Berta Sándor
A teljes emlékezetre törekszünk?
A felhasználók és a cégek egyaránt egyre több adatot halmoznak fel. A kérdés csak az, hogy valóban szükségünk van-e arra, hogy minden dolgot feljegyezzünk.
Az internet, mint a világ emlékezete - sokan arra vágynak, hogy ez megvalósuljon, mások viszont ugyanettől félnek. A világháló az elmúlt két évtizedben nem csak a mindennapi életünk részévé vált, hanem a kulturális örökségünk megőrzésének első számú letéteményesévé lépett elő. Ráadásul az online tárolt vagy rögzített tartalmak és információk egymással összeköthetők, így egy még teljesebb archívum jöhet létre. A könyvek, a könyvtárak, a fotók, a filmadatbázisok, az árukatalógusok, a térképek mind részei ennek az új rendszernek, amely egyre összetettebb és több információt ölel fel.
Az adatok felhalmozása természetesen megosztja a felhasználókat. A kutatók, mint például Gordon Bell, évek óta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miként lehet egy egész életet digitalizálni. A Life Caching fogalom alatt folyó vizsgálatok katonai kutatásokból származnak. Bell mindent digitalizál, ami a tulajdonában van, függetlenül attól, hogy fotókról vagy szöveges anyagokról van szó. Az általa kifejlesztett digitális emlékezet rögzíti a telefonbeszélgetéseit, az általa hallgatott rádióműsorokat, zenéket, a megnézett televíziós műsorokat. Minden egyes billentyűleütését, egérkattintását, ablakmozgatását feljegyzi.
Gordon Bell és kollégái ezt az állapotot már 2009-ben csupán egyetlen, igaz nagyon fontos lépcsőfoknak tekintették az úgynevezett digitális emléktároló rendszerek létrehozása felé vezető úton. Az emberi agy, ezen belül az emlékezet bármennyire lenyűgöző is, gyakran rosszul rendszerezi és el is torzítja az emlékeket. A most 77 éves Bell egy másik szakemberrel együtt a Microsoft MyLifeBits nevű projektjén dolgozik. A program lényege, hogy megpróbál minden olyan információt digitálisan összegyűjteni, amit egy ember emlékezete az élete során eltárolt. A különböző adatok között éppúgy megtalálhatók a telefonbeszélgetések, az e-mailek vagy a beszkennelt dokumentumok.
De említhető Deb Roy is, aki a Massachusettsi Technológiai Intézet (MIT) munkatársaként a fia első két évének minden pillanatát megörökítette. A célja az volt, hogy pontosan nyomon tudja követni, miként tanulja meg a gyermeke az első szavakat. A házát teljesen bekameráztatta és így összesen 90 000 órányi videót, valamint 140 000 órányi audiofelvételt rögzített. Mindez 2 év minden pillanata, ugyanakkor 200 terabyte adatot jelent. Kiderült, hogy a második születésnapjáig Roy fia 7 millió szót hallott és 530 szót tanult meg. Hogy sok-e ezért 200 terabyte tárhely, azt mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy egy szülőnek ez óriási élményt jelenthetett és még kutatói szempontból is érthető volt a lépés.
Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kormányok és más szervezetek hány terabyte adatot rögzítenek naponta, akkor aligha kérdéses, hogy inkább ilyen célokra menjen el a tárhely. Ahogy mostanában félig viccesen megjegyezték a szakemberek: az erőművek eltűnnek, de jönnek helyettük az adaterőművek.
Az internet, mint a világ emlékezete - sokan arra vágynak, hogy ez megvalósuljon, mások viszont ugyanettől félnek. A világháló az elmúlt két évtizedben nem csak a mindennapi életünk részévé vált, hanem a kulturális örökségünk megőrzésének első számú letéteményesévé lépett elő. Ráadásul az online tárolt vagy rögzített tartalmak és információk egymással összeköthetők, így egy még teljesebb archívum jöhet létre. A könyvek, a könyvtárak, a fotók, a filmadatbázisok, az árukatalógusok, a térképek mind részei ennek az új rendszernek, amely egyre összetettebb és több információt ölel fel.
Az adatok felhalmozása természetesen megosztja a felhasználókat. A kutatók, mint például Gordon Bell, évek óta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miként lehet egy egész életet digitalizálni. A Life Caching fogalom alatt folyó vizsgálatok katonai kutatásokból származnak. Bell mindent digitalizál, ami a tulajdonában van, függetlenül attól, hogy fotókról vagy szöveges anyagokról van szó. Az általa kifejlesztett digitális emlékezet rögzíti a telefonbeszélgetéseit, az általa hallgatott rádióműsorokat, zenéket, a megnézett televíziós műsorokat. Minden egyes billentyűleütését, egérkattintását, ablakmozgatását feljegyzi.
Gordon Bell és kollégái ezt az állapotot már 2009-ben csupán egyetlen, igaz nagyon fontos lépcsőfoknak tekintették az úgynevezett digitális emléktároló rendszerek létrehozása felé vezető úton. Az emberi agy, ezen belül az emlékezet bármennyire lenyűgöző is, gyakran rosszul rendszerezi és el is torzítja az emlékeket. A most 77 éves Bell egy másik szakemberrel együtt a Microsoft MyLifeBits nevű projektjén dolgozik. A program lényege, hogy megpróbál minden olyan információt digitálisan összegyűjteni, amit egy ember emlékezete az élete során eltárolt. A különböző adatok között éppúgy megtalálhatók a telefonbeszélgetések, az e-mailek vagy a beszkennelt dokumentumok.
De említhető Deb Roy is, aki a Massachusettsi Technológiai Intézet (MIT) munkatársaként a fia első két évének minden pillanatát megörökítette. A célja az volt, hogy pontosan nyomon tudja követni, miként tanulja meg a gyermeke az első szavakat. A házát teljesen bekameráztatta és így összesen 90 000 órányi videót, valamint 140 000 órányi audiofelvételt rögzített. Mindez 2 év minden pillanata, ugyanakkor 200 terabyte adatot jelent. Kiderült, hogy a második születésnapjáig Roy fia 7 millió szót hallott és 530 szót tanult meg. Hogy sok-e ezért 200 terabyte tárhely, azt mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy egy szülőnek ez óriási élményt jelenthetett és még kutatói szempontból is érthető volt a lépés.
Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kormányok és más szervezetek hány terabyte adatot rögzítenek naponta, akkor aligha kérdéses, hogy inkább ilyen célokra menjen el a tárhely. Ahogy mostanában félig viccesen megjegyezték a szakemberek: az erőművek eltűnnek, de jönnek helyettük az adaterőművek.