Cifka Miklós

Izrael, a titkolt atomhatalom

Izrael volt feltehetően a hatodik ország, amely képessé vált nukleáris fegyverek gyártására, ám azon országok közé tartozik, amelyek nem ismerik el ezen fejlesztésüket, még ha ezt tényként is kezeli a világpolitika.

Cikksorozatunk korábbi részei:
I. rész: Hogyan működik az atombomba?
II. rész: Fejlesztési korlátok
III. rész: A célbajuttatás módszerei
IV. rész: Robotrepülőgépek, aknák, rakéták
V. rész: Amerikai Egyesült Államok
VI. rész: Oroszország
VII. rész: Anglia és Franciaország
VIII. rész: Kína és India
IX. rész: Pakisztán
X. rész: Észak-Korea

Izrael

Izrael az egyik legviharosabb újkori történelemmel rendelkező ország. Létrejötte elsősorban a cionista mozgalomnak köszönhető, amely egy új zsidó ország létrehozását tűzte ki célul a XIX. század végén. A kiszemelt Palesztina területe az 1500-as évek elejétől az Ottomán-birodalom része volt, majd az első világháborúban angol fennhatóság alá került. A létrehozandó országért a mérsékeltek politikai, a szélsőségesek pedig terrorista akciókkal harcoltak már a XX.század elején.

Előbbiek nagy sikere volt az 1917-es Balfour deklaráció (Lord Balfour volt akkor a brit külügyminiszter), amelynek értelmében Anglia ígéretet is tett a zsidó nemzet otthonának létrehozására. A helyi arab lakosság egy részének szemében azonban tüske voltak az egyre szaporodó zsidó bevándorló közösség, akiknek helyzetét az angolok sem könnyítették meg.

A fasiszta európai országokon kívűl a Szovjetunióban is üldözött zsidók bevándorlása olyan problémát okozott, amellyel nem igazán tudtak a helytartók megbirkózni. Megoldásként zár alá vonták a partvidéket, és az elkapott illegális bevándorlókat gyűjtőtáborokban helyezték el. A cionista szervezetek azonban találékony módszerekkel minden évben továbbra is több ezernyi zsidót csempésztek be Palesztina területére szárazföldön és vízen a második világháború idején.


Balra Palesztina és Transzjordánia 1922-ben, jobbra pedig az 1947-es ENSZ javaslat: a narancssárga terület a zsidóké, a lila a palesztinoké, Jeruzsálem pedig nemzetközi felügyelet alá került volna

A náci holokauszt borzalmai miatt a szövetségesek lelkiismereti okokból támogatták a zsidó állam létrejöttét, és az újonnan alakult ENSZ-re hárult a feladat, hogy ezt kidolgozza. Az 1947-es ENSZ javaslat a területet izraeli és palesztin részre osztotta fel, és egyben a második világháború után a Közel-Kelet környező országai is függetlenséget kaptak egykori angol és francia gyarmattartóiktól. A határok megrajzolása viszont általános elégedetlenséget okozott az arab nemzetek között, főleg Izrael létrehozását nehezményezték.

A palesztinok és zsidók között kirobbant polgárháborút a már kivonuló angolok nem tudták, és nem is igen akarták megakadályozni. 1948-ban létrejött Izrael, de világpolitikai elismertsége még kérdéses volt. Végül meglepetésre az Egyesült Államok elismerte az országot, amelyet lassan a többi nemzet is követett, és 1949-ben az ENSZ is felvette tagországai közé.


Izrael megalakulása 1949-ben, a narancssárga terület Izrael, a kék Egyiptom által, a zöld pedig Jordánia által birtokolt terület

Még 1948-ban Izrael véres harcot volt kénytelen vívni a libanoni, szír, iraki, egyiptomi és jordán erőkkel, és az eredetileg politikailag meghatározott határokat katonai erők rajzolták át. Az 1949-es tűzszünetből azonban leginkább a palesztinok jöttek ki rosszul, hiszen saját országuk nem volt, területeiket pedig Izrael, illetve a szomszédos arab államok, elsősorban Egyiptom és Jordánia vették birtokba.


M4 Sherman harckocsik az 1956-os Szuezi előrenyomulásnál

Izraelre komoly politikai és katonai nyomás nehezedett a szomszédos arab államok által, és több háborút is vívtak velük 1948 után. 1956-ban azonban Izrael volt az agresszor, mikor Anglia és Franciaország segedelmével lerohanta Egyiptomot és az Egyiptom által államosított Szuezi-csatornáig nyomult előre, de az Egyesült Államok közbelépett, és politikai erővel visszavonulásra késztette a három országot. 1967-ben a Hatnapos háborúban Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak támadta meg Izraelt, de végül az ellentámadásai során komoly méretű területeket foglalt el a szomszédos államoktól. Az utolsó nagyobb volumenű háborúra 1973-ban került sor, ez volt a Jom-kipuri háború, ahol szintén Izrael ismét győzedelmeskedett.


Csendélet az 1973-as Jom-kipuri háborúból

Ezen háborúk mindegyik alapvető kettősséget mutat. Izrael létszámban mindig erősen alulmaradt ellenfeleivel szemben, ám ezt ellensúlyozandó szinte minden esetben magasabb technikai színvonalat képviselt, és sokszor teljesen új harceljárásokat és eszközöket vetett be, amelyek a legtöbb esetben sikerrel vizsgáztak.

A háborúk elcsendesedése után Izrael ugyan továbbra sem lett népszerű szomszédai körében, de megbékélt Egyiptommal és Jordániával. Honvédelmi téren azonban továbbra is egy darázsfészek közepén ül, több katonai akciót hajtottak végre Libanonban, valamint a megszállt, többségében palesztinok által lakott területeken, ahol azonban gerilla és terrorista hadviseléssel találkoztak. Az ország jövője sem tűnik nyugodtabbnak, különösen hogy a muzulmán szélsőségesek továbbra is elsődlegesnek tekintik Izrael elpusztítását. Izrael és a nukleáris fegyverek

Izrael atomprogramja nem sokkal fiatalabb, mint az ország maga. Már az 1950-es évek elején döntés született, hogy a fennmaradásuk egyik kulcsa lehet a nukleáris fegyverek birtoklása, amellyel ellenpontozhatják létszámban való gyengeségüket a potenciális ellenfeleikkel szemben. A nukleáris erő birtoklásának másik aspektusa pedig a náci holokauszt emléke lehet, és a zsidók azon törekvése, hogy még egy hasonló eset ne történhessen meg semmiképen - ha másért nem, hát azért, mert az új anyaország komoly elrettentő erővel bír.

David Ben-Gurion, Izrael megalapítója is így gondolta. Kétségkívül komoly hatással lehetett rá a tudományos tanácsadója, Ernst David Bergmann, aki 1952-ben megalapította az Izraeli Atomenergetikai Ügynökséget (IAEC), és a védelmi minisztérium akkori vezetője Simon Perez, aki az atomprogram lelkes támogatója volt, és ő bábáskodott a nukleáris program felett minisztersége idején. Utóbbi nagy politikai sikere volt a francia-izraeli együttműködés tető alá hozása, amelynek részeként francia tudósok és mérnökök segítségével elkezdtek egy kísérleti reaktort felépíteni Dinoma városának közelében, a Negev Nukleáris Kutató Központban.


Mondhatni hétköznapi jelenet a Közel-Keleten

Már feltehetően a reaktor építésekor alapvetően a katonai célú plutónium gyártására készültek, és ezzel a francia építők is tisztában lehettek. A reaktor építése közben történt az 1956-os Szuezi-válság, ahol Franciaország, Anglia és Izrael összefogott, hogy visszaszerezzék az államosított Szuezi-csatornát. Az akció katonailag tökéletes siker volt, az Egyesült Államok azonban pusztán politikai és gazdasági erejével mégis térdre kényszerítette a három országot, akiknek szembesülniük kellett a szuperhatalommá vált amerikai erővel.

Anglia és Franciaország számára ez a régi nagyhatalmi státusz megfakulásának végső fázisa volt, Izrael szemszögéből viszont teljesen más üzenete volt: még elszántabban kell törekednie arra, hogy önállóan képes legyen megállni a lábán, ehhez pedig a nukleáris fegyverek kellő politikai nyomatékot adhatnak adott esetben.


Dinoma közelében lévő izraeli nukleáris kutatólabor egy amerikai Corona kémműhold felvételén, az 1960-as évek végén...

A Dimona reaktor valamikor az 1960-as évek elején kezdhetett üzemelni, de Ben-Gurion és az izraeli kormány szerint a reaktor célja békés. Ennek némileg ellentmondott, hogy a központ körül roppant szigorú biztonsági intézkedéseket foganatosítottak. Az egyik legszélsőségesebb példa ezek közül az volt, hogy egy, a reaktor légterébe tévedt izraeli Mirage vadászgépet a reaktor köré telepített légvédelem lőtt le. Noha nyilvánosságra került a reaktor megléte, izrael igyekezett elhomályosítani annak fontosságát, illetve az ott folyó kutatásokról csak ködös információkat hoztak nyilvánosságra.

A potenciális atomhatalom-aspiránsokra nagyon odafigyelt az Egyesült Államok, így Kennedy-elnök nyíltan kérdőre is vonta a nukleáris fegyverek kapcsán Simon Perez akkori izraeli védelmi minisztert. Perez kínjában azt válaszolta, hogy Izrael sose fog elsőként atomfegyverhez nyúlni. E válasz egyben meghatározta Izrael politikáját a nukleáris fegyverek elismerésével kapcsolatban: nem ismerik el, hogy Izrael atomhatalom, bár nem is tagadják, és csak ködös utalásokra hajlandóak minden ezzel kapcsolatos kérdésre.


...és 2000-ben. A reaktor a kép bal alsó sarkában látható

A nagy külpolitikai nyomás ellenére sem engedték a reaktor közelébe a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség embereit, de kompromisszumként felajánlották, hogy az Egyesült Államok szakemberei megvizsgálhatják a reaktort és a központban folyó munkát. Ez azonban gyakorlatilag csak félrevezetés volt. A helyszínre küldött amerikai szakértők a szó szoros értelmében falakba ütköztek.

Az izraeliek a szigorú biztonsági előírásokra hivatkozva nagyban korlátozták a szakemberek mozgását, akik ráadásul elkezdtek arra gyanakodni, hogy a központ emberei álfalakat húztak fel, valójában nem működő konzolokat szereltek fel, és így álcáztak mindent, ami a valóban ott folyó munkára utalt. A szakértőgárda évente visszatért Dinomába, de végül valódi, értékelhető eredmény nélkül hagyta abba feladatát. A CIA 1969-ben már nyilvánosan is úgy vélte, hogy Izrael katonai célú atomprogramot folytat.


Vanunu egyik titokban készült felvétele a kutatólabor egyik vezérlőterméről

A Negev-sivatagban lévő központ valódi kilétét végül 1986-ban egy egykori alkalmazott, Mordechai Vanunu fedte fel Londonban, aki a saját bevallása szerint kilenc évig dolgozott ott. Elmondása szerint a központ kilenc gyáregységből áll, jó részüket a föld alá rejtve építették fel. A központ gyakorlatilag a katonai célú programok teljes skáláját felöleli, kezdve az urándúsítástól - amelyet gázcentrifugákkal és lézerizotópos módszerrel is végeznek - a litium-6 deuterid gyártáson át az üzemanyagrudak előállításáig. A reaktorból kikerült fűtőrudakból helyben vonják ki a plutóniumot, sőt, a gyártáskor keletkező gyengített urániumot is itt dolgozzák fel, hogy páncéltörő lövedékek magja lehessen belőle.


Mordechai Vanunu rejtett üzenete külvilág felé: a tenyerére írta fel, hogy az izraeli titkosszolgálat hol és mikor rabolta el

A bázis évente mintegy 40 kg katonai célokra megfelelő tisztaságú plutóniumot állít elő, és Vanunu szerint már 100-200 nukleáris fegyverhez elegendő hasadóanyagot gyártottak (addig), valamint azt is közölte, hogy Izrael abban az időben a termonukleáris fegyverek kutatása felé fordult. Vanunut azonban nem sokkal később tőrbe csalták az izraeli titkosszolgálat emberei Olaszországban, és Izraelben tűnt fel újra, már fogságban, ugyanis bíróság elé állították hazaárulás és kémkedés vádjával, majd 18 év börtönre ítélték. 2004-ben bizonyos megkötésekkel szabadlábon engedték, de a következő évben újra börtönbe zárták arra hivatkozva, hogy megszegte ezeket a bizonyos megkötéseket.


Vanunu 2004-ben, szabadulása után

Izrael atomprogramjának része még egy uránbánya a Holt-tenger mellett, de ennek kapacitása mindössze 10 tonna évente, amely messze nem elégséges a szükségletek kielégítésére. Az ország ezért különféle fedőcégek alatt több száz tonna nyers uránércet vásárolt, illetve Dél-Afrikától további 600 tonnát kapott, cserébe a fegyverprogramjukhoz nyújtott segítségért. Nemrég pedig botrány kavarodott annak kapcsán, hogy nyilvánosságra került: Anglia hajdan titokban jelentős mennyiségű hasadóanyaggal, nehézvízzel és egyéb nyersanyagokkal segítette elő a dimonai reaktor üzembe helyezését, valamint az első izraeli atomfegyverek megépítését.


Izraeli F-4 Phantom vadászgépek. A gépekből leszállítás előtt nem szerelték ki az amerikaiak a nukleáris fegyverek bevetésére szolgáló berendezéseket

1967-re, a Hatnapos háború előestéjén Izrael már rendelkezett néhány még elég kezdetleges, de bevethető atomfegyverrel - ha az arab országokkal való háború esetleg elfajult volna, végső eszközként rendelkezésre álltak. Csakhogy a háttérben már ekkor is komoly politikai erők dolgoztak. Az Egyesült Államok és Izrael kapcsolata ez időben már normalizálódott, és Izrael első számú fegyverimportőre immár Washington lett.

Csakhogy Johnson elnök az ekkor már formálódó, illetve létrejött atomsorompó egyezményhez kívánta kötni a fegyvereladásokat, nevezetesen a vadonatúj F-4 Phantom vadászgépekét, amelyekre az izraeli légierőnek nagy szüksége volt. Az első politikai támadást még Izrael kikerülte, de egy évvel később, már Nixon elnök idejében Golda Meir miniszterelnök asszony titokban egy kompromisszumos megállapodást hozott tető alá, melynek lényege, hogy Izrael nem írja alá az atomsorompó egyezményt, de nem hajt végre atomkísérleteket, nem nyilvánítja magát atomhatalomnak, és nem fogja atomfegyvereit politikai nyomásgyakorlásra felhasználni.

A fegyverek "mindössze" biztonsági tartalék szerepében lesznek csak a raktárakban, hogyha Izrael léte komoly veszélynek lesz kitéve, bevethető legyen. Ez a megegyezés vetett véget a Dimona-reaktor évenkénti amerikai szakértők általi látogatásának, és egyben az amerikai nyomásnak arra, hogy Izrael aláírja az atomsorompó egyezményt.


Egy iraki SCUD rakéta elfogására indított Patriot rakéták fényjátéka Izrael felett, 1991-ben

Izrael tehát 1967-ben, majd 1973-ban is úgy harcolt szomszédaival, hogy már a kezében volt egy olyan tömegpusztító fegyver, amellyel komoly csapást mérhetett volna ellenfeleire, de egy háborút aligha nyerhetett volna meg velük. Az egyre fejlődő izraeli atompotenciál még egyszer került riadókészültségbe: 1991-ben, amikor Irak SCUD rakétákkal támadta az országot. Izrael hathatós amerikai politikai nyomásra maradt ki az Irak elleni akciókból, és hagyta válasz nélkül az iraki támadást. Ha belép a háborúba, akkor az Irak elleni szövetség arab és muzulmán tagjai akár meg is tagadhatták volna a további együttműködést, amelyet az Egyesült Államok semmiképpen nem tartott elfogadhatónak.

Ezért Izrael területére telepítette Patriot légvédelmi rendszerét, hogy megnyugtassa a zsidó államot. Csakhogy a Patriot rendszer nem bizonyult túl hatásosnak a SCUD-ok ellen, noha ezt állították az első időkben. Az izraeliek fenntartották maguknak a nukleáris válaszcsapás lehetőségét, ha az iraki rakéták vegyi, vagy biológiai fegyverekkel lennének felszerelve. Szerencsére a félelmek ellenére sem vegyi, sem biológiai támadásra nem került sor Izrael ellen, így nem derült ki, hogy ezt valóban meg is tették volna-e. A célba juttató eszközök

Izrael az első időkben a feltételezések szerint francia Mirage és amerikai F-4 Phantom gépek alá felfüggeszthető, viszonylag kis robbanóerejű (10-20 kilotonnás, azaz Hiroshima méretű) légibombákkal rendelkezett. Ezek ugyanakkor nem a legideálisabb végrehajtó eszközök, hiszen a sikeres bevetéshez megfelelő légi fölényre is szükség van, hogy biztosítsák a bombát hordozó repülőgép útját a célig. Éppen ezért francia-izraeli együttműködés keretében a Dassault cég MD-620-as ballisztikus rakétájának alapján egy saját gyártású, 500 km hatótávolságú hordozóeszközt rendszeresítettek, a beszédes nevű Jerikó-1-est.


Egy francia MD-620-as rakéta indítása, amely a Jerikó-1-es alapja

Az 1980-as években kezdték meg a már saját tervezésű Jerikó-2 tesztjeit. Ez a rakéta már 1500 km-es hatótávolsággal rendelkezik, így a távolabbi célpontokat, mint Irak is elérhet, a fejlesztett Jerikó-2B pedig már Iránt és Líbiát is veszélyeztetheti. A Jerikó-1 és -2 rakéták Jeruzsálemtől 23 km-re, egy viszonylag kis méretű bázison állnak készenlétben, megerősített bunkerekben. A rakéták mobil állványokon pihennek, amelyek a bázis területén lévő aszfaltozott utakon előre kiépített indítóállásokra gördülhetnek, és onnan indíthatják a rakétákat.


Az izraeli Shavit hordozórakéta

Izrael rendelkezik egy Shavit nevezetű hordozórakétával is, amellyel már több kémműholdat és kommunikációs műholdat állítottak Föld körüli pályára. A feltételezések szerint ennek bázisán már egy közepes hatótávolságú, mintegy 4500-5000 km-re lévő célokat is elérni képes interkontinentális ballisztikus rakétán dolgoznak.


Popeye földi célok elleni rakéta egy izraeli F-4-es szárnya alatt

Az Izraeli légierő F-15-ös és F-16-os vadászgépein eközben újabb hordozóeszköz jelent meg: a Popeye nevezetű robotrepülőgép, amely mintegy 150 km-es hatótávolságra képes harci töltetét eljuttatni, és a feltételezések szerint ellátható kis méretű nukleáris fejjel is.


Izrael Dolphin-osztályú tengeralattjárói a térség legmodernebb tengeralattjárói közé tartoznak

Érdekes módon Izrael úgy döntött, hogy a megfelelő elrettentő erő miatt a haditengerészetet is képessé teszi a nukleáris csapásmérésre. Izraelnek három darab modern, német gyártmányú, hagyományos meghajtású tengeralattjárója van, a Dolphin-osztály három egysége. Az információk szerint ezeket képessé tették nukleáris töltetű robotrepülőgépek indítására.

Egyes források szerint a hordozóeszköz az amerikai Harpoon rakéta, más források a Popeye Turbo torpedóvetőcsőből indítható változatát jelölik meg - ez utóbbi hatótávolsága elérheti az 1500 kilométert. A Dolphin osztály összesen 10 torpedóvetőcsővel rendelkezik, hat közülük az általánosnak tekinthető 533 mm-es átmérőjű, négy viszont nagyobb, 650 mm-es. Feltehetően ez utóbbiak szolgálnak a robotrepülőgépek indítására.


A Popeye Turbo robotrepülőgép

A tengeralattjáróra való telepítés logikája abban van, hogy még ha a légierőt és szárazföldi telepítésű rakétabázist sikerülne is semlegesíteni a támadóknak, a tenger alatt megbúvó tengeralattjárók még mindig képesek lehetnek a válaszcsapásra a potenciális célpontok esetén.

Az arzenál

Izrael hétpecsétes titokként kezeli atomarzenáljának minden részletét, de a nyilvánosságra került becslések szerint 75 és 130 közé tehető a rendelkezésre álló nukleáris fegyverek mennyisége. A Vanunu által említett 100 feletti szám szintén csak becslés lehet a dimonai központban gyártott katonai célú hasadóanyag mennyisége alapján, de ez még nem jelenti azt, hogy ebből mind fegyvert is gyártottak. A Pentagon hírszerzési ügynökségének, a DIA-nak egyik kiszivárgott jelentése 82-őt említ.


A Jerikó ballisztikus rakéták feltételezett bázisa

Hordozóeszközök terén az ország mintegy 50-100 db Jerikó-1, és mintegy 50 db Jerikó-2 rakétával rendelkezhet, de e téren sincs egyetértés az elemzések között, hiszen könnyen lehet, hogy a Jerikó-2-esek teljesen leváltották elődjüket. Az is kérdéses, hogy mindegyik rendelkezik-e nukleáris robbanófejjel. Izraelnek vannak 130 km-es hatótávolságú Lance harcászati rakétái is, amelyek szintén felmerülhetnek hordozóeszközként.

A légierő több, mint háromszáz harci géppel rendelkezik, ezek mindegyike képessé tehető nukleáris fegyver hordozására. A haditengerészet pedig a már említett három tengeralattjárója képes robotrepülőgépek indítására. 2005-ben tárgyalások kezdődtek, hogy további két ilyen tengeralattjárót vásárolna Izrael Németországtól.

A politikai háttér és a lehetséges változások

Izrael helyzete egyedülálló. Noha hivatalosan nem deklarált atomhatalom, gyakorlatilag mindenki tényként kezeli, hogy az. Arzenálja modernebb és népesebb, mint Indiáé és Pakisztáné együttvéve, de nem tagja semelyik nukleáris fegyverekre vonatkozó, illetve azokkal kapcsolatos korlátozó egyezménynek. Ennek ellenére nincs érvényben vele szemben semmilyen szankció vagy korlátozás. Az indok a nagypolitikai színfalak mögött rejtezik: a nagyhatalmak számára nem fenyegető, hogy Izrael rendelkezik atomfegyverekkel. Az ország alapvetően csak önvédelemre, elrettentésre szánja azokat, és fel sem merül az, hogy a térséget, vagy a globális stabilitást befolyásolja velük.

Az izraeli hadsereg kétségkívűl a világ egyik leghatékonyabb fegyveres ereje. Technikai felszereltsége a legjobbak közé tartozik, és a folyamatos fenyegetettség miatt készültségi szintje nagyon magas. A környező országok katonai ereje nem igazán mérhető hozzá harcérték szempontjából, így nem is csoda, hogy nyilt támadással egyetlen szomszédja sem fenyegeti. Amivel az utóbbi időben meg kellett küzdeniük az inkább a kisebb fegyveres csoportok gerillával való harcok.


A Tammuz-1 reaktor még épségben az izraeli légierő egyik F-16-osának szemszögéből

Izrael ugyanakkor egyszer már tevékenyen fellépett, hogy egyik hajdani nagy ellenfele, Irak nukleáris fegyverekhez juthasson. Az iraki Tammuz-1 reaktor ellen 1981-ben izraeli F-15-ösökből és F-16-osokból álló csapásmérő egység mért támadást megsemmisítve azt. Jelenleg a térségben Irán szándékozik komolyabb nukleáris célú programokon dolgozni, de ezt nehezményezi az Egyesült Államok és az Európai Unió is, valamint aggódik miatta Izrael, lévén a jelenlegi iráni vezetés nyíltan támogatja az Izrael ellen küzdő palesztin és libanoni gerilla csoportokat.


Ehud Olmert
Talán ezzel függhet össze, hogy nemrég Ehud Olmert izraeli miniszterelnök a SAT1 német televíziónak adott interjújában "elszólta magát", amikor a riporter az iráni atomprogramot az Izraelihez hasonlította. Úgy reagált, hogy Irán nyíltan azt hangoztatja, hogy Izraelt el kell törölni a Föld felszínéről, míg az atomfegyverrel rendelkező országok - úgy mint Franciaország, Amerika, Oroszország vagy Izrael - nem vetemedik hasonlóra.

Később ezt a miniszterelnök csak ártatlan elszólásnak nevezte, de egyes elemzők szerint elképzelhető, hogy Izrael a közeljövőben kilép az árnyékból, és hivatalosan is elismeri atomfegyverei létezését, sőt, talán csatlakozik a nemzetközi nukleáris fegyverekre vonatkozó egyezményekhez. E lépés mozgatórugója pedig az lehet, hogy egyfelől így elhallgattathatják azokat a külső és belső kritikákat, amelyek kétszínűséggel vádolják az országot, másfelől pedig egy nyíltan atomhatalomként deklarált Izrael politikailag is jobban érvényesülhet eltitkolt atomarzenáljának bélyege nélkül.

Hozzászólások

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!
Bejelentkezéshez klikk ide
(Regisztráció a fórum nyitóoldalán)
  • Epikurosz #361
    Igen, az ember egy spekulatívan is gondolkodó intelligens élőlény. Per definitionem. :-)

    De visszakérdezek: Létezik szerinted független személy(iség), elsőrangú vezető, vagy akár állam, netán intézmény?
    Maga a pápaság intézménye is akkor erősödött meg, amikor az aktuális pápa (akit ellenfelei már-már megnyuvasztottak) odadörgölőzött Nagy Károlyhoz. Cserébe a pápa legitimálta a frank király hatalmát. Mert ugye nem volt szép, hogy nádor ősei, anno, letaszították a trónról a törvényes Meroving uralkodót, azonban a Pontifex Maximus tekintélye már legalizálhatta ezt galádságot, és a francia királyokat abban az illúzióban ringathatta, hogy "sang royal" csobog ereikben. Persze, kéz kezet mosott: a pápaság legerősebb támasza - az 1789-es felfordulásig - a francia állam volt, még egy Szent Bertalan-éjszaka árán is. A pápák másik hathatós támasza a Habsburgok voltak, kivéve az undok II. Józsefet, de ez már - ahogy mondani szokás - egy másik történet.
  • Ronny #360
    addig örüljünk, amig vannak olyan emberek, akik nem fogadják el a hivatalos verziókat. Persze lehet, hogy sokszor képtelenségeket állítanak, de a mögöttük álló törekvés egy igazán nemes emberi vonás.
  • Epikurosz #359
    Oké, vettem az adást: még egy (nem bizonyított) összeesküvés-elmélet.
  • Ronny #358
    arra gondoltam, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta nem viselkednek következetesen a pápák és az egyház. Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy nem önállóak. A Tradicionális Katolikusok ezért is nevezik antipápának a XII Piusz után következőket.
  • Epikurosz #357
    Nem Tours, hanem Poitiers, és nem 730, hanem 732. A többi stimmt.
  • Epikurosz #356
    Bocsika, tévedtem, helyesen Martel Károly. "Martel (másképp Martell) Károly (686. augusztus 23. – Quierzy, 741. október 21/22.) a Frank Királyság teljhatalmú majordomusa, a Karoling-dinasztia névadója volt. Nevéhez fűződik az arabok nyugat-európai előretörésének megállítása a 732-es poitiers-i csatában. Ragadványneve, melyet számos sikeres hadjáratával érdemelt ki, a latin martellus (= kalapács) szóból ered."

    Most, azt a megjegyzésed, hogy a "vatikán tövig be van nyalva valamilyen érdekcsoportoknak" nem igazán tudtam értelmezni, elég dodonai, pedig járatosnak gondoltam magam az ifjú korosztály argójában. :-)
  • Ronny #355
    Malter?:D

    a vatikán tövig be van nyalva valamilyen érdekcsoportoknak. A pápa kinyilatkozza, hogy a muszlimoknak joguk van letelepedni európában(ez már alapból nonszensz), elmondja a nagy vihart kavaró beszédet(akkorvégülis miért is jöhetnek ide?), a muszlim világból jövő elégedetlenség után a pápa bocsánatot kér, megtagadva a múltat, saját magát, és mindent amiért ki kéne állnia.
  • Epikurosz #354
    (én sem tudtam volna joban leírni)
  • Epikurosz #353
    A tavaly érdekes nemzetközi botránynak lehettünk a tanúi, amikor kiszivárgott XVI. Benedek pápa egyik beszédének szövege. A katolikus főpap II. Mánuel izánci császár egyik kijelentését idézte, mely szerint: "Mutasd meg, ugyan mi újat hozott Mohamed, és meglátod, hogy csak gonosz és embertelen dolgokat, mint azt a parancsolatot, hogy hitét kard által terjesszék."
    Szegény pápa nyilvánosan bocsánatot kért ezért a kijelentéséért, pedig II. Mánuel csak az igazat írta le. Mi mást írhatott, mondtatott volna egy olyan császár, amelynek birodalmát muzulmán seregek pusztították és rombolták le végül, miután tönkretették például Egyiptomot, azt az országot, ahová az ókor legkíválóbb elméi, a görögök, tanulni jártak?
    Megpróbálkoztak aztán Európa lerombolásával is, Nyugaton Malter Károly 730-ban Toursnál állította meg őket, mi keleten nem voltunk ilyen szerencsések, a mohácsi vész legalább negyedmillió magyar ősünk felkoncolását, a magyar királyság elpusztítását jelentette. 150 év kellett, hogy megszabaduljunk tőlük, és országunk azóta sem tudta kiheverni az 1526-os tragédiát.
    A pápa sértőnek vélt, de lényegében az igazságot kimondó idézete után muzulmánok tízezrei, talán százezrei tiltakoztak vlágszerte, állítva, hogy az ő vallásuk egy békés vallás. A békés tüntetés során zászlókat, arcképeket, gumiabroncsokat égettek, nagykövetségek ablakait zúzták be - a béke jegyében.
  • Ronny #352
    egy újabb értéktelen hsz. tőled. A nagy humanisták ilyem műveletlenek lennének? Kétlem, birka.