Kiadó: 3DRealms
Fejlesztő: Sunstorm Interactive

Rendszerkövetelmények:
Minimum: PII 350, 64 MB RAM, 3D kártya min. 8MB RAM, 300 MB HDD, Win98/ME/2000/XP
Hasonló játékok: Blackthorne, Duke Nukem 1-2
Kategória: Platform

Duke, Duke, jó öreg Duke, merre jársz? A kilencvenes évek közepén te voltál az etalon, az új fuvallat a försztpörszönsúterek doom-klónok uralta állóvizében, mindenki dédelgetett kedvence, a mocskos szájú, kemény öklű, fegyver és nőimádó keménycsávó, minden FPS-ek legkarakteresebb főhőse. Kalandjaid folytatása 1997 óta készül egyfolytában, folyamatosan változó motorokkal: hajtott már Q2 engine, aztán Unreal, majd Unreal Tournament motor, a címet is régóta fújjuk álmunkból felébresztve (Duke Nukem Forever), de megjelenni csak nem akaródzik. Információ alig, ugyanaz a pár kép három éve, a nagyszájú Broussard bácsi (a fejlesztő 3Drealms tótumfaktuma) által pár havonta a pórnép megnyugtatására/felidegesítésére elhintett "a játék készül, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vagyunk elégedve, ja és megjelenés akkor, ha whenitsdone" nyilatkozatok, meg egy rövidke trailer - kezdünk aggódni érted, öreg barátom.

    
Lelkes (és nem utolsósorban erősen pénzéhes) gazdáid persze nem feledkeztek meg rólad az elmúlt pár évben sem: nagy sikerű kalandjaidat először is portolták minden lehetséges gépre (kíváncsi vagyok, hogy csinálnak e belőle Gameboy Advance verziót), aztán tovább nyúzva a bőrt a már erősen lerongyolódott állapotban lévő rókáról, belefogtak a jó kis rip-offok (az eredeti sikerét meglovagló, más környezetben játszódó játékok) kiadásába. Ez az üzletpolitika elsősorban a Sony kis szürke masináján, a Playstation-on hozta meg a gyümölcsét, pár gyorsan legyártott (és ennek megfelelően roppant középszerű) 3rd person mászka/lövölde formájában. PC-re semmi, csak az ígéretek az új részről - egészen mostanáig. Az év elején röppentek fel az első hírek egy új Duke-játék, bizonyos Manhattan Project fejlesztéséről. A game-et az Arush Entertainment és a Sunstorm Interactive igyekezett minél hamarabb tető alá hozni, természetesen a 3DRealms felügyelő tekintete, és szükség esetén barátilag pofonra emelt keze alatt.

    
A Duke Nukem: Manhattan Project (melyet nevének hosszúsága miatt engedelmetekkel ezentúl csak DNMP-nek fogok becézni) tulajdonképpen visszatérés a Duke-sorozat gyökereihez, azokhoz az időkhöz, amikor izmos barátunk még 2D-s platform-hősként boldogította a PC tulajokat, és a játéktermek közönségét. A kor megkövetelte háromdés megjelenítés azért persze nem maradhatott ki a kalapból, próbálna csak valaki manapság hagyományos, a poligonokat és a nagyfelbontású textúrákat abszolút mellőző játékkal kiállni a finnyás játékosok elé - valószínűleg élve falnák fel a szerencsétlent. A retro-feeling hálistennek egyáltalán nem árt a játéknak, a jó öreg Duke-hangulat továbbra is a régi, és ez igazán örvendetes az utóbbi évek félresikerült próbálkozásai után. Az alap sztori a szokásos: a nép éppen Duke-ot ünnepli, mikor is két pigcop (a Duke 3D-ből ismert, disznóvá mutálódott rendőr) tűnik fel a színen. Duke fegyvert ránt, két lövés, két döglött disznó, aztán hajrá, irány a többi a mutáns. Igen, mutánsok, a gonosz Morphix teremtményei, azé a Morphixé, aki az őrült cyborgok jó szokása szerint a világ fölötti uralmat akarja megszerezni, és erre pont New York komplett lakosságának mutánssá változtatásában véli megtalálni a legmegfelelőbb eszközt. Duke begorombul, magához ragadja a kezdeményezést (meg persze a jól bevált Desert Eagle-t) és nekiáll rendet csinálni a városban...

    
Egy rendhagyó platformjátékkal állunk tehát szemben, ami megpróbál új életet lehelni a (pécén legalábbis) félig halott állapotban leledző műfajba. A Sunstrom saját fejlesztésű grafikai motorja nagyon jól teljesít: a játék nagyfelbontásban is szépen, zökkenőmentesen fut egy átlagos gépen, és e mellett tisztességes mennyiségű poligont pakol ki a képernyőre. A különféle világítás-effektekkel is nagyon meg voltam elégedve, az egyik pályán fellehető diszkóban például a zene ütemére villognak a többszínű fények, vagy a metróban ki-kihagy a világítás. A grafika rendben van, mi a helyzet minden platformjátékok legfontosabb elemével, az irányítással? Az is a helyén van, kérem alássan! Mivel a játékban egész végig gyakorlatilag egy síkban mozgunk, és csak meghatározott helyeken van lehetőségünk az előre-hátra mozgásra (ekkor tulajdonképpen "síkot váltunk", azaz továbbra sem engednek minket szabadon kóricálni a világban a fejlesztő bácsik), az irányítás a négy iránygombra, a lövésre, és az ugrásra korlátozódik. Van még egy külön gomb a pipebomb-nak (ami jó ötlet, de erről majd később), és ezzel kifújt, tökéletesen tudjuk irányítani a játékot, a későbbiekben már csak arra kell rájönnünk, hogy melyik gombokkal váltunk fegyvert, de azt hiszem ez egyetlen, valaha FPS-t látott játékosnak sem esik majd nehezére...

    
A Duke Nukem: Manhattan Project (a francba, hát nem kiírtam már megint!) nyolc nagy pályát vonultat fel, melyek egyenként három alpályára vannak osztva. A feladat mindegyiken ugyanaz: szörnyeket/ellenfeleket agyonlőni/agyonrúgni, kijáratot megtalálni (illetve: a pálya elhagyásához kulcskártyát felszedni, aztán távozni). A pályák változatoságára nem lehet panasz, a háztetőkről induluk, eljutunk Chinatownba, aztán jön egy vaskos földalatti rész csatornákkal, metróval és egyebekkel, egy titkos laboratórium/gyár, kikötő, egy oljafurótorony, és végül kijutunk az... de ez legyen meglepetés. A teljesítendő feladatok között (az fentebb már említett ugráláson és lövöldözésen kívül) megtalálható még Duke szokásos nő-szabadítása (megéri a fáradtságot, a hölgyek roppant hálásak, és roppant alulöltözöttek!), valamint (állítólag) a fegyverek upgradelésére szolgáló Nuke-jel gyűjtögetés is - erről azért nem merek részletesebben nyilatkozni, mert én (szégyenszemre) lusta voltam a pályánként (igen nehezen) fellehető tíz darab bigyó összeszedegetéséhez. Apropó, fegyverek: Golden Eagle, Shotgun, Assault Rifle, Pipe Bomb, GLOPP, Pulse Cannon, Pneumatic Rocket-Propelled Grenade Launcher. A nevek elég egyértelműek, az utolsó a rakétavető, a GLOPP pedig tulajdonképpen a Shrinker (az ellenfeleket kicsinyíthetjük le vele, némi agyontaposás céljából). A kedvencem mindazonáltal az Assault Rifle (géppuska) volt, ami ugyan zabálja a muníciót, de iszonyatos irtást lehet végezni vele az ellen soraiban. Érdekes módon a Desert Eagle is használható darab marad a játék végéig, a gyengébb felépítésű ellenfelekkel szemben tökéletesen megfelel. Korábban dicsértem a pipe bomb-ot, és azt, hogy jó ötlet volt külön gombra tenni: a csőbomba így nagyon egyszerűen és gyorsan használható fegyverré vált, tökéletesen alkalmas a jobban védett/fedezék mögül lövöldöző ellenfelek darabokra szedésére, illetve a brutálisabb megközelítésű tömegoszlatásra. Aztán ott vannak a power-upok: helyenként tudunk majd repkedni (a jetpack segítségével természetesen), találhatunk dupla sebzést, és átmenetileg sérthetetlenné tevő energiapajzsot.

    
A DNMP (Jól írtam? Lássuk csak: Duke Nukem: Manhattan Project - akkor inkább DN:MP, bár ez elég hülyén néz ki így leírva, mindegy!) ,szóval a DN:MP minden szempontból kielégítő mészárlásokkal szolgál, nincs nagyobb élvezet annál (jó, van, de az egy másik, több játékost felvonultató műfaj) mikor keresztüllőjük a 25 féle ellenfél (pigcopok, mutánsok, uzival lődöző krokodilok, szado-mazo, ostorral csapkodó lánykák) valamelyikének a hülyén vigyorgó kobakját, a többieket meg jól felrobbantjuk a rakétavetővel. A harcok nem lennének az igaziak Duke kolléga jól ismert fanyar beszólásai nélkül: ezekből is kapunk egy jó csokorral - a szinkronhang még mindig Jon St. John. "Visíts, mint egy disznó!" "Félig ember, félig állat, teljesen halott!" "Nem a fegyverek ölik meg a mutánsokat, ÉN nyírom ki őket!"... és így tovább, hogy a kiszabadított leányzók felé elejtett finoman szexista megjegyzésekről ne is beszéljek. Az ismert fegyvereknek, ellenfeleknek, dumáknak köszönhetően a DN: Manhattan Project (na, így már jobban néz ki, mint az a ##&@# rövidítés, bár még mindig nem az igazi!) százhúsz százalékig hozza a jól ismert Duke-os hangulatot, és azt hiszem, ez a lényeg.

    
A sok pozitívum mellett persze ott rejtőznek az apró, de annál idegesítőbb hiányosságok is. Vegyük például a pályavégi főszörnyeket: van közöttük pár baromi jó - a metrós pálya végén az óriáscsótány, vagy a végső összecsapás, ami kint játszódik az... juszt se mondom el, hogy hol., de vannak minden ötletet nélkülöző, fél perc alatt felhentelhető boss-ok is - az egyenletesen magas színvonal megtartása érdekében ezeket nem ártott volna lecserélni. Ebbe a kategóriába sorolhatók aztán a játék során felbukkanó rejtvények is, már ha rejtvénynek lehet nevezni azokat egyáltalán. Három színes kapcsoló egymás után történő megnyomása, pár függőhíd megfelelő sorrendben való leengedése - ezek jelentik a maximumot. A játék ezen elemeit nyilvánvalóan az amerikai Avarage Joe (a mi Hülye Pistikénk helyi megfelelője) szellemi színvonalához igazították - ez tulajdonképpen nem is olyan nagy baj, tekintve, hogy egy platformjátéknak elsősorban nem a megoldandó puzzle-ekben kell tündökölnie, de legalább néhány fél percnél hosszabb idő alatt megoldható feladatot implementálhattak volna a játékba a fejlesztő urak - akkor biztos nem lenne ilyen átkozott rövid.

    
Mert bizony rövid, nem is kicsit, hanem nagyon. Normál nehézségi fokozaton két délután alatt simán végigjátszható, és ez egy platformjátéktól is kevés. Tudom, hogy az egyhétvégés játékok korát éljük, ennek ellenére én többet, nagyobb kihívást vártam. Pár kőkemény részt, ahol el lehet akadni, ahol nem tök egyértelmű a továbbjutás, néhány ellenfelet, ami keményen megkeseríti az életemet, és nem döglik meg két-három jól irányzott sorozattól. Vannak ugyan szadista ugrálós részek, de korántsem olyan nehezek, hogy némi ügyeséggel/szerencsével ne verekednénk át magunkat rajta másodszori-harmadszori nekifutásra. A játékból szinte teljesen hiányzik a "francba, itt most mi a fenét kell csinálni"- faktor. Nagyon valószínűnek tartom, hogy aki egyszer végignyomta, az soha többet nem fog leülni elé. Nem azért, mert rossz, hanem azért, mert az első végigjátszás alkalmával a lényeget látta/hallotta, az a pár titkos hely, meg a tíz bigyó összegyűjtése egész egyszerűen már nem ér meg újabb két délutánt.

    
A Duke Nukem: Manhattan Project (így az igazi, nem kellett volna a rövidítéssel vacakolni!) több szempontból is hiánypótló alkotás: végre egy normális platformjáték, ami nem csak, hogy szépen néz ki, de hangulatos, és jól játszható. A műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlott darab, és a Duke-univerzum kedvelői is nyugodtan vegyék fel a beszerzési listára, kellemesen el lehet tölteni vele azt a pár évet (egy fanatikus százszor is végignyomja), amíg a 3DRealms fura urai végre kiadják majd a Duke Nukem Forevert... Grafika: A Duke Nukem: Manhattan Project grafikailag hozza azt a színvonalat, amit manapság egy platformjátéktól elvár az ember. Szépen kidolgozott modellek (közelítsetek csak rájuk, látni fogjátok, hogy alaposan össze lettek rakva), éles textúrák, hangulatos hátterek, és ennek tetejébe normális gépigény. Tulajdonképpen semmi különös, nem fog leesni az állad, ha meglátod, de a célnak tökéletesen megfelel. Kíváncsi vagyok, hogy látni fogjuk e ezt az engine-t más játékban is, szerintem erősen sanszos a dolog...

Kezelőfelület: Egy ilyen lövöldözős-ugrabugra game legsarkalatosabb pontja az, hogy sikerül e jól belőni az irányítást. Estünkben ez összejött, a játék kevés gombot használ, de azokat okosan, ráadásul alapból kézre állóan vannak bindelve a drágák, nem kell a játék elején azzal szórakozni, hogy a saját kezünkhöz igazítsuk. Duke barátunk akkor lő és ugrik, amikor kell, itt nyoma sincs a sok más hasonszőrű játékban tapasztalható, "késve reagál az emberem" - effektusnak.

Játékmenet: Oldskool feeling ezerrel, de ez egyáltalán nem baj, sőt üdvözlendő ebben a mai FPS-RTS uralta világban. Lövöldözés, ugrálás, szörnyfejek széttaposása, aztán megint ugrálás - a DN: MP erről szól, és nem többről. Én szívesen vettem volna pár nehezebben megoldható feladatot, vagy néhány durvább ellenfelet, de valószínűleg sokan lesznek, akik így találják majd jónak és játszhatónak a Manhattan Projektet, és nem abszolút nem hiányoznak nekik az elakadást eredményező kihívások.

Hangeffektek: Szinte az összes hang ismerős lesz a korábbi részekből, és ez nagyban hozzájárul az igazi Duke-érzés kialakításában. A beszólások most is isteniek, ráadásul néhol hely-specifikusak is: a metróban Max Payne-poén hangzik el, de feltűnik majd a mátrixos white rabbit is. Remélem nem lőtték el az összes ötletüket, a DNF-ben még nagyobb marhaságokat várok!

Zene: A zene javarészt a Duke Nukem főtémára épít, ezek a részei emlékezetesek is, az akciók alatt bedurvuló muzsika szintén jó, a többi viszont felejtős. A zene esetünkben nem túl lényeges, aki egyszer meghallja a DN főtémáját, máris képben van, annak a hangulatát úgy sem nagyon lehet tovább fokozni ...

Multiplayer: No, ilyen itt nincs. Egy cooperative-nak mondjuk örültem volna, de be kellet lássam, hogy Duke-nak úgysem akadna méltó partnere a mészárlásban - ha csak a DNF kemény csaja, Bombshell nem, de ő egyelőre még nincs a képben.

Intelligencia és nehézség: A Manhattan Project közepes kihívást jelent: az ugrálós részek (néhány kivételtől eltekintve) könnyen és fájdalommentesen átvészelhetők, az ellenfelek pedig viszonylag egyszerűen kiirthatók. Kivételt képez néhány, a játék vége felé feltűnő jószág, valamit pár főellenfél - náluk nem árt az odafigyelés. A főellenfelek némelyike több menetben győzhető le, takarékoskodjatok a munícióval, mert úgy jártok, mint én - a végén már a bakancsommal rugdostam a gonosz óriáscsótány fejét.

Összegzés: A Duke Nukem: Manhattan Project egy nagyon jópofa kis játék, ami ugyan nem fogja megváltani a világot, de kellemes kikapcsolódást jelenthet a komolyabb Morrowind/HOMM4/Jedi Knight 2 küzdelmekben megfáradt játékosoknak. Régóta hiányzott már egy tisztességes platformjáték a palettáról - a Manhattan Projectnek végre sikerült betöltenie az űrt. További képek...