Kiadó: Take 2
Fejlesztő: Rockstar Games

Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo 1.8Ghz vagy AMD Athlon X2 64 2.4Ghz processzor, 1 GB RAM (1.5 GB Windows Vistában), 256 MB-os NVidia 7900 vagy 256 MB-os ATI X1900, 16GB hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Quad 2.4 GHz vagy AMD Phenom X3 2,1 GHz processzor, 2.5 GB RAM, 512 MB-os NVIDIA 8600 vagy 512MB-os ATI X1900, 18 GB hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Grand Theft Auto
Kategória: Külsőnézetes akció

Fél év hosszú idő a játékiparban: a GTA IV konzolos változatait méltató kritikák május óta elárasztották az internetet, és bizonyára már mindenkinek volt szerencséje egy-két ilyen jellegű íráshoz, a szerencsésebbek pedig már ki is próbálhatták a játékot. (Azokat nem említem, akik egy új generációs konzol büszke tulajdonosaként már végig is vitték, hiszen ők valószínűleg nem a PC-s port kritikáját olvasva szeretnének új információkhoz jutni). Ennek ellenére vállalom a kockázatát annak, hogy megismétlem, amit mások már többtucatszor leírtak előttem, és elejétől kezdve kivesézem a játékot.

Niko Bellic, csempész, ex-katona és törődő unokatestvér egy esős éjjelen megérkezik Liberty City városába, fényűző életben, szép lányokban, pezsgővel töltött úszómedencékben reménykedve. A kikötőben, ahova hajója befutott, unokabátyja, Roman várja, aki gyorsan kiábrándítja hősünket: itt bizony nem várja kacsalábon forgó palota, sem bikiniben flangáló, kiéhezett szupermodellek... ugyanis egy "kicsit" eltúlozta leveleiben a helyzetet. Romanról egyébként hamar kiderül, hogy nem csak szégyenében mesélt zagyvaságokat életmódjáról, hanem bizony az az embertípus, akinek ösztönös reakciója minden kérdésre azonnal egy hatalmasat kamuzni, és még akkor is hajlamos összevissza beszélni, ha semmi előnye nem származik belőle. Beüt tehát a valóság: lepukkant lakás, egy éppen csak működő taxivállalat, rengeteg tartozás, semmi olyasmi, amit az egyszeri bevándorló az amerikai álommal azonosítana.

Niko persze átverve érzi magát, de hősünk egy rendes srác, aki a barátainak bármit megbocsát, és gondolkodás nélkül tűzbe teszi értük a kezét, így unokatestvére hazugságain is gyorsan túllép, és megpróbál az új helyzethez alkalmazkodni. Azonban ez sem úgy alakul, ahogyan elképzelte, néhány kisebb törvényszegés után a helyi szervezett bűnözés közepén találja magát, és százasával mészárol rablót és pandúrt egyaránt, hogy eljusson céljához, ami... de ne szaladjunk ennyire előre.


A GTA-sorozat erőssége a harmadik résztől kezdve az volt, hogy több különböző játékostípusok igényeit is ki tudta elégíteni. Aki gyors autókban szeretett volna hegyen-völgyön száguldani, az megtehette pontosan ezt. Aki némi akcióra vágyott, az élvezettel vett részt a fegyveres leszámolásokban. Akinek az okozott örömöt, hogy törvényen kívüli szupermenként százasával mészárolhatta az ártatlan járókelőket egy kis iskola/munka utáni stresszoldás végett, annak sem állt semmi az útjába. Végül pedig, aki - hozzám hasonlóan - egy jó történetet mindenek fölé helyez, az élvezettel figyelte a filmszerű átvezetőket és a zseniálisan megírt karakterek közti pörgős párbeszédeket. Az új epizód, hűen a hagyományokhoz, továbbra is a fenti frontok mindegyikén próbál erős maradni, miközben elvárható újításokkal is találkozunk.

Talán a legkevesebb változtatás az akciók terén történt, az egyetlen igazi újítás a manapság a TPS-ekben szinte kötelezően elvárt fedezékrendszer. Egy gombnyomás, és Niko a legközelebbi fal(darab), autó, fa vagy oszlop mögé bújik, ahonnan időnként előlesve agyaggalambként szedegeti az ellenfeleket. A módszer a feladatát többnyire betölti, bár ezt csak azért merem így kijelenteni, mert nem ezen van a játék fő hangsúlya (a Gears of Wart egy ilyen rendszer miatt darabokra szedték volna a kritikusok).

Ugyanis Niko néha nagyon bután viselkedik: egy sarok közelében álló ajtó mellett megnyomva a gombot, gyakran rossz falhoz húzódik, míg az ajtó túloldaláról szétlövik, máskor pedig fedezékből kibújás helyett inkább egy másik tárgy mögé vetődik be. Szerencsére ritka az olyan alkalom, amikor ilyen engedetlenség miatt halálozunk el. A számtalan csatából 10-20 buta fedezékválasztás miatti újrajátszás elég ahhoz, hogy felhívjam rá a figyelmet, de azért ahhoz nem, hogy igazi negatívumként soroljam fel. Ez egy tisztességesen kialakított rendszer, amely itt megállja a helyét, de még jócskán van hova fejlődnie.

A járművek terén sem történt sok változás, viszont az irányításuk sokkal valósághűbb lett, ami hozzáállástól függően egyesek számára áldás, mások számára átok lehet. A járműpark sajnos csökkent a San Andreas-hoz képest: eltűnt a repülőgép és a kerékpár is. Az előbbi hiánya érthető, hiszen ki az, aki egy város egyik végéből a másikba repülővel közlekedik. A biciklit viszont hiányolom, én azon perverzek közé tartozom, akik a San Andreasban képesek voltak egyik városból a másikba pedálozni, 10 percet rászánva az útra.

Érdekesség, hogy a taxikat már nem csak ellopni lehet, hanem rendeltetésszerűen használni is, és egy kis plusz pénzt rászánva akár azonnal a célállomáshoz ugorhatunk. Ez jóval kényelmesebbé teszi a játékot: ha valaki szeretne azonnal egy küldetés közepébe ugrani anélkül, hogy előtte negyed órát autózna, az megteheti ezt is. Ennek fényében viszont nem értem, hogy miért vették ki az előző részben már jelenlévő (bár elég kevés helyen alkalmazott) "trip skip" lehetőséget, amely egy küldetés újrakezdése után felajánlotta, hogy a nyitó, fél órás autóutat átugorhatjuk.

Ehelyett ha egy misszió egy hosszú túrával kezdődik, akkor azt minden egyes alkalommal végig kell ülnünk. Ha a város másik végébe 10 percig kell utaznunk, és utána egy 2 perces intenzív tűzharc vár, amelyben könnyű meghalni, akkor nagyon sokszor fogjuk látni az út kezdő- és végpontja közé eső városrészt. Ezt ugyan annyival feldobták, hogy ha van útitársunk, akkor minden egyes ilyenkor lezajló párbeszédből két verzió létezik, de ha sikerül harmadszor is újrakezdeni a küldetést, akkor partnerünk már csak a rádiót szeretné hallgatni beszélgetés helyett.


A legtöbb dicséretet egyértelműen Liberty City érdemli, mely valóban rászolgál a vele kapcsolatban számtalanszor elhangzott "élő, lélegző" város jelzőre. Mindenki végzi a dolgát, beszélgetnek az utcán, ajánlatokat tesznek egymásnak a megszokott GTA-s sovinizmussal ("Hé, bébi, tetszik a hátsód, feljössz hozzám?"). Ez mind szép és jó, dicséretre méltó a sok belefektetett energia, de valószínű, hogy az egyszeri játékos (engem is beleértve) ezt csak másodkézből tapasztalja meg (azaz olvassa valahol, hallotta a Rockstartól, és utána egyszer-kétszer feltűnik, hogy "jé, tényleg"). Játék közben annyira nem szembeszökő a különbség a San Andreas - elvileg butább - gyalogosaihoz képest. Ha valaki azzal foglalja el magát, hogy véletlenszerűen kiválasztott NPC-k életét követi, akkor valószínűleg számos érdekes részletet fedezhet fel, de a legtöbben a gyalogosokat csak egy dologra használják: stresszoldásra, azaz autóval gázolnak keresztül rajtuk, vagy egész tárakat ürítenek az ártatlan járókelőkbe.

Szokás szerint nem garázdálkodhatunk sokat a civilek között büntetlenül, mert hamarosan a nyakunkba szakad a rendőrség, akik teljesen új hozzáállással köröznek. Míg az elődökben, ha a rendőrök a nyomunkban voltak, az azt jelentette, hogy az egész térképen mindenhol kerestek, addig itt csak egy - a körözés mértékétől függő méretű - területet fednek le utánunk kutatva, és ha sikerült ezen kívül kerülnünk, akkor pár másodperc után feladják a harcot.

A rendszer sokkal dinamikusabbá teszi a korábbi meneküléseket, hiszen régen mindenki célba vette a legközelebbi autófestőt és reménykedett, hogy addig nem robbantják alá az autóját, amíg elér oda. Ehhez képest most mindig számtalan menekülési útvonal közül választhatunk, és ha az egyik zsákutca, akkor gyorsan kitalálhatunk egy új tervet. A lerázós taktika alkalmazására bátorít az is, hogy az autófestők már csak akkor működnek, ha egy rendőr sem látott minket bemenni, és mivel amíg a körözési zónán belül vagyunk, erre kicsi az esély, így időpocsékolás ezzel foglalkozni.

A rendszer ötletes, sajnos azonban túl könnyű is egyben, egy lassú, defektes furgonnal lerázni a hármas körözési szinten utánunk küldött helikoptereket csekély kihívás. Ha autóban ültem, soha nem tudtak elkapni a rendőrök (illetve egyszer, de akkor direkt adtam fel magamat, mert küldetésen kívül lusta voltam menekülni). Gyalogosan szerencsére már nem ennyire egyszerű a helyzet, a nyílt utcán ilyenkor pillanatok alatt szétszednek. Szóval ha eleget ügyetlenkedünk, és lerobban a járművünk, akkor akciódús pillanatok következnek, míg lopunk egy újat. Végül elérkeztem a történethez, mely továbbra is szórakoztató, ugyanakkor a Rockstar elkövetett három csúnya hibát: nincs igazi íve, hősünknek nincs hihető motivációja, és túl sokat építettek a baráti időtöltésekre. Bizonyára mindenki emlékszik még a Vice City és a San Andreas történetére. Az előbbiben Tommy Vercetti egy frissen szabadult, szinte teljesen elfeledett bűnözőből válik Vice City "uralkodójává", míg a másodikban CJ piti, utcai bandák közötti leszámolások után kormány-összeesküvésekbe keveredik, szupertitkos katonai prototípust lop és további, hasonlóan nagyszabású akciókban vesz részt (hogy a végén aztán értelmetlenül visszadobják a jelentéktelen utcai csatározásokba az egykori kisstílű riválisokkal... de hát semmi nem tökéletes). Ja, és még egy nagyon fontos jellegzetesség: mindkét játékban a végső ellenfél egy olyan karakter, akin maga a játékos is bosszút akar állni, mert a játék közben árulta el, és/vagy elég sokáig egy tüske volt az oldalában, keresztbe téve néhány küldetésen és egyéb módon keserítve meg az "életét".

Ehhez képest Niko Bellic piti bűnözőként kezdi a játékot, és... kevésbé piti bűnözőként fejezi be. Szerzett ugyan néhány barátot, a nevét is ismerik páran, de semmi komoly változás, ugyanolyan munkákra bérlik fel, csak befolyásosabb emberek. A motivációja pedig - a játékos szempontjából nézve - nem túl meggyőző. Keres valakit, aki 10 éve elárulta, és akit mi egyetlen egyszer látunk a játékban: amikor végre rábukkanunk. Semmi érzelmi kötődés a helyzethez, semmi súlya nincs annak a jelenetnek, amikor végre megtaláljuk. Elvileg kapunk egy választást, hogy megöljük-e vagy sem (ilyen döntéssel sokszor szembesülünk a játék folyamán, de az utolsótól eltekintve egyiknek sincs tartós hatása a játékmenetre), de míg ez Niko számára komoly belső vívódást jelent, addig mi, játékosként akár pénzfeldobással is dönthetnénk, mert nem érezzük át a helyzet súlyosságát.

Kontrasztként felhoznám az utolsó küldetést, melyben végre tényleg valaki olyannal szállhatunk szembe, aki a játék közben, a szemünk előtt vált ellenséggé, és árult el... Na, ekkor viszont nem is kérdés, hogy első körben mit fogunk választani: gondolkodás nélkül rohantam kivégezni az illetőt. És sajnos a Rockstar még itt is képes volt egyvalamit csúnyán benézni (úgy tűnik, valami gondjuk van a végjátékok megírásával, CJ-t is visszadobták bandaháborúzni a jetpack- és VTOL-lopás és kaszinó-rablás után): az említett utolsó küldetés két választási lehetősége két különböző végjátékhoz vezet, és a játékos számára érzelmileg megalapozott döntés visz a súlytalan végjátékba és fordítva. Ezt a részt nem szeretném senki számára lelőni, de aki végigviszi a játékot, az azonnal meg fogja érteni, hogy miről beszélek.


Persze Nikót nem csak a keresett személy megtalálása motiválja, hiszen ez nem vinne el a hátán minden küldetést, néha másra is szüksége van: pénzre. És ez az ok még az előzőnél is gyengébb lábakon áll. Hősünk néha már megdöbbentő kapzsisággal követeli a fizetését, ami élesen elüt a jellemétől, hiszen máskor alig törődik az anyagi dolgokkal. Az ok elvileg az, hogy Roman kuzin szerencsejáték-függő, és olyan sebességgel játssza el a dollárokat, hogy Niko alig képes ezt fedezni. Ehhez képest Roman soha nem kér tőlünk pénzt, pedig ha miatta folyamatosan tízezer dollár körüli egyenlegen tengődnénk, akkor igencsak megértenénk Nikót, amikor 3000 dollár helyett 5000-et követel egy gyilkosságért... 300 000 dollár feletti egyenleg mellett azonban ez nagyon bután hat.

Az utolsó hiba a történetben (és a játékmenetben is) a barátságrendszer ránk erőltetése. Önmagában jópofa ötlet, hogy társainkkal nem csak küldetések közben találkozhatunk, hanem néhányukat (akiknél reális az, hogy nem csak foglalkoztatják Nikót, hanem szocializálódnak is vele) felhívhatjuk telefonon, és kiruccanhatunk velük egy gyorsétterembe, esetleg tekézni vagy biliárdozni (ha pedig nagyon bátrak vagyunk, akkor lerészegedni, bár ilyenkor nehézkes hazavezetni). Ilyenkor hősünk és társa elbeszélgetnek az életről Liberty City-ben és a tengerentúlon, és elmélyítik a barátságukat. Ha pedig egy barátunk eléggé megkedvel, akkor különleges szolgáltatásokkal áll a rendelkezésünkre (Roman például taxit küld értünk bárhova).

Ez eddig remekül is működne, hiszen érdekes karakterekkel van dolgunk, jópofa hallgatni a hülyeségeiket két gyilkolás közti kikapcsolódásként. A sulykot azonban sikerült elvetni, és barátaink érzékeny lelkű szociopaták: ha sokáig nem keressük őket, akkor ők kezdenek el csörgetni, majd egy idő után duzzogva közlik, hogy mennyire elhanyagoljuk őket. S míg opcionális lehetőségként szórakoztató egy ilyen kiruccanás, amint kötelesség válik belőle, már teher. Hasonlóan működik a kapcsolat barátnőinkkel is, akikkel szintén telefonon szervezünk randevút, és akik szintén morognak, ha sokáig nem keressük őket (igen, ez így reális, de hát ez egy akciójáték, nem randiszimulátor).

A Rockstar azonban úgy vélhette, hogy a játékosok örömmel fognak minden egyes nyaggatásra válaszolni, és boldogan vezetnek el sokadik alkalommal is a legközelebbi gyorsétteremig és vissza, mivel egy konkrét esetben még a végjátékban is építettek erre. Ugyanis az utolsó küldetés egyik ágának fejleményei teljesen értelmetlenek, ha nem találkoztunk eleget az egyik karakterrel, mert a bejátszások feltételezik, hogy mi nagyon jól ismertük az illetőt, míg ha nem foglalkoztunk vele (és ez könnyen megeshet), akkor a semmiből jönnek az események.


Végére értem a játék kielemzésének, ideje áttérnem arra, hogy miben más a PC-s port a konzolos verziókhoz képest. Nos, elsősorban egy dologban: olyan igénytelenül van optimalizálva, hogy azért az Onimusha 3/Devil May Cry 3-érás Capcom kiröhögte volna a Rockstart. Kezdjük rögtön a telepítéssel: hazaérve a boltból lelkesen kibontottam a játékot és a meghajtóba helyezve a DVD-t egy szokatlan autorun képernyő fogadott: értelmezhetetlen, távol-keletinek tűnő karakterek sokasága. Persze, ez nem jelentett leküzdhetetlen akadályt, hiszen két gomb közül gyorsan kitaláltam, hogy melyik mire való, de ez a pofátlan igénytelenség már előrevetítette a későbbi tapasztalatokat. Miután sikeresen telepítettem a játékot, kiderült, hogy itt a Rockstar Social Clubra is szükség lesz, szóval felraktam ezt is, regisztráltam egy felhasználót, bejelentkeztem, majd indítottam volna a játékot... ha nem dob ki azonnal egy hibaüzenettel.

Némi utánaolvasással kiderítettem, hogy ezt a hibát a Social Club okozza, ha nem vagyok bejelentkezve a játék indításakor, akkor gond nélkül betölt. Szerencsére tehát ezt sem volt akkora ördöngösség megkerülni, hamarosan a játékban találtam magamat, ahol elképedve szembesültem azzal, hogy a grafikus beállításokat nem lehet akármeddig állítani, mert a Rockstar úgy döntött, hogy ők jobban tudják, mit bír a gépem. Egyelőre nem tudtam jobb megoldást, így kénytelen voltam közepes textúrákkal elindítani a játékot, és elképedni, hogy így teljesen úgy néz ki, mint az általam látott képek és videók alapján a konzolos változat... de legalább szaggat.

A beállításokkal játszadozva megállapítottam, hogy ha mindent lehúzok minimumra, és 20%-ra állítom a látótávolsághoz tartozó csúszkák mindegyikét, akkor egészen elviselhető a játék, csak ritkán szaggat. Az igazán szomorú ebben az, hogy a Rockstar hivatalos álláspontja szerint a 21-es érték nyújt a konzolokkal egyező látványt. Időközben felfigyeltem arra is, hogy a játék teleszemeteli a memóriát, és aztán nem takarít el maga után, mivel egy-két órányi játék után a szaggatás elviselhetetlenné vált, és ilyenkor kénytelen voltam kilépni és megvárni, míg a Windows elpucol mindent, amit a GTA IV hagyott maga után, majd újraindítani a programot.

Pár nap játék után véletlenül belefutottam az információba, hogy létezik olyan kapcsoló, melynek hatására a játék nem korlátozza le a grafikus beállításokat, szóval kíváncsiságból kipróbáltam, mert szerettem volna megnézni, hogy tényleg olyan szép-e a GTA IV nagyfelbontású textúrákkal, hogy azt az én halandó gépem nem bírná el, és el kell zárni előle, mielőtt még óvatlanul megsemmisíteném a videokártyámat. Természetesen nem ez a helyzet: a textúrák elvárhatóan szebbek, de láttam már szebbet is régebbi játékokban, szóval ezt is csak a lusta portolás számlájára lehet írni.

A szebb (bár használhatatlan) látvány mellé PC-n kapunk egy beépített videószerkesztő alkalmazást is, de ebbe éppen csak beletekintettem: mivel ez volt az első komoly találkozásom a GTA IV-gyel, még nem éreztem úgy, hogy azonnal filmet kellene forgatnom a játékban elkövetett bűntetteimről. Ettől függetlenül kézreálló programról van szó, amelynek köszönhetően bizonyára el fogják lepni a YouTube-ot a (PC-s) GTA IV-es videók. Grafika: A portolás igénytelen lett, valahol 1 és 2 pont között érdemelne pontszámot. gyértelmű, hogy aki konzolon vette meg a játékot, jobban járt, nem csak a várakozás idejét, hanem a minőséget tekintve is. Elvileg egészen kellemes lenne, de borzalmasan van optimalizálva. Mindenesetre ezt a látvány értékelésénél figyelmen kívül hagyom. Emellett csúnya dolog volt lekorlátozni a beállítások maximumát a videokártya memóriájától függően.

Kezelőfelület: Tökéletesen használható, minden kézre áll és könnyű elérni az egyes funkciókat. Párszor ugyan sikerült egy taxit ellopnom ahelyett, hogy utasként szálltam volna be, de ennél nagyobb gondom soha nem volt.

Játszhatóság: Nagyon hosszú játék és szerencsére nem tűnik elnyújtottnak. Ennek ellenére visszalépés az elődökhöz képest, kevésbé változatos és a küldetések is elég egyhangúak. A szórakoztató karakterek és a szellemes párbeszédek azonban simán átlendítenek egyik misszióból a másikba anélkül, hogy igazán megunnám. Aki pedig csak rombolni szeretne egy jót, annak a többi GTA részhez hasonlóan ez is tökéletes lehetőséget nyújt erre. Ez utóbbi szempontból hibátlan, de a változatosság hiánya miatt messze nem tökéletes.

Intelligencia, nehézség: A nehézség többnyire jól be van lőve (főleg az elődök némelyik vért izzadós küldetéséhez mérten), de néha már túl könnyű: a rendőröket például elég egyszerű lerázni. A mesterséges intelligencia teljesítménye változó: a város élete természetesen kiváló, mindenki teszi a dolgát, beszélget, él, ugyanakkor a tűzharcokban hajlamosak bután viselkedni az ellenfelek (például nem zavarja őket, ha egy gránáton ülnek).

Hangok és zene: Tökéletes. A rádiók ismét változatosak, mindenki találhat olyan adót, ami neki való, a szinkronszínészek pedig hibátlanok, ami különösen annak fényében nagy szó, hogy ezúttal nem világsztárokat kértek fel a karakterek hangjainak.

Összegzés: A GTA IV-et sajnos körüllengi a "kiváló szórakozás, de a San Andreas jobb volt" érzés: a kötelező, az új generációs konzolok által lehetővé tett újításokat (szebb grafika, hitelesebb fizika, egyéb területeken elért realizmus) leszámítva visszalépés történt: az előd érdekesebb volt, jobban meg volt írva, és minden szempontból változatosabb volt.

A Rockstar túlságosan elveszett a részletekben, és elfeledkezett az igazán fontos dolgok kidolgozásáról. Így, míg az utcán bóklászó járókelők számtalan különböző telefonos párbeszédet folytatnak le, addig a küldetések egy-két kivételtől eltekintve két változatban érkeznek: meg kell ölni valaki(ke)t, vagy el kell hozni/vinni valamit valahova autóval. Kár érte, mert így azt kell mondanom, hogy nagyobb a játék füstje, mint a lángja. Remélhetőleg a GTA IV: Vice City (vagy legyen akármi a címe a következő epizódnak) erősít a gyengébb frontokon, és ha szükséges, a jelentéktelenebb részleteket beáldozza, hogy több idő jusson a változatos játékmenet kidolgozására.

Kapcsolódó letöltések:
Videó #1
Videó #2
Videó #3
Videó #4