Zsellér Máté
Death Note - A halállista
A modernkori történelem leghatásosabb tömeggyilkosa az utóbbi idők egyik leggyávább filmjében, az azonban biztos, hogy te sem menekülhetsz.
Mit tennénk, ha megadatna a lehetőség, hogy az élet és a halál uraivá váljunk? Felvállalnánk-e a felelősséget, és ha igen, megkísérelnénk-e előidézni egy behatóbb társadalmi változást egy szebb jövő reményében?
A fenti a kérdések az éltanuló Yagami Light számára hirtelen realitássá válnak, amikor egy "Death Note" címmel ellátott könyv birtokába jut. Megdöbbenéssel tapasztalja, hogy a könyvbe vésett nevek tulajdonosaira tényleg halál vár; a könyv cizellált szabályrendszerét kiismerve pedig lassan rájön, hogy a "halállista" munkába állításával a könyv eredeti gazdájának, egy halálistennek a feladatköre is eredményesen betölthető. Az idealista szemléletű és rendíthetetlen igazságérzetű Yagami hamar rákap a hatalom ízére. Bibliai csapásként söpör végig a japán bűnözői társadalmon és felségterületét lassan kiterjeszti a szigetországon túlra is.
A látszólag összefüggéstelen gyilkosságok után nyomozó rendőrség egy őket segítő elhárító szervezettel karöltve szüntelenül a nyomában lohol. Világméretű sakkjátszma indul, ahol Yagami egyre inkább sarokba szorul és egyre többször kénytelen önös célokra is bevetni a könyvet. Tettei egyre kevésbé igazolhatók az eredetileg kijelölt erkölcsi alapelveivel, és előbb utóbb fel kell tennie magának a kérdést, hogy miért is küzd ő tulajdonképpen. Gyilkosságaival valóban az emberiséget szolgálja, vagy nem más, mint a modernkori történelem leghatásosabb tömeggyilkosa?
A Death note történetében az a megdöbbentő, hogy utópisztikus víziója egy teljesen hétköznapi helyzetből bomlik ki. Motivációk ismertek, az okok és okozatok megértésében pedig útitársunk Yagami narrálása, amelyben szüntelenül indokol, tépelődik és magyaráz - sok-sok visszacsatolással, amire az egyre bonyolultabbá váló történet miatt szükségünk is van. A nézők szimpátiájára kezdetben minden tekintetben rászolgáló Yagami fokozatos jellemváltozása a szemünk előtt zajlik párhuzamosan a történet kibomlásával, és kétségkívül a Death Note egyik legfontosabb vonulatát jelenti. Talán kevésszer volt lehetőségünk ilyen pontosan lekövetni egy igazságharcos zsarnokká alakulását a mozgókép történelmében és a végjáték után már győzködnünk sem kell magunkat arról, hogy a világuralomra törő Yagami Light-ot a filmtörténelem legpallérozottabb elméjű fiktív szuperbűnözői közé emeljük.
Csak egy gond van: amíg az eddig kifejtettek méltán segítették világhírnévhez az anime-sorozatot (a 2003-ban indult manga-széria igazán az anime-változattal vált ismertté világszerte, jelenleg vészesen robog a kult-státusz felé; szerintem még az is megnézte, aki egyébként nem rajongója a japán rajzfilmeknek), addig a Magyarországra is beköszöntő élőszereplős, un. "live action" változat csak egy lelkes cosplay-csapat felvonulásaként értelmezve kerülheti el a katasztrofális jelzőt. Magam sem vagyok képes felfogni, hogy a kérlelhetetlen intenzitással pörgő manga után hogy lehetett ekkora luftot rúgni a live action-nel, ami a 37x22 perces animesorozatnak nagyjából az első hat részét öleli fel. Aki látta, valószínűleg egyet ért velem abban, hogy a folytatások (Death Note: The Last Name, és az L - Change the world) sem jelentenek minőségjavulást.
A "live action" ebben a (szűkebb) értelemben a japán animációk és képregények japán élőszereplős feldolgozásainak gyűjtő-elnevezése, amely mára egyre inkább egy jól körülhatárolható alkotói megközelítést is jelent, és amelynek hatásmechanizmusa szorosan kapcsolódik az alapmű ismeretéhez. A Death Note - Halállista is a live action-ök tipikus gyermekbetegségeiben szenved, amelyekből valljuk meg, önmagukban nem sok elfogadhatót láthattunk eddig. (Kivétel? Talán az Initial-D, meg a Shamo mostani feldolgozása, ami viszont a hongkong-i koprodukciónak köszönhetően más szájízzel készült.)
Amíg az "élőszereplős feldolgozás" kategória hallatára nyugaton igyekeznének súlyos dollármilliók felemésztéssel újra kreálni a látványvilágot, és a szélesebb közönséggel megismertetni az alapul szolgáló mű univerzumát, addig Japánban pénzügyi okokból mindez eleve esélytelen. Talán ez vezethetett oda, hogy az élőszereplős feldolgozásokkal szemben támasztott fogyasztói és alkotói igények eleve merőben másként alakultak. A live action-ök esetében a hangsúly egyértelműen a szereplők kiválasztásán, és - a cosplay-elés vaskos hagyományának mintájára - a karakterek re-kreálásán van, amelynek során előszeretettel válogatnak az aktuális pop-felhozatal tiszti karából is.
Mindez a színészi produktumot az esetek döntő többségében erősen determinálja, amelyet még a korlátozott anyagi keretek is súlyosbítanak. Sem hely, sem idő, sem pénz nem lévén egy sorozat visszaadására, végül általában az eredeti történet szerkezetét sutba dobva imitálnak a vászonra valamit a j-doramák stílusában, és mindenki megy a maga dolgára. (A j-doramák előszereplős japán tévésorozatok, általában szintén alacsony költségvetéssel, évadonként 10-12 résszel, amely epizódszám a 4 darab 3 hónapos sorozatszezonból álló japán sorozatévhez kötődik.)
A gond az, hogy az alapul szolgáló mű közös ünneplésének, és annak bűvöletéből kelt rajongói filmnek, all-exclusive fan-service-nek mindez megfelelő, azonban önálló produkcióként nem állja meg a helyét. A vicc az, hogy nem is kívánja megállni - és ezt kicsit talán nehéz lehet megérteni nekünk, nyugatiaknak. Ezért első ránézésre kicsit furcsának tűnhet, hogy egy ilyen - mondjuk ki - önmagában elég színvonaltalannak ható produkció hogyan tehet szert ekkora sikerre Japánban (főleg úgy, hogy erre ahhoz képest még volt is pénz). A válasz azonban az, hogy a zajos siker itt elsősorban az alapműnek szól. Nekünk - kedves közönségnek - pedig a live action-ök vonatkozásában az lenne a szerepünk, hogy a film hatására zanzásítva újraéljük a történetet, vagy a Death Note - Halállista esetében annak lecsonkolt és lebutított nyitó szekvenciáit, és esetleg kedvet kapjunk általa a sorozat újranézésére. Mindenki elgondolkodhat azon, hogy ilyesmire mennyire van szüksége.
A Death note - Halállista tehát pontosan a live-action-ök mintájára működik, de azért néhány európai országhoz hasonlóan nálunk is jól megkajálta egy forgalmazó. Úgyhogy az anime ismerete nélkül nyugodtan elmehetünk, majd káromkodva távozhatunk is a moziból, ha kedvünk tartja. Sőt a látottak alapján még azt is jól megállapíthatjuk, hogy az ígéretes alapsztori ellenére sem sikerült tempót, sem izgalmat pumpálni a filmbe.
Szerény véleményem szerint azonban az élményt nyugodtan megspórolhatjuk magunknak. Ehelyett azonban sürgősen pótoljuk az animét, amely talán az utóbbi évek legelismertebb kritikusi és fanfavorit anime-sorozata. Ha Death note tehát, akkor anime - ezt jegyezzük fel gyorsan valami fekete noteszbe, és reménykedjünk abban, hogy a noteszt nem valami kósza halálisten felejtette ott.
Mit tennénk, ha megadatna a lehetőség, hogy az élet és a halál uraivá váljunk? Felvállalnánk-e a felelősséget, és ha igen, megkísérelnénk-e előidézni egy behatóbb társadalmi változást egy szebb jövő reményében?
A fenti a kérdések az éltanuló Yagami Light számára hirtelen realitássá válnak, amikor egy "Death Note" címmel ellátott könyv birtokába jut. Megdöbbenéssel tapasztalja, hogy a könyvbe vésett nevek tulajdonosaira tényleg halál vár; a könyv cizellált szabályrendszerét kiismerve pedig lassan rájön, hogy a "halállista" munkába állításával a könyv eredeti gazdájának, egy halálistennek a feladatköre is eredményesen betölthető. Az idealista szemléletű és rendíthetetlen igazságérzetű Yagami hamar rákap a hatalom ízére. Bibliai csapásként söpör végig a japán bűnözői társadalmon és felségterületét lassan kiterjeszti a szigetországon túlra is.
A látszólag összefüggéstelen gyilkosságok után nyomozó rendőrség egy őket segítő elhárító szervezettel karöltve szüntelenül a nyomában lohol. Világméretű sakkjátszma indul, ahol Yagami egyre inkább sarokba szorul és egyre többször kénytelen önös célokra is bevetni a könyvet. Tettei egyre kevésbé igazolhatók az eredetileg kijelölt erkölcsi alapelveivel, és előbb utóbb fel kell tennie magának a kérdést, hogy miért is küzd ő tulajdonképpen. Gyilkosságaival valóban az emberiséget szolgálja, vagy nem más, mint a modernkori történelem leghatásosabb tömeggyilkosa?
A Death note történetében az a megdöbbentő, hogy utópisztikus víziója egy teljesen hétköznapi helyzetből bomlik ki. Motivációk ismertek, az okok és okozatok megértésében pedig útitársunk Yagami narrálása, amelyben szüntelenül indokol, tépelődik és magyaráz - sok-sok visszacsatolással, amire az egyre bonyolultabbá váló történet miatt szükségünk is van. A nézők szimpátiájára kezdetben minden tekintetben rászolgáló Yagami fokozatos jellemváltozása a szemünk előtt zajlik párhuzamosan a történet kibomlásával, és kétségkívül a Death Note egyik legfontosabb vonulatát jelenti. Talán kevésszer volt lehetőségünk ilyen pontosan lekövetni egy igazságharcos zsarnokká alakulását a mozgókép történelmében és a végjáték után már győzködnünk sem kell magunkat arról, hogy a világuralomra törő Yagami Light-ot a filmtörténelem legpallérozottabb elméjű fiktív szuperbűnözői közé emeljük.
Csak egy gond van: amíg az eddig kifejtettek méltán segítették világhírnévhez az anime-sorozatot (a 2003-ban indult manga-széria igazán az anime-változattal vált ismertté világszerte, jelenleg vészesen robog a kult-státusz felé; szerintem még az is megnézte, aki egyébként nem rajongója a japán rajzfilmeknek), addig a Magyarországra is beköszöntő élőszereplős, un. "live action" változat csak egy lelkes cosplay-csapat felvonulásaként értelmezve kerülheti el a katasztrofális jelzőt. Magam sem vagyok képes felfogni, hogy a kérlelhetetlen intenzitással pörgő manga után hogy lehetett ekkora luftot rúgni a live action-nel, ami a 37x22 perces animesorozatnak nagyjából az első hat részét öleli fel. Aki látta, valószínűleg egyet ért velem abban, hogy a folytatások (Death Note: The Last Name, és az L - Change the world) sem jelentenek minőségjavulást.
A "live action" ebben a (szűkebb) értelemben a japán animációk és képregények japán élőszereplős feldolgozásainak gyűjtő-elnevezése, amely mára egyre inkább egy jól körülhatárolható alkotói megközelítést is jelent, és amelynek hatásmechanizmusa szorosan kapcsolódik az alapmű ismeretéhez. A Death Note - Halállista is a live action-ök tipikus gyermekbetegségeiben szenved, amelyekből valljuk meg, önmagukban nem sok elfogadhatót láthattunk eddig. (Kivétel? Talán az Initial-D, meg a Shamo mostani feldolgozása, ami viszont a hongkong-i koprodukciónak köszönhetően más szájízzel készült.)
Amíg az "élőszereplős feldolgozás" kategória hallatára nyugaton igyekeznének súlyos dollármilliók felemésztéssel újra kreálni a látványvilágot, és a szélesebb közönséggel megismertetni az alapul szolgáló mű univerzumát, addig Japánban pénzügyi okokból mindez eleve esélytelen. Talán ez vezethetett oda, hogy az élőszereplős feldolgozásokkal szemben támasztott fogyasztói és alkotói igények eleve merőben másként alakultak. A live action-ök esetében a hangsúly egyértelműen a szereplők kiválasztásán, és - a cosplay-elés vaskos hagyományának mintájára - a karakterek re-kreálásán van, amelynek során előszeretettel válogatnak az aktuális pop-felhozatal tiszti karából is.
Mindez a színészi produktumot az esetek döntő többségében erősen determinálja, amelyet még a korlátozott anyagi keretek is súlyosbítanak. Sem hely, sem idő, sem pénz nem lévén egy sorozat visszaadására, végül általában az eredeti történet szerkezetét sutba dobva imitálnak a vászonra valamit a j-doramák stílusában, és mindenki megy a maga dolgára. (A j-doramák előszereplős japán tévésorozatok, általában szintén alacsony költségvetéssel, évadonként 10-12 résszel, amely epizódszám a 4 darab 3 hónapos sorozatszezonból álló japán sorozatévhez kötődik.)
A gond az, hogy az alapul szolgáló mű közös ünneplésének, és annak bűvöletéből kelt rajongói filmnek, all-exclusive fan-service-nek mindez megfelelő, azonban önálló produkcióként nem állja meg a helyét. A vicc az, hogy nem is kívánja megállni - és ezt kicsit talán nehéz lehet megérteni nekünk, nyugatiaknak. Ezért első ránézésre kicsit furcsának tűnhet, hogy egy ilyen - mondjuk ki - önmagában elég színvonaltalannak ható produkció hogyan tehet szert ekkora sikerre Japánban (főleg úgy, hogy erre ahhoz képest még volt is pénz). A válasz azonban az, hogy a zajos siker itt elsősorban az alapműnek szól. Nekünk - kedves közönségnek - pedig a live action-ök vonatkozásában az lenne a szerepünk, hogy a film hatására zanzásítva újraéljük a történetet, vagy a Death Note - Halállista esetében annak lecsonkolt és lebutított nyitó szekvenciáit, és esetleg kedvet kapjunk általa a sorozat újranézésére. Mindenki elgondolkodhat azon, hogy ilyesmire mennyire van szüksége.
A Death note - Halállista tehát pontosan a live-action-ök mintájára működik, de azért néhány európai országhoz hasonlóan nálunk is jól megkajálta egy forgalmazó. Úgyhogy az anime ismerete nélkül nyugodtan elmehetünk, majd káromkodva távozhatunk is a moziból, ha kedvünk tartja. Sőt a látottak alapján még azt is jól megállapíthatjuk, hogy az ígéretes alapsztori ellenére sem sikerült tempót, sem izgalmat pumpálni a filmbe.
Szerény véleményem szerint azonban az élményt nyugodtan megspórolhatjuk magunknak. Ehelyett azonban sürgősen pótoljuk az animét, amely talán az utóbbi évek legelismertebb kritikusi és fanfavorit anime-sorozata. Ha Death note tehát, akkor anime - ezt jegyezzük fel gyorsan valami fekete noteszbe, és reménykedjünk abban, hogy a noteszt nem valami kósza halálisten felejtette ott.
|
A halállista (Desu nőto) (színes feliratos japán misztikus film, 121 perc, 2006) rendező: Shusuke Kaneko forgatókönyvíró: Tsugumi Őba zeneszerző: Kenji Kawai operatőr: Hiroshi Takase producer: Toyoharu Fukuda, Takahiro Kobashi, Takahiro Sato szereplők: Tatsuya Fujiwara (Light Yagami) Shido Nakamura (Ryuk hangja) Kenichi Matsuyama (L) Asaka Seto (Naomi Misora) Shigeki Hosokawa (FBI Agent Ray) Erika Toda (Misa Amane) Shunji Fujimura (Watari) |
