Hunter
Látja? Nem látja? Na látja...
A Boeing Birds of Prey technológiájának demonstrátora nemrég mutatkozott be St. Louisban, miután egy évtizedet töltött a "fekete" vagy titkosított programok világában. Rendkívül fontos lépés a lopakodó technológiában, mely egyesíti a nagyon alacsony radar keresztmetszetet (RCS) a vizuális, sőt még az akusztikus jegyek kiszűrésével is. Az átfogó cél, ahogy azt a projekt felelősei megfogalmazták, a nappali lopakodás elérése.
Az esemény fontosságát hangsúlyozta a Légierő (USAF) két magas rangú vezetőjének, James Roche államtitkár és a személyzeti főnök, John Jumper tábornok jelenléte, valamint a közzétett információk hiányosságai. A vezetők csupán annyit mondtak, a program célja "különleges" és "áttörést jelentő" lopakodó technológiák tesztelése, valamint a Phantom Works által kifejlesztett prototípus technológiák kipróbálása. A próbarepülésben résztvevő pilótákat, akik 1996 és 1999 között mindössze 38 repülést teljesítettek, sikerült azonosítani, ám a programban résztvevő mérnököket nem.
Joe Felock, a Boeing pilótája egyértelművé tette, hogy a Star Trek Klingon űrhajója után elnevezett Bird of Prey (BoP) egy alacsony teljesítményű demonstrátor, melyet úgy terveztek meg, hogy jellegzetes alakú gépet juttasson a levegőbe minimális idő és költség vonzattal. Legnagyobb sebessége 490 km/h, a legnagyobb elért magassága 6650 méter volt. A 14,2 kN tolóerejű Pratt & Whitney Canada JT15D-5 hajtóműnek igen keményen kellett dolgoznia, hogy előre juttassa a kisszárnyú, 3360 kilogramm tömegű gépet, még akkor is, ha az nem szívott be levegőt tekervényes beömlőnyílásain.
A BoP szokatlan jellemzője, hogy teljesen manuális irányító rendszerrel látták el, tolókarokkal és kormánylapát pedálokkal a szárnyakon található négy vezérlő felülethez, melyeket úgy alkottak meg, hogy ne legyen rés a felületen, ami esetleges támpontokkal szolgálna a radarok számára. A leszálló berendezés a Beach King Air és Queen Air repülőgépek módosított komponenseit tartalmazza.
A projekt hivatalosan 1992-ben kezdődött. A 67 millió dolláros fejlesztési költséget a McDonell Douglas teremtette elő, a céget azonban 1998-ban felvásárolta a Boeing. A Légierő beleegyezett, hogy biztosítja a próbarepülésekhez szükséges létesítményeket és a biztonságot, valamint rendelkezésükre bocsátotta a nevadai Area 51 tesztközpontot is.
A BoP lenne az első nagy Phantom Works projekt, párhuzamban a farokrész nélküli X-36-os demonstrátorral. Míg utóbbi célja a McDonell Douglas által kiagyalt fürge és szuperszonikus Joint Strike Fighter technológiáinak igazolása, a BoP egyértelműen a tökéletes lopakodó szemléletet képviseli egy alacsonyabb repülési teljesítményű gépben. Számos jellemvonása igazolja azt a hipotézist, hogy példátlan RCS szintekre tervezték, erre utalnak a finoman a szárnyakba vegyülő stabilizátorai és a teljesen álcázott beömlő nyílások is. Elképzelhető a -70 dBsm radarkeresztmetszet, ami jóval kisebb, mint egy szúnyog. A repülőgép alakját is - véletlenül vagy szándékosan - úgy alakították ki, hogy ne vessen árnyékot. Ez nagymértékben arra utal, hogy a BoP a vizuális lopakodó technológia mintapéldánya.
Az esemény fontosságát hangsúlyozta a Légierő (USAF) két magas rangú vezetőjének, James Roche államtitkár és a személyzeti főnök, John Jumper tábornok jelenléte, valamint a közzétett információk hiányosságai. A vezetők csupán annyit mondtak, a program célja "különleges" és "áttörést jelentő" lopakodó technológiák tesztelése, valamint a Phantom Works által kifejlesztett prototípus technológiák kipróbálása. A próbarepülésben résztvevő pilótákat, akik 1996 és 1999 között mindössze 38 repülést teljesítettek, sikerült azonosítani, ám a programban résztvevő mérnököket nem.
Joe Felock, a Boeing pilótája egyértelművé tette, hogy a Star Trek Klingon űrhajója után elnevezett Bird of Prey (BoP) egy alacsony teljesítményű demonstrátor, melyet úgy terveztek meg, hogy jellegzetes alakú gépet juttasson a levegőbe minimális idő és költség vonzattal. Legnagyobb sebessége 490 km/h, a legnagyobb elért magassága 6650 méter volt. A 14,2 kN tolóerejű Pratt & Whitney Canada JT15D-5 hajtóműnek igen keményen kellett dolgoznia, hogy előre juttassa a kisszárnyú, 3360 kilogramm tömegű gépet, még akkor is, ha az nem szívott be levegőt tekervényes beömlőnyílásain.
A BoP szokatlan jellemzője, hogy teljesen manuális irányító rendszerrel látták el, tolókarokkal és kormánylapát pedálokkal a szárnyakon található négy vezérlő felülethez, melyeket úgy alkottak meg, hogy ne legyen rés a felületen, ami esetleges támpontokkal szolgálna a radarok számára. A leszálló berendezés a Beach King Air és Queen Air repülőgépek módosított komponenseit tartalmazza.
A projekt hivatalosan 1992-ben kezdődött. A 67 millió dolláros fejlesztési költséget a McDonell Douglas teremtette elő, a céget azonban 1998-ban felvásárolta a Boeing. A Légierő beleegyezett, hogy biztosítja a próbarepülésekhez szükséges létesítményeket és a biztonságot, valamint rendelkezésükre bocsátotta a nevadai Area 51 tesztközpontot is.
A BoP lenne az első nagy Phantom Works projekt, párhuzamban a farokrész nélküli X-36-os demonstrátorral. Míg utóbbi célja a McDonell Douglas által kiagyalt fürge és szuperszonikus Joint Strike Fighter technológiáinak igazolása, a BoP egyértelműen a tökéletes lopakodó szemléletet képviseli egy alacsonyabb repülési teljesítményű gépben. Számos jellemvonása igazolja azt a hipotézist, hogy példátlan RCS szintekre tervezték, erre utalnak a finoman a szárnyakba vegyülő stabilizátorai és a teljesen álcázott beömlő nyílások is. Elképzelhető a -70 dBsm radarkeresztmetszet, ami jóval kisebb, mint egy szúnyog. A repülőgép alakját is - véletlenül vagy szándékosan - úgy alakították ki, hogy ne vessen árnyékot. Ez nagymértékben arra utal, hogy a BoP a vizuális lopakodó technológia mintapéldánya.