• ostoros
    #51
    És végezetül:
    "A két országrész közötti gazdasági érdekellentét és a belőle következő belpolitikai dichotómia nem tűnt feloldhatónak. Valahányszor vámtarifa emelésre került sor és ezt ellenezve a déliek azzal érveltek, hogy tönkreteszi a kereskedelmüket, Észak azzal vágott vissza, hogy az alacsony vám pedig az ipari termelésnek kedvezőtlen és a Dél különben is morálisan bűnös rabszolgatartó. Erre a déli viszontválasz arra mutatott rá, hogy az északi gyárakban a munkafeltételek és munkakörülmények nem állnak valami távol a rabszolgatartástól és hogy a szövetségi költségvetést aránytalanul nagy részben töltik fel az amúgy is szegényebb déli országrészben beszedett összegek. A vita általában mind filozofikusabbá vált, mígnem az absztrakcióban anélkül elhalt, hogy bármit megoldottak volna a problémákból. Ez a fajta patthelyzet évtizedek óta állt fenn, miközben a közbeszéd hevessége egyre fokozódott. Már az 1832-33-as dél-karolinai nullifikációs válság során is szecesszió fenyegetett, azóta pedig majdnem három évtized telt el a kiút meglelése nélkül.

    Lincoln északi gazdasági érdekeket szem előtt tartó programjában szerepelt az erős vámsorompó felhúzása is. 1861. február 14-én pittsburghi közönség előtt azt nyilatkozta, hogy ha a Morrill-vám tervezetéből nem születik törvény a beiktatását megelőzően, akkor elsődleges fontosságú dolga lesz egy új vámrendszer megteremtése. A Morrill-vámról szóló törvényt végül a leköszönő Buchanan elnök írta alá,[36] pár nappal terminusa vége előtt. Buchanan pennsylvaniai, északi Demokrata volt, akinek nyilvánvalóan tetszett a Morrill-vám és nem pénzügyi kifosztásként gondolt rá, mint a déli államok. Döntésében emellett közrejátszhatott, hogy Lincoln álláspontjából nyilvánvalóvá vált, hogy ha nincs Morrill-vám, akkor egy esetleg még annak szigorúságán is túlmutató vámtörvényt fog alkotni az új kabinet.

    Lincoln semmiképpen nem akart engedni a szövetségi költségvetés feltöltése ügyében. Az őt támogató New York Evening Post a következőket írta a beiktatást megelőzően, 1861. március 2-i számában:
    „Általánosan elismert, hogy vagy a vámtartozásokat kell begyűjteni a lázadó államok kikötőiből, vagy a kikötőt magát kell a külföldi import elől elzárni. Ha ezek egyike sem történik meg, akkor költségvetési törvényeinket aláaknázzák, az államkincstárunkat tápláló források kiszáradnak; nem marad pénzünk a kormányzat fenntartására, a nemzet csődbe jut, mielőtt a vetés termőre fordulna. A hadsereg fenntartására nem volna semmilyen pénzeszköz, és semmi sem jutna a flotta számára; nem lenne miből fizetni a közszolgákat és minden folyó ügyünk azonmód halálos bénultságba kerülne. Mi maradna hát meg a kormányunknak? Engedjük talán meg a szeparatista államoknak, hogy ily viselkedésükkel költségvetési törvényünket eltiporják az egész Unió számára? Vagy inkább nyilvánítson csempészárunak kormányzatunk minden olyan külföldi kereskedelmet, mely azokba a kikötőkbe irányul, ahol nincsenek vámházaink, sem adószedőink mert hatóságainkat kiűzték és megállítsa forgalmukat?”

    – [14]

    A kérdés jól jellemezte a republikánus holdudvar elvárásait és egyben implikálta a lincolni választ. A hét déli állam év eleji kiválása miatt akut pénzügyi krízis bontakozott ki. A kincstárban 500 000 dollár maradt, míg milliókra rúgó kifizetetlen követelések halmozódtak. A hiány halmozódása új bevételi források feltárását tette elengedhetetlenné.[37][38] A háború későbbi kitörésével az Unió végleg elesett legfőbb költségvetési bevételétől, a déli kikötőkből befolyó vámbevételektől. A Morrill-vám törvényi módosítása és további vámemelés sem bizonyult elegendőnek. 1861-ben a háború meghozta az Unió számára az addig ismeretlen személyi jövedelemadó bevezetését. "