SG.hu
Wolfenstein II: The New Colossus
Kiadó: Bethesda Softworks
Fejlesztő: MachineGames
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 770 vagy ATI Radeon R9 290 grafikus kártya, 8 GB RAM, 55 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-4770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-9370 processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 470 grafikus kártya, 16 GB RAM, 55 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Wolfenstein: The New Order, Doom
Kategória: FPS
Tovább folytatódik William "B.J." Blazkowicz őrült kalandja az alternatív történelem fiktív náci megszállóival, akik ezúttal már teljesen uralmuk alá hajtották Amerikát. De egy maroknyi ellenálló nem fér a bőrébe, és hősünk oldalán megpróbálkozik a lehetetlennel. Játéktesztünkből kiderítheted, hogy miként sikerült a Wolfenstein II: The New Colossus!
1981-ben indult pályafutása óta a Wolfenstein-sorozat óriási utat járt be. A franchise ráadásul nemcsak technológiai oldalról esett át hatalmas fejlődésen, hanem a koncepció terén is drasztikus változások érték, elég csak a korai időszak oldalnézetes megoldását követő Wolfenstein 3D-re gondolni, majd az erősen multiplayer-orientált Return to Castle Wolfensteinre, vagy arra, hogy a 2014-es Wolfenstein: The New Orderrel ismét milyen új megközelítéssel élhettük át Blazkowicz ellenállását.
A kifejezetten a Wolfenstein-játékokhoz megalapított svéd MachineGames stúdiója ezzel az epizóddal ugyanis egészen új szintre emelte a korábban megismert sajátosságokat, ezáltal megőrizte az intenzív FPS-akciók élményét. Meghagyták az okkult vonalat, azonban bátran mertek sci-fi-hatásokkal kísérletezni, illetve maximális hagyománytisztelet mellett kibővíteni az ismert határokat. A pozitív fogadtatás nem is váratott magára, így gyorsan el is készült egy mellékszál, most pedig itt a folytatás, ami túlzás nélkül még egy nagy lapáttal rátesz a The New Order merész megoldásaira. Lássuk is rögtön, hogy miért!
A Wolfenstein II: The New Colossus összességében ugyanazon az úton jár, mint közvetlen két elődje, vagyis kaptunk egy történetorientált, intenzív akciókat felvonultató FPS-t, melyben William "B.J." Blazkowicz egy új oldalát ismerhetjük meg úgy, hogy közben a nácik által megnyert második világháború fikciója is egy újabb szintre kerül. Maga a játék egy szörnyű rémálommal indul, melyben betekintést kapunk hősünk soha nem feszegetett, de mindig nehéznek hitt gyermekkorába, amit egy kegyetlen, embernek nehezen nevezhető édesapa tett számára igencsak kellemetlenné.
Ez a kis mellékszál a későbbiekben a sztori szempontjából még nagyon fontos lesz, azonban mielőtt együtt tudnánk érezni a kis Williammel, az álom véget ér, és felébredünk a kevésbé kellemes jelenben. 1961-et írunk, és mint csakhamar kiderül, a náci Németország a háborút követően teljes egészében bekebelezte az Egyesült Államokat, azonban Blazkowicz és az ellenállás folyamatosan igyekszik borsot törni az orruk alá. Hősünk egy ilyen bevetésen szerezett sérüléséből lábadozik éppen egy kerekesszékben ücsörögve, amikor ráeszmél, hogy a németek megtalálták a szabadságharcosok egyik titkos bunkerjét, így nem tehetünk mást, mint hogy gyorsan átvesszük hősünk felett az irányítást, és a kerekesszékkel együtt megkezdjük a nagy hajszát.
Messze persze nem jutunk, aminek hála csakhamar megismerkedünk a nácik véreskezű vezérével, Engel kisasszonnyal, aki egy rögtönzött kivégzőosztag elé állít minket és barátainkat, de szerencsére sikerül meglépnünk, sőt mi több, egy speciális robotpáncél segítségével újra járóképessé válunk. Azonnal elutazunk egykori szülővárosunkba, ahol hazai terepen kell összemérni erőnket Frau Engellel, és kevésbé szeretett édesapánkkal.
A Wolfenstein II: The New Colossus sztorija röviden és tömören nagyszerűre sikerült, a sorozat eddigi talán legjobb és legszerteágazóbb cselekményét kapjuk meg most, ami annak köszönhető, hogy a MachineGames munkatársai már-már öniróniába hajló módon, de mindenképpen nagy merészséggel mertek hozzányúlni ehhez a hihetetlenül izgalmas koncepcióhoz. Mai fejjel ugyanis elképzelhetetlen, hogy mi történt volna, ha a németek valóban lerohanják Amerikát, de ahogyan itt ábrázolják nekünk a fejlesztők, az egyszerűen zseniális, de ami még fontosabb: végletekig kidolgozott.
A legutolsó propagandaplakáttól kezdve a lakosság viselkedésén át a német katonák, tisztek és sci-fibe hajló egységek megjelenéséig bezárólag valóban olyan érzésünk támad, mintha ez az egész nemcsak fikció lenne, hanem a valóság, mert ennyi apróságot, ennyi őrültséget már-már lehetetlenség kitalálni. A MachineGamesnek azonban sikerült, és ezzel egy olyan hangulatot teremtettek az alkotásban, ami egyszerre lett nyomasztó és szerethető is. Ez, valamint a fordulatokkal teli történet – nem vicc, legalább kétszer biztosan leesik majd az állunk – egy olyan alapot biztosít a Wolfenstein II: The New Colossusnak, ami odaszegez minket a képernyő elé a 10-15 órás kampány során, és elfeledteti velünk, hogy konkrétan a játékmenet annyit változott, mint a McDonald’s hamburgere az elmúlt években: kis túlzással semmit sem.
Ennek megfelelően a játékban még mindig az lesz a dolgunk, hogy a sztorit előremozdító két átvezető között intenzív küzdelmekbe bonyolódunk a náci katonákkal, de minél előrébb haladunk a kellemesen vaskosra sikerült kampányban, annál keményebb ellenfelek várnak ránk, így lassacskán eljutunk majd a brutális robotszerű lényekig, miközben persze a bossharcokból sem lesz hiány. Akárcsak a korábbi részekben, most is főként korabeli fegyvereket foghatunk kézbe: pisztolyt, sörétest, géppuskát, aknavetőt és lángszórót, de mivel a második világégés óta eltelt néhány év, a nácik pedig elképesztő technológiai újításokat vezettek be, ezért természetesen minden egyes darabot valamilyen különleges extrával szereltek fel, sőt mi több, ezeket még fejleszthetjük is.
Robbanó golyók, távcsövek, extra muníció, lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere, sőt mi több, természetesen a két fegyverrel való darálás is megmaradt, aminek néhány pályán igencsak nagy hasznát vesszük majd. Persze az őrült harcok mellett itt azért nagy szerepet kap a fedezékhasználat is, de érdemes megjegyezni, hogy életerőnknek csak egy bizonyos része töltődik vissza automatikusan, a többit a szokásos egészségügyi csomagok felszedésével tudjuk regenerálni, ami mellett persze a páncélzat sem maradt ki a játékból, amit ugyanúgy túltölthetünk, mint korábban. Nagy tűzharcok előtt ez is óriási segítség lehet!
Bár a fejlesztők egy kicsit talán jobban is hangsúlyozhatták volna, de azért így is lehetőségünk lesz a Wolfenstein II: The New Colossusban arra, hogy kihasználjuk páncélunk extráit, hiszen papíron mégis szuperkatonák vagyunk. Persze ezt nem igazán érezzük majd, de azért választhatunk a páncél három extra képessége közül, ezáltal gombnyomásra emeletnyi magasságba kerülhetünk, falakat rombolhatunk, vagy apró repedéseken és nyílásokon préselhetjük át magunkat. Hogy melyik mellett döntünk, az a játékmenet szempontjából lényegtelen, az újrajátszhatóság miatt azonban nem, hiszen képességünkkel olyan helyekre juthatunk, illetve olyan extrákat oldhatunk fel, melyek tulajdonságonként változnak.
Üde színfolt a játékban, hogy a főbb küldetések között az ellenállók főhadiszállásán, konkrétan egy tengeralattjárón játszadozhatunk, ahol annyi extra tartalom vár ránk, hogy az egészen meglepő. A bázis bejárása mellett ismerkedhetünk az ellenállókkal, mulatozhatunk velük, sőt kisebb küldetéseket is végezhetünk nekik, de itt találjuk az Über Kommandant-feladatokat is, a legnagyobb különlegesség azonban a Vaultban található, aminek tartalmát inkább fedje jótékony homály a kipróbálásig.
Grafika:
A Wolfenstein II: The New Colossus ugyanazt a nagyszerű képességekkel bíró id Tech 6 grafikus motort használja, melynek teljesítményét – legalábbis, ami a megjelenést illeti – már a Doom esetében is méltattunk, és ha szabad ilyet mondani, a MachineGames munkatársai most még többet kihoztak belőle. A játék egészen csodálatos látványt nyújt bárhol is járunk, sőt a fejlesztők gondoskodtak róla, hogy változatos prezentációban legyen részünk, így minden helyszín más és más érzetet kelt, de egytől egyig magával ragadó a látvány és a hangulat egyaránt. Ez persze észre is vehető az optimalizáláson, hiszen az új Wolfenstein esetében hardver legyen a talpán, amelyik képes akadozások nélkül a legjobb beállításokkal futtatni a végeredményt.
Kezelőfelület, irányíthatóság: A játék a korábbi epizódok és az FPS-ek általános kliséit állítja a középpontba a kezelőfelület és az irányítás szempontjából, ezáltal könnyed kamerakezelés, átláthatóság és a szokásos egyszerűség vár ránk még az olyan újdonságok esetében is, mint az automatikus fedezékhasználat.
Játszhatóság: A Wolfenstein II: The New Colossusból a többjátékos módot szerencsére kihagyták a készítők, hiányát egy pillanatig sem érezzük, aminek az oka leginkább az, hogy a kampányból kényelmesebb tempó mellett simán ki lehet hozni a 10-15 órát, és akkor még bele sem kóstoltunk a mellékes teendőkbe, melyekkel további 5 órát legalább kisajtolhatunk Blazkowicz legújabb kalandjából.
Intelligencia, nehézség:
Persze van azért negatívum is, amiért húzhatjuk a szánkat a játék kapcsán. Bár az ellenfelek mesterséges intelligenciája nem lett rossz, ellenben a nehézség szintje elég hullámzóra sikeredett. Néhány esetben például úgy haladunk át a pályákon, mint forró kés a vajon, máskor pedig egyetlen folyosó elfoglalását legalább tízszer kell megpróbálnunk, mert olyan sok ellenfelet zúdít a nyakunkba a játék. Emiatt gyakran érezhetjük magunkat felháborodottnak, méghozzá teljesen jogosan.
Hangok, zene: A hangok és a zenék tekintetében az új Wolfenstein hozza a kötelezőt, ezáltal a dallamok nagyszerűen illeszkednek az akciókhoz és az amerikai hangulathoz, az effektek pedig – főként a fegyverek esetében – kellemesen erőteljes hatással bírnak a küzdelmek során.
Összegzés: Bár nem reformálja meg az FPS-műfajt, és nem hoz szinte semmi újdonságot, a Wolfenstein II: The New Colossus mégis olyan hangulattal és élményekkel kecsegtet a stílus kedvelőinek, hogy túlzás nélkül a sorozat eddigi legerősebb tagjának tekinthetjük. A zseniális történet mellett a játék minden eddiginél erősebb a hangulatkeltés szempontjából, de az akciók megjelenítése is példátlanra sikerült, magyarul tehát pontosan azt kaptuk, amit vártunk tőle. Mert bár stílusújítás nem lett belőle, de nagyon ügyesen hozza a kötelezőt!
Fejlesztő: MachineGames
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 770 vagy ATI Radeon R9 290 grafikus kártya, 8 GB RAM, 55 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-4770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-9370 processzor, Nvidia GeForce GTX 1060 vagy ATI Radeon RX 470 grafikus kártya, 16 GB RAM, 55 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Wolfenstein: The New Order, Doom
Kategória: FPS
Tovább folytatódik William "B.J." Blazkowicz őrült kalandja az alternatív történelem fiktív náci megszállóival, akik ezúttal már teljesen uralmuk alá hajtották Amerikát. De egy maroknyi ellenálló nem fér a bőrébe, és hősünk oldalán megpróbálkozik a lehetetlennel. Játéktesztünkből kiderítheted, hogy miként sikerült a Wolfenstein II: The New Colossus!
1981-ben indult pályafutása óta a Wolfenstein-sorozat óriási utat járt be. A franchise ráadásul nemcsak technológiai oldalról esett át hatalmas fejlődésen, hanem a koncepció terén is drasztikus változások érték, elég csak a korai időszak oldalnézetes megoldását követő Wolfenstein 3D-re gondolni, majd az erősen multiplayer-orientált Return to Castle Wolfensteinre, vagy arra, hogy a 2014-es Wolfenstein: The New Orderrel ismét milyen új megközelítéssel élhettük át Blazkowicz ellenállását.
A kifejezetten a Wolfenstein-játékokhoz megalapított svéd MachineGames stúdiója ezzel az epizóddal ugyanis egészen új szintre emelte a korábban megismert sajátosságokat, ezáltal megőrizte az intenzív FPS-akciók élményét. Meghagyták az okkult vonalat, azonban bátran mertek sci-fi-hatásokkal kísérletezni, illetve maximális hagyománytisztelet mellett kibővíteni az ismert határokat. A pozitív fogadtatás nem is váratott magára, így gyorsan el is készült egy mellékszál, most pedig itt a folytatás, ami túlzás nélkül még egy nagy lapáttal rátesz a The New Order merész megoldásaira. Lássuk is rögtön, hogy miért!
A Wolfenstein II: The New Colossus összességében ugyanazon az úton jár, mint közvetlen két elődje, vagyis kaptunk egy történetorientált, intenzív akciókat felvonultató FPS-t, melyben William "B.J." Blazkowicz egy új oldalát ismerhetjük meg úgy, hogy közben a nácik által megnyert második világháború fikciója is egy újabb szintre kerül. Maga a játék egy szörnyű rémálommal indul, melyben betekintést kapunk hősünk soha nem feszegetett, de mindig nehéznek hitt gyermekkorába, amit egy kegyetlen, embernek nehezen nevezhető édesapa tett számára igencsak kellemetlenné.
Ez a kis mellékszál a későbbiekben a sztori szempontjából még nagyon fontos lesz, azonban mielőtt együtt tudnánk érezni a kis Williammel, az álom véget ér, és felébredünk a kevésbé kellemes jelenben. 1961-et írunk, és mint csakhamar kiderül, a náci Németország a háborút követően teljes egészében bekebelezte az Egyesült Államokat, azonban Blazkowicz és az ellenállás folyamatosan igyekszik borsot törni az orruk alá. Hősünk egy ilyen bevetésen szerezett sérüléséből lábadozik éppen egy kerekesszékben ücsörögve, amikor ráeszmél, hogy a németek megtalálták a szabadságharcosok egyik titkos bunkerjét, így nem tehetünk mást, mint hogy gyorsan átvesszük hősünk felett az irányítást, és a kerekesszékkel együtt megkezdjük a nagy hajszát.
Messze persze nem jutunk, aminek hála csakhamar megismerkedünk a nácik véreskezű vezérével, Engel kisasszonnyal, aki egy rögtönzött kivégzőosztag elé állít minket és barátainkat, de szerencsére sikerül meglépnünk, sőt mi több, egy speciális robotpáncél segítségével újra járóképessé válunk. Azonnal elutazunk egykori szülővárosunkba, ahol hazai terepen kell összemérni erőnket Frau Engellel, és kevésbé szeretett édesapánkkal.
A Wolfenstein II: The New Colossus sztorija röviden és tömören nagyszerűre sikerült, a sorozat eddigi talán legjobb és legszerteágazóbb cselekményét kapjuk meg most, ami annak köszönhető, hogy a MachineGames munkatársai már-már öniróniába hajló módon, de mindenképpen nagy merészséggel mertek hozzányúlni ehhez a hihetetlenül izgalmas koncepcióhoz. Mai fejjel ugyanis elképzelhetetlen, hogy mi történt volna, ha a németek valóban lerohanják Amerikát, de ahogyan itt ábrázolják nekünk a fejlesztők, az egyszerűen zseniális, de ami még fontosabb: végletekig kidolgozott.
A legutolsó propagandaplakáttól kezdve a lakosság viselkedésén át a német katonák, tisztek és sci-fibe hajló egységek megjelenéséig bezárólag valóban olyan érzésünk támad, mintha ez az egész nemcsak fikció lenne, hanem a valóság, mert ennyi apróságot, ennyi őrültséget már-már lehetetlenség kitalálni. A MachineGamesnek azonban sikerült, és ezzel egy olyan hangulatot teremtettek az alkotásban, ami egyszerre lett nyomasztó és szerethető is. Ez, valamint a fordulatokkal teli történet – nem vicc, legalább kétszer biztosan leesik majd az állunk – egy olyan alapot biztosít a Wolfenstein II: The New Colossusnak, ami odaszegez minket a képernyő elé a 10-15 órás kampány során, és elfeledteti velünk, hogy konkrétan a játékmenet annyit változott, mint a McDonald’s hamburgere az elmúlt években: kis túlzással semmit sem.
Ennek megfelelően a játékban még mindig az lesz a dolgunk, hogy a sztorit előremozdító két átvezető között intenzív küzdelmekbe bonyolódunk a náci katonákkal, de minél előrébb haladunk a kellemesen vaskosra sikerült kampányban, annál keményebb ellenfelek várnak ránk, így lassacskán eljutunk majd a brutális robotszerű lényekig, miközben persze a bossharcokból sem lesz hiány. Akárcsak a korábbi részekben, most is főként korabeli fegyvereket foghatunk kézbe: pisztolyt, sörétest, géppuskát, aknavetőt és lángszórót, de mivel a második világégés óta eltelt néhány év, a nácik pedig elképesztő technológiai újításokat vezettek be, ezért természetesen minden egyes darabot valamilyen különleges extrával szereltek fel, sőt mi több, ezeket még fejleszthetjük is.
Robbanó golyók, távcsövek, extra muníció, lesz itt minden, mi szem-szájnak ingere, sőt mi több, természetesen a két fegyverrel való darálás is megmaradt, aminek néhány pályán igencsak nagy hasznát vesszük majd. Persze az őrült harcok mellett itt azért nagy szerepet kap a fedezékhasználat is, de érdemes megjegyezni, hogy életerőnknek csak egy bizonyos része töltődik vissza automatikusan, a többit a szokásos egészségügyi csomagok felszedésével tudjuk regenerálni, ami mellett persze a páncélzat sem maradt ki a játékból, amit ugyanúgy túltölthetünk, mint korábban. Nagy tűzharcok előtt ez is óriási segítség lehet!
Bár a fejlesztők egy kicsit talán jobban is hangsúlyozhatták volna, de azért így is lehetőségünk lesz a Wolfenstein II: The New Colossusban arra, hogy kihasználjuk páncélunk extráit, hiszen papíron mégis szuperkatonák vagyunk. Persze ezt nem igazán érezzük majd, de azért választhatunk a páncél három extra képessége közül, ezáltal gombnyomásra emeletnyi magasságba kerülhetünk, falakat rombolhatunk, vagy apró repedéseken és nyílásokon préselhetjük át magunkat. Hogy melyik mellett döntünk, az a játékmenet szempontjából lényegtelen, az újrajátszhatóság miatt azonban nem, hiszen képességünkkel olyan helyekre juthatunk, illetve olyan extrákat oldhatunk fel, melyek tulajdonságonként változnak.
Üde színfolt a játékban, hogy a főbb küldetések között az ellenállók főhadiszállásán, konkrétan egy tengeralattjárón játszadozhatunk, ahol annyi extra tartalom vár ránk, hogy az egészen meglepő. A bázis bejárása mellett ismerkedhetünk az ellenállókkal, mulatozhatunk velük, sőt kisebb küldetéseket is végezhetünk nekik, de itt találjuk az Über Kommandant-feladatokat is, a legnagyobb különlegesség azonban a Vaultban található, aminek tartalmát inkább fedje jótékony homály a kipróbálásig.
Grafika:
A Wolfenstein II: The New Colossus ugyanazt a nagyszerű képességekkel bíró id Tech 6 grafikus motort használja, melynek teljesítményét – legalábbis, ami a megjelenést illeti – már a Doom esetében is méltattunk, és ha szabad ilyet mondani, a MachineGames munkatársai most még többet kihoztak belőle. A játék egészen csodálatos látványt nyújt bárhol is járunk, sőt a fejlesztők gondoskodtak róla, hogy változatos prezentációban legyen részünk, így minden helyszín más és más érzetet kelt, de egytől egyig magával ragadó a látvány és a hangulat egyaránt. Ez persze észre is vehető az optimalizáláson, hiszen az új Wolfenstein esetében hardver legyen a talpán, amelyik képes akadozások nélkül a legjobb beállításokkal futtatni a végeredményt.Kezelőfelület, irányíthatóság:
A játék a korábbi epizódok és az FPS-ek általános kliséit állítja a középpontba a kezelőfelület és az irányítás szempontjából, ezáltal könnyed kamerakezelés, átláthatóság és a szokásos egyszerűség vár ránk még az olyan újdonságok esetében is, mint az automatikus fedezékhasználat.Játszhatóság:
A Wolfenstein II: The New Colossusból a többjátékos módot szerencsére kihagyták a készítők, hiányát egy pillanatig sem érezzük, aminek az oka leginkább az, hogy a kampányból kényelmesebb tempó mellett simán ki lehet hozni a 10-15 órát, és akkor még bele sem kóstoltunk a mellékes teendőkbe, melyekkel további 5 órát legalább kisajtolhatunk Blazkowicz legújabb kalandjából.Intelligencia, nehézség:
Persze van azért negatívum is, amiért húzhatjuk a szánkat a játék kapcsán. Bár az ellenfelek mesterséges intelligenciája nem lett rossz, ellenben a nehézség szintje elég hullámzóra sikeredett. Néhány esetben például úgy haladunk át a pályákon, mint forró kés a vajon, máskor pedig egyetlen folyosó elfoglalását legalább tízszer kell megpróbálnunk, mert olyan sok ellenfelet zúdít a nyakunkba a játék. Emiatt gyakran érezhetjük magunkat felháborodottnak, méghozzá teljesen jogosan.Hangok, zene:
A hangok és a zenék tekintetében az új Wolfenstein hozza a kötelezőt, ezáltal a dallamok nagyszerűen illeszkednek az akciókhoz és az amerikai hangulathoz, az effektek pedig – főként a fegyverek esetében – kellemesen erőteljes hatással bírnak a küzdelmek során.Összegzés:
Bár nem reformálja meg az FPS-műfajt, és nem hoz szinte semmi újdonságot, a Wolfenstein II: The New Colossus mégis olyan hangulattal és élményekkel kecsegtet a stílus kedvelőinek, hogy túlzás nélkül a sorozat eddigi legerősebb tagjának tekinthetjük. A zseniális történet mellett a játék minden eddiginél erősebb a hangulatkeltés szempontjából, de az akciók megjelenítése is példátlanra sikerült, magyarul tehát pontosan azt kaptuk, amit vártunk tőle. Mert bár stílusújítás nem lett belőle, de nagyon ügyesen hozza a kötelezőt!