Zsellér Máté
Perfect Blue - Nem mese, csak felnőtteknek!
Ghost in the Shell? Ugyan már. Akira? Gyerekmese. A Perfect Blue az említett duó mellett nem véletlenül tagja a nagy anime-szentháromságnak.
Talán két éve lehetett, hogy Masao Maruyama, a Madhouse stúdió alapító atyja és lelki vezetője váratlanul Budapestre látogatott. Ugyanazt a kinyúlt, szürke Astro-boyos pulcsit viselte, amit jó egy évvel később az AniFest4-en is megcsodálhattunk rajta (ide már zsűritagnak hívták meg a szervezők), puttonyában pedig egy seregnyi, soha nem látott anime openingje lapult.
Talán a jó öreg akkori látogatása volt az első olyan filmesemény, amelyen a nagyvászon több vonatkozásban is a Perfect Blue-t jegyző Kon Satoshi-ről szólt. A kedvcsinálónak is beillő, nagy műfajgazdagságú anime opening-csokor lepörgését követően Kon legfontosabb munkájának, a Paranoia Agent-nek az első részét is levetítették, majd az HBO-ról már ismerős nagyvárosi csöves-groteszk, a Tokiói Keresztapák egészestés fekete komédiája vehette munkába a közönséget a Puskin nagytermében.
Nem tudom, hogy az agg korú stúdióvezető Magyarországgal szemben érzett erős szimpátiája mennyire könnyítette meg az Odeon dolgát a szintén Madhouse-os Perfect Blue hazai bemutatása körülményeinek kitárgyalásánál. Tény azonban, hogy a srácoknak (az Akira és a Páncélba zárt szellem után) váteszi küldetésük harmadik fejezetet is sikerült lezárniuk, melyben fejükbe vették hogy anime történelmének legrangosabb alkotásait elcibálják a magyar vetítőtermekbe.
Mert a Perfect Blue fogalom; a felnőtteket megcélzó japán animáció emblematikus darabja. Kábé olyan a pszicho-thrillernek, mint a cyberpunk-nak a Páncélba zárt szellem, és persze hogy a tengeren túli fesztiválmenetelésből csak minket került el 1998-1999 tájékán. (Nem mintha lett volna akkoriban valamire való nemzetközi filmfesztiválunk.) Ide a bökőt, hogy a komolyabb hangvételű animék kedvelői már mind látták a filmet. Mivel azonban a jó bornak is kell a cégér, most inkább azt a tábort szólítanám meg, akiknek az animékkel szemben ezért vagy azért fenntartásaik vannak, vagy egész egyszerűen még nem találtak elegendő motivációt belekóstolni a tortába. Mire számítsunk tehát, ha a Perfect Blue-ra váltunk jegyet?
Először is egy pofás kis alapsztorira (nyugati rút kiskacsa átiratok, kíméljenek), ami egy pályaelhagyó pop-idol leányka önértékelési válságával indít. A kérészéletű j-pop csapata éléről valószínűleg produceri döntésre (az igazságot szerintem szándékosan soha nem tudjuk meg) angolosan távozó Mima a filmiparba vágyik. Bár naív szíve visszahúzza a színpadra, de legbelül tudja (és producerei tudják helyette), hogy ha sikerül valahogy megtapadnia a filmes világban, talán kevesebb esélye van arra, hogy rekordsebességgel a feledés jótékony homályába merüljön.
A rajongók persze lázonganak, valaki még a fenyegetéstől sem riad vissza, de az egyébként is labilis állapotú lányt az egyikük viselkedése teljesen kiborítja. A titokzatos idegen a lány minden lépéséről tud, az életéről a nevében "Mima's room" címen blogot vezet (itt tartanám fontosnak megjegyezni, hogy a film gyártási munkálatai 1996-ben kezdődtek!), valamint Mima állítólagos gondolatai közlésével igyekszik nyomást gyakorolni a lányra. Mima sorsa egyre inkább összefonódik az idegennel, és lassan rá kell döbbennie, hogy halálos veszélyben van.
Király, mi? Ha első olvasásra nem győztem meg mindenkit, akkor higgyük el, hogy a lényeg még csak ezután jön. A Perfect Blue legalább annyira pszicho-thriller, mint amennyire hús-vér karakterekkel dolgozó dráma, mellesleg pedig Kon rendező úr későbbi munkáira jellemző, álmok mentén szőtt, szürrealista látásmódja is előkúszik belőle, csak hogy tudjuk hogy melyik hitközségbe tartozunk. A filmre egyébként már így tíz év távlatából is kultúrtörténeti foszíliaként tekinthetünk. Remek és reális pillanatképet ad ugyanis az információs forradalmat szervesen magába építő japán metropolisz-kultúráról a második évezred hajnalán, annak minden jótékony és káros mellékhatásával együtt.
Ha már a káros mellékhatásoknál tartunk, megemlítendő, hogy Kon első egész estés sikerfilmjét nálam tanultabb filmes körökben egyik eleme miatt mindenképpen ki szokás emelni. Az információs társadalom korának meg nem értett mellékterméke, a net-stalker-i allűrökkel felvértezett elborult elméjű rajongó, az arctalan "otaku" ugyanis a Perfect Blue-ban lépett ki először számítógép-szobája félhomályából a köpködő nyilvánosság elé, hogy a technikai fejlődés okozta kollektív paranoiából, mint aberrált emberrém váljon megtestesült valósággá.
Az otaku, aki talán azért váltott ki olyan eszetlen dühöt a társadalomból, mert a 1996-os internet-boom korában még fogalmunk se volt, hogy a virtuális világ miféle rombolást fog véghezvinni az emberi kapcsolatokban. E változással való megbékélés első jele a mozgókép világában egyébként a barátságos "nerd"-karakterek megjelenése (pl. IT Crowd - Anglia), nem is beszélve a nyugati szelek hozta, újkeletű geek-kultuszról (Napoleon Dynamite, Chuck, The Big Bang Theory)
Kon az a fajta szerző, akit pályája során mindvégig ugyanazok a témák foglalkoztatnak, főhőseiben sokszor ugyanolyan típusú jellemeket boncolgat. A csenevész kis Mima és rivaldafénnyel járó felelősség problémája később az egyik mesteri komplexitású drámájában, a Millenium Actress-ben kerül újra elő. A pszicho-thriller műfaji felütést felváltó szürrealista történetvezetés pedig később a rendező munkásságának fő csapásiránya lesz - ebbe illeszkedik a kétségkívül legkomplexebb műve, a 13 részes Paranoia Agent és idevág a tavalyelőtti Anifesten bemutatott, mára DVD kiadást itthon is megért Paprika is.
A legelső stíluskoktél azonban egyedi, megismételhetetlen, és számtalan rendezőre inspirálólag hatott az elmúlt évtizedben. A műfajkoktélok és a nyomasztóbb filmek kedvelői lennének a célközönség - no meg mindenki más, aki fogékonynak tartja magát egy kicsit másra is így a nyár kellős közepén. Az Odeon - ezért az élményért - mindenképpen megér egy zarándoklatot.
Talán két éve lehetett, hogy Masao Maruyama, a Madhouse stúdió alapító atyja és lelki vezetője váratlanul Budapestre látogatott. Ugyanazt a kinyúlt, szürke Astro-boyos pulcsit viselte, amit jó egy évvel később az AniFest4-en is megcsodálhattunk rajta (ide már zsűritagnak hívták meg a szervezők), puttonyában pedig egy seregnyi, soha nem látott anime openingje lapult.
Talán a jó öreg akkori látogatása volt az első olyan filmesemény, amelyen a nagyvászon több vonatkozásban is a Perfect Blue-t jegyző Kon Satoshi-ről szólt. A kedvcsinálónak is beillő, nagy műfajgazdagságú anime opening-csokor lepörgését követően Kon legfontosabb munkájának, a Paranoia Agent-nek az első részét is levetítették, majd az HBO-ról már ismerős nagyvárosi csöves-groteszk, a Tokiói Keresztapák egészestés fekete komédiája vehette munkába a közönséget a Puskin nagytermében.
Nem tudom, hogy az agg korú stúdióvezető Magyarországgal szemben érzett erős szimpátiája mennyire könnyítette meg az Odeon dolgát a szintén Madhouse-os Perfect Blue hazai bemutatása körülményeinek kitárgyalásánál. Tény azonban, hogy a srácoknak (az Akira és a Páncélba zárt szellem után) váteszi küldetésük harmadik fejezetet is sikerült lezárniuk, melyben fejükbe vették hogy anime történelmének legrangosabb alkotásait elcibálják a magyar vetítőtermekbe.
Mert a Perfect Blue fogalom; a felnőtteket megcélzó japán animáció emblematikus darabja. Kábé olyan a pszicho-thrillernek, mint a cyberpunk-nak a Páncélba zárt szellem, és persze hogy a tengeren túli fesztiválmenetelésből csak minket került el 1998-1999 tájékán. (Nem mintha lett volna akkoriban valamire való nemzetközi filmfesztiválunk.) Ide a bökőt, hogy a komolyabb hangvételű animék kedvelői már mind látták a filmet. Mivel azonban a jó bornak is kell a cégér, most inkább azt a tábort szólítanám meg, akiknek az animékkel szemben ezért vagy azért fenntartásaik vannak, vagy egész egyszerűen még nem találtak elegendő motivációt belekóstolni a tortába. Mire számítsunk tehát, ha a Perfect Blue-ra váltunk jegyet?
Először is egy pofás kis alapsztorira (nyugati rút kiskacsa átiratok, kíméljenek), ami egy pályaelhagyó pop-idol leányka önértékelési válságával indít. A kérészéletű j-pop csapata éléről valószínűleg produceri döntésre (az igazságot szerintem szándékosan soha nem tudjuk meg) angolosan távozó Mima a filmiparba vágyik. Bár naív szíve visszahúzza a színpadra, de legbelül tudja (és producerei tudják helyette), hogy ha sikerül valahogy megtapadnia a filmes világban, talán kevesebb esélye van arra, hogy rekordsebességgel a feledés jótékony homályába merüljön.
A rajongók persze lázonganak, valaki még a fenyegetéstől sem riad vissza, de az egyébként is labilis állapotú lányt az egyikük viselkedése teljesen kiborítja. A titokzatos idegen a lány minden lépéséről tud, az életéről a nevében "Mima's room" címen blogot vezet (itt tartanám fontosnak megjegyezni, hogy a film gyártási munkálatai 1996-ben kezdődtek!), valamint Mima állítólagos gondolatai közlésével igyekszik nyomást gyakorolni a lányra. Mima sorsa egyre inkább összefonódik az idegennel, és lassan rá kell döbbennie, hogy halálos veszélyben van.
Király, mi? Ha első olvasásra nem győztem meg mindenkit, akkor higgyük el, hogy a lényeg még csak ezután jön. A Perfect Blue legalább annyira pszicho-thriller, mint amennyire hús-vér karakterekkel dolgozó dráma, mellesleg pedig Kon rendező úr későbbi munkáira jellemző, álmok mentén szőtt, szürrealista látásmódja is előkúszik belőle, csak hogy tudjuk hogy melyik hitközségbe tartozunk. A filmre egyébként már így tíz év távlatából is kultúrtörténeti foszíliaként tekinthetünk. Remek és reális pillanatképet ad ugyanis az információs forradalmat szervesen magába építő japán metropolisz-kultúráról a második évezred hajnalán, annak minden jótékony és káros mellékhatásával együtt.
Ha már a káros mellékhatásoknál tartunk, megemlítendő, hogy Kon első egész estés sikerfilmjét nálam tanultabb filmes körökben egyik eleme miatt mindenképpen ki szokás emelni. Az információs társadalom korának meg nem értett mellékterméke, a net-stalker-i allűrökkel felvértezett elborult elméjű rajongó, az arctalan "otaku" ugyanis a Perfect Blue-ban lépett ki először számítógép-szobája félhomályából a köpködő nyilvánosság elé, hogy a technikai fejlődés okozta kollektív paranoiából, mint aberrált emberrém váljon megtestesült valósággá.
Az otaku, aki talán azért váltott ki olyan eszetlen dühöt a társadalomból, mert a 1996-os internet-boom korában még fogalmunk se volt, hogy a virtuális világ miféle rombolást fog véghezvinni az emberi kapcsolatokban. E változással való megbékélés első jele a mozgókép világában egyébként a barátságos "nerd"-karakterek megjelenése (pl. IT Crowd - Anglia), nem is beszélve a nyugati szelek hozta, újkeletű geek-kultuszról (Napoleon Dynamite, Chuck, The Big Bang Theory)
Kon az a fajta szerző, akit pályája során mindvégig ugyanazok a témák foglalkoztatnak, főhőseiben sokszor ugyanolyan típusú jellemeket boncolgat. A csenevész kis Mima és rivaldafénnyel járó felelősség problémája később az egyik mesteri komplexitású drámájában, a Millenium Actress-ben kerül újra elő. A pszicho-thriller műfaji felütést felváltó szürrealista történetvezetés pedig később a rendező munkásságának fő csapásiránya lesz - ebbe illeszkedik a kétségkívül legkomplexebb műve, a 13 részes Paranoia Agent és idevág a tavalyelőtti Anifesten bemutatott, mára DVD kiadást itthon is megért Paprika is.
A legelső stíluskoktél azonban egyedi, megismételhetetlen, és számtalan rendezőre inspirálólag hatott az elmúlt évtizedben. A műfajkoktélok és a nyomasztóbb filmek kedvelői lennének a célközönség - no meg mindenki más, aki fogékonynak tartja magát egy kicsit másra is így a nyár kellős közepén. Az Odeon - ezért az élményért - mindenképpen megér egy zarándoklatot.
|
Perfect Blue színes feliratos japán animációs film, 81 perc, 1997 Rendező: Satoshi Kon Forgatókönyvíró: Sadayuki Murai Zeneszerző: Masahiro Ikumi Operatőr: Hisao Shirai Producer: Haruyo Kanesaku, Yutaka Maseba Vágó: Harutoshi Ogata Szereplők: Junko Iwao (Mima Kirigoe hangja) Rica Matsumoto (Rumi hangja) Shinpachi Tsuji (Tadokoro hangja) Masaaki Őkura Steven Jay Blum |
