SG.hu
Shaq Fu: A Legend Reborn
Kiadó: Mad Dog Games
Fejlesztő: Big Deez Productions
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-530 vagy AMD Athlon II X4 640 processzor, Nvidia GeForce GT 630 vagy ATI Radeon R7 240 grafikus kártya, 4 GB RAM, 4 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i3-3220 vagy AMD AMD FX-4200 processzor, Nvidia GeForce GTX 650 vagy ATI Radeon HD 7750 grafikus kártya, 6 GB RAM, 4 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Shaq Fu
Kategória: akció
Reneszánszát éli manapság az egykori középszerű „klasszikusok” feltámasztása, így a legújabb próbálkozó a Big Deez Productions lett, akik az 1994-es Shaq Fu folytatását készítették el az eredeti sajátosságok szem előtt tartásával. Játéktesztünkből kiderítheted, hogy miként sikerült mindez!
A videojátékos szubkultúrában sajnos egyre általánosabb trend, hogy a rajongók annak ellenére az egekig magasztalnak és legendának kiáltanak ki egy korabeli alkotást, ha az a maga idejében csak középszerű, vagy még annál is rosszabb teljesítményt produkált. Tökéletes példája ennek a Shaq Fu, mely annak idején csak azért tudott kiemelkedni egy kicsit a verekedős címek táborából, mert az éppen a csúcson lévő – időközben azonban csúnyán lecsúszott – kosárlabdázót, Shaquille O'Nealt állította a középpontba. A kritikusok azonban már akkor is azt gondolták, hogy nélküle a végeredmény csak egy újabb süllyesztős bunyós játék lett volna a sorban, amiről sokan ma már hajlamosak megfeledkezni.
Nyilván ez a kis előtörténet semmit sem jelent, hiszen számtalan egykori középszerű alkotás tudta később tiszta lappal újraindítani karrierjét, hogy nagy népszerűségre tegyen szert. Éppen emiatt pedig a Shaq Fu: A Legend Rebornra is próbáltunk úgy tekinteni, hogy mellőzzük a nagyképű címadás mellett azt is, hogy néhány sajtóorgánumban nem győzték az egekig magasztalni a sorozat 1994-es bemutatkozását, ami minden volt, csak éppen egyedi vagy jó nem, tehát sem a klasszikus, sem a kultikus jelzőt nem érdemli meg. Hogy mi a helyzet az évtizedekig váratott folytatással?
Lényegében sajnos ugyanaz! A vér ugyanis soha nem válik vízzé, ez a közhely pedig sajnálatos módon a Shaq Fu: A Legend Reborn esetében maximálisan megállja a helyét, hiszen hiába lett összességében jó a játék, hiába változott rengeteg apróság, a végeredménynek azonban nagyobb volt a füstje, mint a lángja, ez pedig már a történeten is megmutatkozik. A sztori alapján ugyanis Shaq ezúttal árva legényként egy kungfumesterhez kerül, aki minden tudását átadta az ifjú titánnak, így elmesélte többek között a nagy fekete kungfumester legendáját is – Haru, a nagy fehér nindzsa nyomán –, aminek a lényege, hogy ő a kiválasztott a világot elárasztó hírességek leverésében.
Világunk ismert embereiről ugyanis megtudjuk, hogy különféle démoni teremtmények szállták meg őket, akik képesek manipulálni az embereket, ezáltal bolygónk csak úgy lehet újra egészséges, ha ezeket a hírességeket, velük együtt pedig a démonokat is jól elverjük. Bár a sztori eléggé sárgalapos, azonban amint nekiiramodunk az első pályának, illetve később olyan karakterekkel találkozunk, mint Donald Trump vagy Paris Hilton, akkor rádöbbenünk arra, hogy amit eddig előadtak nekünk a fejlesztők, azt szerencsére maguk sem gondolták teljesen komolyan. A Shaq Fu: A Legend Reborn tehát egy óriási középső ujjat mutat az egész világnak, és gyakran képes megnevettetni minket, legyen szó akár az imént említett sztárok felvonultatásáról, akár az őrült ellenfelekről vagy játékelemekről.
Érdekesség, hogy az új Shaq Fu nem az eredeti feldolgozása, sokkal inkább egyfajta átgondolása és átdolgozása lett, a játékmenet például már az alapok tekintetében nagyot módosult, hiszen elvitték a készítők az egészet a beat em up verekedések irányába, aminek jóvoltából a képernyő jobb és bal oldaláról folyamatosan özönlenek majd felénk az ellenfelek, akiket nem ritkán tucatszám kell levernünk a továbbjutás érdekében. Bár hősünket továbbra is oldalnézetből láthatjuk, a pályán csak akkor haladhatunk, ha az adott helyszínen mindenkit bucira vertünk.
A harcrendszer alapvetően nem sok újdonságot tartogat, tudunk ütni és rúgni, valamint akadnak speciális képességeink, melyek határozottan egyszerűbbé teszik a dolgunkat, de ezek használta nyilván energiához kötött, vagyis csak akkor használhatjuk őket, ha korábban eleget pofozkodtunk már. Gyakran könnyítést jelent továbbá, hogy elvehetjük az ellenfelek fegyvereit – táblákat, kardokat és így tovább –, de a játék legjobb része az volt, amikor egy Vasemberszerű páncélba bújtattuk hősünket, amivel akkora pusztítást tudtunk rendezni a pályákon, hogy gyakorlatilag senki sem jelentett számunkra kihívást.
Apropó ellenfelek! Lényegében minden pályának megvannak a sajátosságai ezen a téren, és ahogy haladunk előre, úgy nehezedik majd a dolgunk. Kezdetben egyszerű ázsiai harcosok támadnak majd ránk, aztán érkeznek az első démonok, de ezen a téren is sokszor találunk fricskát a mai korra vagy a retromániára, elegendő csak a kigyúrt, és kacsaként pöffeszkedő strandlegényekre gondolni. Nagyobb baj, hogy dacára a folyamatosan érkező új ellenségtípusoknak, sajnálatos módon mindegyikük hamar kiismerhető, ezáltal vannak erősségeik és gyengeségeik, melyek kihasználásával érvényesülhetünk az adott szinten. Ez utóbbi igaz a főbb ellenfelekre is, némelyeknél a jó időzítés, másoknál pedig éppen a megfelelő sorrendű püfölés hoz eredményt.
Gyakran kihasználhatjuk továbbá a győzelemhez a pályák sajátosságait is, hiszen lesznek olyan tereptárgyak, melyeket extra pontokért szétverhetünk, de akadnak objektumok, amiket elhajítva olyan tarolást végezhetünk az ellenség soraiban, hogy azt élmény lesz nézni. Maguk a helyszínek egyébiránt kellemesen változatosak, a sötét alvilági városrészektől kezdve a napsütéses kínai negyedig bezárólag mindent megtalálhatunk majd, miközben nagy problémát a játékmenet kapcsán sem találunk, mindössze annyit, hogy az egész mechanizmus kiszámítható, unalmas, klisés, miközben még a kampány is nevetségesen rövid.
Grafika:
Ami azonban meglepően csinosra sikerült a Shaq Fu: A Legend Reborn keretein belül, az nem más, mint a megjelenés. Nyilván nem egy eget rengető külcsínről beszélünk, de ez a rajzfilmes, erős árkád stílusjegyeket felvonultató grafika kitűnően illik a végeredményhez. Látványosak az effektek, az animációk, és bár az ellenfelek képében egy klónhadsereget kapunk, ellenben hősünk speciális mozdulatai olyan mutatósak lettek, hogy élmény lehívni őket. Kár, hogy túl kevés van belőlük, és túl ritkán alkalmazhatjuk őket, de gyönyörködni azért így is tudunk majd miben, hiszen a pályák folyamatosan változnak, ezáltal az egyes régióknak újabb és újabb helyszíneit fedezhetjük fel, ami az esetek többségében igencsak kellemes lesz a szemünknek.
Kezelőfelület, irányíthatóság: Sem a kezelőfelület, sem az irányíthatóság terén nem tudunk különösebb problémákat felsorolni a Shaq Fu: A Legend Reborn kapcsán. A HUD pofonegyszerű lett, hősünk terelgetéséhez pedig elegendő lesz megismerni a nyilakat és a szokásos WASD négyest az ugrabugráláshoz elengedhetetlen Space társaságában ahhoz, hogy az alapokat azonnal elsajátítsuk.
Játszhatóság:
Sajnos azonban az új Shaq Fu is csúnyán elvérzik bizonyos pontokon. Ilyen például a szavatosság. A játék kényelmes tempóban 4-5 óra alatt átélhető, és gyakorlatilag nincs értelme újra visszatérni, hiszen ugyanaz vár majd ránk a pályákon. Hiányzik belőle továbbá a kooperatív mód, amiért egyenesen ordít a végeredmény, pláne az első DLC-csomag után, ami egy új főhőst, Barack Obamát állítja a főszerepbe.
Intelligencia, nehézség: Ezen a téren is akadnak hiányosságai a játéknak! Bár a nehézség elég relatív, összességében a folyamatos túlerő, illetve az ötletes főellenfelek kellemes kihívással szolgálnak, de a mesterséges intelligencia terén egy nagy nulla a végeredmény. Az ellenfelek zombiként támadnak ránk, nem taktikáznak, nem dolgoznak össze, tényleg csak azért vannak ott, hogy odalépjünk, és jól tarkón vágjuk őket.
Hangok, zene:
Hiába vártunk a hangok és a zenék terén is kimagasló élményeket, az árkádos effekteket leszámítva mind a szinkronok, mind az effektek jelentős többsége olyan hatást kelt, mintha a játékra ezen a téren egy centet sem költöttek volna. Márpedig a Kickstarteren jó pár ezer dollárt összeszedtek rá a fejlesztők!
Összegzés: Mindent összegezve a Shaq Fu: A Legend Reborn nagyjából ugyanazt a szintet hozza, mint a kilencvenes évek első felében megjelent elődje, vagyis egynek elmegy, de nem reformálja meg a saját műfaját, és a maga nemében még csak egyediségekkel sem szolgál. Ha kedveljük a beat em up verekedős játékokat, okozhat pár kellemes percet, de nagy általánosságban ne várjunk tőle túl sokat.
Fejlesztő: Big Deez Productions
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-530 vagy AMD Athlon II X4 640 processzor, Nvidia GeForce GT 630 vagy ATI Radeon R7 240 grafikus kártya, 4 GB RAM, 4 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i3-3220 vagy AMD AMD FX-4200 processzor, Nvidia GeForce GTX 650 vagy ATI Radeon HD 7750 grafikus kártya, 6 GB RAM, 4 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Shaq Fu
Kategória: akció
Reneszánszát éli manapság az egykori középszerű „klasszikusok” feltámasztása, így a legújabb próbálkozó a Big Deez Productions lett, akik az 1994-es Shaq Fu folytatását készítették el az eredeti sajátosságok szem előtt tartásával. Játéktesztünkből kiderítheted, hogy miként sikerült mindez!
A videojátékos szubkultúrában sajnos egyre általánosabb trend, hogy a rajongók annak ellenére az egekig magasztalnak és legendának kiáltanak ki egy korabeli alkotást, ha az a maga idejében csak középszerű, vagy még annál is rosszabb teljesítményt produkált. Tökéletes példája ennek a Shaq Fu, mely annak idején csak azért tudott kiemelkedni egy kicsit a verekedős címek táborából, mert az éppen a csúcson lévő – időközben azonban csúnyán lecsúszott – kosárlabdázót, Shaquille O'Nealt állította a középpontba. A kritikusok azonban már akkor is azt gondolták, hogy nélküle a végeredmény csak egy újabb süllyesztős bunyós játék lett volna a sorban, amiről sokan ma már hajlamosak megfeledkezni.
Nyilván ez a kis előtörténet semmit sem jelent, hiszen számtalan egykori középszerű alkotás tudta később tiszta lappal újraindítani karrierjét, hogy nagy népszerűségre tegyen szert. Éppen emiatt pedig a Shaq Fu: A Legend Rebornra is próbáltunk úgy tekinteni, hogy mellőzzük a nagyképű címadás mellett azt is, hogy néhány sajtóorgánumban nem győzték az egekig magasztalni a sorozat 1994-es bemutatkozását, ami minden volt, csak éppen egyedi vagy jó nem, tehát sem a klasszikus, sem a kultikus jelzőt nem érdemli meg. Hogy mi a helyzet az évtizedekig váratott folytatással?
Lényegében sajnos ugyanaz! A vér ugyanis soha nem válik vízzé, ez a közhely pedig sajnálatos módon a Shaq Fu: A Legend Reborn esetében maximálisan megállja a helyét, hiszen hiába lett összességében jó a játék, hiába változott rengeteg apróság, a végeredménynek azonban nagyobb volt a füstje, mint a lángja, ez pedig már a történeten is megmutatkozik. A sztori alapján ugyanis Shaq ezúttal árva legényként egy kungfumesterhez kerül, aki minden tudását átadta az ifjú titánnak, így elmesélte többek között a nagy fekete kungfumester legendáját is – Haru, a nagy fehér nindzsa nyomán –, aminek a lényege, hogy ő a kiválasztott a világot elárasztó hírességek leverésében.
Világunk ismert embereiről ugyanis megtudjuk, hogy különféle démoni teremtmények szállták meg őket, akik képesek manipulálni az embereket, ezáltal bolygónk csak úgy lehet újra egészséges, ha ezeket a hírességeket, velük együtt pedig a démonokat is jól elverjük. Bár a sztori eléggé sárgalapos, azonban amint nekiiramodunk az első pályának, illetve később olyan karakterekkel találkozunk, mint Donald Trump vagy Paris Hilton, akkor rádöbbenünk arra, hogy amit eddig előadtak nekünk a fejlesztők, azt szerencsére maguk sem gondolták teljesen komolyan. A Shaq Fu: A Legend Reborn tehát egy óriási középső ujjat mutat az egész világnak, és gyakran képes megnevettetni minket, legyen szó akár az imént említett sztárok felvonultatásáról, akár az őrült ellenfelekről vagy játékelemekről.
Érdekesség, hogy az új Shaq Fu nem az eredeti feldolgozása, sokkal inkább egyfajta átgondolása és átdolgozása lett, a játékmenet például már az alapok tekintetében nagyot módosult, hiszen elvitték a készítők az egészet a beat em up verekedések irányába, aminek jóvoltából a képernyő jobb és bal oldaláról folyamatosan özönlenek majd felénk az ellenfelek, akiket nem ritkán tucatszám kell levernünk a továbbjutás érdekében. Bár hősünket továbbra is oldalnézetből láthatjuk, a pályán csak akkor haladhatunk, ha az adott helyszínen mindenkit bucira vertünk.
A harcrendszer alapvetően nem sok újdonságot tartogat, tudunk ütni és rúgni, valamint akadnak speciális képességeink, melyek határozottan egyszerűbbé teszik a dolgunkat, de ezek használta nyilván energiához kötött, vagyis csak akkor használhatjuk őket, ha korábban eleget pofozkodtunk már. Gyakran könnyítést jelent továbbá, hogy elvehetjük az ellenfelek fegyvereit – táblákat, kardokat és így tovább –, de a játék legjobb része az volt, amikor egy Vasemberszerű páncélba bújtattuk hősünket, amivel akkora pusztítást tudtunk rendezni a pályákon, hogy gyakorlatilag senki sem jelentett számunkra kihívást.
Apropó ellenfelek! Lényegében minden pályának megvannak a sajátosságai ezen a téren, és ahogy haladunk előre, úgy nehezedik majd a dolgunk. Kezdetben egyszerű ázsiai harcosok támadnak majd ránk, aztán érkeznek az első démonok, de ezen a téren is sokszor találunk fricskát a mai korra vagy a retromániára, elegendő csak a kigyúrt, és kacsaként pöffeszkedő strandlegényekre gondolni. Nagyobb baj, hogy dacára a folyamatosan érkező új ellenségtípusoknak, sajnálatos módon mindegyikük hamar kiismerhető, ezáltal vannak erősségeik és gyengeségeik, melyek kihasználásával érvényesülhetünk az adott szinten. Ez utóbbi igaz a főbb ellenfelekre is, némelyeknél a jó időzítés, másoknál pedig éppen a megfelelő sorrendű püfölés hoz eredményt.
Gyakran kihasználhatjuk továbbá a győzelemhez a pályák sajátosságait is, hiszen lesznek olyan tereptárgyak, melyeket extra pontokért szétverhetünk, de akadnak objektumok, amiket elhajítva olyan tarolást végezhetünk az ellenség soraiban, hogy azt élmény lesz nézni. Maguk a helyszínek egyébiránt kellemesen változatosak, a sötét alvilági városrészektől kezdve a napsütéses kínai negyedig bezárólag mindent megtalálhatunk majd, miközben nagy problémát a játékmenet kapcsán sem találunk, mindössze annyit, hogy az egész mechanizmus kiszámítható, unalmas, klisés, miközben még a kampány is nevetségesen rövid.
Grafika:
Ami azonban meglepően csinosra sikerült a Shaq Fu: A Legend Reborn keretein belül, az nem más, mint a megjelenés. Nyilván nem egy eget rengető külcsínről beszélünk, de ez a rajzfilmes, erős árkád stílusjegyeket felvonultató grafika kitűnően illik a végeredményhez. Látványosak az effektek, az animációk, és bár az ellenfelek képében egy klónhadsereget kapunk, ellenben hősünk speciális mozdulatai olyan mutatósak lettek, hogy élmény lehívni őket. Kár, hogy túl kevés van belőlük, és túl ritkán alkalmazhatjuk őket, de gyönyörködni azért így is tudunk majd miben, hiszen a pályák folyamatosan változnak, ezáltal az egyes régióknak újabb és újabb helyszíneit fedezhetjük fel, ami az esetek többségében igencsak kellemes lesz a szemünknek.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Sem a kezelőfelület, sem az irányíthatóság terén nem tudunk különösebb problémákat felsorolni a Shaq Fu: A Legend Reborn kapcsán. A HUD pofonegyszerű lett, hősünk terelgetéséhez pedig elegendő lesz megismerni a nyilakat és a szokásos WASD négyest az ugrabugráláshoz elengedhetetlen Space társaságában ahhoz, hogy az alapokat azonnal elsajátítsuk. Játszhatóság:
Sajnos azonban az új Shaq Fu is csúnyán elvérzik bizonyos pontokon. Ilyen például a szavatosság. A játék kényelmes tempóban 4-5 óra alatt átélhető, és gyakorlatilag nincs értelme újra visszatérni, hiszen ugyanaz vár majd ránk a pályákon. Hiányzik belőle továbbá a kooperatív mód, amiért egyenesen ordít a végeredmény, pláne az első DLC-csomag után, ami egy új főhőst, Barack Obamát állítja a főszerepbe.Intelligencia, nehézség:
Ezen a téren is akadnak hiányosságai a játéknak! Bár a nehézség elég relatív, összességében a folyamatos túlerő, illetve az ötletes főellenfelek kellemes kihívással szolgálnak, de a mesterséges intelligencia terén egy nagy nulla a végeredmény. Az ellenfelek zombiként támadnak ránk, nem taktikáznak, nem dolgoznak össze, tényleg csak azért vannak ott, hogy odalépjünk, és jól tarkón vágjuk őket.Hangok, zene:
Hiába vártunk a hangok és a zenék terén is kimagasló élményeket, az árkádos effekteket leszámítva mind a szinkronok, mind az effektek jelentős többsége olyan hatást kelt, mintha a játékra ezen a téren egy centet sem költöttek volna. Márpedig a Kickstarteren jó pár ezer dollárt összeszedtek rá a fejlesztők!Összegzés:
Mindent összegezve a Shaq Fu: A Legend Reborn nagyjából ugyanazt a szintet hozza, mint a kilencvenes évek első felében megjelent elődje, vagyis egynek elmegy, de nem reformálja meg a saját műfaját, és a maga nemében még csak egyediségekkel sem szolgál. Ha kedveljük a beat em up verekedős játékokat, okozhat pár kellemes percet, de nagy általánosságban ne várjunk tőle túl sokat.