Hillary Clintonnak a washingtoni sajtómúzeumban az internet szabadságáról elhangzott beszédét a média szinte egyöntetűen a Google keresőprogram ellen Kínában indult hackertámadások nyomán kibontakozott kínai-amerikai vita fényében értékelte.

Ez érthető, hiszen a konfliktus a két vezető webhatalom között bontakozott ki: a világ legnépesebb országában ma már 384 millió ember fér hozzá a hálóhoz, az Egyesült Államokban a számuk ősszel 220 millió volt (ez persze sűrűbb hálózatot jelent). A viszály éppen akkor éleződött ki, amikor Kína úton van ahhoz, hogy idén az amerikaiak mögött a világ második gazdasági hatalmává váljék, és ebben az egyik húzóerő az informatika. És főleg: mindez összefonódik az emberi jogok kényes témájával.

Ám mindezen túl az amerikai külügyminiszter "newseumi" beszédével először vált a világháló sorsa a diplomácia részévé, először fogalmaztak meg a webbel kapcsolatban ezen a szinten elveket és elvárásokat. Washington új doktrínája szerint immár "mindenkit érinthet egy ország számítógépes hálózata elleni támadás". Clinton figyelmeztetett: az Egyesült Államok meg fogja védeni magát a kibertámadásoktól (bár adós maradt azzal, hogy milyen eszközökkel).

A világháló korlátozása nem pusztán internettéma: "Azok, akik megakadályozzák az információ szabad áramlását az amerikai vagy bármely más társadalomban, veszélyeztetik gazdaságunkat, kormányunkat és civil társadalmunkat. A kibertámadásokat végrehajtó országoknak vagy egyéneknek számítaniuk kell a következményekre és a nemzetközi megbélyegzésre" - fejtette ki sokat sejtetően Clinton, elutasítva azt is, hogy egy amerikai vállalat bármiféle külső cenzúrát fogadjon el.


Washington új webnormáinak Kína mellett számos más ország sem felel meg. Ez új súrlódási felületet nyithat meg Amerika számos szövetségesével. Clinton megemlítette közülük Szaúdi-Arábiát, Egyiptomot, Tunéziát - ám a címükre intézett bírálat, miszerint korlátozzák az internet szabadságát, vagy üldözik azokat, akik a világhálón a hatalom szemében nemkívánatos eszméket próbálnak terjeszteni, sokakra vonatkoztatható. Az ugyancsak kipécézett Vietnam vagy Kazahsztán a posztkommunizmus különböző formáit képviseli, mint térségeik sok más országa - de ott is kockán forognak komoly amerikai érdekek.

Ha az internet kezdetben a korlátlan szabadság álmát képviselte, ennek az elvnek védelmezői egyre több olyan korlátba ütköznek, amelyeket biztonsági (a terrorizmus elleni háborúval összefüggő), morális és kereskedelmi okokból különböző nyugati, demokratikus társadalmak vezettek be. Clinton is szólt arról, hogy a szólásszabadságnak minden társadalomban vannak korlátai, például nem terjesztheti az erőszakot, a net nem szolgálhat terroristák toborzására, elítélendő a gyűlöletbeszéd, amely az embereket faji, vallási etnikai hovatartozásuk, nemük vagy szexuális irányultságuk alapján veszi célba, stb.

Az internetes tartalom letöltésének mind több - ráadásul országonként eltérő - feltétele van. A The New York Times még a vita korábbi szakaszában sorolt fel amerikai, brit, dél-korai, olasz, spanyol, francia és más példákat. Egyik elemzésének egyenesen azt a címet adta, hogy "az internet elleni háborúban Kína csupán csetepaténak számít".

Ám a Google kínai ügye sem kezelhető csupán fekete-fehérben. Az internetes óriás kínai leányvállalata 2006-ban már eleve viták közepette született. Az amerikaiak a Google.cn - a kínai szolgáltatás - létrehozásakor vállalták a helyi szabályok elfogadását, ami a kínai hálón érvényesülő tiltások átvételét jelentette a hatalom szemében ellenségesnek minősített kulcsszavak, honlapok tekintetében. A cég vezetői ezt a már akkor sokak által bírált döntést (amely nem mellesleg óriási jövedelmet hoz) azzal védelmezték, hogy a Google jelenléte több százmillió embernek biztosít a kínai keresőmotorok által nyújtottnál kétségtelenül szélesebb információt - amihez mintegy hozzáértették, hogy a gyakorlottabb internetezők könnyedén megkerülik a tilalmakat.

Azt azonban, hogy nemrég kínai hackerek feltörték a hatalom által üldözött kínai emberjogi aktivisták levelezését a Google Gmail levelezési programjában, a cég nem hagyhatta válasz nélkül: bejelentette, hogy "a jövőben nem lesz hajlandó cenzúrázni" a kínai internetezők kereséseit. Ezzel a labda a kínai hatóságok oldalára került: ha engednek, a hatalom létfontosságú eszközéről mondanak le. Ha nem, és a Google emiatt kivonul Kínából, az ország gazdasági-technológiai fejlődésének egyik meghatározó területén szenvednek versenyhátrányt, és elidegeníthetik a fiatal, már az interneten felnőtt nemzedéket. Ezért Peking először szigorúan technikai vitaként kezelte a konfliktust. A másik oldalon az amerikai cég is óvakodott a kínai kormányzatot vádolni a hackertámadások miatt.


Az amerikai külügyminiszter newseumi beszédével azonban a konfliktus átkerült a diplomáciai szférába. A kínai külügyi szóvivő rögtön "igazságtalan Kína-ellenes vádaskodásnak" minősítette Clinton szavait, amelyek "ártottak a kétoldalú kapcsolatoknak", és az önálló kínai kulturális hagyományokra hivatkozva védelmezte az internet pekingi szabályozását. A kínai média a web amerikai korlátozásairól és "információs imperializmusról" kezdett cikkezni.

Washington a maga részéről a kiéleződő vitában sem felejtheti, hogy Kína ma Amerika legnagyobb hitelezője - és azt sem, hogy szüksége van Kína együttműködésére a világpolitika számos területén. Clinton nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy a nézeteltérést a két ország "pozitív, együttműködő és átfogó" kapcsolatrendszerének keretében kívánja kezelni. A kiéleződött polémia ellenére mindkét fél szeretné elkerülni a világhálós szakadást-szakítást. A gond az, hogy a történet már nemcsak a világhálóról szól, hanem a két világhatalom presztízséről is.