Alex
Megapixel-hajhászás után jöhet az ISO-háború
A digitális fényképezőgépek eddigi története során a gyártók a megapixelek növelésével akarták megfogni a vevőt, de ennek helyét már másnak kell átvennie.
A digitális fényképezőgépek korszakának kezdetén a legfőbb számérték, amiből egy nem hozzáértő vásárló következtethetett egy ilyen eszköz tudására, az a felbontás nagysága volt. A gyártók évről évre nagyobb megapixel számot akartak írni készülékeikre: a korai szakaszban az egyest kettes, azt hármas követte, majd öt, végül napjainkra a gépek 8-12 millió képpont rögzítésével büszkélkednek. Persze még ma is van olyan gyártó amely ennek növelésen gondolkodik, de általános célokra ezek már bőven megfelelő felbontások.
Persze valaminek át kell vennie ennek szerepét az ovisoknál gyakori, "az enyém jobb, mint a tiéd" játékban. Ez lehet a könnyebb használat, a gyorsabb fájlátvitel, az egyszerűbb nyomtatás - ezeket a funkciókat jóhéhány gépben meg is találhatjuk. Másik fontos tényező a lencsék minősége és nagyítása: az átlagos háromszoros zoom meghaladása, illetve a lencsék Zeiss vagy Schneider-Kreuznach márkaneve szintén vevőcsalogató tényező.
De ezeknél sokkal egyszerűbb ismét egy számértékkel prezentálni a termékek tudását, egy olyannal, ami a csekély fényerő melletti fényképezést prezentálja. Ennek neve ISO, és a digitális korszak előtt használt filmtekercsnél határozták meg. Az ISO 200 volt a középérték, melyet nappal bárhol lehetett alkalmazni, de belső felvételeknél már vakuhasználatot igényelt. A lakásbelső vaku nélküli rögzítéséhez már ISO 400-as vagy 800-as film ajánlott.
Napjaink digitális fényképezőgépei ISO 200-on szinte mind tökéletesen teljesítenek, alig gyártanak képzajt. Nagyobb beállításnál gyönyörű naplementéket lehet fényképezni, mikor a Nap eltűnt már a horizontról, már majdnem sötét van, de gazdag színárnyalatok vannak mindenütt. Hasznos éjszakai városi felvételeknél is, amikor az utcák csak a közvilágítás és a reklámtáblák neonjainak fényében fürdenek. Magas ISO nélkül lehetetlen jó koncertfelvételeket készíteni, és sok helyen tiltott a vaku, például a múzeumokban. Azonban ahogy növeljük az érzékenységet, megjelenik a fényérzékelő lapkák legfőbb ellensége, a képzaj is. Ha a jelet magas ISO beállítással túlerősítjük, akkor szöszössé válnak a képek, a közeli pixelek színe nagyon valószerűtlenül eltérő lesz.
A gyengébb fényképezőgépek már ISO 400-on is láthatóan zajosabb képet készítenek
És itt elérkeztünk a digitális tükörreflexes gépek egyik legfőbb előnyéhez, melynek oka a nagyobb lapkaméret: a bennük lévő érzékelőn ugyanúgy 8-12 millió pixel van, mint egy átlagos kompakt gépen, de többször akkora területen, azaz az egyes képpontok mérete jóval nagyobb. A kisebb chipméretből adodó hátrányok egy része persze megszűntethető a kép szoftveres szűrésével, mint ahogy ebben a Panasonic és a Sony nagyon is jeleskedik. Azonban a képzaj csökkentésével együtt a kép részletessége is romlik, szóval az igazi megoldás a fényérzékelők szintjén lesz.
A digitális fényképezőgépek korszakának kezdetén a legfőbb számérték, amiből egy nem hozzáértő vásárló következtethetett egy ilyen eszköz tudására, az a felbontás nagysága volt. A gyártók évről évre nagyobb megapixel számot akartak írni készülékeikre: a korai szakaszban az egyest kettes, azt hármas követte, majd öt, végül napjainkra a gépek 8-12 millió képpont rögzítésével büszkélkednek. Persze még ma is van olyan gyártó amely ennek növelésen gondolkodik, de általános célokra ezek már bőven megfelelő felbontások.Persze valaminek át kell vennie ennek szerepét az ovisoknál gyakori, "az enyém jobb, mint a tiéd" játékban. Ez lehet a könnyebb használat, a gyorsabb fájlátvitel, az egyszerűbb nyomtatás - ezeket a funkciókat jóhéhány gépben meg is találhatjuk. Másik fontos tényező a lencsék minősége és nagyítása: az átlagos háromszoros zoom meghaladása, illetve a lencsék Zeiss vagy Schneider-Kreuznach márkaneve szintén vevőcsalogató tényező.
De ezeknél sokkal egyszerűbb ismét egy számértékkel prezentálni a termékek tudását, egy olyannal, ami a csekély fényerő melletti fényképezést prezentálja. Ennek neve ISO, és a digitális korszak előtt használt filmtekercsnél határozták meg. Az ISO 200 volt a középérték, melyet nappal bárhol lehetett alkalmazni, de belső felvételeknél már vakuhasználatot igényelt. A lakásbelső vaku nélküli rögzítéséhez már ISO 400-as vagy 800-as film ajánlott.
Napjaink digitális fényképezőgépei ISO 200-on szinte mind tökéletesen teljesítenek, alig gyártanak képzajt. Nagyobb beállításnál gyönyörű naplementéket lehet fényképezni, mikor a Nap eltűnt már a horizontról, már majdnem sötét van, de gazdag színárnyalatok vannak mindenütt. Hasznos éjszakai városi felvételeknél is, amikor az utcák csak a közvilágítás és a reklámtáblák neonjainak fényében fürdenek. Magas ISO nélkül lehetetlen jó koncertfelvételeket készíteni, és sok helyen tiltott a vaku, például a múzeumokban. Azonban ahogy növeljük az érzékenységet, megjelenik a fényérzékelő lapkák legfőbb ellensége, a képzaj is. Ha a jelet magas ISO beállítással túlerősítjük, akkor szöszössé válnak a képek, a közeli pixelek színe nagyon valószerűtlenül eltérő lesz.
A gyengébb fényképezőgépek már ISO 400-on is láthatóan zajosabb képet készítenek
És itt elérkeztünk a digitális tükörreflexes gépek egyik legfőbb előnyéhez, melynek oka a nagyobb lapkaméret: a bennük lévő érzékelőn ugyanúgy 8-12 millió pixel van, mint egy átlagos kompakt gépen, de többször akkora területen, azaz az egyes képpontok mérete jóval nagyobb. A kisebb chipméretből adodó hátrányok egy része persze megszűntethető a kép szoftveres szűrésével, mint ahogy ebben a Panasonic és a Sony nagyon is jeleskedik. Azonban a képzaj csökkentésével együtt a kép részletessége is romlik, szóval az igazi megoldás a fényérzékelők szintjén lesz.
