Kiadó: LucasArts

Minimum Követelmény: P200, 32MB RAM, 4MB-os 3D gyorsító, Win95/98
Hasonló játékok: Tomb Raider
Kategória: Kaland/Akció
Forrás: The Adrenaline Vault


Murphy 403-as törvénye a következőt mondja ki: "Azok a számítógépes játékok, melyek egy filmen alapulnak, és főhősüket eredetileg a filmre találták ki, egyetlen sorsa ítéltettek - bukásra."

Az Indiana Jones and the Infernal Machine, a Lucasarts legújabb olyan játéka, melyben ismét a kalandor régészprofesszort láthatjuk főhősként. Bár az Infernal Machine egy egyedi alkotás, számos játék előzte meg, melynek szintén Dr. Jones volt a főhőse. Az elveszett frigyláda fosztogatói óta lelkes Indy rajongó vagyok, és egészen az Infernal Machine-ig meg voltam elégedve számítógépes interpretációival. A kedvencem azt hiszem az akció verzió volt. Persze elég silánynak és egyszerűnek tűnik a mai érmezabáló játékgépek mellett, de szerettem az ostorcsattogtatással, bányakocsizással és kígyóöléssel tarkított akciót.

Indy első számítógépes megjelenései, a The Graphic Adventure és a The Last Crusade, mérföldkőnek számított a Commodore 64 és a tejfelesszájú PC piac számára. Sajnos ezután rosszra fordultak a dolgok. A Desktop Adventures elég bugyuta volt, és semmi játékélményt nem nyújtott. S végül eljutottunk az Infernal Machine-hez. Szerencsére azért kijelenthetem, hogy jobb, mint a Desktop Adventures, de sajnos ennél messzebb nem mehetek.

     
Ezúttal Indy ismerős terepen járhat. Úgy tűnik, hogy szovjet tudósok egy csoportja felfedezte Babilon elveszett városát, és vele együtt valószínűleg a kereszténység múltjának és erejének titkait. 1947-et írunk, Hitlert legyőzték, és Indy személyes háborúja a nácikkal egy időre véget ér. A kaland során lehetőséged lesz különböző helyszínekre utazni, többek között barlangokba, sírkamrákba és ősi történelmi helyekre. A valóságos helyszínek és rájuk tett hivatkozás nagyon tetszett. Sajnos a helyszínek több szempontból is ősiek. A játékot 16 szintre, plusz egy gyakorló és egy bónusz szintre osztották. Szinte az összes helyszín kísértetiesen ismerős. Valójában az Infernal Machine annyira a Tomb Raider kettőre emlékeztetett, hogy nem tudtam attól a gondolattól megszabadulni, hogy a fejlesztők akkor készítették a programot, miközben a Tomb Raider II-vel játszottak.

     
Az Infernal Machine játékmenete szintén öreges és megfáradt, főként azért mert a helyszínek túlontúl hasonlítanak a Core Design játékára. Rendben, vannak persze újítások is, és olyan jelenetek is vannak, ahol lenghetünk az ostorunkon, és járműveket is használhatunk. Azonban ha félretesszük ezeket a lényegtelen, apró újításokat, akkor ami marad, olyan mint az a keksz, aminek lejárt a szavatossága. Ennek oka a fejtörők szegényes átültetésében keresendők. A legtöbb csak azt igényli, hogy fel s alá rohangáljunk Indyvel, és olyan helyekre térjünk vissza, ahol már voltunk. Lehet hogy ezt azért csinálták, hogy a kaland nagyobbnak látszódjon, mint amekkora, de ettől függetlenül a hatás amit ezzel elérnek az unalom és a hányinger.

     
Mivel a kezelőfelületet valószínűleg csak a fejlesztők szerették, a játék végigjátszásához nagy türelem kell. Az akciót egy fáradtságos mászás és ugrás rendszer átkozza, melyet akár pusztán billentyűzettel is irányíthatnánk. Az egér támogatottsága korlátolt és szegényes módon építették be a játékba. A billentyűzetes irányítás pedig ügyetlen, nehézkes és pontatlan. Az irányítás pontosan ugyanazokat a hibákat tartalmazza, mint a többi külső nézetű kaland, ami tovább erősíti azt a konklúziót, hogy az Infernal Machine egy gyenge másolat. A kőtömbök tologatása, hogy megtaláljunk titkos átjárókat, a fejtörők 30 százalékát teszik ki, az ugrás gyakran túlzott pontosságot igényel, és az ostoros lengés túlságosan függ a pontos pozicionálástól.

     
Grafikai szempontból Indy világa szépnek mondható. A színek jók, és a textúrákat is megfelelően pozícionálták. Kár hogy ezt nem lehet a szereplőkről is elmondani. A karakter-animációk meglehetősen gyengék, még a korábbi játékokhoz hasonlítva is. Ez Indy-re is vonatkozik, aki cseppet sem hasonlít Harrison Fordra. Az ellenfelek valószínűleg az alacsony polygon-szám miatt elég kockásak, így nem igazán tudnak félelmet vagy izgalmat kelteni az emberben. Személyiségük hiánya miatt nem hogy érdekes, hanem zavaró volt velük törődni.

     
Az Infernal Machine legnagyobb hibája, hogy nem adja vissza a legenda igazi hangulatát. Persze vannak ilyen apróságok. Például Indy a megszokott módon elveszíti kalapját, és a hangok is jók. Azonban a játék közben egyszer sem éreztem késztetést arra, hogy tovább játsszak. Lényegében a Lucasarts semmi olyat nem produkál, amit más már ne nyújtott volna ezelőtt. Ennek a programnak kellett volna ebben a telített műfajban az etalonná válnia, ehelyett pár fokkal a középszerű alatt végezte. És még azt hittük, hogy az igazi sírrabló majd mindent újraértékel.

     

Grafika:A Lucasarts minden dicséretet megérdemel, mivel a végletekig feszítette saját technológiáját. A Jedi Knight felújított engine-jét használó Infernal Machine sok szempontból jól néz ki. De persze, mint minden két évnél idősebb kódolásnál, itt is meglátszanak az idő jelei. A legtöbb szintre azonban mégis jó ránézni, mivel a textúrák jól illeszkednek, és a helyszínek színesek és érdekesek. Továbbá az engine még gyengébb hardveren is elég jól fut, és sok 3D-s kártyát támogat. Azonban a karakterek, szörnyek egyszerűek és kockásak. A legtöbb mechanikus szörny hatalmas pacákra hasonlít, és az emberek sem sokkal jobbak. A szintek tervezése szinte teljesen megegyezik a Tomb Raider sorozatéval, és bár azt szerettem 1997-ben, három verzió végigjátszása után kezd elegem lenni ezekből a Lego sírkamrákból.

Kezelőfelület:Nincs sok minden, amit szeretni lehet az Infernal Machine kezelőrendszerében. Az alap beállítások szörnyűek és az alap opciók látszólag az Eidos-tól lennének lemásolva. Semmit sem könnyű végrehajtani ezzel a kezelőfelülettel. Tetszett, hogy lehetőségem van venni vagy eladni a tárgylistából, de a menürendszere ennek nehezen használható. Tűéles irányítás kell a legtöbb ugráshoz és nincs hibázási lehetőség akkor sem, amikor megpróbálunk egy ostor-lengést. A dokumentáció korlátozott és nincs leírva, hogyan lehet helyesen az ostoron lengeni, vagy hogy információt kapjunk a pályákról vagy az ellenségekről. Mint a legtöbb ilyen stílusú kalandjáték, ez az Indy verzió is elszenvedi lomha mozgási lehetőség hátrányait, az automata lövést és a hibás kamera beállításokat. Rengeteg dolog van itt, ami kényelmetlen. Ez a kezelőfelület tele van problémákkal és fejlesztési hiányosságokkal.

Játékmenet:Ha játszottal már bármely Eidos harmadik személyű játékkal, mint a Tomb Raider is, akkor játszottal az Infernal Machine-al is. Igazából semmi olyan nincs itt, amelyet ne láthattunk volna már más játékokban. Vannak brilliáns pillanatok, mint a bányászkocsis száguldás, de ezek az élmények nagyon kevesek és az egész Indiana Jones alaphangulat hiányzik. Elveszve a rengeteg ugrás és mászás, majd mászás és ugrásban - a néha előforduló ostorlengéssel - van némi összetartás a pályák és a történet között. Míg érdekes az eleje és a vége, a történet félredob egy jó adag kalandot. Nem tetszett még a sok logikátlan fejtörő, amely jobban a véletlenszerűségre koncentrálódott ahelyett, hogy logikusabb és következetesebb lett volna.

Hangeffektek:Mint a legtöbb LucasArts játékban, a hanghatások fantasztikusak és jól elhelyezettek. A beszéd, bár korlátozott, jó és tisztán előadott más hang vagy zene megszakítása nélkül. Az ellenség effektjei ernyedtek minden térkép bizonyos részein, mint a kígyók sziszegése és csörgése, de jól kódoltak és kellemes hangot kölcsönöznek a játéknak. Bőséges effektbankot használhattak, amely sokféleséget adott az Infernal Machine-nak, bár van pár ismétlődés.

Zene:A kedvenc John Williams zeném az Indiana Jones filmekből való. Van pár CD-m, amely tartalmaz számokat mind a három színházi előadásból. Szomorú, hogy míg az ismerős zene lett mellékelve a játékhoz, hiányzik belőle a különlegesség, amely annyira jellemző. Ne érts félre, úgy gondolom, hogy a zene kellemes és tetszettek az új számok, de egészében úgy érzem, hogy a zenének jóval nagyobb szerepet adhattak volna. Ehelyett úgy érzem, magára hagyták és olyan keveset csináltak belőle, amilyet csak lehetett, remélve azt, hogy csak simán adják a témáját és pár más zenét, és kész.

Intelligencia és Nehézség:Az Infernal Machine megfelelő számú ellenséget sorakoztat fel, melyek kiegyensúlyozottak nehézség tekintetében a legtöbb játékos számára. Szép számú ellenséggel fogsz találkozni, és a legtöbbször olyan okosak, mint egy doboz kavics. A szovjet katonák, robotok, pókfélék és más lények egyetlen intelligenciát birtokolnak - az egyenes támadást. Semmi dinamikus nincs a harcban, és gyakran már bosszankodtam, mikor elkezdődött. Van egy kevés érdekes találkozás pár jól sikerült ellenféllel, és pár főnök a végén bizonyos fokig jól néz ki, de nem elég vicces vagy érdekes ahhoz, hogy érdemes legyen küzdeni vele. Egyszerűen az MI sok kívánnivalót hagy maga után.

Összegzés:Alaposan csalódtam az Indiana Jones and the Infernal Machine-ban. Míg nem találtam benne technikai bajt, kompatibilitási problémát vagy hibát semmilyen téren, találtam jó okot a vele való játszásra. Elég sok "én is" játék van már a piacon, igazán nem kell még egy. Nem méltó a névrokonához, valamint gyenge szerkezetű pályák és MI jellemzi. Ezen kívül ennek van a legrosszabb kezelőfelülete ebben a stílusban. Az Infernal Machine-al a LucasArts hátrahagyta a játékosokat a sivatagban vándorolni és az elveszett kalandot keresni.