Az arab tavasz és különösen az egyiptomi forradalom fényében valóságos felfedezésként üdvözölték Párizsban egy korábban a szakmájában is szinte ismeretlen francia dokumentumfilmes, Emmanuelle Demoris 12 órás Coeur (Szív) című alkotását, amely az egyiptomi Alexandria Mafrouza nevű bádogvárosát, nyomornegyedét örökíti meg.

A Le Monde elragadtatott hangú ismertetésben méltatta a művet. "Olyan világfilm ez, olyan filmmonstrum, olyan filmsokk, aminőt szinte még senki nem látott. Tizenkét óra? Észre sem venni. Dokumentumfilm lenne? Inkább rendkívüli filmes élmény forrósága, szépsége, zenéje, humora, intelligenciája, pimaszsága és méltósága révén: az élet maga, amelyet karneváli tombolással és odaadással ünnepelnek még a negyed legnyomorúságosabb helyein is" - írta a lap.

Emmanuelle Demoris egyedül indult el 2002-ben Alexandriába és "alámerült" a kikötő melletti Mafrouza szegénynegyedben, két éven át videokamerával filmezte lakóinak hétköznapjait, majd sikerült megnyernie a filmes szakma egyik nagy veteránjának, a ma 86 éves Jean Gruault-nak, Francois Truffaut forgatókönyvírójának támogatását az anyag montírozásához. A tíz évig tartó munka - vagy inkább filmes kaland - nyomán született 12 órás anyagot először 2010-ben vetítették a locarnói filmfesztiválon, a napokban pedig Párizsban bűvölte el azokat, akiket nem rettentett el a hihetetlenül hosszú időtartam.


A filmeposz több részre oszlik, így a néző szabadon döntheti el, meddig tart ki. Az első rész (Ó, az éjszaka!) egyfajta bevezető, amelyből kitűnik, hogy a negyed egy római nekropolisz maradványai fölött épült, és a néző megismerkedik Mohamed Hatabbal, aki egy személyben kedves fűszeres és jóakaratú sejk, Adellel és Gadával, egy fiatal párral, akik a nyomor ellenére sem adják fel ambícióikat, Hasszánnal, a tiszta szívű és gyermeki tekintetű bűnözővel, a költői forradalom trubadúrjával és meggyőződéses katonaszökevénnyel - és még sok más, hasonlóan bonyolult személyiséggel. S persze a film megismertet a balsorssal is, amely Mafrouzában az élet alapanyaga: elöntött lakások, késelések, perlekedő párok, bizalmatlanság, még a mindezt megörökítő filmes iránt is.

A második rész (Mi a teendő?) a kisemberek végtelen leleményességét ábrázolja, amelyről a létfenntartásért vívott harcban tesznek tanúbizonyságot, a következő fejezet (Pillangó) az élet rituáléit mutatja be, a születési és eljegyzési ceremóniákat, amelyek során erős közösségi kötelékek jönnek létre a társadalom számkivetettjei között. A befejező egység (Parabolák) közvetlenebb társadalomábrázolás: azt mutatja be, hogyan üldözték el a Muzulmán testvérek a helyi sejket. Ezzel a film és a negyed is szomorú véget ér. Három évvel a forgatás befejezése után maga a valóság szolgáltatta az epilógust: Mafrouzát ledózerolták és lakóit átköltöztették a 15 kilométerrel távolabb felépített Mubarakvárosba, amelyet az ország elnökéről neveztek el. Mint ismeretes, az egyiptomi nép felkelése azóta őt is megbuktatta.

Így minden, ami a forradalom előtti Mafrouzából megmaradt, ez a film. "Költői sírhely, politikai prófécia és egyben szerelmesfilm" - írta Jacques Mandelbaum, a Le Monde szakírója, aki szerint Emmanuelle Demoris sokkoló mozija a portugál Pedro Costa rendező Fontainhaisról, egy másik bádogvárosról szóló filmjeit, vagy a kínai Vang Ping (Wang Bing) A sínektől nyugatra című művét idézi. Az utóbbi egy lebontásra ítélt ipari komplexum munkásainak sorsát ábrázolta. A valóságfilmek magyar rajongói bizonyára kiegészítenék a listát például a néhai Schiffer Pál egynémely alkotásával.