65
-
ostoros #65 Abban egyet értek, hogy az amcsik nagyon le voltak maradva a rabszolga felszabadítással, angolok eddigre már kőkeményen, gyakorlatilag tűzzel-vassal vadásztak a rabszolga kereskedőkre.
Nyilván nem lettek volna ennyire lemaradva a kérdésben, ha nem gazdasági érdek az olcsó munkaerő, aki nem tud összepakolni és elköltözni nyugatra földet foglalni vagy aranyat ásni, ha túlságosan kizsigerelik...
Utoljára szerkesztette: ostoros, 2019.08.28. 19:25:38 -
Zoliz #64 Sok kell még, hogy legyőzzék az amcsikat, de egy eljövendő globális természeti katasztrófa átrendezi majd az eőviszonyokat az egyszer biztos. Ekkor az oroszok is felébredhetnek téli álmukból végre. -
defiant9 #63 "Az északiak a rabszolgatartást nem akarták, de nem a rabszolgák kedvéért és üdvéért."
Az 'északiak' több társadalmi réteget is lefednek. Természetesen volt akinek tisztán gazdasági motivációja volt és volt akinek csak humanitárius. Az országon belüli két társadalmi rendszerből fakadó feszültség ami nem volt fenntartható. A rabszolgák voltak a jéghegy csúcsa, vagy a piramis alapja ha úgy tetszik. A szélesebb néptömeget nehéz egy elvont 'vámkérdés' mögé felsorakoztatni, kellett az egyszerűen megfogalmazható ideológiai cél. Azt egyébként ne felejtsük el hogy a világ nagyrésze eddigre már túl volt a rabszolgaság intézményének elfogadottságán. A kereszténység/biblia alapelveivel is ütközik, könnyű egy prédikációban gonosznak beállítani aki másokat rabszolgasorba kényszerít. Ez egy társadalmilag szükségszerűen bekövetkező folyamat volt, ha nincs gazdasági vetülete akkor később robbant volna ki. -
Sequoyah #62 Hogy felreertes ne legyen, abban egyetertek, hogy egy bermunkara epulo gazdasagi rendszer vs rabszolgasagra epulo gazdasagi rendszer osszehasonlitasa eseten igazad van.
De a hosszu tavu erdekek, es a rovid tavu haszon szokas szerint itt is kibekithetetlen volt. A deliek minden egyes pillanatban rovid tavon jobban jartak egy rabszolgaval, mint ha azt a rabszolgat felszabaditottak volna, es bermunkaskent visszafoglalkoztattak volna.
Azt meg nehez megmagyarazni egy fel orszagnyi embernek hogy ne aggodjatok, most mindenki csodbe fog menni, de hosszu tavon jobb lesz a bermunkas rendszer. -
Sequoyah #61 Ez az, hogy nagyon nem volt mindegy. Egy bermunkara epulo rendszer az fenntarthato, es az eszaki allamoknak egy rossz szavuk nem lehetett volna ra, igy barmifele haborunak sem lett volna ertelme. Hiszen milyen kovetelessel alhattak volna elo a del fele?
A rabszolgasag viszont igy nem volt fenntarthato, mert az eltorlesevel megszunik az olcso munkaero, es ossze is omlott a gazdasag, mert nem volt ki dolgozzon a foldeken.
Ez utobbi nagyon jol dokumentalt, hogy a haboru utani messze legfobb problema a foldbirtokosok szamara az az volt, hogy a termenyt senki sem aratta le, mert nem volt eleg ember, igy sokan tonkrementek.
A robotolo jobbagy az feluton van a rabszolgasag fele, igy ez ott nem volt opcio, rendes berert foglalkozo szabad embereket kellett foglalkoztatni, ami viszont erthetoen joval dragabb volt. -
ostoros #60 Ok, így van benne valami, de én inkább úgy módosítanám,mint a nagybirtokos/ültetvényes termelés és az erre épülő gazdasági rendszer, és a kisbirtokos gépesített mezőgazdaság és az erre és az iparra épülő gazdasági rendszer küzdelme volt.
Az hogy most a nagybirtok rabszolgát használt, vagy épp robotoló jobbágyokat kb. mindegy. (((hazánkban is keményen ment a nagybirtokos termelés ekkoriban, korábban pedig a legeltető nagyipari hústermelés ment keményen a nyugat európai piacra. Meg is lettek a negatív következményei))) A polgárháború vége után a négerek nagyrészt ugyanott dolgoztak a gyapot földeken. Nem azért, mert annyira szerették azt a munkát, vagy a délieket, hanem mert ők nem tehették meg azt, amit a fehérek, hogy ha nem tetszik a munka el lehet költözni. Ugyanis az északi államok keményen korlátozták a letelepedésüket, a vadnyugatra meg nem mehettek, mert kb. kiszolgáltatottak lettek volna a fegyvertartás ugyanis számukra tilos volt. -
ostoros #59 Azért szól arról, mert azt a részt másoltam be. :) -
Sequoyah #58 Egyebkent ha csak egy picit modositod a kerdesedet, akkor maris mind a kettonknek igaza lesz. Ha azt mondod hogy a haborunak nem a moralitas volt a kivalto oka, tehat nem a rabszolgak ket szep szemeert aggodo eszaki angyalok, es a n***ket leigazni akaro gonosz deliek miatt kezdodott, akkor igazat adok neked.
A rabszolgasag, mint GAZDASAGI RENDSZER fennallasa volt a kivalto ok
"What led to the outbreak of the bloodiest conflict in the history of North America?
A common explanation is that the Civil War was fought over the moral issue of slavery.
In fact, it was the economics of slavery and political control of that system that was central to the conflict." -
Sequoyah #57 Amugy meg a masodlagos ok is a rabszolgasagon alapulo gazdasagi rendszer vedelme volt. Ahogy te irtad is, a deliek alacsony vamot akartak, mivel nagy mennyisegben exportaltak olcso, a rabszolgak altal kitermelt nyersanyagot (pl gyapot), es cserebe minden mast importaltak.
"Slave owners preferred low-cost manual labor with no mechanization. Northern manufacturing interests supported tariffs and protectionism while southern planters demanded free trade." -
Sequoyah #56 Pedig amit bemasoltal, annak a 2/3-ada a rabszolgasagrol szol:D
Amugy pedig itt van a konkluzio: "most academic scholars identify slavery as a central cause of the war". De gondolom mivel ez ellentetes a te elkepzeleseddel, az ilyen tartalmu mondatokat figyelmen kivul hagyod... -
ostoros #55 Akkor szövegértés, haver. A szöveg több ponton is kimondja, hogy NEM a rabszolgatartás volt a központi kérdés. -
ostoros #54 Eszem faszom megáll, hogy evidenciákat kell bizonygatnom. -
Sequoyah #53 Most masoltal be tobb szaz sort a wikipediarol, ami arrol szol hogy a rabszolgasag hogyan okozta a haborut, mit is bizonygatsz most?
Eleg ha ennyit masolsz be, szinten wikipedia:
The causes of secession were complex and have been controversial since the war began, but most academic scholars identify slavery as a central cause of the war. -
ostoros #52 Eszem faszom megáll, hogy evidenciákat kell bizonygatnom. -
ostoros #51 És végezetül:
"A két országrész közötti gazdasági érdekellentét és a belőle következő belpolitikai dichotómia nem tűnt feloldhatónak. Valahányszor vámtarifa emelésre került sor és ezt ellenezve a déliek azzal érveltek, hogy tönkreteszi a kereskedelmüket, Észak azzal vágott vissza, hogy az alacsony vám pedig az ipari termelésnek kedvezőtlen és a Dél különben is morálisan bűnös rabszolgatartó. Erre a déli viszontválasz arra mutatott rá, hogy az északi gyárakban a munkafeltételek és munkakörülmények nem állnak valami távol a rabszolgatartástól és hogy a szövetségi költségvetést aránytalanul nagy részben töltik fel az amúgy is szegényebb déli országrészben beszedett összegek. A vita általában mind filozofikusabbá vált, mígnem az absztrakcióban anélkül elhalt, hogy bármit megoldottak volna a problémákból. Ez a fajta patthelyzet évtizedek óta állt fenn, miközben a közbeszéd hevessége egyre fokozódott. Már az 1832-33-as dél-karolinai nullifikációs válság során is szecesszió fenyegetett, azóta pedig majdnem három évtized telt el a kiút meglelése nélkül.
Lincoln északi gazdasági érdekeket szem előtt tartó programjában szerepelt az erős vámsorompó felhúzása is. 1861. február 14-én pittsburghi közönség előtt azt nyilatkozta, hogy ha a Morrill-vám tervezetéből nem születik törvény a beiktatását megelőzően, akkor elsődleges fontosságú dolga lesz egy új vámrendszer megteremtése. A Morrill-vámról szóló törvényt végül a leköszönő Buchanan elnök írta alá,[36] pár nappal terminusa vége előtt. Buchanan pennsylvaniai, északi Demokrata volt, akinek nyilvánvalóan tetszett a Morrill-vám és nem pénzügyi kifosztásként gondolt rá, mint a déli államok. Döntésében emellett közrejátszhatott, hogy Lincoln álláspontjából nyilvánvalóvá vált, hogy ha nincs Morrill-vám, akkor egy esetleg még annak szigorúságán is túlmutató vámtörvényt fog alkotni az új kabinet.
Lincoln semmiképpen nem akart engedni a szövetségi költségvetés feltöltése ügyében. Az őt támogató New York Evening Post a következőket írta a beiktatást megelőzően, 1861. március 2-i számában:
„Általánosan elismert, hogy vagy a vámtartozásokat kell begyűjteni a lázadó államok kikötőiből, vagy a kikötőt magát kell a külföldi import elől elzárni. Ha ezek egyike sem történik meg, akkor költségvetési törvényeinket aláaknázzák, az államkincstárunkat tápláló források kiszáradnak; nem marad pénzünk a kormányzat fenntartására, a nemzet csődbe jut, mielőtt a vetés termőre fordulna. A hadsereg fenntartására nem volna semmilyen pénzeszköz, és semmi sem jutna a flotta számára; nem lenne miből fizetni a közszolgákat és minden folyó ügyünk azonmód halálos bénultságba kerülne. Mi maradna hát meg a kormányunknak? Engedjük talán meg a szeparatista államoknak, hogy ily viselkedésükkel költségvetési törvényünket eltiporják az egész Unió számára? Vagy inkább nyilvánítson csempészárunak kormányzatunk minden olyan külföldi kereskedelmet, mely azokba a kikötőkbe irányul, ahol nincsenek vámházaink, sem adószedőink mert hatóságainkat kiűzték és megállítsa forgalmukat?”
– [14]
A kérdés jól jellemezte a republikánus holdudvar elvárásait és egyben implikálta a lincolni választ. A hét déli állam év eleji kiválása miatt akut pénzügyi krízis bontakozott ki. A kincstárban 500 000 dollár maradt, míg milliókra rúgó kifizetetlen követelések halmozódtak. A hiány halmozódása új bevételi források feltárását tette elengedhetetlenné.[37][38] A háború későbbi kitörésével az Unió végleg elesett legfőbb költségvetési bevételétől, a déli kikötőkből befolyó vámbevételektől. A Morrill-vám törvényi módosítása és további vámemelés sem bizonyult elegendőnek. 1861-ben a háború meghozta az Unió számára az addig ismeretlen személyi jövedelemadó bevezetését. " -
ostoros #50 A háborús hisztéria fokozódásához nagyban hozzájárult az öldöklő rabszolga-szabadítási magánhadjáratában levert abolicionista, John Brown 1859-es kivégzése. Brown, miután Kansasben átmenetileg a déliek kerekedtek felül, 1856 őszén visszatért a keleti partra és a következő két évet pénzeszközök felkutatásával töltötte. A főleg abolicionista pénzadományokból a Massachusettsi Kansas-társaság például 200 lőfegyvert ígért, Connecticutból pedig 1000 lándzsát szerzett. Magánhadserege élén 1858-ban Brown megint megjelent Kansas-ben, de ott akkor éppen a rabszolgatartást ellenzők választási győzelme miatt nem volt mibe beavatkoznia, ezért néhány hónapos tartózkodás után elhagyta azt.
Újabb tervet kovácsolt, ezúttal Virginiát véve célba. 1859. október 16-án 21 társa élén megtámadta és elfoglalta Harper's Ferry városát, hogy hatalmába keríthesse az ott levő fegyverraktárat. A terv szerint Virginia összes rabszolgáját ki akarták szabadítani és a most már rendelkezésükre álló 10 000 puskával felfegyverezni. Ezután lelőttek egy szabad feketét, aki a városba érkező vonat utasait figyelmeztetni akarta a fegyveresekre és a foglyul ejtett vonat utasainak két rabszolgáját is.[19] A vonatot később továbbengedték, így a támadás híre hamarosan elérte Baltimore-t és Washingtont. A városbeli civilek fegyvert fogva próbáltak ellenállni, de Brownék elfoglalták a fegyverraktárat. Másnapra a város fegyveresei és milicistái körülfogták az épületet, és a lövöldözésben Brown emberei megölték a polgármestert és további városlakókat. Október 18-án Robert E. Lee ezredes által parancsnokolt tengerészgyalogosok vették körbe Brownék búvóhelyét és rövid tűzharc után megadásra kényszerítették az életben maradtakat.
Brownt és minden elfogott társát a bíróság halálra ítélte és felakasztatta. Az elfogás elől menekülő Barclay Coppockot Iowa republikánus, a militáns abolicionistákkal szimpatizáló kormányzója, Samuel J. Kirkwood nem volt hajlandó Virginiának kiadni és a négerek szöktetéséhez használt szervezet, a Földalatti Vasút révén elősegítette Kanadába menekülését.[20] Coppock a legtöbb elmenekült résztvevőhöz hasonlóan később belépett az unionista hadseregbe.[21]
Brown értelmetlen mészárlásba forduló hadjárata hozzájárult az álláspontok polarizálódásához.[22] A déli ültetvényeseket elérő hírek hatására félelem uralkodott el, hogy más abolicionisták újabb rabszolgafelkeléseket akarnak majd szervezni, ezért milíciákat kezdtek állítani az ilyen kísérletek megelőzésére. Ezek a milíciák képezték a háború során a déli hadsereg első egységeit, melyekkel az önvédelem elképzelhetővé vált.
A politikai közbeszéd a kampány alatt izzásig hevült. A számtalanszor megfogalmazott szecessziós fenyegetés után Winfield Scott vezérkari főnök októberben memorandumban figyelmeztette Buchanan elnököt, hogy legalább hét állam kiválásának lehetőségével kell számolni és emiatt nagyméretű haderő-átcsoportosítást és tüzérségi eszközök átcsoportosítását javasolta a válságos területekre. Buchanan azonban a nagymértékű politikai nézeteltérések miatt nem bízott Scottban és figyelmen kívül hagyta a javaslatokat. 1860. november 6-án bekövetkezett, amitől nagyon sokan féltek; az elnökválasztáson győzött a Republikánus Párt, s ezzel Lincolnt megválasztották. Győzelmét az tette lehetővé, hogy ekkora már a Demokrata Párt is megoszlott, északi és déli tagjai képtelenek voltak közös jelöltet állítani. Lincoln ennek köszönhetően lett elnök a népi szavazatok mintegy 40%-ával, mert a többi megoszlott a déli és az északi demokrata jelölt között. A szavazatok összeszámlálása után, november 10-én Dél-Karolina szenátorai azon nyomban lemondtak mandátumukról. November 20-án Lincoln ígéretet tett, hogy kormánya nem avatkozik az államok belügyeibe.[23] Ez a gyakorlatban a rabszolgaság kérdésének bolygatásától való tartózkodást jelentette. A tekintetek az elnök felé fordultak, várva, miként foglal állást a kialakult súlyos válságban.
Kormányválság
December 3-án James Buchanan a kongresszus előtt tartott utolsó beszédében[24] kárhoztatta az északiak beleavatkozását a rabszolgatartásba. Kijelentette, hogy az államoknak nincs joga kiválni az Unióból, de a kormányzatnak nincs törvényes eszköze megakadályozni őket ebben. Kilátásba helyezte, hogy ha az északiak nem mérsékelik az alkotmányossággal szembemenő követeléseiket, akkor a déli államok "jogosan fognak forradalmi eszközhöz nyúlni". Megoldásként alkotmánymagyarázó kiegészítést javasolt a rabszolgatartás jogosságáról. A folyamatosan polarizálódó politikai elit mindkét pólusa elutasította, rendezésképpen alkalmatlannak nyilvánította az elnök javaslatát.
December 8-án lemondott a déli érzelmű Howell Cobb pénzügyminiszter, a héják egyike, mivel politikai elképzeléseit immár összeegyeztethetetlennek érezte az elnökével.[25] December 12-én lemondott Lewis Cass, a michigani illetőségű külügyminiszter. Cass szerint a szecesszió megelőzése végett Charlestonba erősítést kellett volna küldeni és mozgósítani a szövetségi haderőt,[26] amire Buchanan nem volt hajlandó. December 23-án Buchanan lemondását kérte az északi újságok által Északról Délre való fegyvercsempészéssel vádolt John B. Floyd hadügyminisztertől. December 29-én Floyd lemondott, arra hivatkozva, hogy Buchanan nem engedélyezte a Sumter-erőd kiürítését. A déli államok raktáraiba irányuló mindennemű fegyverszállítást január 3-án leállították. Január 8-án lemondott Jacob Thompson, déli érzelmű belügyminiszter. Buchanan a távozó miniszterek helyét szükségképpen unionista meggyőződésű Demokrata ügyvivőkkel töltötte fel, mint Edwin M. Stanton későbbi uniós hadügyminiszter, John A. Dix későbbi uniós vezérőrnagy és Joseph Holt, későbbi uniós ezredes, katonai főbíró.
A politikai válságkezelés kudarcot vall
December 17-én a vámoktól mindig is súlyosan érintett Dél-Karolina konvenciót hívott össze a kiválást megtárgyalni. December 18-án John J. Crittenden szenátor megpróbálta a megbomlott egyetértést a Crittenden-kompromisszum keretében helyreállítani. A kompromisszum a Missouri-kompromisszum megújítását és más alkotmányba iktatott garanciákat tartalmazott.[27] Dél-Karolina konvenciója 1860. december 20-án bejelentette kiválását az Egyesült Államokból. John C. Breckinridge déli érzelmű alelnök 13 tagú, vegyes, északi és déli prominenseket egyaránt inkorporáló bizottságot hozott létre, hogy az ország helyzetét megtárgyalja és kiutat keressen. December 31-én a 13-ak bizottsága bejelentette, hogy kudarcot vallott, nem tudott semmilyen konszenzusra jutni, következésképp nem tud egységesen javaslatokat tenni.
Január 12-én Dél-Karolina után Mississippi kongresszusi képviselői is lemondtak, mivel a Crittenden-kompromisszumot a republikánusok egységesen elutasítani látszottak. Január 16-án az egyre fogyatkozó szenátus republikánusai Lincoln kifejezett tiltása nyomán[28] az utolsó megszavazási kísérletre is elutasították a Crittenden-kompromisszumot,[27] saját ellenterv beterjesztése nélkül.
Lincoln ellenkezése azon alapult, hogy a párt választási győzelmének gyümölcsét, a rabszolgaság területi korlátozását nem szabad veszni hagyni.[29] Ez annak fényében dogmatikusnak minősíthető, hogy Missouri déli határától délre már csak Új-Mexikó és az Indián Területek feküdtek és általános vélekedés szerint Új-Mexikó félsivatagában nem tud gyökeret verni a rabszolgatartó ültetvényes gazdálkodás, mint arra Daniel Webster évekkel korábban figyelmeztetett.[30] Az ellenzők azonban meglehetős demagógiával rámutattak, hogy a kompromisszum szövege alapján Missouri déli határától potenciálisan egészen Tűzföldig tartana a rabszolgaság. A Crittenden-kompromisszum lekerült a szenátus napirendjéről. -
Sequoyah #49 Na latom megtalaltad a lenyeget, akkor gondolom tovabb mar nem kell gyozkodni teged:) -
Sequoyah #48 Ez nem tortenelem, ez kozgazdasagtan, es szimpla logika:) Szoval ezzel mellelottel...
Ha egy alkalmazott olcsobb lenne mint a rabszolga, akkor minden kicsit is ertelmesebb rabszolgatarto paros labbal rugta volna ki a rabszolgakat, mondvan tul dragak, es ehberert visszaalkalmazta volna oket. Hulyek lettek volna haboruzni a rosszabb rendszer fenntartasaert:) -
ostoros #47 A politikai ellentétek folyamatos éleződése közben 1854-ben, több sikertelen próbálkozás után a kongresszus elfogadta a Kansas-Nebraska-törvényt. Ennek eredményeképpen az 1820-ban, Missouri felvételekor megalkotott Missouri-kompromisszum érvényét vesztette, amely szerint korábban az Amerikai Egyesült Államok csak párosával vett föl új tagállamokat, egy rabszolgatartó államot, és egy úgynevezett szabad államot. A Kansas–Nebraska-törvény azonban minden állam saját belátására bízta, hogy engedélyezi-e a rabszolgatartást. 1854-ben Kansas-szel együtt Nebraska vált volna a USA tagállamává, mivel nem találtak más párt. Az általános felfogás szerint Kansas lett volna a rabszolgatartó, Nebraska pedig a szabad állam a Missouri-kompromisszum szellemének megfelelően.
Míg Nebraska békében élhetett tovább, a felhevült politikai közhangulat miatt Kansas-be azonnal migráció indult. Az úgynevezett szabad államokból[17] azért, hogy a rabszolgaság nyugati terjedését megakadályozzák, a déli államokból, elsősorban a szomszédos Missouriból pedig azért, mert érdekeiket, vagyonukat, berendezkedésüket, életmódjukat és kultúrájukat fenyegetve érezték. Kansas állam megszervezését tömeges választási csalás kísérte, a Missouriból átáramló, majd hazamenő déliek segítségével, amit abolicionista ellenkormány alakítása,[18] majd csakhamar fegyveres összetűzések követtek. 1855 októberében megérkezett a későbbi akcióival híressé vált John Brown a rabszolgaság elleni küzdelem jegyében. 1856 októberéig tartottak a fegyveres incidensek. Kezdetben ebből a rabszolgatartók kerültek ki győztesként, John Brown és fiai távoztak Kansasből, de az erőszak még később is fel-fellángolt. 1857-ben, megint Missouriból származók csalásával elfogadták Kansas alkotmányát, mely engedélyezte a rabszolgatartást. Buchanan elnök az eredményt elismerte, mert a folyamat békés és mielőbbi lezárását óhajtotta, de a Kongresszus visszautasította és tiszta választást követelt. Eddigre azonban az északi bevándorlók súlya jelentősen növekedett, ami újabb villongásokhoz vezetett. 1859-ben egy a rabszolgatartók által bojkottált megismételt gyűlésen rabszolgaságot tiltó alkotmányt fogadtak el. Ennek alapján 1861. január 29-én Kansas, mint szabad állam csatlakozott az Unióhoz. Azonban a kansasi eseményekből világossá vált, hogy a belpolitikai konfliktus annyira elmérgesedett, hogy a tárgyalási hajlandóság kimerült, és a felek immár erőszakkal akarják a megoldást kicsikarni. -
ostoros #46 Az általános hittel szemben az amerikai polgárháború nem az afrikai rabszolgák emberi jogai fölött tört ki,[1][2] hanem gazdasági, illetve politikai okok miatt. A rabszolgaság sokkal inkább ezekből fakadó felszíni jelenség volt, egy szimptóma. Északon a farmerek kis parcellák foglalásában voltak érdekeltek, ezzel szemben a déliek ültetvények kialakításában. Amikor egy új állam felvételre került, felmerült a kérdés, hogy engedélyezzék-e ott a rabszolgatartást; hiszen ha engedélyezik, akkor az északi farmereknél jóval tőkeerősebb déli birtokosok felvásárolhatják a jó minőségű termőföldeket és ültetvényeket hoznak létre rajta, ha pedig nem, akkor kisbirtokos farmok jönnek létre. A kérdés tehát a kisbirtok kontra nagybirtok versengésének is tekinthető.
Ennek ellenére a fekete lakosság csak délen tudott integrálódni a társadalomba, még ha alávetett státuszban is. A rabszolgatartó államok lakosságának mindössze 10%-a rendelkezett rabszolgákkal[3], de ez csak pro forma igaz, mert minden családban csak egy fő tulajdonolta a rabszolgákat jogilag, de ettől még az egész család kihasználta ennek előnyeit, sőt a rokonság, a szomszédok és végső soron az egész társadalom.[4] Ezen réteg felének ötnél kevesebb rabszolgája volt.[3] A rabszolgatartók fele maga is együtt dolgozott velük a földeken, sokszor együtt lakott velük a házában. Ha utazni ment, együtt utazott velük. Ez a közelség északon elképzelhetetlen volt.[3]
Észak hozzáállása
A fekete populáció akkoriban széleskörűen elismert, tudományos igazságként kezelt fajelméleti okokból[3] nemkívánatos volt északon. Észak több államában (Oregon, Illinois, Indiana) törvényileg tették lehetetlenné a szabad négerek letelepedését.[3] New Jersey-ben a rabszolgák behozatalát tiltó 1788-as törvény egyidejűleg a letelepedést is betiltotta.[5] Más államokban olyan magas jövedelmi korlátot állítottak a bevándorló színesbőrűek elé, ami teljesíthetetlen volt. Massachusetts korbácsolással büntette a két hónapnál hosszabb ideig ott tartózkodó nem helybeli négereket.[6] Ohio államban 500$-os kauciót kellett letenni a hatóságoknál, amennyiben valaki egy színesbőrűt akart letelepíteni az államban, jó magaviselete zálogaként. 1829-ben azonban Cincinnati (Ohio) városa a néger lakosok növekvő számán felháborodva a feketéket érintő törvények megszegésére hivatkozva pogromot rendezett. Ennek keretében a néger lakosság felét Kanadába űzték.[6] Pennsylvania, Rhode Island, Massachusetts és Maine (más, déli államok mellett) a fajkeveredés megakadályozása végett tiltotta a fehérekkel való házasodást.[7] A rasszista atrocitás tehát korántsem korlátozódott dél viselkedésére, hanem az Egyesült Államok egészére jellemző volt.[8] Északon a fajok egymástól való elhatárolását tekintették célnak, míg ez délen kézenfekvő okokból fel sem merült.
Ezért a partikuláris északi érdekek vasöklének tekinthető Republikánus Párt egyfajta apartheid megteremtésén fáradozott; azért küzdött, hogy se a rabszolgatartás ne terjedhessen nyugat felé, se a szabad négerek ne telepedhessenek le ott. Ezen túlmenően prominensei, így például Abraham Lincoln, a feketék kitelepítését vallották elérhető és átfogó megoldásnak. A kitelepítés célpontja többek közt Libéria, Haiti és más forró égövi terület volt, de lehetőségként fölmerült Texas is. Azt azonban csak a rabszolgákkal együtt élő Délen értették meg, hogy a fekete populáció elsöprő többsége egyáltalán nem akar sehova települni, Afrikát nem érzi természetes otthonának, nem beszélve a szóba jött más vidékekről. A négerek nagy része Délt saját szülőföldjének tekintette.
Az abolíció és céljai
A rabszolgatartást a lakosság nagy része morálisan elítélendőnek találta, így a század elején megjelent a feketék felszabadításáért küzdő abolicionista mozgalom. Jellemzően Északon találtak követőkre, ahol jellemzően nem kerültek kapcsolatba, nem éltek együtt négerekkel. Ennek következtében nem tudtak valós képet alkotni sem a néger populáció óhajait, beilleszkedettségét illetően, sem pedig a Délt érintő következményekkel kapcsolatban. Az abolicionisták a rabszolgaság teljes eltörlését tűzték zászlajukra és minden egyet nem értőt morálisan bűnösnek bélyegeztek.
A felvilágosodott gondolkodók közt a rabszolgaság erkölcsileg helytelen voltában egyetértés volt, amíg az absztrakt módon merült fel. De hogy mit lehetne a társadalmi fejlődésben a törzsi szerveződésnél tartó afrikaiak – 1860-ra már három és félmillió főt számláló – leszármazottaival kezdeni, az nem volt világos. Még a rabszolgatartást eltörlő északi államok sem tudták elképzelni, hogy a teljes egyenlősítés jegyében állampolgári jogot, szavazati jogot, hivatalviselési jogot adjanak a négereknek. Ezt az Északon, Délen és Európában egyaránt általánosan vallott fehér felsőbbrendűségi meggyőződés és a négerek viselkedése egyaránt lehetetlenné tette. A feketék egyenlősítésének támogatottsága elenyészően alacsony volt. Az abolicionisták politikai pártja, a Free Soil Party a Republikánus Párttal való 1856-os összeolvadásáig nem tudott érdemi eredményt elérni a választásokon.[1] Ennek hiányában a négerek felszabadítva is másodrendű állampolgárok maradtak volna - amennyiben egyáltalán az állampolgárságot megkapják. Ebben az időben ugyanis állampolgárságot csak maguk az államok adhattak, a szövetségi adminisztráció nem. Ez nem ígért előrelépést morálisan.
A figyelmen kívül hagyott kulcskérdés
Köztudott volt, hogy a fejlett világ minden más államában békés úton, kompromisszumok kimunkálásával sikerült a rabszolgaság felszámolása. A probléma abból fakadt, hogy ezen államok területén nem élt milliós nagyságrendű afrikai populáció. A megoldást keresők számára azonban sejthető volt, hogy a rabszolgaság visszaszorulása magától végbemenő folyamat, amint ahhoz a gazdálkodás megváltozása, az iparosodás előretörése feltételként adott. Ez váltotta ki hosszú, tartós folyamat eredményeképpen az abolíciót Északon, mely a déli államokhoz hasonlóan korábban rabszolgatartó volt.
New Jersey állama például 1788-ban tiltotta be új rabszolgák behozatalát,[6] azt követően, hogy a fehér népesség a polgári forradalom után sokkal gyorsabban nőtt a behurcolt négerek számánál. Ennek oka az volt, hogy a munkáltatók meg tudták fizetni a szabad munkavállalóikat, nem kellett rabszolgákat foglalkoztatniuk.[5] 1804-ben egy új törvénnyel a rabszolgák gyermekei már szabadnak születtek, de a nők 21 éves korukig, a férfiak pedig 25 éves koruk eléréséig szolgálni, inaskodni tartoztak anyjuk rabszolgatartó gazdájának.[5] Az 1804 előtt születetteket rabszolgából átnevezték "bekvártélyozott szolgálóknak" a nők esetében, illetve „élethosszig tartó inasoknak” a férfiaknál.[9] A rabszolgatartást csak 1846-ban tiltották be véglegesen, de akkor még éltek 1804 előtt született rabszolgák, akikre a felszabadítás nem vonatkozott és a polgárháború kitörése idején 18-an még mindig életben voltak közülük.[5]
Valós társadalmi funkciók, mint a munkamegosztási rendszer, a jövedelemszerzési lehetőségek, a tulajdoni viszonyok, tradíciók, stb. megváltoztatásához hibás eszköz a lehetőségektől elrugaszkodott, voluntarista törvényeket hozni. A gazdasági megalapozottság nélküli abolíció csak a társadalmi nyugtalanságot szította fel, de nem adott választ a konkrét élethelyzetekben felmerülő kérdésekre. Észak és Dél között nagyon nagyra nőtt a társadalmi, demográfiai különbség. Ennek a különbségnek a jelentőségét gazdasági, megélhetési körülmények nagyították fel és élezték ki. Az 1860-as évekre egyértelmű népességi, gazdasági fölénybe kerülő Észak érvényesíteni akarta erejét, érdekeit akár a békesség felrúgása árán is.
Gazdasági és pénzügyi okok
Az ipari termelésben érdekelt Észak, valamint az ültetvényes, rabszolgatartó Dél között a század folyamán egyre élesebb gazdasági ellentétek alakultak ki. Dél nagyrészt földműves társadalmat alkotott. Mezőgazdasági termelésének nagyjából 80%-át exportálnia kellett, mivel azt Észak nem tudta felszívni. Ezért az USA exportjának 75%-át adva árucikkeit a világpiacon értékesítette; ebből származott bevételeinek legnagyobb része. Az északi államok fokozatosan kiépülő ipara protekcionista vámokkal akarta magát védeni a nemzetközi versenytől, főleg az akkoriban a világ műhelyének számító brit ipari potenciáltól. A két országrész között a 19. század elejétől fogva "vámháború" dúlt. Ebben az időben az Egyesült Államokban nem létezett személyi jövedelemadó; a szövetségi állam bevételeit 90%-ban a vámok és illetékek képezték. Ezért a föderalista meggyőződésű elnökök adminisztrációja rendszeresen megpróbálta a vámokat növelni a szövetségi költségvetés bővítésének érdekében.
1818-ban a brit-amerikai háborút követően a kongresszus elhatározta a vámemelést és a vámok mértékét átlagban 20%-ban állapította meg. A déli államok képviselői javarészt egyetértettek az emeléssel, mert a háborús kiadások miatt magas államadósságot csökkenteni kellett. A vám következtében megugró árszínvonal Észak számára bevételnövekedést jelentett, mert belső piacán csökkent a külföldi versenytársak jelenléte, emiatt több árut tudtak értékesíteni, ráadásul növekvő árakon. Délen viszont versenyképesség-romlást és bevételkiesést érzékeltek, noha nem mindenhol egyforma mértékben. Főleg a fontos kikötőkkel rendelkező tengerparti államok, az úgynevezett Mély-Dél szenvedett emiatt, míg a szárazföld belsejében levő államokat kevésbé érintette. 1825-ben a vámokat immár 37%-osra emelték, amitől például Dél-Karolinában a kereskedelem 30%-kal esett vissza. 1828-ban a Kongresszus a hazai ipar védelmében 50%-ra emelte a vámot, melyet Délen hamarosan Vám-szörnyként kezdtek emlegetni.[10][11]
1832-ben az agyonterhelt Dél-Karolina bejelentette, hogy nullifikálja a kizsákmányoló szövetségi törvényt, és a kirótt vámot nem hajlandó begyűjteni. Az érdekeit sértő jogok nullifikálására minden államnak joga volt az Alkotmány értelmében. Az Egyesült Államok alkotmányát 13 már létező állam ratifikálta egy olyan garancia ellenében, hogy a szövetségi kormány esetleges jogtiprásai ellen nullifikálással védekezhet.[12] Ezt a jogot a federalista politikusok elvitatták és Andrew Jackson elnök szövetségi erői, valamint a Dél-Karolina állami hadereje között összecsapás fenyegetett. Henry Clay befolyásos whig kongresszusi képviselő és John C. Calhoun volt alelnök, ekkor szenátusi tag által folytatott tárgyalásokon kompromisszumot kötöttek a felek,[13] és a vám 1842-ig fokozatosan visszacsökkent 20%-ra.
Az alacsony vám természetesen megint az északiak érdekeibe vágott. 1842-ben a kongresszusi többség hazai iparvédő vámemelést léptetett életbe, melyet főleg a Whig párt harcolt ki. 1844-ben azonban a whigek elvesztették az elnökválasztást a demokratákkal szemben. 1846-ban a Demokraták Walker-vámnak nevezett intézkedése 32%-ról 25%-ra csökkentette a vámokat a Dél érdekében. Az 1850-es években így is masszív költségvetési többlet halmozódott fel évről évre, ezért a többlet szétosztása érdekében az 1857-es vámtörvény 17%-ra csökkentette az átlagos vámtarifát. Ekkoriban a szövetségi vámbevételeknek 87%-a Délen keletkezett.[14]
Ugyanebben az évben azonban bankpánik és gazdasági recesszió sújtotta Európát és az Egyesült Államokat egyaránt. Henry C. Carey protekcionista közgazdász magyarázata szerint ez a vámcsökkentésnek és a szabad kereskedelem fokozódásának volt köszönhető. Ez a magyarázat érthetően megnyerte az iparbárók szimpátiáját és új erőt adott a vámemelési követeléseknek. 1859-ig a demokraták a kongresszusban elkaszálták, obstrukcióval akadályozták az ilyesfajta törekvéseket, azonban az ezt követő kongresszusi választások eredményeképpen a republikánusok teret nyertek a képviselőházban. 1860 májusában a kongresszus megszavazta a 48%-os átlagvámot jelentő Morrill-vám tervezetét, de a demokrata többség által uralt szenátus bizottság keretében továbbra is "fektette" az ügyet. Így a téma fontos kérdéssé vált az 1860-as elnökválasztási küzdelemben.[15] A választást a republikánus Abraham Lincoln nyerte, akinek programjában központi szerepet töltött be az erős vámfalak felhúzása[16] a szavazóbázisának számító Észak érdekében. A nemzeti vámhuzavonát és a minduntalan a rabszolgaság kérdésére kifutó vitát, több évtizedes felfokozott közhangulatot megelégelő déli államokban a politikusok legtöbbje eddigre eldöntötte magában, hogy az Unió egysége fenntarthatatlan a továbbiakban. -
Sequoyah #45 Itt a kulcsmondat: "az iparosodás előrehaladása hozzákezdett a rabszolgaság felszámolásához"
Szoval ok nem tekintettek egzisztencialis kerdeskent a rabszolgasag fenntartasa erdekeben. Ezzel szemben a delebbi allamokat az osszeomlas veszelye fenyegette, ami aztan meg is tortent... -
ostoros #44 Nagy tévedés- EZ történelem hamisítás. -
ostoros #43 "A szintén rabszolgatartó, de a vámok által sokkal kevésbé sújtott határállamok, mint például Tennessee, Virginia, Kentucky, Delaware, Maryland és Missouri megosztottak voltak, vagy nem látták érdekükben állónak, hogy kilépjenek az Unióból. Február 9-én Tennessee, február 28-án Észak-Karolina, március 9-én Missouri, március 18-án Arkansas, április 4-én Virginia konvenciós szavazáson utasította el a kiválást. Ezen utóbbi államok Missouri kivételével már a Felső-Dél rabszolgatartó államai voltak, nem határállamok, ahol az iparosodás előrehaladása hozzákezdett a rabszolgaság felszámolásához. Ez erős érv amellett, hogy a szecessziót nem elsősorban a rabszolgatartás fölötti vita indította el, hanem az gyáriparos protekcionista és a agrár szabadkereskedelmi gazdasági érdekellentét. A Felső-Dél megítélésében nem volt ok a szecesszióra, amíg a washingtoni kormányzat nem erőlteti a rabszolgaság betiltását, vagy nem nyúl az erőszak eszközéhez a kivált államokkal szemben, hiszen a szecesszió útja később is nyitva marad számukra. "
https://hu.wikipedia.org/wiki/Amerikai_polg%C3%A1rh%C3%A1bor%C3%BA#Rabszolgas%C3%A1g -
Sequoyah #42 Nem, egeszen tenyszeruen arra vezetheto vissza, hogy nem volt aki dolgozzon a foldeken, ezert tonkrementek... Abban a gazdasagi rendszerben, egyszeruen nem tudtak kifizetni a munkasokat, mert DRAGABB volt mint rabszolgakent tartani.
Ezt nem tudom honnan vetted hogy rabszolgat tartani dragabb mint bert fizetni, de minden jozan logikanak ellentmond. Egy berbol ugyanugy ki kell jonnie a kajanak es lakhatasnak, mint amit a rabszolgaknak is el kell intezni, de egy rabszolga nem is kapott semmi mast. -
Sequoyah #41 Melyik rabszolgatarto allamrol beszelsz amelyik az unio resze volt, es az eszakiak oldalan harcolt? -
ostoros #40 Nem, marhaságot beszélsz. Mint mondtam, több rabszolgatartó állam is NEM csatlakkozott a konföderációhoz, hanem az unió része maradt. A kis animációd ezt nem mutatja, de ezek TÖRTÉNELMI TÉNYEK. -
ostoros #39 Pedig ez pontosan így igaz. A fellendülés elmaradása más okokra vezethető vissza, konkrétan arra, hogy az északi államok fújták a győzelem után a passzátszelet, és a déliek gazdasági érdekei pedig nem élveztek prioritást. Nahát, a vesztest megbünteti a győztes, mily meglepő... A dél olcsó nyersanyag szállításra lett kényszerítve az északi gyárak számára. Néhány évtizeddel ésűbb az USA ugyanezt kezdte el csinálni és folytatta is évtizedeken keresztül - a Dél-Amerikai államokkal szemben. -
Sequoyah #38 Mit "naugye"? Ez egy animacio ami nem teged igazol, nezd vegig...
Utoljára szerkesztette: Sequoyah, 2019.08.26. 20:05:53 -
ostoros #37 Na ugye. Vesd össze szépen a rabszolgatartó államokat a konföderációs államokkal. Már megint tévedtél.
Utoljára szerkesztette: ostoros, 2019.08.26. 20:05:31 -
Sequoyah #36 Ha ez igaz lenne, es penzert foglalkoztatni oket jobb voln a anyagilag mint ingyen, akkor a deli rabszolgatartas eltorleset gazdasagi fellendules kovette volna. De ehelyett gazdasagi osszeomlas kovetkezett, amit maig nem hevertek ki. -
ostoros #35 "Egyebkent gazdasagilag eppen hogy a rabszolgasag fenntartasa lett volna logikus, hiszen a deli foldek igy olcso nyersanyagot szolgaltattak az eszaki ipar szamara... "
Mint utóbb kiderült, az északiaknak volt igaza, a szabad néger olcsóbban dolgozott, mint amibe rabszolga eltartása került, és még őrizni sem kellett. -
Sequoyah #34 ![]()
-
ostoros #33 Az északiak a rabszolgatartást nem akarták, de nem a rabszolgák kedvéért és üdvéért. Az abolicionizmus még északon sem volt akkora befolyású, hogy ezt elérhették volna. Az északiak azt gondolták, hogy nagyobb pénzt hoz, ha munkásként dolgoztatják a feketéket, mint ha rabszolgaként tennék.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a felszabadulást követően ugyanúgy négerek dolgoztak a gyapot földeken, mint addig, csak bérért. Kevesebb bérért, mint amennyit volt tulajaik költöttek korábban ruházásukra, etetésükre és lakhelyeikre. Mindez 50 évig így volt, és csak az első világháború miatt emelkedett a bérük e fölé a határ fölé, mivel kellett a haditermelés miatt a munkáskéz, a fehér férfiak meg épp Európában kirándultak. -
ostoros #32 Mondd csak, az, hogy nem konföderációs , északi államokban is volt rabszolgatatás, elsiklott neked? -
Sequoyah #31 Ez igy nem igaz, ez nagyon kozvetlenul is a rabszolgasagrol szolt. Eleinte megelegedtek volna a status quoval, tehat a deliek maradhatnak a rabszolgasagnal, eszakon meg nem lesz es pont. Aztan az ujonnan belepo allamok kerdesenel elakadt a dolog...
Ugyanugy, ahogy ma is a "deliek" oszinten nagyon be tudnak ragni ha a fegyvertartast akarjak szabalyozni, fuggetlenul attol hogy hogyan megy a gazdasag.
Gazdasagi annyiban volt, hogy nyilvan a deliek feltettek a megelhetesuket, ami a rabszolgak nelkul osszeomlott volna.
Egyebkent gazdasagilag eppen hogy a rabszolgasag fenntartasa lett volna logikus, hiszen a deli foldek igy olcso nyersanyagot szolgaltattak az eszaki ipar szamara... -
VolJin #30 Egy évtizedig folyt a délszláv öldöklés és az európai államok hol diplomáciáskodtak, hol ENSZ-bohóckodtak, hol vádlóan mutogattak az USA-ra, hogy nem csinál semmit.
Egy évtized után az USA lépett, és vége lett az öldöklésnek egy nap alatt. Bár megjegyzem, pont akkor, amikor a négy háborúból kettő véget ért. Szlovénia úgy két hét alatt néhány tucat áldozattal megúszta, és a Jugoszlávia egyben tartása helyett a Nagy-Szerbia lett a cél. A horvátoknak sikerült visszafoglalni a területüket, miután a szerbek Boszniában lettek aktívak. Ott a horvátok is bemocskolták magukat, és az egy három oldalú háború volt. A koszovóiak viszont nem alkottak önálló tagköztársaságot, csak kisebbséget alkottak egy kis területen többségként. Nekik igazából nem járna egy önálló állam. Nem is lettek elismerve, gyakorlatilag egy ENSZ által békefentartott szerbiai terület, Szerbiától független kváziállamként. -
defiant9 #29 "Az igazi ellentét gazdasági természetű volt"
Valóban, de a felszínen/végső kérdésként akkor is a rabszolgákhoz való viszonyulás volt. A déliek akarták a rabszolgatartást az északiak nem, az ideológia ami mögé fel tudtak sorakozni az emberek ilyen nagy szánban mindkét oldalon, nem a vámtételek kérdésében. Nem egy tiszta ok volt, de a rabszolgatartónál kb. mindenki liberálisabb a világon, és ez a különbség a mai napig megmaradt, a konföd zászló ma is egyfajta rasszista szimbólum, mögé állnak be a 'white supermacy' hirdetői.
„A déli államokban van egy beágyazott, északellenes érzés, hogy letiporták őket a polgárháborúban" – mondta a déliek és a zászló viszonyáról a CEU-n amerikai tanulmányokat oktató Littvay Levente. Azonban szerinte bármennyire is azzal érvel valaki, hogy az államok jogairól van szó a zászlóvitában, a háttérben mégis a rabszolgatartás, a feketék elnyomása állt a polgárháborúban, és a kettőt nem igazán lehet elválasztani egymástól. -
ostoros #28 "A legnagyobb veszteséget okozó amerikai polgárháború is alapvetően a liberális/demokrata észak rabszolgatartás ellenessége miatt robbant ki(a tényleges háborút közbülső feszültséget gerjesztő események után végül a konföderáció megalakulása indukálta). "
Ez nyilvánvalóan nem így volt. A rabszolgatartás sokad rangú kérdés volt. Egyes északi államokban is volt rabszolgatartás egyébként. Az igazi ellentét gazdasági természetű volt. Délen ültetvények amik sok olcsó élő erőt kívántak, északon farmok és iparosodottabb területek (ott a sok élő erőt gépekkel jobban lehetett helyettesíteni). -
#27
Nekem azt mondta egy pilóta, a szimulátor, bármennyire is jó, nem az élet.. -
defiant9 #26 "Hmmm. Ez az egész egy kicsit tyúk-tojás problematika.
Mi a nagyobb érték? Az élet, vagy az áldozat, azaz élet feláldozása?
A liberális gondolkodás szerint az élet, a konzervatív szerint az áldozat."
A legnagyobb veszteséget okozó amerikai polgárháború is alapvetően a liberális/demokrata észak rabszolgatartás ellenessége miatt robbant ki(a tényleges háborút közbülső feszültséget gerjesztő események után végül a konföderáció megalakulása indukálta). Valahol ez volt az első demokrácia exportja az USA-nak, de ez még a határokon belül. A délszláv háborúban is a demokrata Clinton elnöksége alatt bombázták a szerbeket etnikai háborús bűnökre hivatkozva, bár technikailag ez NATO koalíciós akció volt, de nyilvánvaló hogy az USA ereje kellett a megindításához és a megnyeréséhez is.
"Ebből következik, hogy a háborúkat a konzervatívok kezdik és a liberálisok fejezik be"
Ez sincs így. A szovjet-kínai határkonfliktust vagy Kínai–indiai háború -t pl. ki kezde/fejezte be?
"Az áldozatok minimalizálása ilyen szempontból nem emberbaráti célt, vagy a hatékonyság növelését szolgálja, hanem hogy a demokraták minél kevesebb fogást találjanak az aktuális kormányzaton, ha közeledik a választás."
Nem szétválasztható a kettő. Az amerikai polgárok nem nézik jó szemmel a civil áldozatokat sem a saját fiaik elvesztését, így ez egy humanitárius teljesítendő cél. Azt a háborút nincs is értelme elindítani amiben kórházakat, iskolákat bombázna az USA vagy óriási vérveszteséget szenvedne el mert elvesztené amiatt mert gyorsan leállítanák a civil tiltakozások.
"A kérdés fel sem merülne persze, ha az amcsik egyáltalán nem kezdenének háborúkat."
Más kezdene bele, mindig lehet addig feszíteni a húrt hogy kirobbanjanak a háborúk. Az USA jellemzően a saját érdekei/értékei oldalán lép fel. Ennek van gazdasági színezete, van ideológiai is, és biztonság stratégiai is. Kim-et pl. nem támadták meg de ha tovább lövöldözi a rakétáit a japánok feje felett akkor ennek is eljöhet az ideje, ez az utóbbi kategóriába esik, de a diktátor leverése(a sanyargatott nép felszabadítása) egyben jól kommunikálható liberális cél is.
