Spanyolországba költözésem után Ibizán telepedtem le, ahol a polgári munkám mellett tavaly a helyi kiscsapat irányítását Luis El Cacho-tól vehettem át. Cacho családi okokra hivatkozva köszönt el a klubtól és edzői képesítésem birtokában engem szándékoztak kinevezni, amire én boldogan igent mondtam. A klub idén jutott fel a spanyol harmadosztály B3-as csoportjába, annak ellenére hogy a körülmények közel sem professzionálisak. Kinevezésem után Pedro Ortega Cano klubelnök felvázolta a csapat lehetőségeit és kilátásait.

Amatőr csapat lévén sem a játékosok, sem a szakmai stáb nem kap fizetést, profi szerződéseket nem tudunk kötni, átigazolásra nincs pénz (a klubkasszában kb 10.000 font van összesen), bérleteseink száma körülbelül 100 fő (az átlagnézőszám optimista becslések szerint 800 fő), a szakértők az utolsó helyek valamelyikére várnak. Egyedül a 4-5000 néző befogadására alkalmas Can Misses "stadionra" nem lehet panasz.

Mindezek ellenére nem gondoltam meg magam és óriási kutatómunkába kezdtem. A média és technika minden formáját felhasználva elkezdtem olyan játékosok után kutatni, akik alsóbb osztályban játszanak, ugyanakkor profi múlttal rendelkenek, mindendemellett hajlandóak csatlakozni hozzánk és segítségünkre lehetnek. Franciaországi utam során csak pár hetem volt arra hogy a kiszemelteket élőben is megtekintsem. Többségében sikerrel jártam, annak ellenére, hogy fizetést nem garantálhattam nekik, csak egy esetleges prémiumot feljutás esetén (amit a TV-s jogdíjakból szándékoztunk meríteni). Ilymódon csatlakozott hozzánk az ex-strasbourgi Teddy Bertin (későbbi csapatkapitányunk), illetve a korábban Nantes-Marseille-Rennes csapataiban profiskodó Jocelyn Gourvennec, a Nancy-Ajaccio csapataiban megfordult Michael Marquet és további 7 francia játékos.
Az egyik legnagyobb fogás mégis a Valencia-Villareal-Zaragoza tartalékcsapataiban is szerepelt Dani Garcia volt.

A szezon kezdetén 23 új játékos összeszokása nem volt zökkenőmentes, így a sikerrel abszolvált edzőmérkőzéseink után az első bajnoki és az első forduló a Király Kupában ugyancsak vereséget hozott. Szurkolóink szkeptikusak voltak és nem mindenki értett egyet az átigazolási politikámmal. Ezután zsinórban 5 megnyert mérkőzéssel benyújtottuk igényünket a 4 osztályozós hely valamelyikére és kritikusaink is elnémultak. Rutinos védőink gyorsasága megkopott, így a bajnokság folyamán a meccsenkénti "másfél" kapott gól szinte garantált volt, a csatárokra várt tehát a feladat, hogy elöl hozzák a meccseket. Csapatunkat érdekes kettőség jellemezte: idegenben szenvedtünk, néha hármat, négyet kapva (általában 2 ellenében), otthon könnyedén rugdaltuk az ötösöket. Rekordgyőzelmünk mégis idegenben született meg.

A szezon folyamán végig a tűzvonalban voltunk, a körbeverések és szoros élmezőnynek köszönhetően a végjáték fantasztikusan izgalmasra sikerült. A Hospitalet csapata kiemelkedett a mezőnyből, így már több fordulóval a vége előtt megnyerte a B3-as csoportot. A további 3 rájátszást érő helyért azonban 4 csapat folytatott ádáz küzdelmet: a Lleida, az Alicante, a Terrassa és Mi!

Az utolsó fordulóban csapatunk Benidorm-ba (10.helyezett), a Lleida csapata Villajoyosába, a Terrassa együttese az Alcoyano csapatához utazott, az Alicante otthon fogadta a Castelldefels csapatát.
A mérkőzés nem a mi szánk íze szerint alakult, mert Maikel duplájával a féliben 2-0-ra vesztésre álltunk. Az öltözőben aztán rendesen leordítottam a srácokat, és számon kértem rajtuk az elképzelés nélküli játékot. Miközben egyfolytában kaptam a híreket a többi pályáról, tudtam hogy a tűzzel játszunk, de a fiúkkal nem közöltem az aktuális eredményeket:

Ez azt jelentette, hogy máris 1 helyet lejjebb csúsztunk, és egy esetleges Terrassa gól már a playoffból is kiütne minket.
Jóval motiváltabban mentünk ki a második félidőre, ahol előbb szerencsénk volt (kihagyott büntető hazai oldalon) majd a 66' percben Marquet góljával szépítettünk. 70' perc: Dani Garcia gólja az egyenlítést jelentette, 2-2. Bravó!

A 72. percben a lehető legrosszabb hír érkezett - a Terrassa vezet az Alcoyano ellen, így majd' 20 perccel a mérkőzések vége előtt leszorultunk a rájátszást erő első 4 helyről. Közben Alicante - Castelldefels 2-0, Villajoyosa - Lleida 2-0. Egyetlen választásunk maradt tehát: megnyerni a mérkőzést. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül és beszóltam a fiúknak a pályára; "Gol o muerte!". A fiúk pontosan értették mire célzok és rátettek még egy lapáttal.
A 77. percben aztán Marquet buktatásáért büntetőhöz jutottunk, a labda mögé a csapatkapitány Bertin állt és...

A hátralévő időt kivédekeztük és végül a Lleida vereségének köszönhetően másodikok lettünk - úgy, hogy 14 perccel a vége előtt még ötödikek voltunk.. Micsoda hajrá!

A rájátszásban elsőként a Burgos csapatát kaptuk. Túlzás nélkül esélytelenekként indultunk a párharcban. Talán adalékként elég annyit, hogy az ellenfél csatára, az Espanol-tól kölcsönvett Soriano értéke 2,4M az én legértékesebb játékosom Toni Garcia értéke 50.000 font, a többieké 10.000 alatt. Idegenben kezdtünk, a fogadóirodák 9x-es pénzt adtak győzelmünk esetén.
Fordulatos meccsen túlteljesítettünk, még akkor is ha kikaptunk:

A visszavágó előtt egyértelmű volt a cél: 1 góllal jobbnak lenni, lehetőleg 3 kapott gól alatt. A fogadóirodák 4x-es pénzt adtak győzelmünk esetén...
A mérkőzésen felbillent a pálya, momentumunk alig volt, mégis valami olyat láthatott 4000 szurkolónk (!), amiben csak titkon reménykedtünk:

Erre a továbbjutásra már a sajtó is megmozdult és "Amatőr csodacsapat" szalagcímmekkel hoztak le írásokat rólunk. Rengeteg riporter keresett fel telefonon én azonban közöltem hogy csak a rájátszás döntője után vagyok hajlandó nyilatkozni, játékosaimnál ugyancsak elrendeltem a nyilatkozatstoppot. Minden idegszálunkkal a szezon legfontosabb mérkőzésére akartunk koncentrálni.

Fortuna tehát nem eresztette el a kezünket, így a csodával határos továbbjutás után készülhettünk a playoff döntőjére a Lorca csapata ellen. Az esélyek akárcsak a Burgos ellen. Idegenbeli mérkőzésünket egy 85' percben lőtt Marquet góllal döntetlenre mentettük (1-1), így már egész jó esélyekkel indultunk neki a hazai visszavágónak (4x odds a győzelmünkre). Hihetetlen, hogy mennyire erősek lettünk mentálisan, mennyire fontos pillanatokban tudtunk eredményesek és higgadtak maradni - köszönhetően a tapasztalt játékosoknak.

Elérkezett a sorsdöntő nap, a klub 13 éves fennállásának eddigi legfontosabb mérkőzése. Az 4000-es 'stadionban' telt ház én pedig csak annyit mondtam a fiúknak; tegyenek egy amatőr csapatot profivá, játszanak a szurkolókért és ne felejtsék mennyi küzdelem árán jutottak el idáig. Senkit nem kellett motiválni..
Természetesen a 0-0-ás eredménnyel mindenki kiegyezett volna a mérkőzés előtt. Én is. Így aztán a csapat 4-2-3-1 hadrendben állt fel, két szűrővel, egy csatárral, abszolút bunkerfocira berendezkedve. Egyetlen esélyünk az volt ha megöljük a focit és realizáljuk a 0-0át. Amire -mindenki tudja- hogy nem lehet játszani. Nekünk muszáj volt. A 32. percben mégis mi szereztünk vezetést Dani García révén... ám les miatt anulálták a találatot. A félidőben emlékeztettem a fiúkat: csak 45 percet kell kibírni!
Ehhez méltóan tisztességgel védekeztünk, és lemondtunk a góllövésről, arról amit egész szezonban mindenkinél jobban és hatékonyabban csináltunk. A Lorca védelme túl szilárdnak bizonyult. Az utolsó 10 percben már 4 csatárral rohamozták a kapunkat, de komoly lehetőségig így sem jutottak, egyszerűen nem hagytuk őket játszani. 90 perc alatt összesen 3 kaput eltaláló lövés, alapesetben rémálom a szurkolóknak, ám nem itt és most miután lefújták a mérkőzést!

története során először jutott fel a másodosztályba Ibiza klubcsapata!
A sajtóban természetesen hősökként ünnepeltek minket mindamellett hogy erős kritkával illették a 0-0ás antifocinkat.
Első rövid nyilatkozatomban csak annyit tudtam mondani a pezsgőtöl részegülve - és vígasztalva a lorcai játékosokat - "Todos pueden miss en Can Miss' '" /avagy/ "Everbody can miss in Can Miss' "