SG.hu
Tyranny
Kiadó: Paradox Interactive
Fejlesztő: Obsidian Entertainment
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Quad Q9505 2,8 GHz-es vagy AMD Athlon X4 840 processzor, Nvidia GeForce GTS 450 vagy ATI Radeon HD 5770 grafikus kártya, 4 GB RAM, 14 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD Phenom II X6 1100T processzor, Nvidia GeForce GTX 570 vagy ATI Radeon HD 7790 grafikus kártya, 8 GB RAM, 14 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Pillars of Eternity
Kategória: szerepjáték
A nagyszerű szerepjátékairól ismert Obsidian Entertainment egy újabb ígéretes alkotással tért vissza a színtérre, amely annyira múltidéző lett, hogy az már helyenként kellemetlen hatást kelt. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy milyen lett valójában a Tyranny!
A kaliforniai Obsidian Entertainment csapatát a kétezres évek első felében úgy ismertük meg, mint a stúdiót, amely képes nagyszerű folytatásokat készíteni egyes sikercímekhez. Ha ugyanis emlékszünk rá, ők voltak azok, akik 2004-ben megajándékoztak minket a Star Wars: Knights of the Old Republic II-vel, majd két évvel később a Neverwinter Nights folytatásával is, hogy aztán a nagyszerű Fallout: New Vegasszal, valamint a Dungeon Siege III-mal örvendeztessenek meg minket.
A csapat azonban szeretett volna kitörni ebből az ördögi körből, de az első próbálkozásuk, avagy a Sega segédletével elkészített Alpha Protocol a jó alapötlet ellenére is csúfos bukás lett. Sokáig nem is mertek újdonsághoz nyúlni, ám amikor 2014-ben elkészítették minden idők legjobb South Park-videojátékát, végérvényesen meggyőzték a játékipart arról, hogy nekik bizony helyük van a klubban.
Aztán őket is elkapta a retro-láz, valamint a Kickstarter által elérhető szabadság, amit 2015-ben ki is használtak azzal, hogy Pillars of Eternity név alatt elkészítettek egy minden téren régi vágású, a legnagyobb legendákat felidéző szerepjátékot, amely olyan nagyszerűen sikerült, hogy sokunk gépén még mindig ott pihenget arra várva, hogy egy újabb karakterrel kezdjünk neki a szövevényes sztorinak. Nehéz lesz azonban úgy nekilátni az újabb kalandnak, ha az Obsidian csak úgy ontja magából a klasszikus RPG-ket, hiszen még fel sem dolgoztuk a dyrwoodi kalandokat, de máris itt van a Tyranny, amely egy minden eddiginél különlegesebb megközelítéssel próbál meg elvarázsolni minket.
Azt ugyanis bár számtalan alkalommal megtapasztalhattuk, hogy milyen érzés a rossz oldalon állni – akár egy szerepjátékban is, ha a döntéseink úgy alakultak –, azonban a Tyranny most egy egészen más, egy sokkal mélyebb, felnőttesebb és sötétebb oldalról közelíti meg ezt a témát. Mivel a történet olyannyira összetett, hogy a játék első egy óráját túlzás nélkül folyamatos olvasgatással töltjük – már a karakterkészítés után túl sok lesz az információ –, ezért lehetetlen lenne konkrétumokkal röviden összefoglalni a cselekményt, ezáltal csak a lényegre szorítkozva annyit érdemes tudni, hogy kis túlzással az egykori Szovjetunió fantasy-köntösbe bújtatott leírását ismerhetjük meg az alkotásból.
Adott tehát egy elnyomó hatalom, amelyik a korábban békében élt államokat egy konfliktus hatására kérdés nélkül bekebelezi, és a felügyelete alá helyezi, így korlátokat állít az emberek elé. A rendszer nem élhetetlen, de lesz nemulass annak, aki túllépi a felhúzott határokat. A Kyros Birodalom természetesen mindent megtesz annak érdekében, hogy katonái és rendfenntartói által egyrészt mindenhol ott legyen a szemük és a fülük, másrészt pedig mindent az irányítása alatt tartson. Ennek a rendszernek a szolgájává válhatunk mi is a Tyranny elindításával, de a karakteralkotás során – amely szintén a legnagyobb klasszikusokat idézi fel előttünk – máris beleszólást kapunk a sztoriba, amely nyilván sokkal szerteágazóbb és összetettebb, mint amennyi a fentiekben elhangzott róla.
Hősünk egyébiránt a rendszer egyik magas rangú rendfenntartója, akiről nem derül ki, hogy miként jutott el ilyen magasra, az viszont igen, hogy nem egy megátalkodott gonosz, sőt mi több, inkább pillangólelke van, akivel sok esetben jól, értsd a rendszer ellen is dönthetünk, vagy inkább a több rossz közül a kevésbé nagyobb probléma mellett voksolhatunk. Habár sok szerepjátékot láthattunk már, amelyben a döntések fontosak voltak, a Tyranny azonban mindegyikre rátesz egy nagy lapáttal, amit mi sem bizonyít jobban más, mint hogy már a karakteralkotás után lehetőségünk nyílik beleszólni a hódító hadjárat alakulásába, dönteni a foglyokról, fontos ügyekről, régiók sorsáról és így tovább.
A fejlesztők szerint már itt alapvetően meghatározhatjuk a sztori alakulását, de minél jobban belebonyolódunk a történetbe, ez annál kuszábbá válik. Hogy értsétek: minden, és valóban az összes jelentéktelennek tűnő válasz valami hatást vált ki a világban, emberek haragudhatnak meg ránk, illetve szerethetnek meg minket, de bizonyos esetekben ez csoportokból, konkrét régiókból is kiválthat valamilyen reakciót. Hogy milyen irányba billen a mérleg nyelve, az csak rajtunk múlik, sőt olyan anomáliák is kialakulhatnak, hogy valaki tiszta szívéből gyűlöl, de azért kedvel is minket egy kicsit.
Ez a rendszer, avagy a reputáció keresztül-kasul átszövi a játékot, megjelenik minden cselekedetünknél, de leginkább az összetett párbeszédeknél, amelyek szintén olyan hatást keltenek, mintha csak egy ki nem adott Neverwinter Nights-epizódban kalandoznánk éppen. A szisztéma egyetlen hibája, hogy gyakran befolyásolhatja döntéseinket, hiszen akár jól, akár rosszul voksolunk, azért közvetetten valamilyen speciális képességet gyűjthetünk be, ezáltal ha például egy olyanra fáj a fogunk, amelyért sok rosszat kell tennünk, vagy többet blöffölnünk, akkor nyilván a következményeket figyelembe véve is többször tendálunk majd ilyen irányba, ami nem túl szerencsés az egészséges egyensúly tekintetében.
A Neverwinter Nights-párhuzam egyébiránt nem véletlen, én személy szerint ugyanis ezzel a sorozattal véltem felfedezni a legtöbb hasonlóságot a Tyranny kapcsán, habár az Obsidian aktuális alkotása sokkal lényegre törőbb és felnőttesebb a sztori kapcsán – ehhez a cselekményhez tényleg fel kell nőni –, miközben a bejárható világ is a „Sohatéli Éjszakák” emlékeit idézi fel előttünk. Habár sehol nem kötötték ki, de a végeredményre egyértelműen a Dungeons & Dragons univerzum gyakorolta a legnagyobb hatást, az egész hangulata, bizonyos megoldások és karakterek szinte olyanok, mintha ebből a világból érkeztek volna.
Ha már a világról és a pályák hangulatáról beszélünk, érdemes kiemelni, hogy a Tyranny elég komoly csalódást okozhat azoknak, akik kedvelik a nagy és szabadon bejárható területeket, hiszen ezúttal inkább csak kisebb térképek állnak majd a rendelkezésünkre, amelyek többségén ráadásul meglepően lineáris útvonalakon közlekedhetünk. Habár tény, az ilyen térképekből egészen sok van, de azért ez nem helyettesíthet egy óriási, töltési idők és egyéb kellemetlenségek nélküli környezetet.
Hogy a játékmenetről is szót ejtsünk a Tyranny kapcsán, összességében kijelenthetjük, hogy a szerepjátékos elemek tökéletesen sikerültek, mint ahogyan azt el is vártuk a készítőktől! A fejlődési rendszer ennek megfelelően kellemesen összetett, átlátható, és bár helyenként túlbonyolított, könnyű megszokni és kezelni, akárcsak az inventory-rendszert. Lényeges újdonságokat ezen a téren nem találhatunk, egyedül talán a fentiekben említett hírnév páratlan befolyását, valamint a varázslatokhoz köthető apróságokat emelhetnénk ki a sorból.
Példának okáért lehetőségünk nyílik majd saját varázslatokat alkotni, ami nagyszerű dolog lesz, noha körülményes is, de ha már tudjuk, hogy mi kell hozzá – varázsigék, könyvek, mágusok és a többi –, akkor adja majd magát mindegyik új mágia. Mindezen felül természetesen külön foglalkozhatunk csapattársainkkal – egyszerre négyen lehetünk egy partiban –, de lehetőségünk lesz erődök kialakítására is, amit határozottan a Pillars of Eternity kiegészítőjéből vettek át a fejlesztők – sok más egyéb mechanizmussal egyetemben.
Habár a Tyranny viszonylag sok tekintetben nevezhető problémásnak, összességében a legnagyobb bakit talán a harcrendszer kapcsán követték el a fejlesztők, amely ha nem is lett használhatatlan, de a legtöbb rajongót bizonyára idegesíti majd. Ez a se nem valós idejű, se nem körökre osztott megoldás valahol a kettő között félúton, de még inkább a két rendszer elegyítéséből táplálkozik. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy egy ütést, varázslatot vagy bármilyen más cselekedetet egy kis várakozás követ, míg hősünk teljesen valós időben erőt gyűjt a következő dobásához, miközben szabadon mozoghat a pályán, illetve az ellenség körül.
A csaták hevében bármikor szüneteltethetjük a játékot, és parancsokat oszthatunk ki csapattársainknak, de ez a három-négy másodperces várakozási idő annyira idegőrlő, és olyan vontatottá teszi a harcokat, hogy az ember ösztönösen kerülni kezdi a kisebb ütközeteket, és retteg a nagyobbak megkezdése előtt. Szerencsére vannak azért pozitívumok, így a gyors tárgyhasználat mellett – a gyógyítás esetén nem hátrány –, a nagyon eltérő hősökből fakadó szinte végtelen számú taktikázási lehetőség, valamint olyan brutális kombók, amelyeket kettő vagy több harcos hívhat elő, és kis túlzással annyira erőteljesek, hogy még a képernyő előtt is érezhetjük hatásukat.
Grafika:
Nyilván egy olyan összetett játékban, mint a Tyranny, nem a grafika a legfontosabb dolog, azonban, objektíven vizsgálva a végeredményt, az Obsidian most mintha egy kicsit alacsonyra tette volna a mércét ebben a tekintetben. Csúnyának nem neveznénk ugyan a játékot, sőt mi több, a gépigény tekintetében is megelégszik a gyenge hardverekkel, azonban a Pillars of Eternityhez mérten mintha egy kicsit puritánabb lenne a küllem, a hasonló mai címekhez képest pedig egyenesen baltával faragottnak tűnik az egész. Mindez különösen igaz néhány pálya vagy pályarész szegényes berendezésére, illetve a gyenge animációkra is, amelyek miatt kénytelenek vagyunk levenni egy pontot ebben a kategóriában, noha a hosszú töltési idők azért talán gyakran zavaróbbak ezeknél.
Kezelőfelület, irányíthatóság: A Tyranny esetében bár a fejlesztők megpróbálták átláthatóvá tenni a kezelőfelületet, egy ennyire összetett szerepjáték esetében azonban ez nagyjából olyan lehetetlen feladat, mint egy tűt megtalálni a szénakazalban. Nem is sikerült, így sok lehetőség tanulást, kutatást igényel, de az sokkal nagyobb problémát okozott számomra, hogy a hiányos segéd mellett a minitérkép gyakran teljesen használhatatlan, és az sem mindig világos, hogy mit kellene tennünk, hová kellene mennünk és a többi. Nyilván ezt észre sem veszi az, aki minden nap több órára betölti a játékot, de akinek például csak hétvégenként jut ideje rá, az nem biztos, hogy emlékszik arra, hogy mi történt korábban. Az irányíthatóság egyébiránt ennek ellenére meglepően könnyed lett, egyedül a harcok kapcsán futhatunk bele kellemetlenségekbe, de semmi jelentős negatívumot nem lehetne felsorolni ezen a téren.
Játszhatóság: A tartalom tekintetében a Tyranny határozottan kiemelkedő teljesítményt nyújt, hiszen sietségtől függően akár 30-40 órát is kihozhatunk belőle, de ha becsületesen végigolvasunk mindent, ha elvégezzük az összes mellékküldetés, és megkeressük az utolsó eldugott ládikákat is egy extra páncél, vagy valami más loot érdekében, akkor ez a szám könnyedén megduplázható. Nyilván a többjátékos mód hiányzik, a sztori is gyakran érthetetlen, valamint az indítás szörnyen döcögős, azonban ezek felett szemet lehet majd hunyni.
Intelligencia, nehézség:
Amivel kapcsolatban azonban igazán komoly kellemetlenségek várnak majd ránk a játékban, az a mesterséges intelligencia és a nehézség. Az ellenfelek többsége ugyanis meglepően buta, rossz taktikát használ – vagy egyáltalán nem is alkalmaz ilyesmit –, megakadnak a tereptárgyakban, de agresszivitásuk is kiszámíthatatlan, így nehéz előre megjósolni egy csata kimenetelét. A nehézség részben ebből, másrészt pedig a hiányosságoktól szenvedő harcrendszerből fakad, aminek köszönhetően sokszor az előre eltervezett stratégiákat sem tudjuk kivitelezni, mert a program az utunkba áll.
Hangok, zene: A Tyranny a szinkronhangok tekintetében meglepően átlagos teljesítményt nyújt, de szerencsére gyakran elvonja a figyelmünket minderről a nagyszerű zene, amelyet Justin Bell alkotott meg olyan profi módon, hogy minden tétel illik a pályák hangulatához, vagy az éppen aktuális eseményekhez.
Összegzés: A Tyranny mindent összevetve egy nagyon kellemes, ám néhol túlbonyolított történettel ellátott, kizárólag a kemény magnak ajánlott szerepjáték lett, amely sajátosságai és összetett rendszerei révén feltétlenül érdemes a figyelemre, azonban annak tudatában csapjunk bele a játékba, hogy az Obsidian meglepő ökörhibákat, sőt gyermekbetegségeket hagyott benne.
A játékmenet ennek megfelelően olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt: érezni mögötte a potenciált, tudjuk, hogy a csúf körítés mögött igazán értékes dolgok lapulnak, de mindezt nem volt hajlandó megmutatni a végeredmény. Ha egy igazán összetett retro szerepjátékot keresel magadnak a Torment: Tides of Numenera érkezéséig, akkor a Tyranny téged is biztosan elvarázsol majd, de ha számodra is a Skyrim vagy a The Witcher 3 jelenti az RPG-ket, akkor inkább kerüld el messzire!
Fejlesztő: Obsidian Entertainment
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Quad Q9505 2,8 GHz-es vagy AMD Athlon X4 840 processzor, Nvidia GeForce GTS 450 vagy ATI Radeon HD 5770 grafikus kártya, 4 GB RAM, 14 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i5-2400 3,1 GHz-es vagy AMD Phenom II X6 1100T processzor, Nvidia GeForce GTX 570 vagy ATI Radeon HD 7790 grafikus kártya, 8 GB RAM, 14 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Pillars of Eternity
Kategória: szerepjáték
A nagyszerű szerepjátékairól ismert Obsidian Entertainment egy újabb ígéretes alkotással tért vissza a színtérre, amely annyira múltidéző lett, hogy az már helyenként kellemetlen hatást kelt. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy milyen lett valójában a Tyranny!
A kaliforniai Obsidian Entertainment csapatát a kétezres évek első felében úgy ismertük meg, mint a stúdiót, amely képes nagyszerű folytatásokat készíteni egyes sikercímekhez. Ha ugyanis emlékszünk rá, ők voltak azok, akik 2004-ben megajándékoztak minket a Star Wars: Knights of the Old Republic II-vel, majd két évvel később a Neverwinter Nights folytatásával is, hogy aztán a nagyszerű Fallout: New Vegasszal, valamint a Dungeon Siege III-mal örvendeztessenek meg minket.
A csapat azonban szeretett volna kitörni ebből az ördögi körből, de az első próbálkozásuk, avagy a Sega segédletével elkészített Alpha Protocol a jó alapötlet ellenére is csúfos bukás lett. Sokáig nem is mertek újdonsághoz nyúlni, ám amikor 2014-ben elkészítették minden idők legjobb South Park-videojátékát, végérvényesen meggyőzték a játékipart arról, hogy nekik bizony helyük van a klubban.
Aztán őket is elkapta a retro-láz, valamint a Kickstarter által elérhető szabadság, amit 2015-ben ki is használtak azzal, hogy Pillars of Eternity név alatt elkészítettek egy minden téren régi vágású, a legnagyobb legendákat felidéző szerepjátékot, amely olyan nagyszerűen sikerült, hogy sokunk gépén még mindig ott pihenget arra várva, hogy egy újabb karakterrel kezdjünk neki a szövevényes sztorinak. Nehéz lesz azonban úgy nekilátni az újabb kalandnak, ha az Obsidian csak úgy ontja magából a klasszikus RPG-ket, hiszen még fel sem dolgoztuk a dyrwoodi kalandokat, de máris itt van a Tyranny, amely egy minden eddiginél különlegesebb megközelítéssel próbál meg elvarázsolni minket.
Azt ugyanis bár számtalan alkalommal megtapasztalhattuk, hogy milyen érzés a rossz oldalon állni – akár egy szerepjátékban is, ha a döntéseink úgy alakultak –, azonban a Tyranny most egy egészen más, egy sokkal mélyebb, felnőttesebb és sötétebb oldalról közelíti meg ezt a témát. Mivel a történet olyannyira összetett, hogy a játék első egy óráját túlzás nélkül folyamatos olvasgatással töltjük – már a karakterkészítés után túl sok lesz az információ –, ezért lehetetlen lenne konkrétumokkal röviden összefoglalni a cselekményt, ezáltal csak a lényegre szorítkozva annyit érdemes tudni, hogy kis túlzással az egykori Szovjetunió fantasy-köntösbe bújtatott leírását ismerhetjük meg az alkotásból.
Adott tehát egy elnyomó hatalom, amelyik a korábban békében élt államokat egy konfliktus hatására kérdés nélkül bekebelezi, és a felügyelete alá helyezi, így korlátokat állít az emberek elé. A rendszer nem élhetetlen, de lesz nemulass annak, aki túllépi a felhúzott határokat. A Kyros Birodalom természetesen mindent megtesz annak érdekében, hogy katonái és rendfenntartói által egyrészt mindenhol ott legyen a szemük és a fülük, másrészt pedig mindent az irányítása alatt tartson. Ennek a rendszernek a szolgájává válhatunk mi is a Tyranny elindításával, de a karakteralkotás során – amely szintén a legnagyobb klasszikusokat idézi fel előttünk – máris beleszólást kapunk a sztoriba, amely nyilván sokkal szerteágazóbb és összetettebb, mint amennyi a fentiekben elhangzott róla.
Hősünk egyébiránt a rendszer egyik magas rangú rendfenntartója, akiről nem derül ki, hogy miként jutott el ilyen magasra, az viszont igen, hogy nem egy megátalkodott gonosz, sőt mi több, inkább pillangólelke van, akivel sok esetben jól, értsd a rendszer ellen is dönthetünk, vagy inkább a több rossz közül a kevésbé nagyobb probléma mellett voksolhatunk. Habár sok szerepjátékot láthattunk már, amelyben a döntések fontosak voltak, a Tyranny azonban mindegyikre rátesz egy nagy lapáttal, amit mi sem bizonyít jobban más, mint hogy már a karakteralkotás után lehetőségünk nyílik beleszólni a hódító hadjárat alakulásába, dönteni a foglyokról, fontos ügyekről, régiók sorsáról és így tovább.
A fejlesztők szerint már itt alapvetően meghatározhatjuk a sztori alakulását, de minél jobban belebonyolódunk a történetbe, ez annál kuszábbá válik. Hogy értsétek: minden, és valóban az összes jelentéktelennek tűnő válasz valami hatást vált ki a világban, emberek haragudhatnak meg ránk, illetve szerethetnek meg minket, de bizonyos esetekben ez csoportokból, konkrét régiókból is kiválthat valamilyen reakciót. Hogy milyen irányba billen a mérleg nyelve, az csak rajtunk múlik, sőt olyan anomáliák is kialakulhatnak, hogy valaki tiszta szívéből gyűlöl, de azért kedvel is minket egy kicsit.
Ez a rendszer, avagy a reputáció keresztül-kasul átszövi a játékot, megjelenik minden cselekedetünknél, de leginkább az összetett párbeszédeknél, amelyek szintén olyan hatást keltenek, mintha csak egy ki nem adott Neverwinter Nights-epizódban kalandoznánk éppen. A szisztéma egyetlen hibája, hogy gyakran befolyásolhatja döntéseinket, hiszen akár jól, akár rosszul voksolunk, azért közvetetten valamilyen speciális képességet gyűjthetünk be, ezáltal ha például egy olyanra fáj a fogunk, amelyért sok rosszat kell tennünk, vagy többet blöffölnünk, akkor nyilván a következményeket figyelembe véve is többször tendálunk majd ilyen irányba, ami nem túl szerencsés az egészséges egyensúly tekintetében.
A Neverwinter Nights-párhuzam egyébiránt nem véletlen, én személy szerint ugyanis ezzel a sorozattal véltem felfedezni a legtöbb hasonlóságot a Tyranny kapcsán, habár az Obsidian aktuális alkotása sokkal lényegre törőbb és felnőttesebb a sztori kapcsán – ehhez a cselekményhez tényleg fel kell nőni –, miközben a bejárható világ is a „Sohatéli Éjszakák” emlékeit idézi fel előttünk. Habár sehol nem kötötték ki, de a végeredményre egyértelműen a Dungeons & Dragons univerzum gyakorolta a legnagyobb hatást, az egész hangulata, bizonyos megoldások és karakterek szinte olyanok, mintha ebből a világból érkeztek volna.
Ha már a világról és a pályák hangulatáról beszélünk, érdemes kiemelni, hogy a Tyranny elég komoly csalódást okozhat azoknak, akik kedvelik a nagy és szabadon bejárható területeket, hiszen ezúttal inkább csak kisebb térképek állnak majd a rendelkezésünkre, amelyek többségén ráadásul meglepően lineáris útvonalakon közlekedhetünk. Habár tény, az ilyen térképekből egészen sok van, de azért ez nem helyettesíthet egy óriási, töltési idők és egyéb kellemetlenségek nélküli környezetet.
Hogy a játékmenetről is szót ejtsünk a Tyranny kapcsán, összességében kijelenthetjük, hogy a szerepjátékos elemek tökéletesen sikerültek, mint ahogyan azt el is vártuk a készítőktől! A fejlődési rendszer ennek megfelelően kellemesen összetett, átlátható, és bár helyenként túlbonyolított, könnyű megszokni és kezelni, akárcsak az inventory-rendszert. Lényeges újdonságokat ezen a téren nem találhatunk, egyedül talán a fentiekben említett hírnév páratlan befolyását, valamint a varázslatokhoz köthető apróságokat emelhetnénk ki a sorból.
Példának okáért lehetőségünk nyílik majd saját varázslatokat alkotni, ami nagyszerű dolog lesz, noha körülményes is, de ha már tudjuk, hogy mi kell hozzá – varázsigék, könyvek, mágusok és a többi –, akkor adja majd magát mindegyik új mágia. Mindezen felül természetesen külön foglalkozhatunk csapattársainkkal – egyszerre négyen lehetünk egy partiban –, de lehetőségünk lesz erődök kialakítására is, amit határozottan a Pillars of Eternity kiegészítőjéből vettek át a fejlesztők – sok más egyéb mechanizmussal egyetemben.
Habár a Tyranny viszonylag sok tekintetben nevezhető problémásnak, összességében a legnagyobb bakit talán a harcrendszer kapcsán követték el a fejlesztők, amely ha nem is lett használhatatlan, de a legtöbb rajongót bizonyára idegesíti majd. Ez a se nem valós idejű, se nem körökre osztott megoldás valahol a kettő között félúton, de még inkább a két rendszer elegyítéséből táplálkozik. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy egy ütést, varázslatot vagy bármilyen más cselekedetet egy kis várakozás követ, míg hősünk teljesen valós időben erőt gyűjt a következő dobásához, miközben szabadon mozoghat a pályán, illetve az ellenség körül.
A csaták hevében bármikor szüneteltethetjük a játékot, és parancsokat oszthatunk ki csapattársainknak, de ez a három-négy másodperces várakozási idő annyira idegőrlő, és olyan vontatottá teszi a harcokat, hogy az ember ösztönösen kerülni kezdi a kisebb ütközeteket, és retteg a nagyobbak megkezdése előtt. Szerencsére vannak azért pozitívumok, így a gyors tárgyhasználat mellett – a gyógyítás esetén nem hátrány –, a nagyon eltérő hősökből fakadó szinte végtelen számú taktikázási lehetőség, valamint olyan brutális kombók, amelyeket kettő vagy több harcos hívhat elő, és kis túlzással annyira erőteljesek, hogy még a képernyő előtt is érezhetjük hatásukat.
Grafika:
Nyilván egy olyan összetett játékban, mint a Tyranny, nem a grafika a legfontosabb dolog, azonban, objektíven vizsgálva a végeredményt, az Obsidian most mintha egy kicsit alacsonyra tette volna a mércét ebben a tekintetben. Csúnyának nem neveznénk ugyan a játékot, sőt mi több, a gépigény tekintetében is megelégszik a gyenge hardverekkel, azonban a Pillars of Eternityhez mérten mintha egy kicsit puritánabb lenne a küllem, a hasonló mai címekhez képest pedig egyenesen baltával faragottnak tűnik az egész. Mindez különösen igaz néhány pálya vagy pályarész szegényes berendezésére, illetve a gyenge animációkra is, amelyek miatt kénytelenek vagyunk levenni egy pontot ebben a kategóriában, noha a hosszú töltési idők azért talán gyakran zavaróbbak ezeknél.Kezelőfelület, irányíthatóság:
A Tyranny esetében bár a fejlesztők megpróbálták átláthatóvá tenni a kezelőfelületet, egy ennyire összetett szerepjáték esetében azonban ez nagyjából olyan lehetetlen feladat, mint egy tűt megtalálni a szénakazalban. Nem is sikerült, így sok lehetőség tanulást, kutatást igényel, de az sokkal nagyobb problémát okozott számomra, hogy a hiányos segéd mellett a minitérkép gyakran teljesen használhatatlan, és az sem mindig világos, hogy mit kellene tennünk, hová kellene mennünk és a többi. Nyilván ezt észre sem veszi az, aki minden nap több órára betölti a játékot, de akinek például csak hétvégenként jut ideje rá, az nem biztos, hogy emlékszik arra, hogy mi történt korábban. Az irányíthatóság egyébiránt ennek ellenére meglepően könnyed lett, egyedül a harcok kapcsán futhatunk bele kellemetlenségekbe, de semmi jelentős negatívumot nem lehetne felsorolni ezen a téren.Játszhatóság:
A tartalom tekintetében a Tyranny határozottan kiemelkedő teljesítményt nyújt, hiszen sietségtől függően akár 30-40 órát is kihozhatunk belőle, de ha becsületesen végigolvasunk mindent, ha elvégezzük az összes mellékküldetés, és megkeressük az utolsó eldugott ládikákat is egy extra páncél, vagy valami más loot érdekében, akkor ez a szám könnyedén megduplázható. Nyilván a többjátékos mód hiányzik, a sztori is gyakran érthetetlen, valamint az indítás szörnyen döcögős, azonban ezek felett szemet lehet majd hunyni.Intelligencia, nehézség:
Amivel kapcsolatban azonban igazán komoly kellemetlenségek várnak majd ránk a játékban, az a mesterséges intelligencia és a nehézség. Az ellenfelek többsége ugyanis meglepően buta, rossz taktikát használ – vagy egyáltalán nem is alkalmaz ilyesmit –, megakadnak a tereptárgyakban, de agresszivitásuk is kiszámíthatatlan, így nehéz előre megjósolni egy csata kimenetelét. A nehézség részben ebből, másrészt pedig a hiányosságoktól szenvedő harcrendszerből fakad, aminek köszönhetően sokszor az előre eltervezett stratégiákat sem tudjuk kivitelezni, mert a program az utunkba áll.Hangok, zene:
A Tyranny a szinkronhangok tekintetében meglepően átlagos teljesítményt nyújt, de szerencsére gyakran elvonja a figyelmünket minderről a nagyszerű zene, amelyet Justin Bell alkotott meg olyan profi módon, hogy minden tétel illik a pályák hangulatához, vagy az éppen aktuális eseményekhez.Összegzés:
A Tyranny mindent összevetve egy nagyon kellemes, ám néhol túlbonyolított történettel ellátott, kizárólag a kemény magnak ajánlott szerepjáték lett, amely sajátosságai és összetett rendszerei révén feltétlenül érdemes a figyelemre, azonban annak tudatában csapjunk bele a játékba, hogy az Obsidian meglepő ökörhibákat, sőt gyermekbetegségeket hagyott benne. A játékmenet ennek megfelelően olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt: érezni mögötte a potenciált, tudjuk, hogy a csúf körítés mögött igazán értékes dolgok lapulnak, de mindezt nem volt hajlandó megmutatni a végeredmény. Ha egy igazán összetett retro szerepjátékot keresel magadnak a Torment: Tides of Numenera érkezéséig, akkor a Tyranny téged is biztosan elvarázsol majd, de ha számodra is a Skyrim vagy a The Witcher 3 jelenti az RPG-ket, akkor inkább kerüld el messzire!