SG.hu·
Miért nem érvényesek a hagyományos szabályok az óriási IT-cégekre?
Az Nvidia, a Meta, a Samsung, a TSMC, a SpaceX és az OpenAI példája azt mutatja, hogy a stratégiai jelentőségű technológiai vállalatok saját szabályok szerint működnek.
1989-ben Francis Fukuyama híres, ám korainak bizonyult állítása szerint a világ "a nyugati liberalizmus életképes rendszerszintű alternatíváinak teljes kimerülését" éli meg. Egy évtizeddel később Henry Hansmann és Reinier Kraakman amerikai jogászprofesszorok hasonló következtetésre jutottak a vállalatok működésével kapcsolatban. Érvelésük szerint a világ egy felsőbbrendű részvényesi kapitalista modell felé tart: azok a vállalatok, amelyek a tőke érdekeit a vezetők, a munkavállalók vagy az állam érdekei alá rendelik, hamarosan ugyanúgy összeomlanak majd, mint a berlini fal.
Ahogyan Fukuyama munkáját, úgy a "The End of History for Corporate Law" című tanulmányt is rendszeresen érik támadások, valahányszor a liberális kapitalizmus kudarcot vall, mint például 2008-ban, vagy amikor annak elitje azt hirdeti, hogy a vállalatoknak nem csupán részvényeseiket, hanem az egész társadalmat kell szolgálniuk, ahogy az különösen erőteljesen 2020 környékén történt. Ennek ellenére a tanulmány alapvető tézise nagyrészt helyesnek bizonyult. Az európai és ázsiai kormányok egyaránt azon dolgoznak, hogy vállalatirányítási szabályaikat az amerikai mintát követve "részvényesbarátabbá" tegyék. A magántőkealapok felemelkedése pedig lényegében a részvényesi elsőbbség érvényesítésének egyik legnagyobb szabású megnyilvánulása.
Ha azonban a vállalati világ óriásaira tekintünk, egészen más kép rajzolódik ki. Egy bizonyos méret fölött a vállalatirányítás hétköznapi szabályai látszólag megszűnnek érvényesülni. Egyes cégek elérnek egyfajta "szökési sebességet", amikor a pénzügyi piacok fegyelmező ereje már túl gyenge, miközben az államok számára túl nagy a tét ahhoz, hogy a megszokott szabályok működjenek. Ebben a körben nem egyetlen stabil vállalatirányítási modell rajzolódik ki, hanem négy egymással versengő elképzelés.
A több mint 1 billió dollár piaci értékű, tőzsdén jegyzett 16 vállalat közül hét a részvényesi fundamentalizmus híve. Az Nvidia, az Apple, a Microsoft, az Amazon, a Broadcom, az Eli Lilly és a Micron közül egyik sem áll állami tulajdonos irányítása alatt, bár jelentős energiát fordítanak arra, hogy az Egyesült Államok kormányának kegyeiben maradjanak. Medián életkoruk 50 év, és az Nvidiát leszámítva egyiket sem alapítója vezeti. Jensen Huang is csupán viszonylag kis részesedéssel rendelkezik a chipgyártóban.
Ezeknek a vállalatoknak nincs különösebben kidolgozott vállalati küldetésnyilatkozatuk sem, mivel számukra elegendő célnak tűnik a jelentős profit termelése. Valamennyien amerikai vállalatok. Külföldi tevékenységüket gyakran hozzák fel példaként arra, amikor a profitorientált szemlélet túl messzire megy. Az Eli Lilly adóinak jelentős részét Írországban fizeti. Az Apple hozzájárult ahhoz, hogy Kína megszilárdítsa vezető szerepét a feldolgozóipari gyártásban, míg az Nvidia segített abban, hogy Kína továbbra is versenyben maradjon a mesterséges intelligencia területén.
A következő csoportot a vállalati paternalisták alkotják. Ők úgy vélik, hogy a részvényesi demokrácia legnagyobb problémája az, hogy a "szavazók", vagyis a részvényesek, nem tudják, mi szolgálja leginkább saját érdekeiket. A Berkshire Hathaway részvényesei Warren Buffettre, a konglomerátum rendkívüli szavazati jogokkal rendelkező patriarchájára bízzák magukat, mert úgy gondolják, hogy ő náluk jobban tudja, miként kell felhasználni - vagy újabban inkább nem felhasználni - a pénzüket. A Google-t szintén jórészt jóindulatú alapítói irányítják. A Meta részvényesei viszont inkább elszenvedik, mint ünneplik Mark Zuckerberg vasmarokkal gyakorolt irányítását. Aligha magyarázható másként az a hatalmas összeg, amelyet a vállalat a metaverzumra, illetve a sokak szerint hátborzongató kamerás szemüvegekre költött. A jóval kisebb közösségimédia-vállalat, a Snap szintén készít okosszemüvegeket, és ugyancsak alapítói irányítása alatt áll.
A Meta és a Google, amelyek működését lényegében csak a fizetőképesség korlátozza, egymással versengenek azért, hogy még a Microsoftnál és az Amazonnál is többet költsenek. Ez utóbbi két vállalatnak ugyanis végső soron minden részvényesük elvárásainak meg kell felelniük. A befektetett tőke jelentős része a dél-koreai SK Hynixhez és a Samsunghoz áramlik. A két chipgyártó nemrég csatlakozott az 1 billió dolláros vállalatok klubjához, és a paternalista modell fennmaradó képviselőit alkotják. Hirtelen és rendkívüli sikerük Dél-Koreában heves vitát indított arról, hogy kinek milyen részesedés jár ebből a vagyonból.
Az Egyesült Államokban ez a vita egyelőre inkább elméleti, hiszen a nyereség döntő része továbbra is a vállalatoknál marad. A dél-koreai munkavállalók azonban jelentős engedményeket harcoltak ki, például magas bónuszokat, sztrájkkal fenyegetve a vállalatokat. A politikusok arról kezdtek álmodozni, milyen állami juttatásokat lehetne finanszírozni ezeknek a cégeknek a nyereségéből. A vállalatok részvényeinek tömeges, gyakran hitelből történő felvásárlása pedig már-már erkölcsi pánikot idézett elő az országban.
A dél-koreai chipgyártók ugyanakkor sok közös vonást mutatnak a TSMC-vel és a Saudi Aramcóval is, amelyek a harmadik vállalati törzset, az úgynevezett nemzeti bajnokokat alkotják. Minden 1 billió dollárnál többet érő vállalat stratégiai jelentőségű. Ez a két társaság azonban gyakorlatilag teljes egészében megtestesíti hazája geopolitikai jelentőségét. A világ vezetőinek többsége szemében Tajvan egy chipgyár, Szaúd-Arábia pedig egy olajmező.
A negyedik csoport szolgáltatja a legerősebb érvet amellett, hogy a vállalattörténelem valójában nem ért véget. A SpaceX és a Tesla, Elon Musk rakéta- és autóipari vállalatai olyan vállalatirányítási konstrukciók, amelyek Thomas Hobbes politikafilozófiáját idézik: az egyéni részvényesek beleegyeznek abba, hogy minden jogukat átadják a világ leggazdagabb emberének, aki ezt követően saját belátása szerint irányítja a vállalatot. A vállalat vezetője számára a profit nem önmagában cél, hanem eszköz a Mars meghódításához. A SpaceX részvényeseinek szavazatai gyakorlatilag semmit sem érnek. A vállalat megnehezíti számukra a perindítást. Sok befektető számára pedig az eladás sem egyszerű. Mivel a SpaceX részvényei már korán bekerültek a főbb részvényindexekbe, a legtöbb befektető passzív támogatója lett Elon Musk vállalkozásának, akár szeretné ezt, akár nem.
Elon Musk vállalatbirodalmának szinte egyetlen eleme sem értelmezhető a részvényesi kapitalizmus hagyományos fogalomrendszerében. Ez különös eredményekhez vezet, amikor az ezen a nyelven gondolkodó elemzőknek kell véleményt alkotniuk róla. Ezen a héten a Wall Street vezető bankjai közzétették első elemzéseiket a SpaceX-ről. A Morgan Stanley elemzői azt írták: "Előrejelzéseink szerint 2035 előtt nem számítunk pozitív szabad pénzáramlásra, ami 2027 és 2034 között évente átlagosan 84 milliárd dollár külső finanszírozási igényt jelent." Majd ezt követően ugyanazok az elemzők azt állították, hogy a vállalat a jelenlegi értékének kétszeresét is érheti...
A következő években tovább bővül majd az óriási, tőzsdén jegyzett vállalatok köre. A kérdés az, hogy az OpenAI és az Anthropic vajon melyik vállalatirányítási törzshöz csatlakozik. A részvényesi fundamentalisták közé aligha. Mindkét vállalatban felfedezhető egy paternalista szemlélet, és korábban egyaránt támogatták az újraelosztás bizonyos formáit, ami alapján akár a dél-koreai chipgyártók is mintául szolgálhatnának számukra. Ugyanakkor egyikük sem rendelkezik azokhoz hasonló nyereséggel. Az is elképzelhető, hogy nemzeti bajnokká válnak, és részesedést adnak át az államnak. A hírek szerint az OpenAI már felvetette ennek lehetőségét. De az is lehet, hogy a korlátlan, hobbesi értelemben vett hatalom csábítása végül túl erősnek bizonyul.
1989-ben Francis Fukuyama híres, ám korainak bizonyult állítása szerint a világ "a nyugati liberalizmus életképes rendszerszintű alternatíváinak teljes kimerülését" éli meg. Egy évtizeddel később Henry Hansmann és Reinier Kraakman amerikai jogászprofesszorok hasonló következtetésre jutottak a vállalatok működésével kapcsolatban. Érvelésük szerint a világ egy felsőbbrendű részvényesi kapitalista modell felé tart: azok a vállalatok, amelyek a tőke érdekeit a vezetők, a munkavállalók vagy az állam érdekei alá rendelik, hamarosan ugyanúgy összeomlanak majd, mint a berlini fal.
Ahogyan Fukuyama munkáját, úgy a "The End of History for Corporate Law" című tanulmányt is rendszeresen érik támadások, valahányszor a liberális kapitalizmus kudarcot vall, mint például 2008-ban, vagy amikor annak elitje azt hirdeti, hogy a vállalatoknak nem csupán részvényeseiket, hanem az egész társadalmat kell szolgálniuk, ahogy az különösen erőteljesen 2020 környékén történt. Ennek ellenére a tanulmány alapvető tézise nagyrészt helyesnek bizonyult. Az európai és ázsiai kormányok egyaránt azon dolgoznak, hogy vállalatirányítási szabályaikat az amerikai mintát követve "részvényesbarátabbá" tegyék. A magántőkealapok felemelkedése pedig lényegében a részvényesi elsőbbség érvényesítésének egyik legnagyobb szabású megnyilvánulása.
Ha azonban a vállalati világ óriásaira tekintünk, egészen más kép rajzolódik ki. Egy bizonyos méret fölött a vállalatirányítás hétköznapi szabályai látszólag megszűnnek érvényesülni. Egyes cégek elérnek egyfajta "szökési sebességet", amikor a pénzügyi piacok fegyelmező ereje már túl gyenge, miközben az államok számára túl nagy a tét ahhoz, hogy a megszokott szabályok működjenek. Ebben a körben nem egyetlen stabil vállalatirányítási modell rajzolódik ki, hanem négy egymással versengő elképzelés.
A több mint 1 billió dollár piaci értékű, tőzsdén jegyzett 16 vállalat közül hét a részvényesi fundamentalizmus híve. Az Nvidia, az Apple, a Microsoft, az Amazon, a Broadcom, az Eli Lilly és a Micron közül egyik sem áll állami tulajdonos irányítása alatt, bár jelentős energiát fordítanak arra, hogy az Egyesült Államok kormányának kegyeiben maradjanak. Medián életkoruk 50 év, és az Nvidiát leszámítva egyiket sem alapítója vezeti. Jensen Huang is csupán viszonylag kis részesedéssel rendelkezik a chipgyártóban.
Ezeknek a vállalatoknak nincs különösebben kidolgozott vállalati küldetésnyilatkozatuk sem, mivel számukra elegendő célnak tűnik a jelentős profit termelése. Valamennyien amerikai vállalatok. Külföldi tevékenységüket gyakran hozzák fel példaként arra, amikor a profitorientált szemlélet túl messzire megy. Az Eli Lilly adóinak jelentős részét Írországban fizeti. Az Apple hozzájárult ahhoz, hogy Kína megszilárdítsa vezető szerepét a feldolgozóipari gyártásban, míg az Nvidia segített abban, hogy Kína továbbra is versenyben maradjon a mesterséges intelligencia területén.
A következő csoportot a vállalati paternalisták alkotják. Ők úgy vélik, hogy a részvényesi demokrácia legnagyobb problémája az, hogy a "szavazók", vagyis a részvényesek, nem tudják, mi szolgálja leginkább saját érdekeiket. A Berkshire Hathaway részvényesei Warren Buffettre, a konglomerátum rendkívüli szavazati jogokkal rendelkező patriarchájára bízzák magukat, mert úgy gondolják, hogy ő náluk jobban tudja, miként kell felhasználni - vagy újabban inkább nem felhasználni - a pénzüket. A Google-t szintén jórészt jóindulatú alapítói irányítják. A Meta részvényesei viszont inkább elszenvedik, mint ünneplik Mark Zuckerberg vasmarokkal gyakorolt irányítását. Aligha magyarázható másként az a hatalmas összeg, amelyet a vállalat a metaverzumra, illetve a sokak szerint hátborzongató kamerás szemüvegekre költött. A jóval kisebb közösségimédia-vállalat, a Snap szintén készít okosszemüvegeket, és ugyancsak alapítói irányítása alatt áll.
A Meta és a Google, amelyek működését lényegében csak a fizetőképesség korlátozza, egymással versengenek azért, hogy még a Microsoftnál és az Amazonnál is többet költsenek. Ez utóbbi két vállalatnak ugyanis végső soron minden részvényesük elvárásainak meg kell felelniük. A befektetett tőke jelentős része a dél-koreai SK Hynixhez és a Samsunghoz áramlik. A két chipgyártó nemrég csatlakozott az 1 billió dolláros vállalatok klubjához, és a paternalista modell fennmaradó képviselőit alkotják. Hirtelen és rendkívüli sikerük Dél-Koreában heves vitát indított arról, hogy kinek milyen részesedés jár ebből a vagyonból.
Az Egyesült Államokban ez a vita egyelőre inkább elméleti, hiszen a nyereség döntő része továbbra is a vállalatoknál marad. A dél-koreai munkavállalók azonban jelentős engedményeket harcoltak ki, például magas bónuszokat, sztrájkkal fenyegetve a vállalatokat. A politikusok arról kezdtek álmodozni, milyen állami juttatásokat lehetne finanszírozni ezeknek a cégeknek a nyereségéből. A vállalatok részvényeinek tömeges, gyakran hitelből történő felvásárlása pedig már-már erkölcsi pánikot idézett elő az országban.
A dél-koreai chipgyártók ugyanakkor sok közös vonást mutatnak a TSMC-vel és a Saudi Aramcóval is, amelyek a harmadik vállalati törzset, az úgynevezett nemzeti bajnokokat alkotják. Minden 1 billió dollárnál többet érő vállalat stratégiai jelentőségű. Ez a két társaság azonban gyakorlatilag teljes egészében megtestesíti hazája geopolitikai jelentőségét. A világ vezetőinek többsége szemében Tajvan egy chipgyár, Szaúd-Arábia pedig egy olajmező.
A negyedik csoport szolgáltatja a legerősebb érvet amellett, hogy a vállalattörténelem valójában nem ért véget. A SpaceX és a Tesla, Elon Musk rakéta- és autóipari vállalatai olyan vállalatirányítási konstrukciók, amelyek Thomas Hobbes politikafilozófiáját idézik: az egyéni részvényesek beleegyeznek abba, hogy minden jogukat átadják a világ leggazdagabb emberének, aki ezt követően saját belátása szerint irányítja a vállalatot. A vállalat vezetője számára a profit nem önmagában cél, hanem eszköz a Mars meghódításához. A SpaceX részvényeseinek szavazatai gyakorlatilag semmit sem érnek. A vállalat megnehezíti számukra a perindítást. Sok befektető számára pedig az eladás sem egyszerű. Mivel a SpaceX részvényei már korán bekerültek a főbb részvényindexekbe, a legtöbb befektető passzív támogatója lett Elon Musk vállalkozásának, akár szeretné ezt, akár nem.
Elon Musk vállalatbirodalmának szinte egyetlen eleme sem értelmezhető a részvényesi kapitalizmus hagyományos fogalomrendszerében. Ez különös eredményekhez vezet, amikor az ezen a nyelven gondolkodó elemzőknek kell véleményt alkotniuk róla. Ezen a héten a Wall Street vezető bankjai közzétették első elemzéseiket a SpaceX-ről. A Morgan Stanley elemzői azt írták: "Előrejelzéseink szerint 2035 előtt nem számítunk pozitív szabad pénzáramlásra, ami 2027 és 2034 között évente átlagosan 84 milliárd dollár külső finanszírozási igényt jelent." Majd ezt követően ugyanazok az elemzők azt állították, hogy a vállalat a jelenlegi értékének kétszeresét is érheti...
A következő években tovább bővül majd az óriási, tőzsdén jegyzett vállalatok köre. A kérdés az, hogy az OpenAI és az Anthropic vajon melyik vállalatirányítási törzshöz csatlakozik. A részvényesi fundamentalisták közé aligha. Mindkét vállalatban felfedezhető egy paternalista szemlélet, és korábban egyaránt támogatták az újraelosztás bizonyos formáit, ami alapján akár a dél-koreai chipgyártók is mintául szolgálhatnának számukra. Ugyanakkor egyikük sem rendelkezik azokhoz hasonló nyereséggel. Az is elképzelhető, hogy nemzeti bajnokká válnak, és részesedést adnak át az államnak. A hírek szerint az OpenAI már felvetette ennek lehetőségét. De az is lehet, hogy a korlátlan, hobbesi értelemben vett hatalom csábítása végül túl erősnek bizonyul.