Zsellér Máté
Akira - Reszkess, Neo-Tokió!
Az anime globális térhódításának hazai fejezeteként a műfaj-kavalkád egyik ősatyját hosszas huzavona után bemutatták a magyar mozikban.
"Színes, furcsa, feszült és japán" - így Vágvölgyi B. András az animéről a Tokyo Underground c. gonzó-könyvében, és ezzel bőszen egyet is érthetünk. Más kérdés, hogy bár a japán kultúrkör része, a nyugati rajzfilmtechnikától eltérő metodikával legyártott animációs filmeknek többé már nem szabnak határt a szigetország határai. A fesztiválokra kiszivárgó, s az ottani közönségre intravénás heroinként ható jap-rajzfilmek méltán idéztek elő zabálási dühöt a többnyire Amerika ványadt szilikontőgyén csüngő nyugati világ tej-átömlesztésre fogékony nézőiben, s már jöttek is a kilencvenes évek a nyomukban a milleniummal.
2000 után lassan itthon is elterjedt a szélessávú internet, így az angol nyelvű anime-adatbázisokban semmi sem maradhat rejtve, s hopp pottyan egy Oscar (a mellesleg az IMDB-n összesítettben #46., ja bocs) Chichiro-nak is 2003-ban, nehogy valami félreértés essék. A nemzetközi otaku-izálódás (japánul a mangák és az animék fanatikusainak kissé derogáló elnevezése) folyamatban és Gőzfiú erővel halad előre, jövőre kezdik a Páncélba zárt szellem harmadik egész estés moziját. A határ tehát a csillagos ég - ha bírod az intenzitást, kedves néző, hát "choose your poison" ("válassz magadnak mérget"), mondá bölcsen az angol. Az anime globális térhódításának fontos hazai fejezeteként értékelhetjük az idei márciust is, amikor a rajzfilmes műfaj-kavalkád egyik ősatyját, Otomo Katsuhiro 1988-as sokkerét, az Akirát bemutatásra tűzte ki az Odeon hosszas huzavona után.
"Az anime Szárnyas Fejvadásza" - így a legelhíresültebb állandó eposzi jelző az Akirára vonatkozóan. Sokaknak ez talány is lehet, hogy az "ősatyaságot" miért hajtogatja mindenki állandóan, amikor sokkal régebbi anime-filmek is léteznek (említsük például a tavalyi Titanic-on bemutatott Nindzsák Bandáját 1967-ből). A válasz minden bizonnyal abban keresendő, hogy talán Otomo munkájában látható az anime először ereje teljében, a semmi mással össze nem keverhető készítési stílus itt lélegzik először teljesen együtt a történettel. Ezért, és természetesen a minden megalapozó korabeli hazai (mármint japán) és nemzetközi elismertség miatt lehet az Akirára a mai napig a műfajcsokor (az anime nem egy műfaj, továbbra sem!!!) kvintesszenciájaként tekinteni. Ahogy Gogol Köpenyéből az orosz romantikusok, úgy bújt ki Otomo-éból az a fő csapásirány, ami mai napig meghatározó az animében, s amelyből többet kevesebbet minden ilyen technikával készült mozgókép magáénak tudhat. (- Na ne durvulj már... a Sailor Moon, vagy egy Love Hina is? - Azok is. Figyeld csak a másodpercenként 24 helyett 8 kép miatt átütemezett mozgást vagy a színkezelést.)
Az Akirát is teljes egészében áthajta az a gondolkozásmód, amely miatt az japán animátorok olyan elkötelezettek a gyermekeik iránt. "Ha igazi filmet készítesz, soha nem leszel képes arra, hogy a vászon egészét birtokold, mindig lesznek olyan részek, amelyek felett nem lesz befolyásod. Ha viszont animációt csinálsz, a teljes kompozíció az alkotómunkád eredménye, ahol minden forma és fény a te parancsodat lesi." Otomo összes képkockája ennek a felfogásnak él. A háttér a lehető legteljesebben kimunkált a félreeső sarkokban is, az utópisztikus, zsúfolt nagyváros összes zegzuga végigpulzálja a kétórás film minden másodpercét.
Az Akira etalon-voltára másrészről a témaválasztás adhatja meg a választ. A mai anime-történetek máig előszeretettel kalauzolnak minket utópisztikus kultúrákba (Wonderful Days), cyberpunk-univerzumokba (Páncélba zárt szellem), steam-punk metropoliszokba (Gőzfiú), esetleg alternatív történelembe (Jin Roh - A farkasok brigádja). Tartsunk csak görbe tükröt világunk elé, hátha egyszer jobb dolga nem lévén elgondolkodik magán. Az Akira helyszíne szintén futurisztikus, mégis csak pont annyira, hogy kedvelt világ-vezetőink globál-politikáját elnézegetve bőven elhihessük, hogy a lefestett állapotok nincsenek is annyira messze.
Tokió egy atombombának köszönhetően a harmadik világháború martaléka lett (még hogy nem generált zsigeri félelmet a japán társadalomban az atombomba-paranoia!), főhőseink az újjáépült Neo-Tokió lakói, ám a város nem látszik tanulni az emberiség hibáiból. "Aljas utcák", szűk szemetes sikátorok mindenütt, valahol mindig robban néhány bomba, neon fényekben úszik minden élő és élettelen. Vérszomjas motoros bandák diktálják az utcán a törvényt, a semmi perc alatt leamortizálódott városhoz képest Szodoma és Gomorra kriminalizációs rátája körülbelül az Angyalkert lakópark homokozójáéhoz hasonlítható. Történetünk főszereplői is egy motoros banda tagjai. Kaneda bandavezér csapatával fémparipán osztja a megbocsátást a "bohócok" nevű rivális bandának és szeli a gigapolisz utcáit - easy rider öcsém, csak bírd szuflával a témát.
A legkisebb és legügyetlenebb bennfentes, a tulajdonképpeni főhősünk Tetsuo (neve és sorsa között érdekes párhuzam Shinya Tsukamoto rendező Tetsuo - A vasember című filmjével), akit a maga súlyos kisebbségi komplexusával és elfogadottságért küzdő lényével a majd húsz éve megrajzolt fizimiskája ellenére is hús-vér karakterként ismerünk meg. Tetsuoról nem lehet mondani hogy nem keresi a bajt, de a kormány embereivel semmiképpen nem kívánja összeakasztani a bajszát. A dolgok azonban másként alakulnak és egy szerencsétlen közúti baleset folytán a fiú egy titkos kísérleteket folytató, a kormány pénzelte kutatócsapat és a milícia figyelmének középpontjába kerül. Lehet, hogy a független vallási csoportok által messiásként várt Akirának, a világmindenség pusztító erejének került birtokába a baleset által, aki eljő, hogy tisztítótűzként újra végigsöpörjön a romlott városon? Bár a fiú titkon ezt vágyja, hamar kiderül, hogy egy eddig elnyomott léleknek emberfeletti kihívást jelenthet a derült égből kapott adományt önzetlen célra fordítani.
Ami a legszembeszökőbb az Akirában és a hozzá hasonló, karakter-centrikus animékben, hogy - habár látszólag ez szolgálná ki a műfajt és az alapsztorit - a szereplők jókra és rosszakra, letisztultan két táborra bomlása nem történik meg. Tetsuo és az őt óvó, felelős bandavezér Kaneda ellentmondásos kapcsolata leegyszerűsített sablonok mentén nem értelmezhető, Otomo megformálásukkor mellőzött minden elnagyoltságot. Az érzelmeiknek indulatosan, kendőzetlenül hangot adó szereplők személyisége a legrealistább eleme ennek a hangos, színes, végig gőzerővel robotoló utópisztikus történetnek.
Egy 1988-ban (majdnem egy emberöltő) készült japán animációs film húsz évvel később a magyar mozikban tényleg elsőre elég vadnak hathat, de aki az Akirára vált jegyet, garantáltan 2006 egyik eddigi legpörgősebb mozi élményét borítékolhatja magának. Otomo munkája cseppet sem poros, örök frissességével rutinos vén rókaként jól feladja a leckét a fiatal animátoroknak. Uzsgyi hát! Utána!
"Színes, furcsa, feszült és japán" - így Vágvölgyi B. András az animéről a Tokyo Underground c. gonzó-könyvében, és ezzel bőszen egyet is érthetünk. Más kérdés, hogy bár a japán kultúrkör része, a nyugati rajzfilmtechnikától eltérő metodikával legyártott animációs filmeknek többé már nem szabnak határt a szigetország határai. A fesztiválokra kiszivárgó, s az ottani közönségre intravénás heroinként ható jap-rajzfilmek méltán idéztek elő zabálási dühöt a többnyire Amerika ványadt szilikontőgyén csüngő nyugati világ tej-átömlesztésre fogékony nézőiben, s már jöttek is a kilencvenes évek a nyomukban a milleniummal.
2000 után lassan itthon is elterjedt a szélessávú internet, így az angol nyelvű anime-adatbázisokban semmi sem maradhat rejtve, s hopp pottyan egy Oscar (a mellesleg az IMDB-n összesítettben #46., ja bocs) Chichiro-nak is 2003-ban, nehogy valami félreértés essék. A nemzetközi otaku-izálódás (japánul a mangák és az animék fanatikusainak kissé derogáló elnevezése) folyamatban és Gőzfiú erővel halad előre, jövőre kezdik a Páncélba zárt szellem harmadik egész estés moziját. A határ tehát a csillagos ég - ha bírod az intenzitást, kedves néző, hát "choose your poison" ("válassz magadnak mérget"), mondá bölcsen az angol. Az anime globális térhódításának fontos hazai fejezeteként értékelhetjük az idei márciust is, amikor a rajzfilmes műfaj-kavalkád egyik ősatyját, Otomo Katsuhiro 1988-as sokkerét, az Akirát bemutatásra tűzte ki az Odeon hosszas huzavona után.
"Az anime Szárnyas Fejvadásza" - így a legelhíresültebb állandó eposzi jelző az Akirára vonatkozóan. Sokaknak ez talány is lehet, hogy az "ősatyaságot" miért hajtogatja mindenki állandóan, amikor sokkal régebbi anime-filmek is léteznek (említsük például a tavalyi Titanic-on bemutatott Nindzsák Bandáját 1967-ből). A válasz minden bizonnyal abban keresendő, hogy talán Otomo munkájában látható az anime először ereje teljében, a semmi mással össze nem keverhető készítési stílus itt lélegzik először teljesen együtt a történettel. Ezért, és természetesen a minden megalapozó korabeli hazai (mármint japán) és nemzetközi elismertség miatt lehet az Akirára a mai napig a műfajcsokor (az anime nem egy műfaj, továbbra sem!!!) kvintesszenciájaként tekinteni. Ahogy Gogol Köpenyéből az orosz romantikusok, úgy bújt ki Otomo-éból az a fő csapásirány, ami mai napig meghatározó az animében, s amelyből többet kevesebbet minden ilyen technikával készült mozgókép magáénak tudhat. (- Na ne durvulj már... a Sailor Moon, vagy egy Love Hina is? - Azok is. Figyeld csak a másodpercenként 24 helyett 8 kép miatt átütemezett mozgást vagy a színkezelést.)
Az Akirát is teljes egészében áthajta az a gondolkozásmód, amely miatt az japán animátorok olyan elkötelezettek a gyermekeik iránt. "Ha igazi filmet készítesz, soha nem leszel képes arra, hogy a vászon egészét birtokold, mindig lesznek olyan részek, amelyek felett nem lesz befolyásod. Ha viszont animációt csinálsz, a teljes kompozíció az alkotómunkád eredménye, ahol minden forma és fény a te parancsodat lesi." Otomo összes képkockája ennek a felfogásnak él. A háttér a lehető legteljesebben kimunkált a félreeső sarkokban is, az utópisztikus, zsúfolt nagyváros összes zegzuga végigpulzálja a kétórás film minden másodpercét.
Az Akira etalon-voltára másrészről a témaválasztás adhatja meg a választ. A mai anime-történetek máig előszeretettel kalauzolnak minket utópisztikus kultúrákba (Wonderful Days), cyberpunk-univerzumokba (Páncélba zárt szellem), steam-punk metropoliszokba (Gőzfiú), esetleg alternatív történelembe (Jin Roh - A farkasok brigádja). Tartsunk csak görbe tükröt világunk elé, hátha egyszer jobb dolga nem lévén elgondolkodik magán. Az Akira helyszíne szintén futurisztikus, mégis csak pont annyira, hogy kedvelt világ-vezetőink globál-politikáját elnézegetve bőven elhihessük, hogy a lefestett állapotok nincsenek is annyira messze.
Tokió egy atombombának köszönhetően a harmadik világháború martaléka lett (még hogy nem generált zsigeri félelmet a japán társadalomban az atombomba-paranoia!), főhőseink az újjáépült Neo-Tokió lakói, ám a város nem látszik tanulni az emberiség hibáiból. "Aljas utcák", szűk szemetes sikátorok mindenütt, valahol mindig robban néhány bomba, neon fényekben úszik minden élő és élettelen. Vérszomjas motoros bandák diktálják az utcán a törvényt, a semmi perc alatt leamortizálódott városhoz képest Szodoma és Gomorra kriminalizációs rátája körülbelül az Angyalkert lakópark homokozójáéhoz hasonlítható. Történetünk főszereplői is egy motoros banda tagjai. Kaneda bandavezér csapatával fémparipán osztja a megbocsátást a "bohócok" nevű rivális bandának és szeli a gigapolisz utcáit - easy rider öcsém, csak bírd szuflával a témát.
A legkisebb és legügyetlenebb bennfentes, a tulajdonképpeni főhősünk Tetsuo (neve és sorsa között érdekes párhuzam Shinya Tsukamoto rendező Tetsuo - A vasember című filmjével), akit a maga súlyos kisebbségi komplexusával és elfogadottságért küzdő lényével a majd húsz éve megrajzolt fizimiskája ellenére is hús-vér karakterként ismerünk meg. Tetsuoról nem lehet mondani hogy nem keresi a bajt, de a kormány embereivel semmiképpen nem kívánja összeakasztani a bajszát. A dolgok azonban másként alakulnak és egy szerencsétlen közúti baleset folytán a fiú egy titkos kísérleteket folytató, a kormány pénzelte kutatócsapat és a milícia figyelmének középpontjába kerül. Lehet, hogy a független vallási csoportok által messiásként várt Akirának, a világmindenség pusztító erejének került birtokába a baleset által, aki eljő, hogy tisztítótűzként újra végigsöpörjön a romlott városon? Bár a fiú titkon ezt vágyja, hamar kiderül, hogy egy eddig elnyomott léleknek emberfeletti kihívást jelenthet a derült égből kapott adományt önzetlen célra fordítani.
Ami a legszembeszökőbb az Akirában és a hozzá hasonló, karakter-centrikus animékben, hogy - habár látszólag ez szolgálná ki a műfajt és az alapsztorit - a szereplők jókra és rosszakra, letisztultan két táborra bomlása nem történik meg. Tetsuo és az őt óvó, felelős bandavezér Kaneda ellentmondásos kapcsolata leegyszerűsített sablonok mentén nem értelmezhető, Otomo megformálásukkor mellőzött minden elnagyoltságot. Az érzelmeiknek indulatosan, kendőzetlenül hangot adó szereplők személyisége a legrealistább eleme ennek a hangos, színes, végig gőzerővel robotoló utópisztikus történetnek.
Egy 1988-ban (majdnem egy emberöltő) készült japán animációs film húsz évvel később a magyar mozikban tényleg elsőre elég vadnak hathat, de aki az Akirára vált jegyet, garantáltan 2006 egyik eddigi legpörgősebb mozi élményét borítékolhatja magának. Otomo munkája cseppet sem poros, örök frissességével rutinos vén rókaként jól feladja a leckét a fiatal animátoroknak. Uzsgyi hát! Utána!