Kiadó: Nordic Games
Fejlesztő: The Farm 51
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo 2 GHz-es vagy AMD Athlon 64 X2 processzor, 2 GB RAM, Nvidia GeForce 8600 vagy ATI Radeon HD 2600XT grafikus kártya, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Quad Core 2,4 GHz-es processzor, 3 GB RAM, Nvidia GeForce 9800 GTX vagy ATI Radeon HD 4850 grafikus kártya, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Painkiller-sorozat, Bulletstorm
Kategória:FPS

A kétezres évek elejére a játékipart teljes egészében ellepték azok az FPS-játékok, amelyek a valamikori lecsupaszított lövöldözés helyett kiemelten nagy teret engedtek a történetnek, a szerepjátékos elemeknek, valamint olyan stílusidegen momentumoknak, amelyeket korábban el sem tudtunk tolna képzelni a műfajon belül. Kiemelkedően jeles képviselője volt akkoriban a koncepciójával és történelmi hűségével hódító Medal of Honor-, illetve Call of Duty-sorozat, a történetet és az ügyességi elemeket előtérbe helyező első Half-Life epizód, valamint a szerepjátékos éllel felvértezett Deus Ex. Ezzel szemben azonban szinte nyomtalanul eltűntek a Doom, a Wolfenstein vagy éppen a Quake örökségét hirdető FPS-ek.


Aki megbarátkozott az új vonulattal, az minden kétséget kizáróan kellemes emlékeket ápol abból az időszakból, hiszen igazi reformációnak lehettek szemtanúi a játékosok, de a konzervatív rajongók mégis időről időre visszasírták a régi trendeket. Nagyjából ebben az időben jelent meg a színtéren – akkor még független fejlesztőcsapatként – a lengyel People Can Fly, akik a közép-európai kreativitásról tanúbizonyságot téve nem törődtek a nyugati divattal, csupán szerettek volna a régi kedvenceik alapján elkészíteni egy minden téren klasszikus lövöldözős játékot. Ebből lett végül 2004 tavaszán a Painkiller, amiben végre nem kellett a történeten agyalni, nem kellett azon fáradozni, hogy mellékküldetések segítségével újabb lehetőségeket oldjunk fel magunknak és magasabb szintre lépjünk, elég volt csak felkapni egy fegyvert, majd likvidálni a százával ránk rontó ellenfeleket.

A régi recept meglepő módon 2004-ben ismét működött, ami elsősorban a jó időzítésnek, illetve annak volt köszönhető, hogy a People Can Fly igencsak kellemes hangulattal ruházta fel a végeredményt. A játékhoz még abban az évben megjelent a Battle Out of Hell kiegészítő, amivel még megbarátkozott a legtöbb rajongó, majd a Painkiller név szépen lassan öniróniává vált, köszönhetően annak, hogy a jogok tulajdonosa különféle szedett-vedett garázscsapatokat bízott meg az újabb és újabb önállóan futtatható kiegészítők fejlesztésével.


Néhány hónappal ezelőtt aztán megtört a jég, a DreamCatcher Interactive több éves próbálkozás után ugyanis végre átengedte a jogokat a Nordic Games csapatának, akik először úgy tűnt, hogy semmit sem kívánnak módosítani a korábbi szokásokon – elég csak a Recurring Evil mellékszálra gondolni –, de aztán újrarendezték soraikat, és ismét egy lengyel fejlesztőcsapat, a többek között a NecroVisioN révén megismert The Team 51 kapta meg a lehetőséget a bizonyításra. Habár az első Painkiller megjelenésére alig nyolc évvel ezelőtt került sor, ettől függetlenül a készítők úgy határoztak, hogy egy feldolgozással lepik meg a franchise rajongóit, ami sokkal jobb ötlet volt, mint az elmúlt évek próbálkozásainak jelentős többsége.

A végeredményt tekintve a fejlesztők nem ragaszkodtak görcsösen az eredeti alapokhoz, de a Hell and Damnation ettől függetlenül is már az első percek után képes lesz elvarázsolni azokat a rajongókat, akiket annak idején a legendássá vált bemutatkozó epizód levett a lábukról. Habár a történet a körítést tekintve nem teljesen a régi, de ismét Daniel Garner játssza a főszerepet, aki egy autóbaleset következtében a túlvilág peremére sodródik. Sem a Menny, sem a Pokol kapuja nem nyílott meg hősünk előtt, aki így azt sem tudja pontosan, hogy mi történhetett az autóban utazó családtagokkal.

Hogy enyhítsen szenvedésein, elhatározza, hogy nem kíván tovább a Purgatóriumban szenvedni, inkább szembeszáll a félelmetes pokoli teremtmények hordáival, hogy így vagy úgy, de újra együtt lehessen szeretteivel. A Hell and Damnation olyannyira megmaradt a régi vágású játékmenetnél – elvégre mégis egy remake-ről beszélünk –, hogy a pályákat nem fűzi össze a történet, így a célunk mindössze az lesz, hogy eljussunk egyik pontból a másikba, miközben lemészároljuk a tízesével ránk rontó szörnyetegeket.

Minden egyes szint egy-egy újabb helyszínre varázsol el minket, amelyek a jól ismert sötét, gótikus és kissé horrorisztikus hangulatot kívánják közvetíteni számunkra, így az ódon várkastélyoktól kezdve a sötét pincéken át a kolostorokig mindent megtalálhatunk majd köztük. A pályák tulajdonképpen egy-egy arénának felelnek meg, hiszen a lineáris folyosók, valamint a nagyobb terek ellenére is teljesítenünk kell a normát, így lemészárolni tucatnyi ellenfelet, illetve élve eljutni a célpontig, ami megnyitja majd előttünk a következő lépcsőfokot.


A ránk rontó rémségek célja egyébiránt nem csak az lesz, hogy eltegyenek minket láb alól, gyakran ugyanis képesek a frászt is ránk hozni, amit ijesztő hanghatások, valamint a lényeges túlerő nyomatékosít. A szemben álló felek között szinte kizárólag a jól ismert szörnyeket találjuk, így a csontvázharcosoktól kezdve a rút, öreg boszorkányon át egészen az alabárdos gyilkosokig, a toronyház-magassággal rendelkező főellenfelekről nem is beszélve.

A Painkiller: Hell and Damnation esetében ugyanakkor nem csak a pályák, a szörnyek és a hangulat, hanem a játékmenet is a jól ismert „csak menj és mészárolj” elvet követi, amihez szintén ismerős fegyvereket használhatunk majd fel, legyen szó a pörgő pengékről, a shotgunról vagy éppen a karólövőről és a lélekfalóról. Mint minden Painkiller, úgy természetesen a legújabb epizód esetében is kiváló élményekben lehet részünk az egyjátékos kampány során, de a többjátékos módnak köszönhetően mindezt könnyedén megsokszorozhatjuk.


A hagyományos multiplayer opciók – deathmatch, team deathmatch, capture the flag és a többi – mellett azonban érdemes kiemelni két lehetőséget. Ezek közül az egyik a kooperatív mód, aminek köszönhetően egy társunk oldalán élhetjük át a kampány által nyújtott lehetőségeket, és talán nem is kell külön kiemelni, hogy mennyivel nagyobb élmény így mészárolni a szó szerint százával érkező szörnyetegeket, mint egyedül rettegni a pályákon. A kooperatív opció mellett azonban igencsak figyelemreméltó lett a survival mód is, ami a Call of Duty: Modern Warfare 3-at is igencsak feldobta, és feltehetően a Hell and Damnation esetében is rengeteg rajongónak okoz majd felejthetetlen perceket. Itt a cél értelemszerűen a túlélés lesz.

Egyszerre nyolc játékos vehet részt az összecsapásokban, és együtt próbálják meg visszaszorítani az egyre keményebb hullámokban érkező ellenfeleket. A szabályrendszer a régi, a megvalósítás kiváló, az élmény pedig egyértelműen felsőkategóriás, legalábbis abban az esetben mindenképpen, ha fogékonyak vagyunk a Painkiller által nyújtott klasszikus FPS-élményre. Grafika: Ha a mai FPS-játékokhoz hasonlítjuk a Painkiller: Hell and Damnationt – ez elég komoly hiba –, akkor kijelenthető, hogy a küllem erősen a középmezőnyhöz sorolható, de a sorozat legendás első részéhez képest mégis kiváló lett. Tény ugyan, hogy a fejlesztők nem tudták kihasználni az Unreal Engine 3 minden lehetőségét, de a részletesen megalkotott klasszikus karaktermodellek, a hangulatos pályák, valamint az elképesztően szépre sikeredett bevezető animáció egyszerűen nosztalgikus élménynek tekinthetők, annak ellenére is, hogy összességében a grafika sokkal mutatósabb is lehetett volna.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Már annak idején sem volt különösebb probléma a Painkiller irányításával és kezelőfelületével, hiszen egy az egyben az évtizedek óta bejáratott modellt utánozták le vele a fejlesztők, a The Farm 51 pedig szintén követte ezeket a hagyományokat. A csodaszép menürendszer mellett kiemelendő az átgondolt és logikus kezelőfelület, az irányítás miatt azonban jár a pontlevonás, hiszen – habár ez inkább a pályatervezés hibája –, karakterünk képes gyakran beakadni a tereptárgyakba, a kisebb tereken pedig nincs elég szabadságunk az összecsapásokhoz, így gyakran érhet minket kudarc.

Játszhatóság: A Hell and Damnation minden téren igyekezett hű maradni a 2004-es eredeti Painkillerhez, de biztosan sokan láttak volna még szívesen extra tartalmakat, bónusz pályákat és egyebeket is. Habár van kooperatív és survival mód is, amelyek alaposan megnövelik a végeredmény szavatosságát, de remake ide vagy oda, kicsit jobban is szabadjára engedhették volna fantáziájukat a készítők.

Intelligencia, nehézség: Egy Painkiller-epizód esetében rendkívül kényes téma az intelligenciáról és a nehézségről beszélni, hiszen az ellenfelek tulajdonképpen nem ismerik – soha nem is ismerték – a mesterséges intelligencia fogalmát, csak támadnak és támadnak, amíg bírja az életerejük, a nehézség viszont skálázható, így mindenki megtalálhatja a stílusához és vérmérsékletéhez illő fokozatot. Ugyan az intelligens viselkedés hiánya a legtöbb FPS esetében ma már kiveri a biztosítékot, de a Painkiller ez alól kivétel, hiszen meg is lepődnénk, ha az ellenfelek hirtelen elkezdenének taktikázni, netán fedezékbe bújni a pályákon.

Hangok, zene: Ezen a téren még mindig mesterinek tekinthető a játék, hiszen a hanghatások rendkívül ijesztőek – különös tekintettel néhány ellenfélre –, míg a zenék továbbra is zúzós metál muzsikák, aminek köszönhetően igencsak kellemes aláfestést kapunk a nagy kaszabolások alatt.

Összefoglalás: Habár egyáltalán nem birtokolhat kiemelkedő pontszámot a Painkiller: Hell and Damnation, mégis minden olyan játékosnak nyugodt szívvel ajánlható, aki annak idején odavolt a klasszikus első epizódért, vagy csupán rajong a kilencvenes évek FPS-játékaiért. A legújabb Painkiller éppen ezért nem is vethető össze korunk sztárcímeivel, hiszen az alkotás teljesen más kategóriát képvisel, és inkább a kultusz az, amiért szerethető, illetve tisztelhető, semmint a minőség. Ha a sorozatot tekintem, akkor a 2004-es előd óta a második legjobb epizód született meg a Hell and Damnation alcím alatt, amit mindenképpen muszáj lesz kipróbálniuk a franchise szerelmeseinek. Ez a Painkiller ugyanis – pontszámtól függetlenül – végre megint az igazi Painkiller lett!