A fájlcserélő rendszerek fejlődése az MP3-tól napjaink klienseiig. Vajon mit hoz a jövő?

Német mérnökök rájöttek, hogy egy tapsolás rendkívül hangos, és annál is ijesztőbb tud lenni, ha az ember addig azt hitte, egyedül van a hatalmas könyvtárban; de oda sem figyel, ha ugyanazt hallja a nagyvárosi forgatagban. Pedig a két tenyér összeütéséből származó fizikai reakciók ugyanúgy lejátszódnak, mégis, mintha meg sem történne, elveszik a környezeti zajok között. Különben is, ki figyel oda már egy tapsra? Ha amúgy sem hallani, akkor nem is szükséges, hogy ott legyen. Ez az alapja az mp3, teljes nevén: MPEG-1 Audio Layer 3 elnevezésű kódolási eljárásnak, ami az addig rendkívül helyigényes számítógépes hangállományok tömörítését hosszú idő után megoldotta. Az mp3-kódolás során a zenékből kikerülnek az átlagos zenehallgató számára amúgy sem hallható, úgynevezett pszichoakusztikus hangok.

Az 1987-től 1994-ig tartó, az Európai Unió által pénzelt, EU-147-nek is nevezett EUREKA projekt keretein belül a német Fraunhofer Society fejlesztette ki és szabadalmaztatta az mp3-at (a kutatóintézet, amely most amúgy - persze sok más dolog mellett - az IKEA bútoráruházlánc számára fejleszt egy, a vásárlást megkönnyítő szoftvert). 1994. július 7-én, amikor nyilvánossá tették az mp3-at, a szellem kiszabadult a palackból és megkezdte világhódító útját.

1995-ben már a WinAmp, Xing és más hasonló tömörítő, lejátszó, katalogizáló programok megjelenésével a számítógép-használók könnyedén digatilizálhatták, hallgathatták, gyűjtögethették kedvenc zenéiket, vagy akár csereberélhették is azokat. Nyilván még nem túl széles körben. A lényeges változás a videokazetták és magnókazetták másolgatása és csereberélgetése után az volt, hogy az immár teljesen digitális formában létező zenét minőségromlás nélkül sokszorosíthatták.

Az akkori internetkapcsolatok sávszélességéből és az mp3-ak méretéből következően már nem okozott problémát a letöltés. A zenék felkerültek az internetre, honlapokra, csetszobákba, de ez a fajta terjesztés nem tarthatott sokáig, ugyanis a letöltési pontok könnyedén lokalizálhatók voltak. Az mp3.com- ot és a hozzá hasonló, kisebb, mp3-akat ingyenesen letölthetővé tevő kereskedelmi szájtokat hamar megtalálta az Amerikai Egyesült Államok és egyben a világ legnagyobb hanglemezkiadó társaságait tömörítő RIAA (Recording Industry Assosiation of America), és a perek, amelyek peren kívüli megoldással végződtek, gátat szabtak a szabad mp3-letöltésnek. Eljött a fájlcserélők ideje.

Shawn Fanning, egy amerikai egyetemista megelégelte a fárasztó kutakodást, és 1999 őszére egy olyan rendszert dolgozott ki, amely egy helyre gyűjti és könnyedén kereshetővé teszi az interneten, egészen pontosan a rendszerhez csatlakozó számítógépeken található mp3-fájlokat. A rendszert és az eléréséhez szükséges kliensprogramot a saját beceneve után Napsternek nevezte el. A felhasználók egymás számítógépéről tölthették le a zenéket - merthogy a Napster csak és kizárólag a mp3-akat tett elérhetővé -, miközben mások az ő számítógépükről töltötték az általuk megosztottakat. Ez volt az első fájlcserélő. A hálózaton megtalálható fájlokat, a rendszerhez csatlakozó további számítógépeket a Napster mögé felépített cég szerverei indexelték - ez a centralizáció már magában hordozta a Napster bukását.

A Napsteren úgy keringtek a zenék - nem csak egyszerűen zenék, hanem kiadatlan felvételek, ritkaságok, megjelenés előtti anyagok, esetleg a zenekedvelő lakóhelyén egyáltalán nem elérhető albumok, és persze ugyanúgy a legújabb slágerek -, hogy abból a szerzői jogi törvények szerint az alkotó a neki járó jogdíjból semmit sem látott. Az amerikai zeneipar, amely egyébként 2003-ban a világ zeneiparának a 37%-át jelentette, élén a korábban említett RIAA-val, támadásba is lendült. A Napster pedig a centralizált szerkezetével remek támadási felületet nyújtott, hiszen a törvény által megfoghatóvá vált.

Az irodalmi, színpadi, zenei, képzőművészeti, filmművészeti, televíziós alkotások szellemi javak. Mint önálló szellemi alkotások védelemben részesülnek. A különböző országok különböző szabályozása miatt ez eltérő lehet, de általában az alkotó halálától számított hetven évig véd a szerzői jog. A szerzői jog (copyright) valójában semmivel nem ruházza fel a jogtulajdonost, csak annyival, hogy megakadályozzon másokat bizonyos dolgokban. Zene és film esetén nem akadályozhatja a magáncélú másolást. Ez a probléma nem a Napster kapcsán merült fel először, hanem a magnó- és videokazetták megjelenésekor. Ezzel védekezett a Napster is, a magáncélú másolás legális volta, és a jóhiszeműen megírt kliensprogram még nem jelenti, hogy a törvényt megszegik, az már csak a felhasználókon múlik, hogy jogi szempontból megfelelő állományokat cserélgetnek-e. Vajon hibáztathatjuk-e a Napstert úgy, "mint a létragyártót azért, mert a betörő az ő terméke segítségével jut fel egy emeleti lakásba" (John Howkins (2001): Az alkotás gazdagít, 98.oldal)?

Végül is a Napster magáncélú másolás elmélete a túl nagy "lépték" miatt fulladt kudarcba, ráadásul ennek már létezett egy precedense. 1991-ben egy könyvkiadó tizenkét könyve miatt perelte be az egyetemistákat nagymennyiségű fénymásolt jegyzettel, könyvvel ellátó Kinko fénymásoló-hálózatot. A céget a perköltséggel bővített kártérítés, majdnem kétmillió dollár kifizetésére kötelezték. Végül a Napster is "nagybani jogbitorlás" vétkében találtatott bűnösnek.

A megoldás: decentralizáció. A második generációs fájlcserélők már jóval megfoghatatlanabbnak bizonyultak, hiszen nem rendelkeztek központi szerverekkel, így nem volt igazából kit megbüntetni. A Gnutella, a FreeNet, az AudioGalaxy, WinMX, Grokster, Kazaa, DirectConnect, eDonkey, BitTorrent hálózatok működési elve a peer-to-peer, másnéven P2P modell. Itt kizárólag a végpontok kapcsolódnak egymáshoz, lényegében magánbeszélgetésekhez hasonló kapcsolat alakul ki köztük. A végpontokon itt is egyszerre zajlik fel- és letöltés, vagyis fájlmegosztás, fájlcserélés. A fejlettebb hálózatok sikere és letöltési sebességeinek titka abban rejlik, hogy a felhasználók nem egy bizonyos fájlt töltenek, hanem fájlszeleteket, ami lehetővé teszi, hogy egy fájlt ne csak egy számítógépről, hanem egyszerre többről is tölthessenek. A kliensek saját értékelő elméleteik szerint pontozzák a felhasználókat, akik pontértékeiknek megfelelően kaphatnak előkelő vagy kevésbé előkelő helyet, amikor sorban állnak a következő fájlszeletért. A lényeg, hogy minél aktívabb valaki fájlcserélő pályafutása során, annál hamarabb jut a kívánt adatokhoz.

Jelentős újítást hozott a P2P-rendszerek életébe, amikor Jon Johansen, egy tizenhat éves norvég középiskolás feltörte a DVD lemezek másolásvédelmét, ezzel egy újabb szellemet engedve ki egy másik palackból. Az átlagfelhasználó által elérhetetlen eszközök miatt feltörhetetlennek hitt adathordozó már nem zárta magába a jogvédett tartalmat, ugyanúgy, ahogy néhány évvel előtte a CD is megadta magát. Ez és az internetkapcsolatok sávszélességének világszerte tapasztalható növekedése együtt indukálta, hogy a P2P-hálózatok ne csak mp3-at és az időközben elszaporodott, elveikben hasonló, "veszteségesen" tömörített zenei formátumokat, hanem filmeket, könyveket, szoftvereket, lényegében a színdarabon kívül minden szerzői jogilag védett anyagot elérhetővé tettek. (A színművek védettek, ha a szöveget rögzítik, vagy esetleg a világítás, díszlet sajátosságait lejegyzik valamilyen módon. De egy előadás minden alkalommal más és más, csak ezért hiányzik a fájlcserélők "kínálatából".)

Manapság a teljes internet forgalmának - bár pontos mérések nem léteznek, csak becslések - jelentős részét a különböző fájlcserélők forgalma teszi ki. A CacheLogic szerint a BitTorrent egyedül foglalja az összes sávszélesség harmincöt százalékát. A fájlcserélőkön található elképzelhetetlen mennyiségű adat, amelyek jó része a jelenlegi szabályozások szerint mindenképpen törvénytelen módon került oda, mégiscsak valahogy ott van, és ami egyszer már digitális formátumba került, lényegében megsemmisíthetetlen, elpusztíthatatlan, mert ha az eredetit töröljük, valahol már biztosan létezik egy másolat, aminek a sokadik másolata is pont olyan méretű, minőségű, tartalmú, mint az eredeti volt.

Létezhet, hogy a több százmillió internetező, akik ebben a pillanatban is megosztanak, letöltenek, mindannyian bűnözők? A Magyar Hanglemezgyártók Szövetsége és a jelenlegi magyar szerzői jogi törvényekhez illeszkedő értelmezés szerint:

"A letöltés a magyar jog szerint - amennyiben jövedelemszerző/fokozó jellege nincs és csak a családi-baráti kör műélvezetét szolgálja - magáncélú másolásnak minősül, amely a törvény értelmében szabad felhasználás" (azaz nem engedélyköteles, nem kell utána díjat fizetni). Az ilyen magáncélú letöltőket tehát nem lehet büntetni, velük szemben polgári peres úton sem lehet eredményesen igényt érvényesíteni. Mindez annak ellenére így van, hogy ha belegondolunk, valahol mélyen igazságtalan, hogy egy ilyen esetben a folyamat összes szereplője (az internetkapcsolatot biztosító szolgáltató, az anyagot fizetés ellenében hozzáférhetővé tevő kalóz tartalomszolgáltató, illetve a tartalomnak reklámbevétel fejében otthont adó tárhelyszolgáltató) keres a dolgon, kivéve azokat, akiknek a tartalom köszönhető: az alkotók, a zenészek, az előadók és a kiadók.

A megosztás jogi szempontból azért aggályos, mert a zeneműveket egy tartalmilag meghatározatlan kör (gyakorlatilag az adott fájlcserélő-hálózat összes tagja) számára hozzáférhetővé teszi. Amennyiben egy ilyen rendszerhez bárki csatlakozhat (regisztrációval, díjfizetéssel, vagy egyéb bárki számára elérhető feltételekkel vagy feltételek nélkül), azt a magyar bírói gyakorlat is nyilvánosnak tekinti. A zeneművek nyilvánosság számára hozzáférhetővé tétele pedig engedélyköteles. Ezen logika alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy aki fájlcserélésben részt vesz, és nem saját alkotásait osztja meg másokkal, az jogsértést követ el."

A válasz tehát igen, mert megsértik a törvényt. Igaz, nem a letöltéssel, hanem az azon nyomban való visszaosztással. Az egészen biztos, hogy a mostani helyzet rengeteg ellentmondást rögzít; például az Artisjus Szerzői Jogvédő Egyesület az általa védett szerzőket képviselve talált egy megoldást. A ma Magyarországon vásárolt bármilyen, azaz bármilyen adathordozónak, amire elvileg mp3 vagy más hasonló formátumban zene, film, stb., de szerzői jogvédelem alatt álló anyag is másolható, az ára az árba bekalkulált szerzői jogdíjjal növekszik. Az ember csak súlyos lelkiismeretfurdalással távozhat egy boltból, ha memóriakártyát, üres DVD-t, CD-t vásárol. Előre kell ugyanis fizetni az illegális tartalom birtoklása miatti büntetést, amire utána ráadásul egy hologramos matrica is emlékezteti, még akkor is, amikor amatőr természetbúvárként a Farkaserdőben bogarakat fényképez, vagy éppen a rokonait, amikor családi ünnepet ülnek.

Azt mondják, az interneten minden fent van. Persze, hogy nincs. Akkor ki teszi fel oda mindazt? A fájlcserélők ellen zajló perek tengere néha meglepő eredményekhez vezet. Egy tizenkét éves kanadai kislány például kétezer dollár mínusszal lábalt ki egy ellene indított perből, és a nyolcvanhárom éves Gertrude Walton sem biztos, hogy egy kimondott szájberkalóz, főleg hogy már több mint fél éve elhunyt, amikor egy illegális fájlcserélés miatt ellene folyó tárgyalásra beidézték. De abban is biztosak lehetünk, hogy nem a győri filmkalóztól származik az akkor már legalább két-három hónapja - igaz nem házivideó, hanem szinte DVD minőségben - elérhető amerikai mozifilm, aztán most mégis az ő feje fölött lóg a nyolc év börtön.

Nem biztos, hogy az illegális tartalomszolgáltatás végpontjain meghúzódó felhasználókat kell egyenként perbe fogni, ahogyan a lyukas fogra sem megoldás a fájdalomcsillapító. A felmérések valószínűleg nem - tekintve, hogy jogilag kényes témáról van szó -, de matematikai számítások bizonyíthatják, hogy az átlagos felhasználó, ha megvesz a boltban egy audiovizuális kiadványt, azt nem fogja sem azonnal, sem később ide-oda tömörítgetve feltenni a világhálóra. Egy- egy ilyen próbálkozás nem terjedhet olyan sebességgel, mint ahogyan valójában terjednek folyton a megjelenés előtt álló filmek, zenei albumok.

Az egész hátterében a Darknet nevű nagyon szűk körű hálózat áll. (A Darknet nem keverendő össze azzal a darknet fogalommal, ami a legújabb típusú, a felhasználók számára még nagyobb biztonságot nyújtó fájlcserélőket jellemzi. Ahol a közeli ismerősök alkotta kis csoportok a saját tagjaikon keresztül kapcsolódnak más csoportokhoz, ahol szintén mindenki megbízik a csoport tagjaiban, ezzel olyan hálózatot hozva létre, amelynek forgalmából kívülről szinte semmit sem lehet látni, és nehezebb is bekerülni.) Ők a kapcsolat az illegális "első, esetleg második" kéz és a fájlcserélők, közvetetten pedig a végfelhasználók között. A tartalmakat és az alkotókat védő és a végfelhasználók elleni perek jórészét indító szervezeteket leginkább irritáló friss megjelenések a Darkneten jelen lévő, egymással versenyző, úgynevezett release groupoknak köszönhetők, ők azok, akik néhány óra alatt terítik a frissebbnél frissebb anyagokat.

Vajon ők rossz emberek? Az egyik release group természetesen név nélkül nyilatkozó tagjával készült interjút olvasgatva (darknet.com - Interview: A major pirate in the movie underground 2005. május, J.D. Lasica) nem ez derül ki. Szerinte a film és zeneipar egyszerűen nem tart lépést az idővel, a technológiával és a vásárlók igényeivel. A lemezkiadókat, mint a művészt és a vásárlókat összekötő, és eközben a bevétel legnagyobb részére igényt tartó középső tagot teljesen fölöslegesnek ítéli, illetve teljesen érthetetlennek tartja, miért kellene egy csak Hollywood szerint jó alkotásért fizetnie, ha egyszer az rossz, miközben a neki valóban tetsző filmekre szívesen áldoz pénzt. Ha valamit az ember meg tud venni, akkor megveszi, ha nem, letölti. Ha drága, akkor nem tudja megvenni. Valószínűleg az ő célja a régi modell megdöntése, és egy olyan új kikényszerítése, amely valóban a művésznek és a vásárlónak kedvez.

Továbbra is tiltani? Talán a törvényeket hozóknak még nem olyan kézzelfogható a dolgok digitális természete? Pedig ahogyan egy világgá bocsátott vicces videó, egy idő előtt feltöltött film, vagy a nyomdába egy tréfás kedvű kolléga által hozzáférhetően, elektronikus formában érkező könyv az internetre felkerülve meghatározhatatlan ideig ott marad, úgy a fájlcserélő rendszerek sem tűnhetnek egyik napról a másikra a süllyesztőbe. A digitális formátum, ha tiltják, ha nem, mindenképpen felrúgja az eddig alkalmazott szabályokat. Akik letöltenek, nem csak azt hallgathatják, amit a boltban megkaphatnának, nem csak azt nézhetik, amit a fogható csatornán sugároznak a tévében, hanem jóval többet.

Ehhez viszont már nagyon közel áll a pay-per-view, de még inkább az on-demand televíziózás, ahol a tévénéző azt nézi meg, amit ő kiválaszt, és természetesen csak azért fizet. Többé már nem a televíziós csatornák, hanem maga az adás lesz a választható opció. Sokkal több a fájlcserélő, mint egy leküzdenivaló ellenség, nem szabad számításon kívül hagyni. Egy üzleti modell inkább hiányzik, mint a rengeteg jogi probléma folyamatos utólagos foltozása. Indultak ugyan online zeneáruházak, de a továbbmásolás ellen, így a magáncélra való másolatkészítéshez való jog ellen is folyamatosan küzdenek. Bram Cohen, a BitTorrent kifejlesztője a következő, a zeneipar képviselőiből erőteljes megrökönyödést kiváltó bejelentést tette: "A szórakoztatóipariak nincsenek képben. Komolyan nincsenek képben. A sávszélesség ára lemegy a semmibe. A merevlemezek pedig olyan nagyok és olcsók lesznek, hogy az ember összes zenéje elfér egyen. A tartalomterjesztési ipar el fog illanni."

Persze vannak alkotók, akik már rájöttek, nem az eladott lemezekből fognak megélni. David Bowie, Elvis Costello saját honlapjukon tették elérhetővé megjelenés előtt álló albumaikat. Magyarországon remek példa a Bëlga zenekar. Ugyan nem adták ingyen a második albumukat, de a vásárlók számára a legolcsóbb megoldást választották, az egész terjesztést a Tesco áruházláncra bízták, ahol a magyarországi CD-árakhoz képest - ezek egyébként a nyugat-európai és amerikai árak többszörösei -, jóval alacsonyabbon kapható.

Az elkövetkezendő években még biztosan a jogászok és gazdasági szakemberek kezében lesz a döntés, hogy mi legális és mi nem. Pedig az alkotó alkot. A közönség az alkotást akarja. Az alkotók egy része nem is ellenzi a fájlcserélőket, hiszen a cél, hogy eljusson az alkotás ahhoz, akinek készül, és kinek hiányozna egy taps, ha ott lehet mellette még több tízmillió.

Szelei Béla