SG.hu
Cuphead
Kiadó: StudioMDHR
Fejlesztő: StudioMDHR
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E8400 3 GHz-es vagy AMD Athlon 64 X2 Dual Core 6000+ processzor, Nvidia GeForce 9600 GT vagy ATI Radeon HD 3870 grafikus kártya, 2 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i3-3240 3,4 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 processzor, Nvidia GeForce GT 740 vagy ATI Radeon R7 250 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Mega Man, Contra, Metal Slug
Kategória: platformer
Időről időre felbukkan a színen egy indie stúdió, akik nem kisebb ötlettel állnak elő, mint hogy megreformálják a klasszikus oldalnézetes platformerek műfaját. A StudioMDHR is ezzel a tervvel lépett színre pár évvel ezelőtt, de üres ígéretek helyett nekik sikerült valóra is váltaniuk mindezt, a Cuphead ugyanis valóban egy igazi különlegesség lett. Játéktesztünkből pedig most megtudhatod, hogy miért!
A kétezres években konkrétan nagyítóval kellett keresni a különleges ötleteken alapuló oldalnézetes platformereket, nagyjából a Braid 2008-as megjelenésével egy időben azonban minden megváltozott, a műfajról ugyanis lekerült a negatív stigma, és nem nézték rögtön leprásnak azokat a fejlesztőcsapatokat, akik ebben a stílusban szerettek volna valami újdonsággal szolgálni. Limbo, Super Meat Boy, Trine, Fez, csak néhány nagyszerű alkotás, amelyek hellyel-közzel ehhez a vonulathoz kapcsolódva jelentek meg, és váltak mára népszerű videojátékokká.
Ezt a sort pedig most egy újabb taggal bővíthetjük, hiszen ha valaminek helye van ezen a listán, akkor az nem más, mint a Cuphead, a Moldenhauer testvérpáros által megálmodott különleges platformer, ami olyan dolgot tár elénk, amihez foghatót korábban túlzás nélkül még soha nem láthattunk. Bár ez a kijelentés leginkább csak a grafika miatt állja meg a helyét – erről egy kicsit később –, azonban a játékmenet is kecsegtet olyan dolgokkal, amelyekre elkerekedő szemekkel tekinthetünk majd. Lássuk azonban egy kicsit alaposabban, hogy miről van szó!
A Cuphead története két aprócska csésze kalandját meséli el nekünk, akik Inkwell szigetén élik boldog és átlagos kis életüket, azonban egy napon elhatározzák, hogy szakítanak a szürke hétköznapokkal. Messze viszont nem jutnak, hiszen minden figyelmeztetés ellenére csak a közeli kaszinóba mennek, amelynek a tulajdonosa maga az Ördög. A csészetesókat rögtön bámulatba is ejti a sok izgalom és a csillogás, dobókockázás közben pedig rájuk mosolyog a szerencse, ám ekkor hirtelen megjelenik a Gonosz, és ajánlatot tesz a párosnak. Ennek a lényege, hogy ha a következő dobással nyernek, akkor óriási gazdagság lesz a jutalmuk, ha viszont veszítenek, akkor a lelküket el kell adniuk az Ördögnek.
A dobás természetesen félresikerül, Cuphead és Mugman pedig könyörögni kezdenek a bestiának, hogy módosítson kérésén. A Sátán hajlandó az egyezségre, így felajánl a kis csészéknek egy alternatívát. Ennek a lényege, hogy felkutassák a kaszinó korábbi összes adósát, és csatában legyőzzék őket, hogy ezzel megszerezzék a lelküket. A testvérek elfogadják az ajánlatot, de nem is sejtik, hogy ezzel mit vállaltak, hiszen kezdetét veszi egy olyan kaland, amelynek során majdnem 30 főellenfélen és megannyi egyéb kihíváson kell szó szerint átszenvednünk magunkat. Merthogy a Cupheadet vélhetően már megelőzte a jó híre(?), így talán nem mondunk újdonságot azzal, hogy nem lesz sétagalopp a pályák teljesítése, de azért nem is kell kétségbe esni, mert lehetetlent azért nem követel tőlünk a játék.
A kedves kis történet felgöngyölítése során izometrikus nézetből ismerkedhetünk meg Inkwell különleges szigetvilágával. Beszélgethetünk a lakosokkal, felfedezhetjük a helyszín rejtett zegzugait, de ami ennél is lényegesebb, az egyes kis helyszínekre elbandukolva indíthatjuk el a nagy izgalmakat és nehézségeket garantáló pályákat, melyeket alapvetően két részre oszthatunk – habár akadnak azért kivételek. Ennek megfelelően lesznek a klasszikus run and gun platformerek mintájára felépített pályák, amelyek során valóban az lesz a feladatunk, hogy rohanjunk és lövöldözzünk, de mindemellett nem árt majd, ha van hozzá egy kevéske ügyességünk és türelmünk is, hiszen ezekre egytől egyig nagy szükségünk lesz a teljesítés során.
Legyen szó akár a helyszínekről, akár a felvonultatott ellenfelekről vagy akadályokról, minden esetben garantált lesz, hogy többször neki kell majd futnunk az eseményeknek, mert elsőre a legtöbbször nem sikerül teljesíteni a kihívásokat, lévén minden ugrál, pattog, mozog, lövöldözik, és csak azért került oda, hogy keresztülhúzza a számításainkat. Ez pedig maximálisan igaz lesz a Cuphead másik oldalára, vagyis a bossharcokra is! Amíg nem találjuk meg az adott helyszín és ellenfél gyengéit, amíg nem tudjuk memorizálni az összes támadását, addig esélyünk sem lesz labdába rúgni vele szemben. Persze a helyzetünket azért a főellenfelek esetében megannyi más dolog is nehezíti majd.
A bossharcok sajátossága minden játékban a változatosság és a megnövelt nehézség, ami ebben az esetben is határozottan igaz, de ennél sokkal fontosabb, hogy a Cuphead főbb ellenfelei folyamatosan igyekeznek borsot törni az orrunk alá. Váltogatják támadásaikat, átalakulnak, más ellenséget küldenek önmaguk helyett, de olyan is lesz, amikor egyszerre vagy egymás után több eltérő tulajdonságú harcossal kell farkasszemet néznünk. A változatosság tehát elképesztő mértékű, de ami ennél is fontosabb, hogy ugyanazt a metódust kapjuk itt is, mint a run and gun helyszíneken, csak nem a pálya teljesítését méri a kis számláló, hanem azt, hogy mennyi sebzést tudtunk bevinni az ellenfélnek.
Minden próbálkozáskor meghatározott számú élet áll a rendelkezésünkre, és ha elhasználjuk ezeket, akkor elölről kell kezdenünk a kihívást még akkor is, ha már csak egyetlen lövést kellett volna bevinnünk a győzelemhez. Dolgunkat nehezíti továbbá a bizonyos bossharcok esetében alkalmazott véletlengenerálás is – egyikük például rendszeresen eltérő sorrendben küldi ránk az ellenfeleket –, ezáltal gyakran még arra sem alapozhatunk majd, hogy lépésről lépésre próbálunk kiismerni egy ellenfelet, mert itt sokszor igazodnunk kell az adott helyzethez, hiszen néhányuk egy pályán belül többféle teste tölthet és többféle kihívás elé állíthat minket.
Azt persze nem árt kiemelni, hogy csak a bossharcokat kell elvégeznünk a továbbjutás érdekében – a run and gun pályák szabadon választhatóak, de az aranytallérok miatt érdemes ezekkel is szenvedni –, sőt a két nehézségi fokozatot sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az első ugyanis bár szintén nem egy sétagalopp, de rendszerint könnyebben teljesíthető kihívásokat garantál, ám amennyiben el akarunk jutni az Ördöghöz, akkor fontos lesz a nehezebb fokozaton is legyűrni az ellenfeleket, ahol viszont előfordulhatnak billentyűzetropogtató pillanatok.
Az imént szóba kerültek a run and gun pályákon elérhető aranytallérok, amelyek gyűjtögetése azért fontos, mert ezekkel a játékban megtalálható boltban lehetőségünk nyílik fejlesztéseket vásárolni magunknak. Extra életerő, újabb támadások és passzív képességek üthetik így a markunkat, amelyek helyenként valóban egyszerűsíthetik kicsit a dolgunkat, de jelentős könnyítést azért egyik sem hoz magával, tehát alaposan meg kell szenvedni a győzelemért, amihez rengeteg türelemre, kitartásra és kiemelkedő reflexekre lesz szükségünk.
Grafika:
A Cuphead legnagyobb különlegességét határozottan a grafika adja, amihez foghatót videojátékban korábban még soha nem láthattunk. A végeredmény ugyanis úgy fest, mint az 1930-as évek rajzfilmjei, ezáltal mind a színek, mind a régi szalagok maszatját ábrázoló effektek, mind a karakterek bugyuta mozgása ezt a korszakot idézi fel előttünk. Egyszerűen zseniális, páratlan és varázslatos, ahogyan mindezt egységes, gyakran megmosolyogtató formában képesek voltak tálalni a készítők, akik ráadásul még az optimalizálásra is odafigyeltek, vagyis gyengébb gépeken szintén jól fut a játék.
Kezelőfelület, irányíthatóság: A fejlesztők mind a kezelőfelület, mind az irányítás szempontjából az egyszerűségre törekedtek, hovatovább előbbi esetében arra is, hogy a legutolsó menüpont, vagy éppen az életerőt jelző csíkok egyaránt illeszkedjenek ebbe a rajzfilmes koncepcióba. Bár az irányítást a szabad beállíthatóság mellett is nehézkes lehet sokaknak testre szabni – nem lehet például a felfelé nyílra tenni az ugrást, mert akkor a térképen nem tudunk közlekedni karakterünkkel –, de ezt leszámítva kis csészénk nagyon könnyen terelgethető a pályákon.
Játszhatóság: Mivel egy kiemelkedően nehéz videojátékról van szó, ezért a Cuphead esetében a szavatosságot maximálisan az határozza meg, hogy milyen jó reflexekkel rendelkezünk, és mennyire vagyunk ügyesek, valamint türelmesek. Lesznek ugyanis, akik pár óra alatt átfuthatnak a kampányon, de garantált, hogy a többség néhány főellenfélnél annyira elakad majd, hogy napokig nem tudja magát átverekedni rajtuk. Ilyenkor jöhet jól a kooperatív mód, hiszen a játékot egy barátunk oldalán is átélhetjük online és helyi formában.
Nagyobb baj, hogy az átláthatósággal már akkor is vannak problémák, ha egyedül állunk neki a pályák teljesítésének, de ha még valaki ugrál körülöttünk, akkor néhány boss esetében már-már lehetetlenné válik követni az eseményeket. Nem ritkán ugyanis egyszerre több lövedék vagy tárgy repül felénk, miközben figyelnünk kell az ellenfél mozgására és trükkjeire, valamint hősünk irányítására egyaránt, és ha ilyenkor még ott ugrándozik Mugman is, akkor az könnyedén egy plusz idegesítő tényező lehet. Mivel azonban mindez szabadon választható, különösebben nem nevezhetnénk negatívumnak.
Intelligencia, nehézség:
A Cuphead kapcsán rengeteg rémhír terjedt arról, hogy milyen nehéz, de valójában azért nem olyan rossz a helyzet. Tény és való, hogy vannak direkt olyan pályák és ellenfelek, akik azért lettek kitalálva, hogy felforralják az agyvizünket, és megakasszanak minket egy kicsit a haladásban, de szerencsére nem ez lesz a jellemző. Általánosságban inkább egy kimagasló figyelmet, türelmet és több próbálkozást igénylő élmény vár ránk, ami valóban nehezebb, mint korunk legtöbb videojátéka, de semmi lehetetlent nem kíván tőlünk – pláne, ha a kilencvenes évek platformerein nevelkedtünk –, éppen ezért felesleges emiatt aggódni.
Hangok, zene: Alaposan szétzúzta volna a Cuphead hangulatát, ha ez a Mickey egeres grafika modern hanghatásokkal és zenékkel kerül terítékre. Szerencsére a készítők ezt is nagyszerűen megoldották, így a harmincas évekre jellemző dallamok és hanghatások várnak ránk, sőt a maroknyi szinkronszínész is igyekezett úgy artikulálni, ahogyan az annak idején jellemző volt, az élmény tehát minden téren tökéletes lett.
Összegzés: Akárcsak maga a Cuphead, ami egy igazán kellemes kis különlegességnek tekinthető a játékipart manapság elárasztó realisztikus öldöklések tengerében, hiszen egyrészt eszünkbe juttatja, hogy miről szóltak sok-sok évvel ezelőtt a videojátékok, másrészt pedig egy olyan grafikai stílust tár elénk, amihez foghatót korábban még soha nem láthattunk. Ha van elég türelmünk hozzá, és imádjuk a nagy kihívásokkal kecsegtető platformereket, a StudioMDHR alkotását egyszerűen nem szabad kihagynunk. A nagy nehézség miatt pedig ne aggódjunk, hiszen bár néha valóban türelempróba az egész, de messze nem olyan logikátlan formában, mint azt például a Dark Souls kínálta!
Fejlesztő: StudioMDHR
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E8400 3 GHz-es vagy AMD Athlon 64 X2 Dual Core 6000+ processzor, Nvidia GeForce 9600 GT vagy ATI Radeon HD 3870 grafikus kártya, 2 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i3-3240 3,4 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 processzor, Nvidia GeForce GT 740 vagy ATI Radeon R7 250 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Mega Man, Contra, Metal Slug
Kategória: platformer
Időről időre felbukkan a színen egy indie stúdió, akik nem kisebb ötlettel állnak elő, mint hogy megreformálják a klasszikus oldalnézetes platformerek műfaját. A StudioMDHR is ezzel a tervvel lépett színre pár évvel ezelőtt, de üres ígéretek helyett nekik sikerült valóra is váltaniuk mindezt, a Cuphead ugyanis valóban egy igazi különlegesség lett. Játéktesztünkből pedig most megtudhatod, hogy miért!
A kétezres években konkrétan nagyítóval kellett keresni a különleges ötleteken alapuló oldalnézetes platformereket, nagyjából a Braid 2008-as megjelenésével egy időben azonban minden megváltozott, a műfajról ugyanis lekerült a negatív stigma, és nem nézték rögtön leprásnak azokat a fejlesztőcsapatokat, akik ebben a stílusban szerettek volna valami újdonsággal szolgálni. Limbo, Super Meat Boy, Trine, Fez, csak néhány nagyszerű alkotás, amelyek hellyel-közzel ehhez a vonulathoz kapcsolódva jelentek meg, és váltak mára népszerű videojátékokká.
Ezt a sort pedig most egy újabb taggal bővíthetjük, hiszen ha valaminek helye van ezen a listán, akkor az nem más, mint a Cuphead, a Moldenhauer testvérpáros által megálmodott különleges platformer, ami olyan dolgot tár elénk, amihez foghatót korábban túlzás nélkül még soha nem láthattunk. Bár ez a kijelentés leginkább csak a grafika miatt állja meg a helyét – erről egy kicsit később –, azonban a játékmenet is kecsegtet olyan dolgokkal, amelyekre elkerekedő szemekkel tekinthetünk majd. Lássuk azonban egy kicsit alaposabban, hogy miről van szó!
A Cuphead története két aprócska csésze kalandját meséli el nekünk, akik Inkwell szigetén élik boldog és átlagos kis életüket, azonban egy napon elhatározzák, hogy szakítanak a szürke hétköznapokkal. Messze viszont nem jutnak, hiszen minden figyelmeztetés ellenére csak a közeli kaszinóba mennek, amelynek a tulajdonosa maga az Ördög. A csészetesókat rögtön bámulatba is ejti a sok izgalom és a csillogás, dobókockázás közben pedig rájuk mosolyog a szerencse, ám ekkor hirtelen megjelenik a Gonosz, és ajánlatot tesz a párosnak. Ennek a lényege, hogy ha a következő dobással nyernek, akkor óriási gazdagság lesz a jutalmuk, ha viszont veszítenek, akkor a lelküket el kell adniuk az Ördögnek.
A dobás természetesen félresikerül, Cuphead és Mugman pedig könyörögni kezdenek a bestiának, hogy módosítson kérésén. A Sátán hajlandó az egyezségre, így felajánl a kis csészéknek egy alternatívát. Ennek a lényege, hogy felkutassák a kaszinó korábbi összes adósát, és csatában legyőzzék őket, hogy ezzel megszerezzék a lelküket. A testvérek elfogadják az ajánlatot, de nem is sejtik, hogy ezzel mit vállaltak, hiszen kezdetét veszi egy olyan kaland, amelynek során majdnem 30 főellenfélen és megannyi egyéb kihíváson kell szó szerint átszenvednünk magunkat. Merthogy a Cupheadet vélhetően már megelőzte a jó híre(?), így talán nem mondunk újdonságot azzal, hogy nem lesz sétagalopp a pályák teljesítése, de azért nem is kell kétségbe esni, mert lehetetlent azért nem követel tőlünk a játék.
A kedves kis történet felgöngyölítése során izometrikus nézetből ismerkedhetünk meg Inkwell különleges szigetvilágával. Beszélgethetünk a lakosokkal, felfedezhetjük a helyszín rejtett zegzugait, de ami ennél is lényegesebb, az egyes kis helyszínekre elbandukolva indíthatjuk el a nagy izgalmakat és nehézségeket garantáló pályákat, melyeket alapvetően két részre oszthatunk – habár akadnak azért kivételek. Ennek megfelelően lesznek a klasszikus run and gun platformerek mintájára felépített pályák, amelyek során valóban az lesz a feladatunk, hogy rohanjunk és lövöldözzünk, de mindemellett nem árt majd, ha van hozzá egy kevéske ügyességünk és türelmünk is, hiszen ezekre egytől egyig nagy szükségünk lesz a teljesítés során.
Legyen szó akár a helyszínekről, akár a felvonultatott ellenfelekről vagy akadályokról, minden esetben garantált lesz, hogy többször neki kell majd futnunk az eseményeknek, mert elsőre a legtöbbször nem sikerül teljesíteni a kihívásokat, lévén minden ugrál, pattog, mozog, lövöldözik, és csak azért került oda, hogy keresztülhúzza a számításainkat. Ez pedig maximálisan igaz lesz a Cuphead másik oldalára, vagyis a bossharcokra is! Amíg nem találjuk meg az adott helyszín és ellenfél gyengéit, amíg nem tudjuk memorizálni az összes támadását, addig esélyünk sem lesz labdába rúgni vele szemben. Persze a helyzetünket azért a főellenfelek esetében megannyi más dolog is nehezíti majd.
A bossharcok sajátossága minden játékban a változatosság és a megnövelt nehézség, ami ebben az esetben is határozottan igaz, de ennél sokkal fontosabb, hogy a Cuphead főbb ellenfelei folyamatosan igyekeznek borsot törni az orrunk alá. Váltogatják támadásaikat, átalakulnak, más ellenséget küldenek önmaguk helyett, de olyan is lesz, amikor egyszerre vagy egymás után több eltérő tulajdonságú harcossal kell farkasszemet néznünk. A változatosság tehát elképesztő mértékű, de ami ennél is fontosabb, hogy ugyanazt a metódust kapjuk itt is, mint a run and gun helyszíneken, csak nem a pálya teljesítését méri a kis számláló, hanem azt, hogy mennyi sebzést tudtunk bevinni az ellenfélnek.
Minden próbálkozáskor meghatározott számú élet áll a rendelkezésünkre, és ha elhasználjuk ezeket, akkor elölről kell kezdenünk a kihívást még akkor is, ha már csak egyetlen lövést kellett volna bevinnünk a győzelemhez. Dolgunkat nehezíti továbbá a bizonyos bossharcok esetében alkalmazott véletlengenerálás is – egyikük például rendszeresen eltérő sorrendben küldi ránk az ellenfeleket –, ezáltal gyakran még arra sem alapozhatunk majd, hogy lépésről lépésre próbálunk kiismerni egy ellenfelet, mert itt sokszor igazodnunk kell az adott helyzethez, hiszen néhányuk egy pályán belül többféle teste tölthet és többféle kihívás elé állíthat minket.
Azt persze nem árt kiemelni, hogy csak a bossharcokat kell elvégeznünk a továbbjutás érdekében – a run and gun pályák szabadon választhatóak, de az aranytallérok miatt érdemes ezekkel is szenvedni –, sőt a két nehézségi fokozatot sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az első ugyanis bár szintén nem egy sétagalopp, de rendszerint könnyebben teljesíthető kihívásokat garantál, ám amennyiben el akarunk jutni az Ördöghöz, akkor fontos lesz a nehezebb fokozaton is legyűrni az ellenfeleket, ahol viszont előfordulhatnak billentyűzetropogtató pillanatok.
Az imént szóba kerültek a run and gun pályákon elérhető aranytallérok, amelyek gyűjtögetése azért fontos, mert ezekkel a játékban megtalálható boltban lehetőségünk nyílik fejlesztéseket vásárolni magunknak. Extra életerő, újabb támadások és passzív képességek üthetik így a markunkat, amelyek helyenként valóban egyszerűsíthetik kicsit a dolgunkat, de jelentős könnyítést azért egyik sem hoz magával, tehát alaposan meg kell szenvedni a győzelemért, amihez rengeteg türelemre, kitartásra és kiemelkedő reflexekre lesz szükségünk.
Grafika:
A Cuphead legnagyobb különlegességét határozottan a grafika adja, amihez foghatót videojátékban korábban még soha nem láthattunk. A végeredmény ugyanis úgy fest, mint az 1930-as évek rajzfilmjei, ezáltal mind a színek, mind a régi szalagok maszatját ábrázoló effektek, mind a karakterek bugyuta mozgása ezt a korszakot idézi fel előttünk. Egyszerűen zseniális, páratlan és varázslatos, ahogyan mindezt egységes, gyakran megmosolyogtató formában képesek voltak tálalni a készítők, akik ráadásul még az optimalizálásra is odafigyeltek, vagyis gyengébb gépeken szintén jól fut a játék.Kezelőfelület, irányíthatóság:
A fejlesztők mind a kezelőfelület, mind az irányítás szempontjából az egyszerűségre törekedtek, hovatovább előbbi esetében arra is, hogy a legutolsó menüpont, vagy éppen az életerőt jelző csíkok egyaránt illeszkedjenek ebbe a rajzfilmes koncepcióba. Bár az irányítást a szabad beállíthatóság mellett is nehézkes lehet sokaknak testre szabni – nem lehet például a felfelé nyílra tenni az ugrást, mert akkor a térképen nem tudunk közlekedni karakterünkkel –, de ezt leszámítva kis csészénk nagyon könnyen terelgethető a pályákon.Játszhatóság:
Mivel egy kiemelkedően nehéz videojátékról van szó, ezért a Cuphead esetében a szavatosságot maximálisan az határozza meg, hogy milyen jó reflexekkel rendelkezünk, és mennyire vagyunk ügyesek, valamint türelmesek. Lesznek ugyanis, akik pár óra alatt átfuthatnak a kampányon, de garantált, hogy a többség néhány főellenfélnél annyira elakad majd, hogy napokig nem tudja magát átverekedni rajtuk. Ilyenkor jöhet jól a kooperatív mód, hiszen a játékot egy barátunk oldalán is átélhetjük online és helyi formában. Nagyobb baj, hogy az átláthatósággal már akkor is vannak problémák, ha egyedül állunk neki a pályák teljesítésének, de ha még valaki ugrál körülöttünk, akkor néhány boss esetében már-már lehetetlenné válik követni az eseményeket. Nem ritkán ugyanis egyszerre több lövedék vagy tárgy repül felénk, miközben figyelnünk kell az ellenfél mozgására és trükkjeire, valamint hősünk irányítására egyaránt, és ha ilyenkor még ott ugrándozik Mugman is, akkor az könnyedén egy plusz idegesítő tényező lehet. Mivel azonban mindez szabadon választható, különösebben nem nevezhetnénk negatívumnak.
Intelligencia, nehézség:
A Cuphead kapcsán rengeteg rémhír terjedt arról, hogy milyen nehéz, de valójában azért nem olyan rossz a helyzet. Tény és való, hogy vannak direkt olyan pályák és ellenfelek, akik azért lettek kitalálva, hogy felforralják az agyvizünket, és megakasszanak minket egy kicsit a haladásban, de szerencsére nem ez lesz a jellemző. Általánosságban inkább egy kimagasló figyelmet, türelmet és több próbálkozást igénylő élmény vár ránk, ami valóban nehezebb, mint korunk legtöbb videojátéka, de semmi lehetetlent nem kíván tőlünk – pláne, ha a kilencvenes évek platformerein nevelkedtünk –, éppen ezért felesleges emiatt aggódni. Hangok, zene:
Alaposan szétzúzta volna a Cuphead hangulatát, ha ez a Mickey egeres grafika modern hanghatásokkal és zenékkel kerül terítékre. Szerencsére a készítők ezt is nagyszerűen megoldották, így a harmincas évekre jellemző dallamok és hanghatások várnak ránk, sőt a maroknyi szinkronszínész is igyekezett úgy artikulálni, ahogyan az annak idején jellemző volt, az élmény tehát minden téren tökéletes lett.Összegzés:
Akárcsak maga a Cuphead, ami egy igazán kellemes kis különlegességnek tekinthető a játékipart manapság elárasztó realisztikus öldöklések tengerében, hiszen egyrészt eszünkbe juttatja, hogy miről szóltak sok-sok évvel ezelőtt a videojátékok, másrészt pedig egy olyan grafikai stílust tár elénk, amihez foghatót korábban még soha nem láthattunk. Ha van elég türelmünk hozzá, és imádjuk a nagy kihívásokkal kecsegtető platformereket, a StudioMDHR alkotását egyszerűen nem szabad kihagynunk. A nagy nehézség miatt pedig ne aggódjunk, hiszen bár néha valóban türelempróba az egész, de messze nem olyan logikátlan formában, mint azt például a Dark Souls kínálta!