyeket kell kiképezni, és túl kell méretezni a terhelhetőséget (a beépítendő rendszerek tömege miatt) illetve az elektromos rendszert (a beépítendő rendszerek energiaigénye miatt).
A német PUMA lövészpáncélos egy megnagyobbított testvére is az indulók között van - klikk a nagyobb képért
Amennyire látni lehet, a jövő harcjárművei egyre nehezebbek és nagyobbak lesznek, egyre több elektronikával telezsúfolva. Ez növeli a bonyolultságukat és ezáltal az árukat is, továbbá pedig a karbantartás igénye is várhatóan emelkedni fog. Semmi garancia persze arra, hogy ez lesz a meghatározó a jövőben. A II. Világháború óta százas nagyságrendű kísérleti jármű-koncepciók születtek és kerültek a fiókokba, sok látszólag biztos megrendelés kapott kaszát, és természetesen nem lehet kizárni, hogy bizonyos technológiai áttörések esetén alapjaiban változik majd meg a hadviselés. Egy egyszerű példaként, ha a harci vázak (exoszkeletonok) elterjednek, a szállító járműveket is hozzájuk kell méretezni.