SG.hu
Pathfinder: Kingmaker
Kiadó: Deep Silver
Fejlesztő: Owlcat Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Celeron E1400 Dual Core 2 GHz-es vagy AMD Athlon II X2 260 processzor, Nvidia GeForce GT 520 vagy Intel HD Graphics 3000 grafikus kártya, 4 GB RAM, 30 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-920 Quad 2,67 GHz-es vagy AMD FX-8120 processzor, Nvidia GeForce GTX 650 vagy ATI Radeon HD 577 grafikus kártya, 8 GB RAM, 30 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Baldur’s Gate, Torment: Tides of Numenera
Kategória: szerepjáték
Miután a szerepjátékos elemek lassacskán minden újonnan érkező alkotás jellemzésében megtalálhatók, a legendás Chris Avellone úgy gondolta, hogy itt az ideje megmutatni a világnak, milyen is valójában egy vérbeli RPG. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miként sikerült a Pathfinder: Kingmaker!
Hogy mennyire tett jót a játékiparnak az RPG-elemek gyakran eltúlzott alkalmazása a faék-egyszerűségű alkotásokban is, arról alaposan megoszlanak a vélemények, de a leginkább talán a műfaj kedvelőit érinti negatívan a trend, hiszen a mai szerepjátékok 90 százalékának gyakorlatilag köze sincs a stílushoz. Szerencsére akadnak azért kivételek, elég csak kiemelni a sorból olyan címeket, mint a Wasteland 2, a Pillars of Eternity, a Tyranny, a Torment: Tides of Numenera vagy éppen a Divinity: Original Sin II. Hogy mi a közös ezekben a nevekben?
Azon túl, hogy kivétel nélkül egy nagyszerűen sikerült RPG lett mind, a háttérben Chris Avellone nyújtott segítő kezet a készítőknek hol kisebb, hol nagyobb mértékben, a legendás író és dizájner ugyanis olyan kultikus műveken dolgozott a hőskorban, mint a Baldur’s Gate, a Fallout 2, a Planescape Torment, az Icewind Dale vagy a Neverwinter Nights. Nem meglepő ezek után, hogy Inon Zur társaságában – az RPG-rajongóknak bizonyára őt sem kell bemutatnunk – beálltak az Owlcat Games kezdeményezése mögé, hogy a Kickstarteren gyűjtött adományokból elkészíthessenek egy minden téren klasszikus és múltidéző szerepjátékot, méghozzá a sokak által kedvelt Pathfinder-univerzumban.
Az alkotók soha nem titkolták, hogy olyan legendák nyomában kívánnak haladni, mint a Baldur’s Gate, a Fallout 1 vagy az Arcanum, amivel seregnyi rajongót állítottak maguk mellé, így nem meglepő, hogy rengetegen várták a Pathfinder: Kingmaker megjelenését, ami a várakozásoknak megfelelően nagyon vegyesen rajtolt, hiszen tényleg csak azok értékelik majd, akik az említett klasszikusokon szocializálódtak.
Ebben a játékban ugyanis nem a harcok intenzitása vagy a látvány a legfontosabb tényezők, sokkal inkább a taktikázás, a történet vagy a döntések súlya. Bár a Pathfinder-univerzum miatt Chris keze eléggé meg volt kötve a történet írásakor, azért általánosságban kijelenthető, hogy nagyon jól érezte magát a szűkös határok közé szorítva is, de korábbi munkáihoz hasonlóan még mindig gyakran érezhetjük, hogy nem mer, vagy nem tud kilépni a rá jellemző klisék közül. Ez a múltidézés szempontjából üdvözölendő, de aki új élményekre vágyik, az megint azt érzi majd, hogy kapott egy újabb Baldur’s Gate-koppintást.
Persze itt szó sincs közvetlen módon világok megmentéséről, a Pathfinder: Kingmaker középpontjában egy Stolen Lands névre keresztelt terület áll, mely földeken több száz birodalom emelkedett fel és bukott el az évezredek alatt, azonban most itt az idő, hogy hőseink oldalán ezen a helyen építsük fel és szilárdítsuk meg saját országunkat. Csakhogy ehhez másoknak is lesz néhány szava, így a kietlen vidék szörnyei és őslakosai mellett rengeteg rivális nemzet próbál meg beleköpni a levesünkbe, de aprólékos és kitartó munkával, megfelelő szövetségesekkel, folyamatos fejlődéssel, valamint lankadatlan kalandvággyal nem lehetetlen feladat elérni a célvonalig.
Mint fentebb már említettük, a játékban a történet, a döntések súlya, a váratlan fordulatok kerültek a középpontba, azonban hiába kaptunk minőségi munkát, az összkép valamiért nagyon gyengére sikeredett. Nincsenek igazi meglepetések, az egész sztori teljesen kiszámítható, és valamiért a Pathfinder fantáziavilága is totális kliséhalmozás, aminek hála egészen felemás szájízzel indítjuk meg kalandjainkat. A rendkívül alapos karaktergenerálás során ezt természetesen még nem érzékeljük majd, pláne annak fényében, hogy rengeteg kaszt, képesség és egyéb lehetőség közül válogathatunk magunknak – nemcsak hőst, antihőst is faraghatunk –, választásaink pedig már itt, az elején meghatározzák viszonyunkat a világgal, illetve az univerzum viszonyulását hozzánk.
A kasztok kapcsán a szokásos megoldások várnak ránk, túl sok meglepetésre tehát ne számítsunk, de akinek életében már volt dolga legalább egy szerepjátékkal, az biztosan kellemes ismerősként üdvözli például a kezelőfelületet, a fejlődési rendszert, vagy az inventory mechanizmusát, hiszen hangsúlyozandó még egyszer: a Pathfinder: Kingmaker nem akarta feltalálni sem a kereket, sem a spanyolviaszt.
A játékmenet alapvetően a folyamatos felfedezésre épül, amihez adott lesz egy gyorsutazást szimuláló taktikai térkép, ahol az apránként megnyíló útvonalakon járhatjuk be leendő királyságunkat, méghozzá dinamikus napszakváltozás terhére, ami nagyon fontos lesz bizonyos régióknál. Amelyik területtel mélyebb ismeretséget szeretnénk kötni, azt jellemzően egy nagy gombóccal jelölték a fejlesztők, így ott egy hosszabb-rövidebb töltési idő terhe mellett megnyílnak előttünk a tényleges pályák, melyeken már a jól ismert formában, izometrikus nézetből láthatjuk karakterünket, illetve köré gyűlt csapatát, akikkel szabadon bejárhatjuk a helyszíneket, beszélgethetünk az NPC-kkel, de vállalhatunk mellékes küldetéseket is.
Utóbbiaknak túl sok értelmük nem lesz, néhány kivételtől eltekintve ugyanis csak arra jók, hogy tapasztalati pontokat szerezve egyre erősebbé tegyük harcosainkat, ezzel pedig könnyebben boldoguljunk a főszálon, noha a sztoriközpontú megoldások miatt rengeteg esetben elkerülhetjük a tényleges harcot, ezáltal kizárólag döntéseinkkel kivághatjuk magunkat bizonyos helyzetekből, vagy diplomatikus útra terelhetünk egy konfliktust. Persze mindig azért ez sem lesz járható út, szerencsére, hiszen a Pathfinder: Kingmaker a harcrendszer tekintetében lett a legerősebb, ám ezen a téren sem számíthatunk tőle gyakorlatilag semmi olyan újításra, amit máshol ne láttunk volna már legalább egyszer.
A küzdelmek alapját a bármikor szüneteltethető, de egyébként valós időben zajló adok-kapok adja, tehát nem kell majd kapkodnunk, kényelmesen fel tudjuk mérni a terepet, az ellenfeleket, a lehetőségeket, vagy éppen azt, hogy mennyi varázsital, tekercs vagy más egyéb eszköz van a hátizsákunkban, amit fel lehet használni. Ész nélkül semmit sem szabad elszórni vagy kijátszani, minden csatában dinamikusan kell illeszkedni az ellenfelekhez, akik nem kímélnek majd minket, tehát a szüneteltetést nemcsak ajánlott, hanem kötelező lesz használni abban az esetben, ha nem akarunk azonnal kifeküdni.
Az elhalálozás esélye így is meglepően nagy lesz, pláne ha egy földalatti útvesztő felfedezésekor váratlanul több ellenfélbe futunk bele, mint amennyibe szerettünk volna, de a főbb bossharcok is alaposan meg tudnak izzasztani minket. Alapvetően a rendszer jól működik, kiegyensúlyozott, tényleg tonnányi taktikázási lehetőséget biztosít, de gyakorlatilag semmi újdonságot sem hoz magával. A klasszikus stratégiákra jellemző városépítős megoldás pedig nagyjából olyan felületesre sikerült, amennyire felesleges is a teljes élmény élvezete szempontjából.
Grafika:
Bár a játékélmény alapvetően rendben van, azért a mai követelményektől messze elmarad néhány helyen a Pathfinder: Kingmaker kinézete. Mind a pályák kidolgozottsága és változatossága, mind az effektek vagy az animációk lemaradásban vannak, miközben sokszor az egyes területekre való belépés előtt perceken át unalmas töltőképernyőket kell bámulnunk. Cserébe legalább a gépigény egészen alacsony, tehát egy középkategóriás számítógép is könnyedén megbirkózik vele.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Bár aki életében még soha nem látott szerepjátékot, annak bizonyára óriási káosz lesz a kezelőfelület, azonban mind az elrendezést, mind a lehetőségeket párhuzamba állíthatjuk olyan címekkel, mint a Tyranny vagy a Torment: Tides of Numenera. Ez pedig természetesen az irányításra is igaz: gyakorlatilag egy egér bőven elegendő ahhoz, hogy a lehetőségek 90 százalékát kényelmesen elérjük, illetve alkalmazzuk.
Játszhatóság: A történet terén a Pathfinder: Kingmaker, ha nem is lett kiemelkedő, azért nagyjából megfelel az elvárásoknak, de mégsem érdemel ezen a téren maximális pontszámot, aminek az oka nem a játékidőben keresendő, sokkal inkább a sztori kidolgozottságában. A cselekmény ugyanis meglepően hamar ellaposodik, a mellékes teendők ismétlődővé és unalmassá válnak, vagyis idejekorán felvetődhet a gondolat a játékosban, hogy van-e értelme egyáltalán végigrágnia magát a sztorin?
Intelligencia, nehézség: Bár nagy problémák nincsenek a harcrendszerrel, összességében azonban elég agresszívre sikeredtek az ellenfelek. Ha nem vagyunk mesterei a karaktereinknek, és nem használjuk gyakorlatilag minden támadás után a szüneteltetés lehetőségét, akkor nagyon könnyen elbukhatunk egy-egy összecsapásban, ami sokszor felkészületlenül érhet minket, és nem ritkán érezzük majd igazságtalannak is a vereséget. Összességében sok apró probléma nehezíti a dolgunkat, melyek nem jelentősek, de mégis elkeseríthetnek minket.
Hangok, zene: Nem elég, hogy rendes szinkronokat kaptunk a játékhoz, mindemellett a hangok és a zenék is példásan sikerültek. Ez persze nem meglepő, hiszen a zenei rész mögé egy igazi legenda állt, akitől nem is vártunk mást.
Összegzés: Összességében a Pathfinder: Kingmaker egy korrekt módon összerakott, minden elemében múltidéző szerepjáték lett, se több, se kevesebb annál. Vannak benne hiányosságok, hibák és logikátlanságok, sőt olyan megoldások is, melyek ma már nem állják meg a helyüket, azonban akinek a műfaj klasszikusaiért dobban meg a szíve, az biztosan meleg otthonra és sok-sok órányi élményre találhat. Azt nem mondanánk, hogy mielőbb követeljük a folytatást, de néhányévente egyszer azért jó elmerülni egy ilyen nosztalgikus RPG-ben!
Fejlesztő: Owlcat Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Celeron E1400 Dual Core 2 GHz-es vagy AMD Athlon II X2 260 processzor, Nvidia GeForce GT 520 vagy Intel HD Graphics 3000 grafikus kártya, 4 GB RAM, 30 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-920 Quad 2,67 GHz-es vagy AMD FX-8120 processzor, Nvidia GeForce GTX 650 vagy ATI Radeon HD 577 grafikus kártya, 8 GB RAM, 30 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Baldur’s Gate, Torment: Tides of Numenera
Kategória: szerepjáték
Miután a szerepjátékos elemek lassacskán minden újonnan érkező alkotás jellemzésében megtalálhatók, a legendás Chris Avellone úgy gondolta, hogy itt az ideje megmutatni a világnak, milyen is valójában egy vérbeli RPG. Játéktesztünkből megtudhatod, hogy miként sikerült a Pathfinder: Kingmaker!
Hogy mennyire tett jót a játékiparnak az RPG-elemek gyakran eltúlzott alkalmazása a faék-egyszerűségű alkotásokban is, arról alaposan megoszlanak a vélemények, de a leginkább talán a műfaj kedvelőit érinti negatívan a trend, hiszen a mai szerepjátékok 90 százalékának gyakorlatilag köze sincs a stílushoz. Szerencsére akadnak azért kivételek, elég csak kiemelni a sorból olyan címeket, mint a Wasteland 2, a Pillars of Eternity, a Tyranny, a Torment: Tides of Numenera vagy éppen a Divinity: Original Sin II. Hogy mi a közös ezekben a nevekben?
Azon túl, hogy kivétel nélkül egy nagyszerűen sikerült RPG lett mind, a háttérben Chris Avellone nyújtott segítő kezet a készítőknek hol kisebb, hol nagyobb mértékben, a legendás író és dizájner ugyanis olyan kultikus műveken dolgozott a hőskorban, mint a Baldur’s Gate, a Fallout 2, a Planescape Torment, az Icewind Dale vagy a Neverwinter Nights. Nem meglepő ezek után, hogy Inon Zur társaságában – az RPG-rajongóknak bizonyára őt sem kell bemutatnunk – beálltak az Owlcat Games kezdeményezése mögé, hogy a Kickstarteren gyűjtött adományokból elkészíthessenek egy minden téren klasszikus és múltidéző szerepjátékot, méghozzá a sokak által kedvelt Pathfinder-univerzumban.
Az alkotók soha nem titkolták, hogy olyan legendák nyomában kívánnak haladni, mint a Baldur’s Gate, a Fallout 1 vagy az Arcanum, amivel seregnyi rajongót állítottak maguk mellé, így nem meglepő, hogy rengetegen várták a Pathfinder: Kingmaker megjelenését, ami a várakozásoknak megfelelően nagyon vegyesen rajtolt, hiszen tényleg csak azok értékelik majd, akik az említett klasszikusokon szocializálódtak.
Ebben a játékban ugyanis nem a harcok intenzitása vagy a látvány a legfontosabb tényezők, sokkal inkább a taktikázás, a történet vagy a döntések súlya. Bár a Pathfinder-univerzum miatt Chris keze eléggé meg volt kötve a történet írásakor, azért általánosságban kijelenthető, hogy nagyon jól érezte magát a szűkös határok közé szorítva is, de korábbi munkáihoz hasonlóan még mindig gyakran érezhetjük, hogy nem mer, vagy nem tud kilépni a rá jellemző klisék közül. Ez a múltidézés szempontjából üdvözölendő, de aki új élményekre vágyik, az megint azt érzi majd, hogy kapott egy újabb Baldur’s Gate-koppintást.
Persze itt szó sincs közvetlen módon világok megmentéséről, a Pathfinder: Kingmaker középpontjában egy Stolen Lands névre keresztelt terület áll, mely földeken több száz birodalom emelkedett fel és bukott el az évezredek alatt, azonban most itt az idő, hogy hőseink oldalán ezen a helyen építsük fel és szilárdítsuk meg saját országunkat. Csakhogy ehhez másoknak is lesz néhány szava, így a kietlen vidék szörnyei és őslakosai mellett rengeteg rivális nemzet próbál meg beleköpni a levesünkbe, de aprólékos és kitartó munkával, megfelelő szövetségesekkel, folyamatos fejlődéssel, valamint lankadatlan kalandvággyal nem lehetetlen feladat elérni a célvonalig.
Mint fentebb már említettük, a játékban a történet, a döntések súlya, a váratlan fordulatok kerültek a középpontba, azonban hiába kaptunk minőségi munkát, az összkép valamiért nagyon gyengére sikeredett. Nincsenek igazi meglepetések, az egész sztori teljesen kiszámítható, és valamiért a Pathfinder fantáziavilága is totális kliséhalmozás, aminek hála egészen felemás szájízzel indítjuk meg kalandjainkat. A rendkívül alapos karaktergenerálás során ezt természetesen még nem érzékeljük majd, pláne annak fényében, hogy rengeteg kaszt, képesség és egyéb lehetőség közül válogathatunk magunknak – nemcsak hőst, antihőst is faraghatunk –, választásaink pedig már itt, az elején meghatározzák viszonyunkat a világgal, illetve az univerzum viszonyulását hozzánk.
A kasztok kapcsán a szokásos megoldások várnak ránk, túl sok meglepetésre tehát ne számítsunk, de akinek életében már volt dolga legalább egy szerepjátékkal, az biztosan kellemes ismerősként üdvözli például a kezelőfelületet, a fejlődési rendszert, vagy az inventory mechanizmusát, hiszen hangsúlyozandó még egyszer: a Pathfinder: Kingmaker nem akarta feltalálni sem a kereket, sem a spanyolviaszt.
A játékmenet alapvetően a folyamatos felfedezésre épül, amihez adott lesz egy gyorsutazást szimuláló taktikai térkép, ahol az apránként megnyíló útvonalakon járhatjuk be leendő királyságunkat, méghozzá dinamikus napszakváltozás terhére, ami nagyon fontos lesz bizonyos régióknál. Amelyik területtel mélyebb ismeretséget szeretnénk kötni, azt jellemzően egy nagy gombóccal jelölték a fejlesztők, így ott egy hosszabb-rövidebb töltési idő terhe mellett megnyílnak előttünk a tényleges pályák, melyeken már a jól ismert formában, izometrikus nézetből láthatjuk karakterünket, illetve köré gyűlt csapatát, akikkel szabadon bejárhatjuk a helyszíneket, beszélgethetünk az NPC-kkel, de vállalhatunk mellékes küldetéseket is.
Utóbbiaknak túl sok értelmük nem lesz, néhány kivételtől eltekintve ugyanis csak arra jók, hogy tapasztalati pontokat szerezve egyre erősebbé tegyük harcosainkat, ezzel pedig könnyebben boldoguljunk a főszálon, noha a sztoriközpontú megoldások miatt rengeteg esetben elkerülhetjük a tényleges harcot, ezáltal kizárólag döntéseinkkel kivághatjuk magunkat bizonyos helyzetekből, vagy diplomatikus útra terelhetünk egy konfliktust. Persze mindig azért ez sem lesz járható út, szerencsére, hiszen a Pathfinder: Kingmaker a harcrendszer tekintetében lett a legerősebb, ám ezen a téren sem számíthatunk tőle gyakorlatilag semmi olyan újításra, amit máshol ne láttunk volna már legalább egyszer.
A küzdelmek alapját a bármikor szüneteltethető, de egyébként valós időben zajló adok-kapok adja, tehát nem kell majd kapkodnunk, kényelmesen fel tudjuk mérni a terepet, az ellenfeleket, a lehetőségeket, vagy éppen azt, hogy mennyi varázsital, tekercs vagy más egyéb eszköz van a hátizsákunkban, amit fel lehet használni. Ész nélkül semmit sem szabad elszórni vagy kijátszani, minden csatában dinamikusan kell illeszkedni az ellenfelekhez, akik nem kímélnek majd minket, tehát a szüneteltetést nemcsak ajánlott, hanem kötelező lesz használni abban az esetben, ha nem akarunk azonnal kifeküdni.
Az elhalálozás esélye így is meglepően nagy lesz, pláne ha egy földalatti útvesztő felfedezésekor váratlanul több ellenfélbe futunk bele, mint amennyibe szerettünk volna, de a főbb bossharcok is alaposan meg tudnak izzasztani minket. Alapvetően a rendszer jól működik, kiegyensúlyozott, tényleg tonnányi taktikázási lehetőséget biztosít, de gyakorlatilag semmi újdonságot sem hoz magával. A klasszikus stratégiákra jellemző városépítős megoldás pedig nagyjából olyan felületesre sikerült, amennyire felesleges is a teljes élmény élvezete szempontjából.
Grafika:
Bár a játékélmény alapvetően rendben van, azért a mai követelményektől messze elmarad néhány helyen a Pathfinder: Kingmaker kinézete. Mind a pályák kidolgozottsága és változatossága, mind az effektek vagy az animációk lemaradásban vannak, miközben sokszor az egyes területekre való belépés előtt perceken át unalmas töltőképernyőket kell bámulnunk. Cserébe legalább a gépigény egészen alacsony, tehát egy középkategóriás számítógép is könnyedén megbirkózik vele.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Bár aki életében még soha nem látott szerepjátékot, annak bizonyára óriási káosz lesz a kezelőfelület, azonban mind az elrendezést, mind a lehetőségeket párhuzamba állíthatjuk olyan címekkel, mint a Tyranny vagy a Torment: Tides of Numenera. Ez pedig természetesen az irányításra is igaz: gyakorlatilag egy egér bőven elegendő ahhoz, hogy a lehetőségek 90 százalékát kényelmesen elérjük, illetve alkalmazzuk.Játszhatóság:
A történet terén a Pathfinder: Kingmaker, ha nem is lett kiemelkedő, azért nagyjából megfelel az elvárásoknak, de mégsem érdemel ezen a téren maximális pontszámot, aminek az oka nem a játékidőben keresendő, sokkal inkább a sztori kidolgozottságában. A cselekmény ugyanis meglepően hamar ellaposodik, a mellékes teendők ismétlődővé és unalmassá válnak, vagyis idejekorán felvetődhet a gondolat a játékosban, hogy van-e értelme egyáltalán végigrágnia magát a sztorin?Intelligencia, nehézség:
Bár nagy problémák nincsenek a harcrendszerrel, összességében azonban elég agresszívre sikeredtek az ellenfelek. Ha nem vagyunk mesterei a karaktereinknek, és nem használjuk gyakorlatilag minden támadás után a szüneteltetés lehetőségét, akkor nagyon könnyen elbukhatunk egy-egy összecsapásban, ami sokszor felkészületlenül érhet minket, és nem ritkán érezzük majd igazságtalannak is a vereséget. Összességében sok apró probléma nehezíti a dolgunkat, melyek nem jelentősek, de mégis elkeseríthetnek minket.Hangok, zene:
Nem elég, hogy rendes szinkronokat kaptunk a játékhoz, mindemellett a hangok és a zenék is példásan sikerültek. Ez persze nem meglepő, hiszen a zenei rész mögé egy igazi legenda állt, akitől nem is vártunk mást.Összegzés:
Összességében a Pathfinder: Kingmaker egy korrekt módon összerakott, minden elemében múltidéző szerepjáték lett, se több, se kevesebb annál. Vannak benne hiányosságok, hibák és logikátlanságok, sőt olyan megoldások is, melyek ma már nem állják meg a helyüket, azonban akinek a műfaj klasszikusaiért dobban meg a szíve, az biztosan meleg otthonra és sok-sok órányi élményre találhat. Azt nem mondanánk, hogy mielőbb követeljük a folytatást, de néhányévente egyszer azért jó elmerülni egy ilyen nosztalgikus RPG-ben!