SG.hu
Mutant Year Zero: Road to Eden
Kiadó: Funcom
Fejlesztő: The Bearded Ladies
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-760 vagy AMD Phenom II X4 965 processzor, Nvidia GTX 580 vagy ATI Radeon HD 7870 grafikus kártya, 6 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-6700K vagy AMD Ryzen 5 1600X processzor, Nvidia GTX 970 vagy ATI Radeon RX 480 grafikus kártya, 8 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: XCOM-sorozat
Kategória: stratégia
A taktikai stratégiák műfaja mára ritkává vált, mint a fehér holló, így sokan majdnem kiugrottak a bőrükből, amikor felbukkant az XCOM-sorozat örökségét ápoló Mutant Year Zero: Road to Eden. Játéktesztünkből kiderítheted, hogy beváltotta-e a játék a hozzá fűzött reményeket!
Nagy reményekkel figyeltük pár hónappal ezelőtt a vicces nevű The Bearded Ladies fejlesztőcsapat első szárnypróbálgatásait, lévén a stúdió mögött kipróbált veteránok találhatók, főként a Hitman és a Payday alkotói, akik úgy határoztak, hogy a saját lábukra állva próbálnak meg valami maradandót alkotni. A Mutant Year Zero: Road to Eden az első művük, és sokakat már a bemutatkozó trailer levett a lábáról, noha akkor még csak a zseniális posztapokaliptikus hangulatról és a köré felépített gazdag világról láthattunk pár képsort. Később aztán kiderült, hogy a harcias vaddisznó és a nem kevésbé vagány vadkacsa történetét gyakorlatilag az XCOM-sorozatra jellemző köntösben, taktikus körökre osztott küzdelmekkel ismerhetjük majd meg, de a végeredmény megismerése után bátran ki merjük jelenteni, hogy itt azért jóval több dolog vár majd ránk, tehát nem nevezhetnénk egyszerű koppintásnak az egészet. Lássuk is gyorsan, hogy mivel tudta belopni magát a szívünkbe ez a nagyszerű stratégia!
Ha nem igazán ismerjük a játék előéletét, akkor a Mutant Year Zero: Road to Eden betöltését követően garantáltan a zseniális világ lesz az első, ami levesz minket a lábunkról. A sztori ugyanis a posztapokaliptikus Földön játszódik, több száz évvel az emberiség kipusztulása után. Bolygónk azonban nem maradt élet nélkül, hiszen itt maradtak a humanoidok leszármazottjai, akik vérszomjas mutánsokként élik mindennapjaikat a vadonban, méghozzá abban a hitben, hogy az ősök egyszer majd visszatérnek, és rendet tesznek. Az egészen emberszerű teremtmények mellett gyakran találkozhatunk mutálódott állatokkal, robotszerű lényekkel, de a teljesen anarchisztikus állapotok mellett azért a civilizáció darabkái is megmaradtak a planétán.
Ez a csoportosulás az Ark védelmében próbál meg boldogulni, és néhány vakmerő stalker biztosítja a fennmaradást, aki rendszeresen kilátogat a zóna veszélyesebbnél veszélyesebb régióiba erőforrások és értékes relikviák begyűjtése miatt. Az Ark fedélzetén él az egyetlen megmaradt élő ember, az Elder, aki nemcsak folyamatos küldetésekkel lát majd el minket, hanem rengeteg izgalmas háttértörténetet is elmesél arról, hogy milyen szörnyűségek történtek a világunkkal, ahol elképesztő mutáción estek át az egyes fajok, többek között bizonyos állatok is.
Így történhetett, hogy kezdő hősünk egy emberi értelemmel rendelkező vaddisznó és egy vadkacsa lesz, név szerint Bormin és Dux, akik stalkerekként rendszeresen a zónában kalandoznak értékes leletek után kutakodva. Bár a cselekmény sajnos a két hős – illetve a később hozzájuk csapódó karakterek – háttértörténetét nem taglalja, ami óriási hiányosság lesz, de beszélgetéseik vagy beszólásaik révén mégis elképesztő prezentációt kapunk a zseniális pályák mellett, melyek az egykori civilizáció romjait adják vissza nekünk egy kicsit olyan hangulattal, mint például a The Last of Us vagy a STALKER tette.
A sztori és a szereplők tehát egyenesen zseniálisak, egyediek, azonnal megszerethető és megkedvelhető minden, illetve mindenki, sőt mi több, a küldetések is folyamatosan göngyölítik a cselekményt, de az örömünk mégsem lesz teljes, hiszen a fejlesztők elkövettek egy orbitális hibát, lévén pont ott ér véget a játék, ahol a történet igazán beindulna, így a folytatásig várnunk kell, hogy megtudjuk, milyen irányban sodródik tovább hőseink kalandja. Ez pedig ebben a formában elég bosszantó!
Amíg azonban eljutunk a fináléig, szerencsére rengeteg nagyszerű élmény vár ránk, hiszen a Mutant Year Zero a játékmenet tekintetében majdhogynem zseniális, ámbár helyenként egy kicsit talán túl nehéz lett. Az XCOM-sorozathoz képest a játék egyik nagy előnye – a valóban nagyszerűen prezentált világ mellett – a pályák szabad felfedezhetőségében rejlik. A zóna ugyanis több kisebb-nagyobb területből áll, melyeket kényünk-kedvünk szerint bejárhatunk, és bár komoly veszélyek várnak ránk, néha érdemes lehet letérni a kijelölt ösvényről, mert extra felszerelésekkel, fegyverekkel vagy feljegyzésekkel gazdagodhatunk.
Az izometrikus nézetű kalandozás során általában időben észleljük ellenfeleinket, de a harc szinte soha nem lesz kötelező, kivéve akkor, ha ők látnak meg minket először. Ez azonban már régen rossz, hiszen a játékban az egyik legnagyobb ütőlapunk a meglepetés ereje lesz. Egy ellenséges csapat észlelésekor tehát érdemes körüljárni a táborukat, megnézni a rejtett tartalékokat, nem mellesleg pedig a helyszín adottságait, hiszen a meglepetés mellett a fedezékhasználat szintén alapvető fontosságú lesz. Hőseinkkel harcon kívül is aktívan kihasználhatjuk a rejtőzködést, de igazából a küzdelmek során lesz majd ennek igazán nagy haszna.
A Mutant Year Zero: Road to Eden összetűzései hasonlítanak a leginkább az XCOM-sorozatra, lévén ilyenkor körökre osztottan, taktikus keretek között zajlik minden. Túlzás nélkül felsorolhatatlanul sok lehetőségünk lesz arra, hogy miként takarítsuk el az útból a különféle típusú ellenfeleket, melyek mindegyike rendelkezik majd valamilyen specializációval, ezáltal érdemes lesz mindig úgy támadni, hogy a problémásakkal kezdjük a tisztogatást. Egy erősítés hívására képes sámán vagy egy elesett ellenséget feltámasztó gyógyítórobot például mindig a sor elején szerepeljen, de érdemes lehet előtérbe helyezni a hangtompítós megoldásokat is a nyitáskor – ezt valamiért a játék elfelejti közölni, pedig nagyon fontos eszköz –, hiszen így a túlerőben lévő ellenséget is képesek leszünk legyűrni.
A csata során általában minden karakterünk két cselekvésponttal rendelkezik, tetteinket tehát ehhez kell igazítani. Minden apróság bizonyos mennyiségű pontba kerül, legyen szó akár a mozgásról, akár az újratöltésről, valamilyen speciális mutáció használatáról, gránátok hajításáról, csapattársunk feltámasztásáról, vagy éppen az általános támadásokról. Itt nem lesz helye hősködésnek, az igazi csapatmunkán és a megfontolt lépéseken múlik minden, hiszen szinte kivétel nélkül tetemes túlerővel nézünk majd szembe, ezáltal érdemes lesz menteni a csaták előtt, mert sokszor előfordul, hogy csak bizonyos taktikák vezethetnek győzelemre minket. A kihívás ezen a téren óriási lesz, állandó odafigyelésre és kontrollra van szükség ahhoz, hogy ne harapjunk a fűbe, és bár néha túlzás nélkül teljesíthetetlen feladatok elé állít minket a játék, de ezt ne negatívumként fogjuk fel, sokkal inkább kihívásnak.
Merthogy karaktereink ugyan folyamatosan fejlődnek, azonban az első meccset leszámítva soha nem érezhetjük majd azt, hogy könnyen a miénk lehet a győzelem. Ha elsőre annak is tűnik, biztosan jön majd valahonnan erősítés, vagy csak egyszerűen olyan ellenféllel találjuk szembe magunkat, aki egy speciális képességével alaposan megkeseríti a dolgunkat. Hőseinknek egyébiránt számos mutációt adhatunk, cserélhetjük a felszereléseiket és a fegyvereiket, de a legjobb az egészben, hogy az Ark védelmében még egy sor más extra lehetőséggel is élhetünk. Pripp kocsmájában például kimagaslóan erős boostokat vásárolhatunk magunknak – nagyon értékes és nagyon ritka ereklyékért –, és míg Iridia műhelyében új fegyvereket és felszereléseket vehetünk szintén drága pénzért, Delta boltjában a zónában begyűjtött extrákat szereltethetjük rá fegyvereinkre, amivel még hatásosabbá tehetjük hőseinket.
Grafika:
A Mutant Year Zero: Road to Eden azonban nemcsak a játékmenettel, hanem a megjelenésével sem okoz csalódást, hiszen bár izometrikus nézetből látunk majdnem mindent, azonban akkor sincs nagy probléma vele, amikor a csatatéren navigálva gyakorlatilag testközelből szemléljük, illetve irányítjuk az eseményeket. A posztapokaliptikus világ tehát tökéletes megvalósítást kapott, mindehhez pedig még a gépigénnyel sem szálltak el a készítők, noha tény, hogy egyszerre csak kisebb régiókat kezel a játék, tehát a területek közötti utazgatás során némi töltőképernyő-bámulásra leszünk kárhoztatva, de ez legyen a legnagyobb bajunk a játékkal.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Elsőre egy kicsit kaotikus a játék kezelőfelülete, és hiába kapunk egy gyorstalpalót az irányításról, az elképesztően hiányosra sikeredett. Rengeteg alapvető lehetőségre nekünk kell rájönnünk, és köztük megannyi olyan is található, melyek a játékmenet szempontjából kimagaslóan fontosak. Ebből fakadóan az első pár mérkőzés alatt az irányítás is nehézkes lesz, de ha kitartóak vagyunk, akkor azért bele lehet rázódni a dologba.
Játszhatóság:
Bár nem várunk 80 órányi játékidőt egy taktikai stratégiától, azonban ha nem kapkodunk vele, akkor is 12-15 óra alatt könnyen eljuthatunk a fináléig, ami elég illúzióromboló lehet sokaknak. A pontlevonást azonban nem is annyira ezért, hanem két további dolog miatt kapja a játék. Az egyik a kooperatív mód hiánya, hiszen a többszereplős megoldás egyenesen ordít azért, hogy másokat is bevonjunk a küzdelmekbe, míg a másik az esetlenül lezárt történet, ami ebben a formában egyenesen pofátlannak tekinthető.
Intelligencia, nehézség: Tény és való, hogy a Mutant Year Zero nem egy könnyű játék, gyakran meggyűlhet a bajunk néhány logikátlansággal, vagy a kiszámíthatatlan csatákkal, de ez alapvetően csak mai szemmel nézve probléma, hiszen pár évvel vagy évtizeddel ezelőtt ez a szint gyakorlatilag megszokott volt a taktikai stratégiák világában. Nagyobb gond, hogy a mesterséges intelligencia rengeteget bakizik, csaták közben is esetlen, de azokon kívül szintén elég bugyutának tűnnek az ellenfelek, ezáltal hiába jelölték a látóhatárt, egyáltalán nem alapozhatunk rá, ami okoz majd némi bosszúságot.
Hangok, zene: Noha a zenék terén pár fülbemászóbb dallamnak is örültünk volna, azonban a hangeffektek, de még inkább a szinkronok maximálisan ellensúlyozzák ezt. Pláne a főbb karaktereké, Duxé és Borminé lett igazán kiemelkedő ebből a szempontból: stílusuk, sajátos beszólásaik garantáltan megragadnak majd bennünk.
Összegzés: Összességében vannak hibái és gyermekbetegségei, de azért a tapasztalt veteránok nem hazudtolták meg magukat, a Mutant Year Zero: Road to Eden ugyanis a saját stílusában egy igazán remek játék lett. A befejezetlen sztorit és a hiányosságokat ugyan nehezen bocsátjuk meg, ellenben az egyedi világ és a remek harcrendszer bőven elviszi a hátán a végeredményt. Őszintén reméljük, hogy lesz még folytatás, és nem csak a nagyszerű történet miatt!
Fejlesztő: The Bearded Ladies
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-760 vagy AMD Phenom II X4 965 processzor, Nvidia GTX 580 vagy ATI Radeon HD 7870 grafikus kártya, 6 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-6700K vagy AMD Ryzen 5 1600X processzor, Nvidia GTX 970 vagy ATI Radeon RX 480 grafikus kártya, 8 GB RAM, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: XCOM-sorozat
Kategória: stratégia
A taktikai stratégiák műfaja mára ritkává vált, mint a fehér holló, így sokan majdnem kiugrottak a bőrükből, amikor felbukkant az XCOM-sorozat örökségét ápoló Mutant Year Zero: Road to Eden. Játéktesztünkből kiderítheted, hogy beváltotta-e a játék a hozzá fűzött reményeket!
Nagy reményekkel figyeltük pár hónappal ezelőtt a vicces nevű The Bearded Ladies fejlesztőcsapat első szárnypróbálgatásait, lévén a stúdió mögött kipróbált veteránok találhatók, főként a Hitman és a Payday alkotói, akik úgy határoztak, hogy a saját lábukra állva próbálnak meg valami maradandót alkotni. A Mutant Year Zero: Road to Eden az első művük, és sokakat már a bemutatkozó trailer levett a lábáról, noha akkor még csak a zseniális posztapokaliptikus hangulatról és a köré felépített gazdag világról láthattunk pár képsort. Később aztán kiderült, hogy a harcias vaddisznó és a nem kevésbé vagány vadkacsa történetét gyakorlatilag az XCOM-sorozatra jellemző köntösben, taktikus körökre osztott küzdelmekkel ismerhetjük majd meg, de a végeredmény megismerése után bátran ki merjük jelenteni, hogy itt azért jóval több dolog vár majd ránk, tehát nem nevezhetnénk egyszerű koppintásnak az egészet. Lássuk is gyorsan, hogy mivel tudta belopni magát a szívünkbe ez a nagyszerű stratégia!
Ha nem igazán ismerjük a játék előéletét, akkor a Mutant Year Zero: Road to Eden betöltését követően garantáltan a zseniális világ lesz az első, ami levesz minket a lábunkról. A sztori ugyanis a posztapokaliptikus Földön játszódik, több száz évvel az emberiség kipusztulása után. Bolygónk azonban nem maradt élet nélkül, hiszen itt maradtak a humanoidok leszármazottjai, akik vérszomjas mutánsokként élik mindennapjaikat a vadonban, méghozzá abban a hitben, hogy az ősök egyszer majd visszatérnek, és rendet tesznek. Az egészen emberszerű teremtmények mellett gyakran találkozhatunk mutálódott állatokkal, robotszerű lényekkel, de a teljesen anarchisztikus állapotok mellett azért a civilizáció darabkái is megmaradtak a planétán.
Ez a csoportosulás az Ark védelmében próbál meg boldogulni, és néhány vakmerő stalker biztosítja a fennmaradást, aki rendszeresen kilátogat a zóna veszélyesebbnél veszélyesebb régióiba erőforrások és értékes relikviák begyűjtése miatt. Az Ark fedélzetén él az egyetlen megmaradt élő ember, az Elder, aki nemcsak folyamatos küldetésekkel lát majd el minket, hanem rengeteg izgalmas háttértörténetet is elmesél arról, hogy milyen szörnyűségek történtek a világunkkal, ahol elképesztő mutáción estek át az egyes fajok, többek között bizonyos állatok is.
Így történhetett, hogy kezdő hősünk egy emberi értelemmel rendelkező vaddisznó és egy vadkacsa lesz, név szerint Bormin és Dux, akik stalkerekként rendszeresen a zónában kalandoznak értékes leletek után kutakodva. Bár a cselekmény sajnos a két hős – illetve a később hozzájuk csapódó karakterek – háttértörténetét nem taglalja, ami óriási hiányosság lesz, de beszélgetéseik vagy beszólásaik révén mégis elképesztő prezentációt kapunk a zseniális pályák mellett, melyek az egykori civilizáció romjait adják vissza nekünk egy kicsit olyan hangulattal, mint például a The Last of Us vagy a STALKER tette.
A sztori és a szereplők tehát egyenesen zseniálisak, egyediek, azonnal megszerethető és megkedvelhető minden, illetve mindenki, sőt mi több, a küldetések is folyamatosan göngyölítik a cselekményt, de az örömünk mégsem lesz teljes, hiszen a fejlesztők elkövettek egy orbitális hibát, lévén pont ott ér véget a játék, ahol a történet igazán beindulna, így a folytatásig várnunk kell, hogy megtudjuk, milyen irányban sodródik tovább hőseink kalandja. Ez pedig ebben a formában elég bosszantó!
Amíg azonban eljutunk a fináléig, szerencsére rengeteg nagyszerű élmény vár ránk, hiszen a Mutant Year Zero a játékmenet tekintetében majdhogynem zseniális, ámbár helyenként egy kicsit talán túl nehéz lett. Az XCOM-sorozathoz képest a játék egyik nagy előnye – a valóban nagyszerűen prezentált világ mellett – a pályák szabad felfedezhetőségében rejlik. A zóna ugyanis több kisebb-nagyobb területből áll, melyeket kényünk-kedvünk szerint bejárhatunk, és bár komoly veszélyek várnak ránk, néha érdemes lehet letérni a kijelölt ösvényről, mert extra felszerelésekkel, fegyverekkel vagy feljegyzésekkel gazdagodhatunk.
Az izometrikus nézetű kalandozás során általában időben észleljük ellenfeleinket, de a harc szinte soha nem lesz kötelező, kivéve akkor, ha ők látnak meg minket először. Ez azonban már régen rossz, hiszen a játékban az egyik legnagyobb ütőlapunk a meglepetés ereje lesz. Egy ellenséges csapat észlelésekor tehát érdemes körüljárni a táborukat, megnézni a rejtett tartalékokat, nem mellesleg pedig a helyszín adottságait, hiszen a meglepetés mellett a fedezékhasználat szintén alapvető fontosságú lesz. Hőseinkkel harcon kívül is aktívan kihasználhatjuk a rejtőzködést, de igazából a küzdelmek során lesz majd ennek igazán nagy haszna.
A Mutant Year Zero: Road to Eden összetűzései hasonlítanak a leginkább az XCOM-sorozatra, lévén ilyenkor körökre osztottan, taktikus keretek között zajlik minden. Túlzás nélkül felsorolhatatlanul sok lehetőségünk lesz arra, hogy miként takarítsuk el az útból a különféle típusú ellenfeleket, melyek mindegyike rendelkezik majd valamilyen specializációval, ezáltal érdemes lesz mindig úgy támadni, hogy a problémásakkal kezdjük a tisztogatást. Egy erősítés hívására képes sámán vagy egy elesett ellenséget feltámasztó gyógyítórobot például mindig a sor elején szerepeljen, de érdemes lehet előtérbe helyezni a hangtompítós megoldásokat is a nyitáskor – ezt valamiért a játék elfelejti közölni, pedig nagyon fontos eszköz –, hiszen így a túlerőben lévő ellenséget is képesek leszünk legyűrni.
A csata során általában minden karakterünk két cselekvésponttal rendelkezik, tetteinket tehát ehhez kell igazítani. Minden apróság bizonyos mennyiségű pontba kerül, legyen szó akár a mozgásról, akár az újratöltésről, valamilyen speciális mutáció használatáról, gránátok hajításáról, csapattársunk feltámasztásáról, vagy éppen az általános támadásokról. Itt nem lesz helye hősködésnek, az igazi csapatmunkán és a megfontolt lépéseken múlik minden, hiszen szinte kivétel nélkül tetemes túlerővel nézünk majd szembe, ezáltal érdemes lesz menteni a csaták előtt, mert sokszor előfordul, hogy csak bizonyos taktikák vezethetnek győzelemre minket. A kihívás ezen a téren óriási lesz, állandó odafigyelésre és kontrollra van szükség ahhoz, hogy ne harapjunk a fűbe, és bár néha túlzás nélkül teljesíthetetlen feladatok elé állít minket a játék, de ezt ne negatívumként fogjuk fel, sokkal inkább kihívásnak.
Merthogy karaktereink ugyan folyamatosan fejlődnek, azonban az első meccset leszámítva soha nem érezhetjük majd azt, hogy könnyen a miénk lehet a győzelem. Ha elsőre annak is tűnik, biztosan jön majd valahonnan erősítés, vagy csak egyszerűen olyan ellenféllel találjuk szembe magunkat, aki egy speciális képességével alaposan megkeseríti a dolgunkat. Hőseinknek egyébiránt számos mutációt adhatunk, cserélhetjük a felszereléseiket és a fegyvereiket, de a legjobb az egészben, hogy az Ark védelmében még egy sor más extra lehetőséggel is élhetünk. Pripp kocsmájában például kimagaslóan erős boostokat vásárolhatunk magunknak – nagyon értékes és nagyon ritka ereklyékért –, és míg Iridia műhelyében új fegyvereket és felszereléseket vehetünk szintén drága pénzért, Delta boltjában a zónában begyűjtött extrákat szereltethetjük rá fegyvereinkre, amivel még hatásosabbá tehetjük hőseinket.
Grafika:
A Mutant Year Zero: Road to Eden azonban nemcsak a játékmenettel, hanem a megjelenésével sem okoz csalódást, hiszen bár izometrikus nézetből látunk majdnem mindent, azonban akkor sincs nagy probléma vele, amikor a csatatéren navigálva gyakorlatilag testközelből szemléljük, illetve irányítjuk az eseményeket. A posztapokaliptikus világ tehát tökéletes megvalósítást kapott, mindehhez pedig még a gépigénnyel sem szálltak el a készítők, noha tény, hogy egyszerre csak kisebb régiókat kezel a játék, tehát a területek közötti utazgatás során némi töltőképernyő-bámulásra leszünk kárhoztatva, de ez legyen a legnagyobb bajunk a játékkal.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Elsőre egy kicsit kaotikus a játék kezelőfelülete, és hiába kapunk egy gyorstalpalót az irányításról, az elképesztően hiányosra sikeredett. Rengeteg alapvető lehetőségre nekünk kell rájönnünk, és köztük megannyi olyan is található, melyek a játékmenet szempontjából kimagaslóan fontosak. Ebből fakadóan az első pár mérkőzés alatt az irányítás is nehézkes lesz, de ha kitartóak vagyunk, akkor azért bele lehet rázódni a dologba.Játszhatóság:
Bár nem várunk 80 órányi játékidőt egy taktikai stratégiától, azonban ha nem kapkodunk vele, akkor is 12-15 óra alatt könnyen eljuthatunk a fináléig, ami elég illúzióromboló lehet sokaknak. A pontlevonást azonban nem is annyira ezért, hanem két további dolog miatt kapja a játék. Az egyik a kooperatív mód hiánya, hiszen a többszereplős megoldás egyenesen ordít azért, hogy másokat is bevonjunk a küzdelmekbe, míg a másik az esetlenül lezárt történet, ami ebben a formában egyenesen pofátlannak tekinthető.Intelligencia, nehézség:
Tény és való, hogy a Mutant Year Zero nem egy könnyű játék, gyakran meggyűlhet a bajunk néhány logikátlansággal, vagy a kiszámíthatatlan csatákkal, de ez alapvetően csak mai szemmel nézve probléma, hiszen pár évvel vagy évtizeddel ezelőtt ez a szint gyakorlatilag megszokott volt a taktikai stratégiák világában. Nagyobb gond, hogy a mesterséges intelligencia rengeteget bakizik, csaták közben is esetlen, de azokon kívül szintén elég bugyutának tűnnek az ellenfelek, ezáltal hiába jelölték a látóhatárt, egyáltalán nem alapozhatunk rá, ami okoz majd némi bosszúságot.Hangok, zene:
Noha a zenék terén pár fülbemászóbb dallamnak is örültünk volna, azonban a hangeffektek, de még inkább a szinkronok maximálisan ellensúlyozzák ezt. Pláne a főbb karaktereké, Duxé és Borminé lett igazán kiemelkedő ebből a szempontból: stílusuk, sajátos beszólásaik garantáltan megragadnak majd bennünk.Összegzés:
Összességében vannak hibái és gyermekbetegségei, de azért a tapasztalt veteránok nem hazudtolták meg magukat, a Mutant Year Zero: Road to Eden ugyanis a saját stílusában egy igazán remek játék lett. A befejezetlen sztorit és a hiányosságokat ugyan nehezen bocsátjuk meg, ellenben az egyedi világ és a remek harcrendszer bőven elviszi a hátán a végeredményt. Őszintén reméljük, hogy lesz még folytatás, és nem csak a nagyszerű történet miatt!