Gyurkity Péter
Az Uránusz sarki fényeit fotózta a Hubble
Ismét sikerült lencsevégre kapni a bolygó igencsak látványos auróráit.
Az Uránusz sajnos nem tartozik a gyakran megfigyelt, meglehetősen jól ismert égitestek közé, időről-időre azonban beszámolhatunk néhány újabb megfigyelésről, amelyek révén tovább bővül a tudástárunk. Most a Hubble űrteleszkóp segítségével került sor erre, de az új képeket jóval korábbi felvételekkel kombinálták.
A NASA rövid közleményben számolt be arról, hogy a Hubble révén ismét sikerült lencsevégre kapni az Uránusz sarki fényeit, amelyek némileg megtörik a képeken látható egyhangúságot. Az igen sok, jelenlegi ismereteink szerint összesen 27 holddal rendelkező bolygót először a Voyager-2 szonda révén figyelhettük meg még a nyolcvanas években, ekkor a mágneses sarkokat is meghatározták, ezek azonban később sajnos eltűntek a szemünk elől, hogy az ezredfordulót követően kutatók egy másik csoportja (szintén a Hubble segítségével) azonosítsa be ismét azokat.
Az űrteleszkópot 2011-ben vetették be először a közvetlen megfigyelés céljából, ekkor sikerült megpillantani az ottani sarki fényeket, amelyekről jóval kevesebbet tudunk, mint a Szaturnuszon vagy a Jupiteren megjelenő társaikról. 2012 és 2014 során másodszor is megvizsgálták az aurórákat, ekkor a Hubble ultraibolya-sugárzással operáló spektrográf (Imaging Spectrograph, STIS) névre keresztelt műszerét vették ehhez igénybe, itt pedig külön érdekességet szolgáltatott a napszél két jelentősebb hulláma, amelyek egyben a sarki fényeket is felerősítették. Így gyűjtötték össze az első bizonyítékokat, amelyek szerint az erőteljesen fénylő régiók a bolygóval együtt forognak. A napszélből, az ionoszférából, valamint a holdak vulkanikus aktivitásából származó töltött részecskék játéka nemcsak látványos, de egyben arra is rávilágít, hogy a sarki fények régiói a bolygó forgását követik.
Újra felfedezték az Uránusz rég "elveszített" mágneses sarkvidékeit is, amelyek nem sokkal azután tűntek el a kutatók szeme elől, hogy 1986-ban a Voyager 2 felfedezte őket. "Eltűnésük" egyik fő oka, hogy a bolygó felszíne gyakorlatilag teljesen jellegtelen és tagolatlan. A Föld északi és déli sarkainál megjelenő sarki fény órákon keresztül megfigyelhető, az Uránusz 2011-ben regisztrált aurórái csak perceken át világítottak. A sarki fényeket elektromos töltöttségű részecskék, például elektronok áramlása okozza, melyek különböző forrásokból származhatnak, például napszélből, a bolygó ionoszférájából. A részecskék az atmoszféra gázatomjaival ütköznek, ionizálják azokat, amire a levegőben levő oxigén és nitrogén fénykibocsátással reagál - ez a sarki fény.
A hiányos tudással is magyarázható, hogy a most közzétett fotók a Voyager-2 és a Hubble által szolgáltatott adatok kombinációjának eredményei, ezek összemosására volt szükség ahhoz, hogy szebb és látványosabb képeket kapjunk.
Az Uránusz sajnos nem tartozik a gyakran megfigyelt, meglehetősen jól ismert égitestek közé, időről-időre azonban beszámolhatunk néhány újabb megfigyelésről, amelyek révén tovább bővül a tudástárunk. Most a Hubble űrteleszkóp segítségével került sor erre, de az új képeket jóval korábbi felvételekkel kombinálták.
A NASA rövid közleményben számolt be arról, hogy a Hubble révén ismét sikerült lencsevégre kapni az Uránusz sarki fényeit, amelyek némileg megtörik a képeken látható egyhangúságot. Az igen sok, jelenlegi ismereteink szerint összesen 27 holddal rendelkező bolygót először a Voyager-2 szonda révén figyelhettük meg még a nyolcvanas években, ekkor a mágneses sarkokat is meghatározták, ezek azonban később sajnos eltűntek a szemünk elől, hogy az ezredfordulót követően kutatók egy másik csoportja (szintén a Hubble segítségével) azonosítsa be ismét azokat.
Az űrteleszkópot 2011-ben vetették be először a közvetlen megfigyelés céljából, ekkor sikerült megpillantani az ottani sarki fényeket, amelyekről jóval kevesebbet tudunk, mint a Szaturnuszon vagy a Jupiteren megjelenő társaikról. 2012 és 2014 során másodszor is megvizsgálták az aurórákat, ekkor a Hubble ultraibolya-sugárzással operáló spektrográf (Imaging Spectrograph, STIS) névre keresztelt műszerét vették ehhez igénybe, itt pedig külön érdekességet szolgáltatott a napszél két jelentősebb hulláma, amelyek egyben a sarki fényeket is felerősítették. Így gyűjtötték össze az első bizonyítékokat, amelyek szerint az erőteljesen fénylő régiók a bolygóval együtt forognak. A napszélből, az ionoszférából, valamint a holdak vulkanikus aktivitásából származó töltött részecskék játéka nemcsak látványos, de egyben arra is rávilágít, hogy a sarki fények régiói a bolygó forgását követik.
Újra felfedezték az Uránusz rég "elveszített" mágneses sarkvidékeit is, amelyek nem sokkal azután tűntek el a kutatók szeme elől, hogy 1986-ban a Voyager 2 felfedezte őket. "Eltűnésük" egyik fő oka, hogy a bolygó felszíne gyakorlatilag teljesen jellegtelen és tagolatlan. A Föld északi és déli sarkainál megjelenő sarki fény órákon keresztül megfigyelhető, az Uránusz 2011-ben regisztrált aurórái csak perceken át világítottak. A sarki fényeket elektromos töltöttségű részecskék, például elektronok áramlása okozza, melyek különböző forrásokból származhatnak, például napszélből, a bolygó ionoszférájából. A részecskék az atmoszféra gázatomjaival ütköznek, ionizálják azokat, amire a levegőben levő oxigén és nitrogén fénykibocsátással reagál - ez a sarki fény.
A hiányos tudással is magyarázható, hogy a most közzétett fotók a Voyager-2 és a Hubble által szolgáltatott adatok kombinációjának eredményei, ezek összemosására volt szükség ahhoz, hogy szebb és látványosabb képeket kapjunk.