MTI
Hogy néz ki ma az internet?
A hálózat formája gyorsan módosul, az adatforgalom jelentős része már nem a nagy gerinchálózatokon keresztül, hanem közvetlenül bonyolódik, és ez számos tényezővel magyarázható.
Tim Pozar egy drótokkal behálózott, halványan megvilágított rejtett helyiségben ül Kalifornia egyik legnagyobb szerverközpontjának épületében, és az internet arculatának megváltoztatásán dolgozik. Az internet mérnökei "meet-me-room" - találkaszoba - néven emlegetik az odút, amelyben Pozarnak az a dolga, hogy informálisan összekapcsolja azoknak a cégeknek a hálózatait, amelyek ingyen akarják megosztani egymással internetforgalmukat. Ezt a gyakorlatot peering néven említik a szakmai zsargonban. A módszer az internet legkorábbi szakaszától fogva ismert: azt jelenti, hogy a különböző szervezetek közvetlenül összekapcsolják hálózataikat ahelyett, hogy egy harmadik cégnek fizetnének adatforgalmuk továbbításáért.
A peering annyira elterjedt az utóbbi években, hogy a globális hálózatok összekapcsolódását tanulmányozó kutatók közül egyesek úgy vélik: a peering megváltoztatja a web alapvető jellegzetességeit, ami komoly következményekkel jár stabilitására és biztonságára vonatkozóan. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a roppant mértékben megnőtt adatforgalom lényegében változatlan struktúrán belül marad.
Kétségtelen, hogy a világhálós adatforgalom jelentős része nem az olyan gerinchálózatokon keresztül bonyolódik, mint az óriási AT&T vagy a Level 3. Ehelyett torrenteken keresztül kezd lezúdulni hatalmas adathullámokként, mintha egy megáradt folyó vájt volna magának új medreket. Ennek a forgalomnak egy része az olyan nyilvános peering pontokon halad át, mint amelyet Tim Pozar működtet. Egy másik része úgynevezett sötéthálózatokon árad: ezek olyan magáncsatornák, amelyeket arra hoztak létre, hogy az információt elérhetőbben és hatékonyabban mozgassák egy vállalkozáson vagy bármilyen más szervezeten belül.
A Google is ilyen hálózatot alakított ki, hogy a videók és a keresési adatok több állomással rövidebb úton jussanak el a felhasználóhoz. Különösen Európában bonyolódik le a forgalom jelentős része hasonló pontokon keresztül. Így például egy amszterdami bázison működik az AMS-IX nevű semleges nonprofit szervezet, amelynek 344 tagja másodpercenként 775 gigabyte adatot cserél. "Ezeknek a szorosan kapcsolódó adatközpontoknak világszerte tapasztalható térnyerése megváltoztatja internetmodellünket" - fejti ki Jon M. Klenberg, az ithacai Cornell Egyetem kutatója, aki a számítógépek és a világháló elméletével foglalkozik. Hozzáfűzi azonban, hogy a Google, az Amazon, a Microsoft, az IBM és mások által létrehozott óriási saját adatközpontok növelik a hálózatnak azt a részét, amely a sötétinternetet alkotja, megnehezítve a kutatók számára a rendszer teljes modellezését.
Mai formájában az internet egyre inkább anarchikus módon gyarapodik. A korábbi kommunikációs hálózatokkal ellentétben a jelenlegi rendszer nem felülről lefelé szerveződik. Ez egy éppen az internet szívében elinduló innovációnak, a "csomagküldésnek" köszönhető. Ma az adatállományok (e-mailek, képek, hangfájlok vagy egy másik gépet befolyásoló parancsfolyamok) darabokban - azaz csomagokban - jutnak el rendeltetési helyükre, gyakran teljesen különböző útvonalakon. A technológiát még a hatvanas években fejlesztették ki Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Lehetővé teszi, hogy az üzenet mindig megtalálja a leggyorsabb útvonalat, kikerülhessen például egy nem működő alhálózatot. A hetvenes években maguk a hálózatok is hálózattá szerveződtek, a kapcsolatok pedig elsősorban a "kommunikációs protokolltól" függnek, vagyis az egyszerű internetező számára is ismert TCP/IP parancskészlettől. A globális hálózat aztán szép lassan megváltoztatta magát a világot is.
Mindezek a módosulások vitát robbantottak ki az összkép megítéléséről: milyen is ma az internet? Nagyobb vagy kisebb lett annak esélye, hogy csődöt mond alkalmi problémák vagy egy tényleges támadás következtében? A kutatók számos modell révén próbálták felmérni az internet változásának következményeit. Ezek közül egyesek a vezetékek fizikai összekapcsolását, mások az adatforgalmat mérik, ismét mások a Google és más keresőmotorok által elérhető kapcsolatokat elemzik. Ezek a modellek egyaránt fontosak a társadalomkutatók számára, mivel az emberi kapcsolatokra következtethetnek segítségükkel, és az üzletemberek számára, akik új jövedelemszerző lehetőségeket tárhatnak fel az interneten. Ugyancsak növekvő jelentőségűek a kormányoknak, amelyek igyekeznek biztonságossá tenni a hálót, sőt felügyeleti eszközként is használják.
Mindenki egyetért abban, hogy a hálózat formája gyorsan módosul, és ez számos tényezővel magyarázható. Hozzájárultak az átalakuláshoz a tartalomszolgáltató hálózatok, amelyek az adatokat és az alkalmazásokat egyaránt a hálózat peremére szorították; szerepük volt a folyamatban az egyre népszerűbb okostelefonoknak, amelyekkel létrejött a vezeték nélküli internet, valamint a videotartalmak robbanásszerű megugrásának is, amely a videót a világháló vezető adattípusává változtatta. "Amikor elkezdtük a nyilvános adatkibocsátást, a forgalmat petabájtban (ezer terabájt - egymillió gigabájt) mértük - idézi fel Doug Webster, a Cisco Systems ügyvezetője; a cég évente jelentést ad ki az internet változásairól. "Néhány évvel később már zettabájtokban (egymilliárd terabájt) kellett mérnünk a forgalmat, mára pedig már a jottabájtra (ezer zettabájt) váltottunk".
A videoforgalom elképesztő bővülése jelentős figyelmet kelt a politikai és üzleti vitákban, például olyan témákkal kapcsolatban, mint a világháló semlegessége, amely azt jelentené, hogy minden adattípus, webhely és a hálóhoz kapcsolódó platform egyenlő elbánásban részesül. Ezzel szemben a hálózatok mind inkább eltérő módon kezelik a különböző adattípusokat, gyakran előnyben részesítik a video- vagy a hangforgalmat.
Tavaly az Arbor Networks egyik tanulmánya - amely azt jelezte, hogy a forgalom zöme kikerül a világháló központjából - élénk vitát váltott ki. Az Arbor's Internet Observatory jelentése kiemelte, hogy az internetforgalom zöme ma közvetlenül bonyolódik a Google-hoz hasonló nagy tartalomszolgáltatók és a Comcasthoz hasonló fogyasztói hálózatok között. A tanulmány felhívta a figyelmet arra is, hogy előretörtek az általa hiperóriásoknak nevezett társaságok, ezek mára a net forgalmának nagy részét összpontosítják. "A 40 ezer felmért internetes végpont közül 30 nagy cég - megannyi olyan hiperóriás, mint a Limelight, a Facebook, a Google, a Microsoft és a YouTube - ma a teljes internetes forgalom 30 százalékát termeli és fogyasztja" - állapította meg a jelentés.
De a változások nem csupán a hiperóriások terebélyesedésének a következményei. San Franciscóban Tim Pozar SMFIX peering rendszere - vagy ahogy mondják: szövedéke (fabric) - ma mindössze 13 hálózatot és tartalomszolgáltatót kapcsol össze. Másutt azonban óriási peering szövedékek alakulnak ki, következésképpen az internet "pereme" szélesebb lesz, ami rugalmasabbá teheti az egész hálózatot.
Hogy ma mégis milyen képet mutat a világháló, azt először az erdélyi születésű Barabási Albert-László, a Notre Dame Egyetem kutatója és kollégái kísérelték meg leírni. A szakemberek feltérképezték az internet egy részét, és felfedezték, hogy az - ahogyan ők nevezik - lépcsőzetességtől mentes hálózat, azaz a kapcsolatok egyáltalában nem véletlenszerűek: épp ellenkezőleg, a csomópontok egy kis száma nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű összeköttetéssel bír, mint az összes többi. Megállapították, hogy a gazdagság további gazdagodást hoz, minél nagyobb kapcsolatmennyiséggel rendelkezik egy adott csomópont, annál valószínűbben nyer még több összeköttetést a jövőben.
Ebből következően az internet összeomlásának valószínűsége egy technikai hiba miatt elenyésző a számos párhuzamos kapcsolat miatt, ám a kiberháborúra és -terrorizmusra rendkívül alkalmas ez a terep. Barabási szerint az internet az idők során tovább erősítette saját "lépcsőzetesség mentes" jellegét. Más szavakkal: minél inkább változni látszik a világháló, annál inkább ugyanaz marad általános jellegzetességeiben, erősségeiben és sebezhetőségében.
A lépcsőzetesség mentes modell kritikusai szerint a hálózat diagramokkal és csomópontokkal való leírása túlságosan leegyszerűsíti a valóságot. Walter Willinger, David Alderson és John C. Doyle például úgy vélik, hogy az internet jellemzésére a Nagymértékben optimalizált/ Szervezetten toleráns/ Kompromisszumos jelzők alkalmasak (modelljüket ezért NSZK-hálózatnak nevezték el). Szerintük a folyamatot "szervezett bonyolultságként" lehet lefesteni. A kompromisszumokat hálózatépítő mérnökök és matematikusok kötik pénzügyi és technikai értelemben egyaránt. Az eredmény: erőteljes, mégis törékeny rendszer, amely azonban a Barabási-féle modellnél sokkal rugalmasabb.
Megjegyzik például, hogy a Google-nak az utóbbi időben kiépített hatalmas saját hálózata nagymértékben redundáns, a cég pedig egy csomó problémát "el is szigetelt" vele a nagy egésztől. Ez pedig szerintük azt jelenti, hogy ha a Google összeomlik, az kisebbfajta földindulást okoz az egész világhálóban. Ahogy Alderson fogalmaz: a lépcsőzetesség mentes modell hívei nem a valódi internetet írják le fizikai valójában, sokkal inkább annak a legfelső szinten létező virtuális absztrakcióját. "Mit mond el számunkra a virtuális összekapcsolhatóság a valódi fizikai sebezhetőségről? Szerintem semmit" - állítja.
Tim Pozar egy drótokkal behálózott, halványan megvilágított rejtett helyiségben ül Kalifornia egyik legnagyobb szerverközpontjának épületében, és az internet arculatának megváltoztatásán dolgozik. Az internet mérnökei "meet-me-room" - találkaszoba - néven emlegetik az odút, amelyben Pozarnak az a dolga, hogy informálisan összekapcsolja azoknak a cégeknek a hálózatait, amelyek ingyen akarják megosztani egymással internetforgalmukat. Ezt a gyakorlatot peering néven említik a szakmai zsargonban. A módszer az internet legkorábbi szakaszától fogva ismert: azt jelenti, hogy a különböző szervezetek közvetlenül összekapcsolják hálózataikat ahelyett, hogy egy harmadik cégnek fizetnének adatforgalmuk továbbításáért.
A peering annyira elterjedt az utóbbi években, hogy a globális hálózatok összekapcsolódását tanulmányozó kutatók közül egyesek úgy vélik: a peering megváltoztatja a web alapvető jellegzetességeit, ami komoly következményekkel jár stabilitására és biztonságára vonatkozóan. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a roppant mértékben megnőtt adatforgalom lényegében változatlan struktúrán belül marad.
Kétségtelen, hogy a világhálós adatforgalom jelentős része nem az olyan gerinchálózatokon keresztül bonyolódik, mint az óriási AT&T vagy a Level 3. Ehelyett torrenteken keresztül kezd lezúdulni hatalmas adathullámokként, mintha egy megáradt folyó vájt volna magának új medreket. Ennek a forgalomnak egy része az olyan nyilvános peering pontokon halad át, mint amelyet Tim Pozar működtet. Egy másik része úgynevezett sötéthálózatokon árad: ezek olyan magáncsatornák, amelyeket arra hoztak létre, hogy az információt elérhetőbben és hatékonyabban mozgassák egy vállalkozáson vagy bármilyen más szervezeten belül.
A Google is ilyen hálózatot alakított ki, hogy a videók és a keresési adatok több állomással rövidebb úton jussanak el a felhasználóhoz. Különösen Európában bonyolódik le a forgalom jelentős része hasonló pontokon keresztül. Így például egy amszterdami bázison működik az AMS-IX nevű semleges nonprofit szervezet, amelynek 344 tagja másodpercenként 775 gigabyte adatot cserél. "Ezeknek a szorosan kapcsolódó adatközpontoknak világszerte tapasztalható térnyerése megváltoztatja internetmodellünket" - fejti ki Jon M. Klenberg, az ithacai Cornell Egyetem kutatója, aki a számítógépek és a világháló elméletével foglalkozik. Hozzáfűzi azonban, hogy a Google, az Amazon, a Microsoft, az IBM és mások által létrehozott óriási saját adatközpontok növelik a hálózatnak azt a részét, amely a sötétinternetet alkotja, megnehezítve a kutatók számára a rendszer teljes modellezését.
Mai formájában az internet egyre inkább anarchikus módon gyarapodik. A korábbi kommunikációs hálózatokkal ellentétben a jelenlegi rendszer nem felülről lefelé szerveződik. Ez egy éppen az internet szívében elinduló innovációnak, a "csomagküldésnek" köszönhető. Ma az adatállományok (e-mailek, képek, hangfájlok vagy egy másik gépet befolyásoló parancsfolyamok) darabokban - azaz csomagokban - jutnak el rendeltetési helyükre, gyakran teljesen különböző útvonalakon. A technológiát még a hatvanas években fejlesztették ki Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. Lehetővé teszi, hogy az üzenet mindig megtalálja a leggyorsabb útvonalat, kikerülhessen például egy nem működő alhálózatot. A hetvenes években maguk a hálózatok is hálózattá szerveződtek, a kapcsolatok pedig elsősorban a "kommunikációs protokolltól" függnek, vagyis az egyszerű internetező számára is ismert TCP/IP parancskészlettől. A globális hálózat aztán szép lassan megváltoztatta magát a világot is.
Mindezek a módosulások vitát robbantottak ki az összkép megítéléséről: milyen is ma az internet? Nagyobb vagy kisebb lett annak esélye, hogy csődöt mond alkalmi problémák vagy egy tényleges támadás következtében? A kutatók számos modell révén próbálták felmérni az internet változásának következményeit. Ezek közül egyesek a vezetékek fizikai összekapcsolását, mások az adatforgalmat mérik, ismét mások a Google és más keresőmotorok által elérhető kapcsolatokat elemzik. Ezek a modellek egyaránt fontosak a társadalomkutatók számára, mivel az emberi kapcsolatokra következtethetnek segítségükkel, és az üzletemberek számára, akik új jövedelemszerző lehetőségeket tárhatnak fel az interneten. Ugyancsak növekvő jelentőségűek a kormányoknak, amelyek igyekeznek biztonságossá tenni a hálót, sőt felügyeleti eszközként is használják.
Mindenki egyetért abban, hogy a hálózat formája gyorsan módosul, és ez számos tényezővel magyarázható. Hozzájárultak az átalakuláshoz a tartalomszolgáltató hálózatok, amelyek az adatokat és az alkalmazásokat egyaránt a hálózat peremére szorították; szerepük volt a folyamatban az egyre népszerűbb okostelefonoknak, amelyekkel létrejött a vezeték nélküli internet, valamint a videotartalmak robbanásszerű megugrásának is, amely a videót a világháló vezető adattípusává változtatta. "Amikor elkezdtük a nyilvános adatkibocsátást, a forgalmat petabájtban (ezer terabájt - egymillió gigabájt) mértük - idézi fel Doug Webster, a Cisco Systems ügyvezetője; a cég évente jelentést ad ki az internet változásairól. "Néhány évvel később már zettabájtokban (egymilliárd terabájt) kellett mérnünk a forgalmat, mára pedig már a jottabájtra (ezer zettabájt) váltottunk".
A videoforgalom elképesztő bővülése jelentős figyelmet kelt a politikai és üzleti vitákban, például olyan témákkal kapcsolatban, mint a világháló semlegessége, amely azt jelentené, hogy minden adattípus, webhely és a hálóhoz kapcsolódó platform egyenlő elbánásban részesül. Ezzel szemben a hálózatok mind inkább eltérő módon kezelik a különböző adattípusokat, gyakran előnyben részesítik a video- vagy a hangforgalmat.
Tavaly az Arbor Networks egyik tanulmánya - amely azt jelezte, hogy a forgalom zöme kikerül a világháló központjából - élénk vitát váltott ki. Az Arbor's Internet Observatory jelentése kiemelte, hogy az internetforgalom zöme ma közvetlenül bonyolódik a Google-hoz hasonló nagy tartalomszolgáltatók és a Comcasthoz hasonló fogyasztói hálózatok között. A tanulmány felhívta a figyelmet arra is, hogy előretörtek az általa hiperóriásoknak nevezett társaságok, ezek mára a net forgalmának nagy részét összpontosítják. "A 40 ezer felmért internetes végpont közül 30 nagy cég - megannyi olyan hiperóriás, mint a Limelight, a Facebook, a Google, a Microsoft és a YouTube - ma a teljes internetes forgalom 30 százalékát termeli és fogyasztja" - állapította meg a jelentés.
De a változások nem csupán a hiperóriások terebélyesedésének a következményei. San Franciscóban Tim Pozar SMFIX peering rendszere - vagy ahogy mondják: szövedéke (fabric) - ma mindössze 13 hálózatot és tartalomszolgáltatót kapcsol össze. Másutt azonban óriási peering szövedékek alakulnak ki, következésképpen az internet "pereme" szélesebb lesz, ami rugalmasabbá teheti az egész hálózatot.
Hogy ma mégis milyen képet mutat a világháló, azt először az erdélyi születésű Barabási Albert-László, a Notre Dame Egyetem kutatója és kollégái kísérelték meg leírni. A szakemberek feltérképezték az internet egy részét, és felfedezték, hogy az - ahogyan ők nevezik - lépcsőzetességtől mentes hálózat, azaz a kapcsolatok egyáltalában nem véletlenszerűek: épp ellenkezőleg, a csomópontok egy kis száma nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű összeköttetéssel bír, mint az összes többi. Megállapították, hogy a gazdagság további gazdagodást hoz, minél nagyobb kapcsolatmennyiséggel rendelkezik egy adott csomópont, annál valószínűbben nyer még több összeköttetést a jövőben.
Ebből következően az internet összeomlásának valószínűsége egy technikai hiba miatt elenyésző a számos párhuzamos kapcsolat miatt, ám a kiberháborúra és -terrorizmusra rendkívül alkalmas ez a terep. Barabási szerint az internet az idők során tovább erősítette saját "lépcsőzetesség mentes" jellegét. Más szavakkal: minél inkább változni látszik a világháló, annál inkább ugyanaz marad általános jellegzetességeiben, erősségeiben és sebezhetőségében.
A lépcsőzetesség mentes modell kritikusai szerint a hálózat diagramokkal és csomópontokkal való leírása túlságosan leegyszerűsíti a valóságot. Walter Willinger, David Alderson és John C. Doyle például úgy vélik, hogy az internet jellemzésére a Nagymértékben optimalizált/ Szervezetten toleráns/ Kompromisszumos jelzők alkalmasak (modelljüket ezért NSZK-hálózatnak nevezték el). Szerintük a folyamatot "szervezett bonyolultságként" lehet lefesteni. A kompromisszumokat hálózatépítő mérnökök és matematikusok kötik pénzügyi és technikai értelemben egyaránt. Az eredmény: erőteljes, mégis törékeny rendszer, amely azonban a Barabási-féle modellnél sokkal rugalmasabb.
Megjegyzik például, hogy a Google-nak az utóbbi időben kiépített hatalmas saját hálózata nagymértékben redundáns, a cég pedig egy csomó problémát "el is szigetelt" vele a nagy egésztől. Ez pedig szerintük azt jelenti, hogy ha a Google összeomlik, az kisebbfajta földindulást okoz az egész világhálóban. Ahogy Alderson fogalmaz: a lépcsőzetesség mentes modell hívei nem a valódi internetet írják le fizikai valójában, sokkal inkább annak a legfelső szinten létező virtuális absztrakcióját. "Mit mond el számunkra a virtuális összekapcsolhatóság a valódi fizikai sebezhetőségről? Szerintem semmit" - állítja.