Kiadó: Unigine Corp
Fejlesztő: Unigine Corp
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo 2 GHz-es processzor, 1 GB RAM, ATI Radeon HD2600 vagy NVIDIA GeForce 8600 grafikus kártya, 3 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Duo 2,5 Ghz-es processzor, 2 GB RAM, ATI Radeon HD4850 vagy NVIDIA GeForce GTX 460 grafikus kártya, 3 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Defense Grid: The Awakening
Kategória: stratégia

Csupán idő kérdése volt, hogy a már évek óta a Unigine grafikus motort toldozgató-foltozgató Unigine Corp fejlesztőcsapata mikor lép a játékfejlesztés rögös útjaira. Az általános vélekedés szerint ugyanis azok a vállalkozások, amelyek belecsapnak egy a teljes körű grafikáért felelős program megírásába, mindössze egyetlen karnyújtásnyira vannak attól, hogy egy komplett videojátékot is felépítsenek köré. Nyilván nem árt, ha az adott csapatnak akad némi kreatív ötlete is amellett, hogy van egy biztos megjelenítésre alkalmas grafikus motor a birtokában.

Szerencsénkre a Unigine Corp kötelékében óriási fanatikusok dolgoznak, akik dacára annak, hogy korábban nem dolgoztak konkrét játékon, rengeteg kitűnő ötlettel álltak elő Oil Rush címet kapott első alkotásukkal kapcsolatban. A csapat ugyanis úgy gondolta, hogy nem lesz elegendő, ha egyszerű stratégiát készítenek a név alatt, éppen ezért számtalan izgalmas ötlettel, így például tower defense elemekkel, fejlődési rendszerrel, valamint egy érdekes koncepcióval dobták fel az alapokat.


A koncepció gyökereit a manapság olyannyira népszerű poszt-apokaliptikus környezetben kell keresnünk, az Oil Rush története szerint ugyanis sok-sok évvel ezelőtt katasztrófák sorozata sújtotta a földet, aminek hatására a jelenleg ismert szokások, de maga a teljes élettér is alaposan átalakult. Egyvalami azonban érdekes módon nem változott, a világ egy mozgatórugója továbbra is a kőolaj maradt, amiért sokkal arcátlanabb módszerekkel, mondhatni élet-halál harcokkal kívánnak hozzájutni a szemben álló felek.

A sztoriban számtalan frakció küzd a drága ásványkincsekért, mi pedig - habár nem választhatunk magunknak oldalt - a jók mellett fogunk állást foglalni, méghozzá azért, hogy apánk nyomdokaiba lépve folytassuk az olaj utáni hajszát. Ehhez nem lesz szükségünk diplomáciai érzékre, de beszélőkénket is nyugodtan otthon hagyhatjuk, az Oil Rush ugyanis egy háborúra, azon belül is a folyamatos harcra, védekezésre és termelésre kiélezett stratégia lett, amelynek kampányát betöltve számtalan izgalmas missziót élhetünk át, amelyek kivétel nélkül a képernyő elé szögezik majd a műfaj szerelmeseit.


Azzal elintézni azonban a játékot, hogy nem több, mint egyszerű stratégia, az egyet jelentene az istenkáromlás fogalmával. Az Oil Rush ugyanis nem szokványos RTS, habár onnan merítették készítői az alapötletet, így a szokványos döntött felsőnézetet, valamint az alapvető mechanizmust, mindemellett azonban egyéb elemekkel is kiszínezték mindezt. A készítők például alapjaiban megreformálták az alkotás irányítását, de úgy gondolták, hogy elbírna a játékmenet egy adag tower defense műfajú momentumot is. Hogy megértsétek a furcsa vegyület lényegét, érdemes aprólékosan megismerkedni egy fiktív küldetéssel. Az Oil Rush minden egyes térképén - amelyek a nyílt óceánokat helyezik előtérbe - általánosságban több olajfúrótornyot, illetve hozzá tartozó platformot fogunk találni. Ezek közül a legtöbb esetben csak egy-egy lesz a mi tulajdonunkban, a feladat tehát többségében az lesz, hogy így vagy úgy, de csapjuk le az ellenség kezéről az ő építményeit. Mindez azért lesz olyannyira fontos nekünk, mert a játékban mindenért olajjal fizethetünk, a szokványos valuták kora ugyanis lejárt, ha építeni szeretnénk, ha fejlesztéseket vásárolni, azokat minden egyes alkalommal kemény olajos hordókban számolja majd a program. Szerencsére az elfoglalt olajfúrótornyok kifogyhatatlanok, így elegendő lesz egyet birtokolnunk ahhoz, hogy kellő türelem mellett véghez vigyük világmegváltó terveinket. A támadás mellett azonban rendkívül fontos lesz a védekezés is!


Az elfoglalt platformokat ugyanis az ellenség rendre vissza kívánja majd foglalni, ezt megakadályozandó pedig érdemes lesz különféle védekező épületekkel felszerelni saját bázisainkat. Ugyan minden egyes platformhoz alapesetben járni fog néhány támadásra és védekezésre is alkalmazható vízi- vagy repülő jármű, a leghatékonyabbak mégis a géppuskafészkek vagy a rakétalőállások lesznek. Nagy sajnálatomra a készítők nem tudtak olyan mennyiségű járművet és védekezésre szolgáló épületet megálmodni ahhoz, hogy nagyjából a játék felénél ne unjuk el az egészet, vagy ne találjunk rá egy bombabiztos megoldásra a győzelem érdekében. Építmények közül ugyanis jó esetben csak három, járművek esetében pedig hét - négy vízi és három légi - egység lesz segítségünkre.

Szerencsére az alkotás mögé a programozók felhúztak egy elég jól működő fejlődési rendszert is, ami pályáról-pályára bővül, ámde minden egyes misszió előtt nullázódik. Minden egyes küldetés alatt végig kell járnunk tehát azt a bizonyos szamárlétrát, így bizonyos mennyiségű tapasztalati pont után olyan extrákhoz juthatunk hozzá, mint a radar vagy éppen az ellenség demoralizálására használható készülék. Természetesen nem csak aktív, hanem passzív képességek is az említett szisztéma hatására oldódnak fel, így erősebb páncéllal vagy löveggel rendelkező védelmi épületekre vagy gyorsabban haladó egységekre is elszórhatjuk szintenként megszerzett pontjainkat.


Ami azonban egyértelműen a legfurcsább volt számomra az Oil Rush betöltését követően, az a fentebb már megemlített irányítás, amit korántsem a szokványos stratégiákból emeltek át a fejlesztők. Esetében ugyanis elfelejthetjük az egységek darabonkénti kijelölését, ezáltal pedig a taktikázás lehetőségét is. Azt ugyan mi határozhatjuk meg - százalékos arányban -, hogy mennyi egységet kívánunk háborúba küldeni, azt azonban már nem, hogy ezek milyen hadműveleteket vagy taktikákat hajtsanak végre, lévén úgy tudjuk harcba küldeni őket, ha kijelöljük azt a platformot, amelyik körül csoportosulnak, majd rákattintunk az elfoglalni kívánt építményre. Ezután tulajdonképpen csak hátradőlünk és reménykedünk abban, hogy csapataink valóban túlerőben vannak, az Oil Rush csatáiban ugyanis csak és kizárólag a számbeli fölénnyel arathatunk győzelmet.

Némileg más a helyzet abban az esetben, ha a kampány helyett a többjátékos módot töltöttük be - lévén erre is gondoltak az illetékesek -, itt ugyanis már lényegesen nagyobb szerepet kap a taktikázás, és nem mindegy, hogy mikor indítunk támadást, hogy mikor foglaljuk el az ellenfél tornyait, egyszóval játékmenetét tekintve a multiplayer lényegesen másabb, nem mellesleg izgalmasabb is. Az egyjátékos kampány véleményem szerint ugyanis túl egyszerűre sikeredett, hamar ki lehet tanulni egy jól működő stratégiát, amivel könnyedén végig lehet szaladni a küldetéseken. Grafika: Mivel a fejlesztők állnak a Unigine Engine mögött is, ezért elvárható volt az Oil Rush-tól, hogy a külleme maximálisan bemutassa, illetőleg kihasználja a grafikus motor képességeit. Ugyan a játékot nem lehetne csúnyának nevezni, nagyon szépek például az effektek, kidolgozottak az egységek, rendkívül sok beállítást is eszközölhetünk rajta, és még optimalizált is a végeredmény, de azért az elmúlt időszakban láthattunk már ennél lényegesen szebb stratégiákat is, példaképpen elég csak a Total War: Shogun 2-t felhozni ahhoz, hogy ezt az állítást alátámasszuk. Éppen ezért a maximális pontszámtól - ha csak kicsit is, de - elesik a játék.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Ahhoz képest, hogy a Unigine Corp nem rendelkezik komolyabb tapasztalatokkal a játékfejlesztés terén, nagyon jól megalkották az Oil Rush kezelőfelületét, minden a megfelelő helyen van, letisztult, és már az első percek után könnyedén kezelhető. Amiért itt mégis pontlevonás jár a játéknak, az nem más, mint az irányítás, ami igyekszik formabontó lenni, de valamiért a sokadik pálya után sem tudtam megszokni, valós idejű stratégián edzett ujjaimmal folyamatosan az egységek kijelölésével küzdöttem, holott ez ugyebár nem opció az Oil Rush esetében. Szintén adódott némi problémám a kamerakezeléssel, amin szintén lehetett volna még finomítani kicsit.

Játszhatóság: Ugyan a kampány során több tucatnyi küldetést élhetünk át, ezek többsége sajnos mégis egy kaptafára épült, apró módosításokkal felvértezett, de teljesen hasonló darab. Emiatt egy idő után igencsak monotonná válik az egyjátékos mód, hiába lep meg minket minden egyes szint valami újdonsággal. A többjátékos mód miatt a szavatosság és a játékidő a korrekt szint felett van, a pontlevonást viszont így sem kerülheti el ez a jellemző.

Intelligencia, nehézség: A mesterséges intelligencia és a nehézség kérdésében sajnos még az olyan nagyszerű címek is időről-időre elvéreznek, mint például a Total War-sorozat. Nem csoda tehát, hogy az Oil Rush is elég rosszul teljesít ezzel kapcsolatban. A közepes nehézségi szinteket például nem éreztem túl nehéznek, ugyanakkor a legnehezebb fokozaton már majdhogynem játszhatatlannak bizonyult a kampány. Az intelligencia esetében tulajdonképpen inkább unintelligenciáról beszélhetünk, az egységek ugyanis nem taktikáznak, sokszor csak céltalanul és rendezetlenül megjelennek, hogy a sokszoros túlerővel szemben megpróbálják elfoglalni épületeinket. Ez sajnos kevés!

Hangok, zene: Habár első projekt az Oil Rush, mégis nagyon jó hangeffekteket sikerült megvalósítaniuk hozzá az illetékeseknek, legyen szó robbanásról vagy szinkronokról, egyáltalán nem éreztem azt, hogy egy alacsony költségvetésű projekt fut a gépemen. Zenék esetében már azért érezni a hiányosságot, legyen elég annyi, hogy nagyon könnyű kikapcsolni a muzsikákat és ezt nagy valószínűséggel sokan fogják alkalmazni is.

Összegzés: Összességében kijelenthető, hogy az Oil Rush képes volt arra, amire lényegesen komolyabb pénzösszegekből készült társai gyakran képtelenek, mégpedig újdonságot hozni saját stílusába. Természetesen itt és most nem kell forradalmi dolgokra gondolni, mint ahogyan az is igaz, hogy nem minden reformálásra szánt elem sikerült jól - például az irányítás sem -, de összességében a stratégia műfajt kedvelő játékosok biztosan hamar bele fognak szeretni a Unigine Corp első alkotásába.