SG.hu - Fórum - Ős Punk + Oi

#22 2003.06.06. 14:03

Itt van ingyenes album és másmilyen film és zene! Magyar és kűlfőldi. Régi és új!

#21 2003.06.01. 19:53

elírtad vagy rosszul tudod?
Sex Pistols!

[Walaki]D`Lair

#20 2003.06.01. 00:53

óóóóóóóó...én is kívülről tudom az élettörténetüket...(a padtársam Sex Pistold rajongó :))

KennyG

#18 2003.04.14. 13:52

ez nem azt jelenti, hogy utálják az állatokat, valszeg' csak más szemléletmódjuk van.

#17 2003.04.12. 11:22

mint radikálisan szemben állnak a rendszerrel,az elõítéletekkel, globalizációval, kapitalizmussal, természet és állatvédelemmel!

Szemben álltak a természet és állatvédelemmel???
Ez kicsit ellent mond a többinek nem?

#16 2003.04.10. 18:54

Ezt honnan írtad ki?

#15 2003.04.10. 18:54

És a Punkok?

#14 2003.04.10. 18:08

Na jó elolvasom

#13 2003.04.10. 18:06

Aztakurva ezt mind olvassam el?

KennyG

#12 2003.04.09. 23:56

"Ska: a bevándorlók és bõrfejûek zenéje

1948-ban érkeztek meg Angliába az elsõ jamaikai bevándorlók, akik közül sokan a gyarmati hadsereg katonájaként már állomásoztak a szigetország területén. 1966-ra a számuk már megközelítette a 170 ezer fõt, s egy évtized elteltével nem hivatalos adatok szerint csaknem félmillió nyugat-indiai bevándorló élt az Egyesült Királyság területén. Anglia nem volt felkészülve ekkora invázióra, s a jamaikaiak képtelenek voltak beilleszkedni a számukra idegen környezetbe. A bevándorlók zárt közösségekben telepedtek le, és meg sem kíséreltek asszimilálódni az angol társadalomba. A zenéjüket viszont teljesen megkajálták a hidegvérû õslakosok.

Kopasz prolik

London munkásnegyedében, az East Enden sajátos integráció kezdett kibontakozni a fekete bevándorlók és azon fehér fiatalok között, akik önmagukat eleinte noheadek-nek, cropheadeknek, boiled eggsnek, s végül skinheadeknek nevezték. Az elsõ kapcsolódási pont a zene volt: a brit munkásfiatalok körében igen hamar népszerûvé vált a ska, a reggae gyorsabb, agresszívebb elõzménye. Az elsõ bõrfejûek ráadásul a gettó-életformában, a munkanélküliségben, a perifériális létben is osztoztak színesbõrû társaikkal. Ez az érintkezés aztán kihatott a skinheadek öltözködési stílusára is, amely a jamaikai elemeket a jellegzetes melós ruhadarabokkal próbálta ötvözni. A fehér fiatalok tisztelték a jamaicai pitiáner bûnözõk, a rude boyok zenéjét és stílusát, amely sokkal közelebb állt hozzájuk, mint a Love-Peace mozgalmak édeskés hippi dallamai. A rude boyoknál jelent meg elõször a borotvált fej és a nadrágtartó, amely aztán a skinheadeknél is elterjedt. Phil Cohen szociológus szerint a Doc Martens bakancs és a pilótadzseki eleinte nem az irányzat militáns jellegére, hanem a munkásszármazásra utalt. Cohen értelmezésében az õs-skinhead egyfajta karikatúrája a modern munkásnak, aki öltözködésében túlhangsúlyozza a proletár vonásokat, és elutasít mindenfajta "burzsoá hangulatot hordozó" ruhadarabot, mint amilyen az öltöny vagy a nyakkendõ. Ez a csoport kezdetben szinte hivalkodóan viseli magán a lumpen és proletár rétegek jellegzetes ruhadarabjait, s igyekszik a maga eszközeivel fenntartani egy perifériára szoruló munkáskultúrát, amelyben a szolidaritás, a férfias keménység és a közösség eszménye dominál.

Fehér négerek

A ska népszerûségére is magyarázatot keresett Graham Murdock és Robin McCron rockszociológiai tanulmánya a hetvenes évek elsõ felében, amely rámutatott az "osztályspecifikus rockszükséglet" jelenségére. Az általuk végzett vizsgálat szerint az úgynevezett "jó tanulók" a progresszív rockhoz, míg a "rossz tanulók" a fekete zenéhez, elsõsorban a reggae-hez és a soulhoz vonzódtak. A "jó tanulók" a középosztályból kerültek ki, már középiskolásként szilárd karrier-elképzelésekkel rendelkeztek, s a zene csak generációs szinten színezte az ifjúsági szubkultúrájukat, azaz nem nyomta el a társadalmi érvényesülés, a felemelkedés igényét. Az általuk favorizált populáris zenét könnyen összhangba lehetett hozni a társadalom legitim értékrendjével. Ezzel szemben a "rossz tanulók" döntõ többsége proletár családokból származott, és minél elõbb abba akarta hagyni iskolai tanulmányait. Bernstein szociolingvisztikai kutatásai mutattak rá arra, hogy az angol iskolákban tanuló proletárgyerekek - függetlenül anyagi helyzetüktõl és egyéni képességeiktõl - eleve vesztesként indultak, mivel a magukkal hozott nyelvi anyag, logikai struktúra és értékrend nem áll összhangban az oktatási rendszer "középosztályos" követelményeivel.

A proletár családokból származó fiataloknak az iskola egyetlen hosszú konfliktussorozat volt: az osztályhátrányok azt az érzetet keltették bennük, hogy saját személyiségük, képességeik miatt nem tudják megszerezni a felemelkedésükhöz szükséges kulturális alapokat. Mivel mindezt személyes kudarcként élték meg, kulturális szokásaik arra irányultak, hogy ezt a feszültséget elviselhetõbbé tegyék, és többek között a zenével kompenzálják. Számukra emiatt a zene funkciója sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb, mint a középosztálybeli fiataloknál.

Embervadászat

Az elsõ skinheadek még fekete klubokba jártak, s zeneileg a ska állt hozzájuk a legközelebb. Az East End lakói együtt unatkoztak a bevándorlókkal az utcasarkokon, és még káromkodni is jamaikai módon káromkodtak. Rengeteg olyan bõrfejû csoport jött létre, amelyben a jamaikaiak is helyet kaptak: a belépésnél nem a bõrszín, hanem a lakóhely és az "osztályhoz tartozás" volt a meghatározó. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a skinheadek akkoriban a tolerancia bajnokai lettek volna: tisztelték a jamaikaiak zenéjét, akikkel egyfajta hallgatólagos szövetségre léptek - mindenekelõtt az ázsiai bevándorlókkal szemben. A pakisztániak ellen folytatott embervadászatra igen hamar megszületett a ma is "használatban lévõ" paki bashing kifejezés. Egy felmérés szerint 1969-re már minden negyedik pakisztáni diákot ért skinhead-támadás. Bárki, aki nem illett bele a bõrfejûek világképébe - legyen az hippi, ázsiai vagy homoszexuális - könnyen válhatott a skinheadek áldozatává. Ugyanakkor a pakisztániak ellen irányuló erõszakos akcióknak nem volt faji motivációja. Sokkal inkább az volt az ellentétek oka, hogy az ázsiaiak családcentrikusságának és eredményorientáltságának "középosztályos jellege", valamint a pakisztáni egyetemisták viszonylagos jóléte irritálta a szegénynegyedek fiataljait.

A bõrfejûek erõszakos imázsa nem tett jót a ska népszerûségének, mivel az angol átlagpolgár a stílust gyakran a primitívnek tartott, kopaszra nyírt fiatalokkal azonosította. Ugyanakkor egyesek már igen korán megszimatolták a jelenségben rejlõ üzlet lehetõségét: egy Leslie Kong nevû producer például valóságos monopóliumra tett szert a londoni "skinhead-diszkók" megnyitásával. Chris Blackwell - a Wailers késõbbi felfedezõje - 1964-ben vállalkozott arra, hogy Angliában elsõként adjon ki egy ska számot, Milli Small énekesnõ "My Boy Lollipop" címû dalát. Bár a szám óriási meglepetésre gyorsan a listák élére került, a fekete zene nagy áttörése még csaknem tíz évet váratott magára. Ekkorra azonban már felbomlott a jamaikaiak és a skinheadek között fennálló "idilli" viszony.

Távol Afrikától

A rastafarianizmus feltûnése jelentette az elsõ - nem csak zenei - szakadást a bõrfejûek és a nyugat-indiai bevándorlók között. A rasták kezdték háttérbe szorítani az "ideológiamentes" rude boyokat a zenei palettán, s ez az irányváltás azt eredményezte, hogy a skinheadek elszakadtak eredeti fekete-fehér szubkultúrájuktól. A reggae szövegek egyre inkább a feketék mindennapjairól, sérelmeirõl, vágyairól kezdtek tudósítani, s a bõrfejûeket váratlanul érte a rasták növekvõ politikai szerepvállalása is. A fehér fiatalok nem tudtak mit kezdeni a "Vissza Afrikába!" jelszóval, s az ajtók lassan bezáródtak a megzavarodott bõrfejûek elõtt. Ráadásul a sajtó igyekezett megosztani a fiatalokat azzal, hogy mesterségesen szította az ellentéteket a különbözõ etnikumú csoportok között.

Történt mindez akkor, amikor a rasszizmus Angliában elõször érte el a nagypolitika szintjét. 1968. augusztus 20-án Enoch Powell, a konzervatív kormány minisztere éles hangú kirohanást intézett a bevándorlók ellen. Szerinte a nem-fehér lakosság idegen természete nem illeszthetõ be az angol társadalomba, s ha a konfliktust nem sikerül gyorsan megoldani, faji zavargások törhetnek ki. Bár a beszéd elhangzása után Powellnek távoznia kellett a kabinetbõl, a kívánt hatás nem maradt el. Az East Enden egyre több bõrfejû kezdett hõsként tekinteni a politikusra. Olyan támadás is elõfordult, ahol a skinheadek "Enoch, Enoch!" kiáltásokkal rohanták meg a pakisztániakat. 1972 nyarán pedig a bõrfejûek már második generációs jamaikai bevándorlókkal csaptak össze Toxtethben, Liverpool körzetében. Sokan ezt tekintik a skinhead-történelem kritikus fordulópontjának, s bár azt hozzá kell tenni, hogy itt még szó sem volt tudatos rasszista akcióról, de az események jelezték, hogy a bõrfejûek bármikor mozgósíthatóak akár ebbõl a célból is.

Az erõszak kizárólagossá válása a hetvenes évek elején végül a mozgalom hanyatlásához vezetett. A bõrfejûek nem tûntek el teljesen az utcákról, de már nem õk képviselték a domináns irányzatot a szubkultúrák között - ehhez egyébként már nem volt meg a zenei hátterük sem. Az elsõ, kifejezetten skinheadeknek játszó banda, az 1969-ben alakult Slade hamarosan csatlakozott az akkoriban divatos slágerzenekarok táborához.

Punkrobbanás

A hetvenes évek közepén a punk robbanásának köszönhetõen a skinheadek visszatérhettek a dühös kezdetekhez. A punk a rock fejlõdésének egy olyan pillanatában keletkezett és vált népszerûvé, amikor az elkoptatott zenei és viselkedési stílusok világában csak a legmerészebb tabuszegés hozhatott valami izgalmat. A társadalmi töltetet most is a legelkeseredettebb, legperiférikusabb rétegek alkották, akik - Molnár Gergely szavaival - " köptek a polgári társadalomra, a szép viselkedésre és kinézésre, a családi idillre, a rendszerre és az istenre, mert gondolataik nagyon is valódi egzisztenciális helyzethez kötõdtek". A megváltozott gazdasági-társadalmi körülmények új zenei stílust szültek: a punkok kezdetlegesen nyers, tudatosan primitívvé alakított ellenzenéjükkel, gátlástalan viselkedésükkel azokat az ideálokat akarták lerombolni, amelyek édeskés és illúziókkal teli zenékkel árasztották el a világot. A zenei minimalizmus egyben összefüggött a lemezcégek által felkínált karrierlehetõségektõl való elzárkózással is: a punkok gyûlölete elsõsorban a sztárzenekarokra és a köréjük szõtt mesterséges mítoszra zúdult - legalábbis eleinte. A fiatalok soha nem látott agresszivitással fordultak szembe a felnõttek világával, de az õket leszerelõ technika egyre kifinomultabbá vált: a manipuláció az egyes csoportok, rétegek tiltakozásának szimbólumait egy általános ifjúságpiacon terítette szét, s így a társadalmi ellentéteket nemzedéki ellentétként integrálta. A tiltakozás árucikké vált, az extremitás pedig divatjelenséggé. A sajtó részletesen foglalkozott a legújabb ellenkulturális szimbólumokkal, s ezáltal elõkészítette azok piaci befogadását.

Eleinte elképzelhetetlennek tûnt, hogy a Sex Pistols, amely a punk-mozgalom elindítójának tekinthetõ, valaha is a kultúripar részévé váljon. Ugyanakkor - ahogyan azt Mary Harron megfogalmazta - Johnny Rotten és csapata nem akart új értékrendet teremteni, csak "beleharapott abba a kézbe, amelyik etette". A Sex Pistols a menedzserük, Malcolm McLaren által "nagy rock and roll svindlinek" nevezett alkujában a színfalak mögött elfogadta a zeneipar ajánlatát, s ezzel minimálisra csökkent a punkok csoportkohéziója. A fogyasztás-ellenesség jelvényei a fogyasztás új szimbólumaivá váltak, s már nem kötõdtek az alulprivilegizált rétegek fiataljaihoz - csupán az életkorhoz.

Az Oi-stílus

Ebben a játszmának ismét a skinheadek voltak a legnagyobb vesztesei, akik képtelenek voltak kilépni a punk árnyékából és megmutatni önálló arcukat. Pedig az újjászületés biztatóan indult: a punk által elindított zenei lavina lehetõvé tette néhány háttérbe szorított irányzat újrafelfedezését. Így jöhetett létre az Oi-stílus, amely a punk-rock és a ska elemeit ötvözve elevenítette fel a skinheadek zenéjét. A stílus a nevét a skinheadek kedvenc csatakiáltásáról kapta. Maga az Oi szó a Cockney Rejects nevû zenekar egyik számában hangzott el elõször. Az egykori skinhead-reggae újrafelfedezésében óriási szerepe volt a Specials zenekar tagjai által alapított 2-Tone nevû cégecskének. Jeremy Dammers, a Specials vezetõje szerint a modern reggae túlságosan különbözött a punktól, s emiatt nyúltak vissza a ska-hoz, amely igen közel állt a brit Rhythm and Blueshoz. Angliában ekkor már két kultúra létezett, s magától értetõdõ volt összhangba hozni ezeket egymással. A 2-Tone elnevezés (amely két tónust, két színárnyalatot jelent) illetve a kiadó logóján a fekete-fehér színpár következetes használata az "õslakos" és a bevándorló kultúra együttes képviseletére utalt, s - Szõnyei Tamás szavaival - már puszta létével is a rasszizmus ellen érvelt.

A 2-Tone által kifejtett propaganda jelentõsége egyesek szerint még a Rock Against Racism kezdeményezés eredményeit is túlszárnyalja. De ez sem tudta megakadályozni azt, hogy az angol szélsõjobb politikája megkíséreljen beszivárogni elõbb a punk, majd pedig a bõrfejûek soraiba. A hetvenes évek végétõl Enoch Powell National Frontja és a British Movement vezetõi egyre hangosabban hirdették az angol working class kiírhatatlan nacionalista szellemének felvirágzását. A sajtó ráadásul teljesen félreértelmezte a punkok öltözetéhez gyakran hozzátartozó horogkereszt "megújult" jelentéshordozását. Nem vették figyelembe azt, hogy a provokatív szimbólumok nem valamiféle újfasiszta érzületet hirdettek: a punkok számára csak az volt bennük az érdekes, hogy megbotránkoztatóak. A cél elsõsorban a hagyományosan antináci angol átlagpolgár sokkolása, a szimbólumok eredeti jelentésének megfordításával saját gyûlöletük kifejezése a középszer iránt.

Horogkeresztes trikók

Mikor Jim Pursey, a Sham 69 énekese 1979 júliusában horogkeresztes trikóban jelent meg a Melody Maker címlapján, azonnal fasisztának lett kikiáltva, holott paradox módon éppen együttese volt az egyik legharciasabb antirasszista punk-skin csapat. A Sham 69 ezután hiába adott elõ jószándékú politizáló számokat, hiába ragadott meg Jim Pursey minden alkalmat arra, hogy jobb belátásra térítse a radikalizálódó bõrfejûeket, a zenekar koncertjei rendszerint véres csetepatékká alakultak, ahol skinhead vert skinheadet.

Közben a National Front ifjúsági szervezetének védõszárnyai alatt megalakult a Rock Against Communism nevû szervezet, amely azt a célt tûzte ki maga elé, hogy összefogja a neonáci orientációjú bõrfejû zenekarokat. Ekkorra már valóságos háború dúlt a koncerttermekben, s minden skin-zenekart az a veszély fenyegetett, hogy elesnek a fellépési lehetõségektõl. Ezt elkerülendõ, több zenekar összefogásából megszületett egy Oi-fesztivál turné terve, amely a szervezõk szándékai szerint mindenki számára világossá tette volna, hogy a bõrfejûek többségének semmi köze a rasszizmushoz. A turné második állomásán, 1981 júliusában három zenekar lépett föl Southallban, az ázsiai bevándorlók egyik központjában. 1976-ban ebben a kerületben történt meg az, hogy fehér fiatalok egy csoportja halálra vert egy tizennyolc éves indiai fiút. Mivel a rendõrség nem ismerte el, hogy a gyilkosságot faji indítékból követték el, a környék lakói elhatározták, hogy saját kezükbe veszik védelmük megszervezését. Southall veszélyes hellyé vált a fehér szélsõjobbosok számára. Az itteni közösség meglehetõsen hevesen reagált a legcsekélyebb neofasiszta aktivitásra is, s számukra egy bõrfejû koncert megrendezése felért egy arculcsapással. Ekkor már megjelent a Strength Thru Oi! címû válogatásalbum, amely nem csak zenei anyagot, hanem Oi-költõk verseit is tartalmazta. A lemez kiadója Gary Bushell, a Sounds magazin szerkesztõje volt, aki késõbb komoly pénzeket keresett valóban neonáci zenekarok menedzselésével, s igyekezett cikkeiben az Oi erõszakos jellegére helyezni a hangsúlyt. A lemez címének szerencsétlen megválasztása (a német nemzetiszocialista szabadidõmozgalom jelszavának - Kraft durch Freude - angol elferdítése) újabb ziccert jelentett a szenzációvadász újságírók számára. Ennek köszönhetõen a közvélemény lassanként elfogadta azt a túlzottan leegyszerûsített képletet, miszerint Oi = fasiszták.

Vér és becsület

Azon a bizonyos estén Southallban mintegy 500 rajongó gyûlt össze, akiknek a fele volt bõrfejû, de nekik is csak elenyészõen kis részük tartozott a National Front kötelékébe. Három skin-zenekar készült koncertet adni, a 4-Skins, a Business és a Last Resort. Közben egyre nagyobb számban gyülekeztek az épület elõtt a rendõrök és az ázsiai fiatalok. A 4-Skins fellépése alatt a bõrfejûek egy része a National front jelszavait kezdte skandálni, mire a környék színesbõrû lakói megrohamozták a helységet. Az órákon át tartó tömegverekedés egyenlege: egy lerombolt koncertterem és 110 súlyos sérült. A botrány után kiderült, hogy a 4-Skins énekese egykor a British Movement tagja volt. Oly mértékû volt a felháborodás, hogy Southall után a zenekart gyakorlatilag nem engedték színpadra lépni, kiadójuk pedig semmisnek nyilvánította a szerzõdésüket.

A bõrfejû zenekarok mindent megtettek azért, hogy megállítsák a szélsõjobb befolyásának növekedését a skinek körében. A Blitz, az Infa Riot és a Business "Oi! Against Racism" mottóval országos turnéra indult, majd október 9-én Sheffieldben közös koncertet adtak egyéb skinhead zenekarokkal, melynek plakátján a következõ szöveg szerepelt: "Oi! a fajgyûlölet ellen, a politikai szélsõségek ellen, de továbbra is a rendszer ellen!" Mindez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megakadályozza a náci skinek térnyerését a mozgalmon belül.

Az elsõ neonáci skinhead-csoportok a National Front (NF) védõszárnyai alatt jöttek létre. Ebbe a körbe tartozott a White Noise és egy ideig a Skrewdriver együttes, melynek tagjai késõbb függetlenítették magukat a számukra túl legálisnak minõsülõ NF-tõl. A Skrewdriver énekese, Ian Stuart Donaldson vezetésével Blood and Honour néven új szervezetet hoztak létre, amely a különbözõ szélsõjobboldali zenekarok népszerûségének köszönhetõen üzletileg is prosperáló vállalkozássá vált. Szoros kapcsolatot építettek ki az amerikai White Aryan Movementtel és a Ku-Klux-Klánnal is. A Skrewdriver mítosza a bõrfejûek körében csak tovább növekedett azután, hogy Donaldson 1993-ban egy autóbalesetben életét vesztette.

Bõrfejek háborúja

"Kisajátították a szubkultúránkat, az igazi skinheadek nem rasszisták!" - ezekkel a szavakkal kezdõdik a New York-i székhelyû Mayday Skins nevû szervezet felhívása, mely szerint a "nemzetközi munkásosztály hamarosan egyesül a gazdag disznók uralma ellen". Ez a balról érkezõ válasz azonban csak egyike a frakciókra szakadt skinheadmozgalmon belüli irányzatoknak. A szélsõbalra sodródott bõrfejûek (Red Skins, Red London) a vagyonok államosításának és szétosztásának szükségességét hirdetik. Az anarchista skinek jelvénye egy ötágú csillag, horogkereszttel a közepén.

A bõrfejûek egy része ugyanakkor dühösen elutasít mindenféle politikai ideológiát. Számukra skinheadnek lenni mindenekelõtt egy sajátos életformát jelent, amelybe beletartozik a tánc, az ivászat, és ha úgy hozza a helyzet, a verekedés is - de soha nem faji alapon. büszkék szubkultúrájukra, amely a fekete zenébõl nõtt ki, s gyûlölik a náci skineket, akiket csak megvetõen "boneheadeknek" neveznek.

Az elsõ antirasszista bõrfejû szervezet, a S.H.A.R.P. (Skinheads Against Racial Prejudice - azaz bõrfejûek a faji elõítéletek ellen) 1986-ban jött létre az USA-ban. 1988-ban egy országos televíziós csatorna mûsorának segítségével széles körben ismertté váltak. Ekkor vette fel velük a kapcsolatot Roddy Moreno, az angol Opressed nevû skin zenekar énekese. Moreno saját kiadót alapított Oi!-Records néven, amely kifejezetten antirasszista zenekarok lemezeinek gondozását vállalta fel. Létrehozta a S.H.A.R.P. angol szekcióját, hogy a bõrfejûeknek "lehetõségük legyen megismerkedni gyökereikkel, s visszatérni saját kultúrájukhoz".

Nagy Britanniában a S.H.A.R.P. mellett a Cable Street Beat fogja össze a magukat antinácinak valló bõrfejûeket. Az elnevezés egy 1936. október 4-i eseményre utal, amikor a londoni Cabel Street-en Sir Oswald Mosley feketeingesei nagyrészt kommunistákból álló tüntetõkkel csaptak össze.

Németországban 1987-ben alapította meg két berlini skinhead az elsõ antirasszista szellemiségû fanzine-t, a Skintonic-ot. Az elsõ szám az alábbi felhívással indított: "Nem akarjuk ezt a hazug demokráciát, elegünk van a politikátokból, semmi kedvünk ahhoz, hogy jóllakott bankárok és vállalkozók bábjai legyünk. Nincs szükségünk a zenétekre, nem kérünk a médiátokból, amely hazugságokat terjeszt rólunk!" A Skintonic szerzõi munkásosztálybelinek vallották magukat, de elutasították a szociáldemokráciát, csakúgy, mint a "DDR-szocializmust".

Baszkföldön 1983-ban alakult meg a Kortatu nevû skin zenekar, amely késõbb Negu Gorriak (Nehéz Idõk) néven folytatta pályafutását. 1990 decemberében 13 ezer ember elõtt koncerteztek a La Mancha börtön elõtt, annak a hagyományos felvonulásnak a záróakkordjaként, mely során a baszkok minden évben tiltakoznak e spanyol állami "halálfegyház" fennállása ellen. Olaszországban a baloldali Nabat lett az Oi!-mozgalom zászlóvivõje. A szakítás a náci és a red skin mozgalom között 1985-ben vált véglegessé, amikor megjelent a Nabat "Egy másik dicsõséges nap" címû, Nelson Mandelának és Benjamin Noloisnak, a Dél-Afrikában kötél általi halálra ítélt költõnek ajánlott lemeze.

Az "eredeti" bõrfejûek szerint a sajtót terheli a felelõsség azért, hogy a szélsõjobboldali szervezetek beszivároghattak a skinheadek soraiba. Azzal vádolják a médiát, hogy hallgatott az antirasszista bõrfejûekrõl, miközben elözönlötték a világot a neonáci skinekrõl szóló tudósítások. Ugyanakkor a baloldali, antirasszista, stb. irányzatok kevésbé aktívak, mint szélsõjobboldali társaik, és nem élnek olyan tudatosan a nyilvánosság fegyverével sem. Emellett ezen irányzatok gyakran kötõdnek más szubkultúrákhoz, mozgalmakhoz, így például a punkokhoz vagy az anarchista csoportokhoz. Az antirasszista skinek csupán elvétve, kuriózumként kerülnek be az újságokba. Németországban például egy 1995-ös felmérés szerint 8000 fiatal vallja bõrfejûnek magát: ebbõl 41 százalék jobboldali, 15 százalék "liberális" (antirasszista), 26 százalék baloldali, 13 százalék pedig minden politikai irányvonalat elutasít. Az adatok azt mutatják, hogy a szélsõjobboldali skinheadek aránya nem éri el az 50 százalékot, ennek ellenére alig hallani az egyéb irányzatokról."

KennyG

#11 2003.04.09. 23:55

ez 1 idézet volt, bocs :D

KennyG

#10 2003.04.09. 23:54

Skinhead Mozgalom:

-A skinhead mozgalom sokak szemében nem több a rasszista és neonáci "kopaszoknál". Ez nem igaz! A felfogás és a belénk programozott hírek, adatok tévesek, akár hiszitek akár nem. Ugyanis az eredeti skinhead mozgalom a 60-as évek közepétõl alakult ki, a fehér MOD és a fekete RUDE BOY stílus keveredésébõl!

A skinheadek munkás osztálybeli kölykök voltak, és azok még ma is, akik gyûlölték a rendszert, a fõnökeiket és az elõítéleteket, szabályokat, stb.! Ugyanakkor ok is tele voltak elõítéletekkel: a hosszú hajú hippik, kispolgárok, rendõrök, stb.-kel szemben! Azt hiszem egy olyan társadalomban, mint akkoriban, de még manapság is, ami jellemzi a brit társadalmat, nem csoda, hogy folyamatos lázadásra késztette a fiatalokat. Egy 70-es évekbeli cikk szerint a hippik békés "szeretkezz, ne háborúz" életstílusa ellen alakult a skinhead mozgalom, ami egy békés, de erõszakos, elsõsorban a testi erõt dicsõítõ ifjúsági hullámnak indult Anglia nagyvárosainak utcáin! Aztán az évek múlásával a mozgalom kettészakadt, majd, mint jelenleg is egyre több stílusa alakult és alakul ki! Mi, akik a skinhead élet stílust követjük, két igen csak eltérõ kultúrát különböztetünk meg. Ezek pedig nem mások, mint a skinheadek és a boneheadek!

Kik azok a Boneheadek?
Nos, a skinhead mozgalom tagjai mindig is büszkén viselték nemzetük színeit, zászlajait, egyéb nemzeti "lobogójukat" dzsekijük bal vállán, de az úgynevezett "egészséges hazafiságnál" ez többet nem igen jelentett. Enoch Powell, és az olyan szervezeteknek köszönhetõen, mint a National Front, British Movement, a skinheadek kettészakadtak! A politika megosztotta az addig sem egységes skinhead mozgalmat, amiben segítõ karjukat nyújtották a médiák is. Azok, akik továbbra is az eredeti bõrfejû kultúrát képviselték, a SKINHEADek elhúzódtak a radikális jobboldaltól. Azoktól a skinheadektõl, akik már túl büszkék lettek magukra, nemzetükre és országukra, olyannyira, hogy elfelejtették szubkultúrájuk "gyökereit", szépen fogalmazva! Hiszen az igazi skinhead értékekkel, a lázadással és az állandóan besörözve randalírozó és kemény osztályharcos, baloldali eszmékkel nem egyeztek a rendpárti, rendõrállamot akaró fasiszták érdekei. Ezeket a skinheadeket kezdte maga köré szervezni a National Front és a British Movement! Ezek a szervezetek és pártok, angolba ültették át Hitler mocskos ideájait, náci eszmékkel tömték az amúgy nem túl értelmes, nem éppen mûveltségükrõl elhíresült srácok fejét! Könnyen bemagyarázták a srácoknak, hogy azért nincs munkájuk, nekik és szüleiknek, mert sok a színesbõrû, az idegen az országban, egy "elit gárda" kell, aki majd rendet vág az országban, stb. Megkezdõdtek a paki-bashing akciók, amit én magam olyan britföldön élõ ázsiai származásúak kollektív veréseként definiálnék, akik sem vallásilag, sem kulturálisan nem tudtak, nem akartak vagy nem volt módjuk beilleszkedni új országukba! Ez a korai 70-es évekre nem csak a jobboldali skinheadek gyakorlott napi edzései közzé, hanem nagy általában skinhead szórakozásnak számítottak, egy-két turbános hindu vagy mohamedán véresre verése. De, a paki-bashing-en ugyanúgy a fekete rude-boyok is kivették részüket, mint a fehér kölykök, tehát ez nem csak a fehér skinheadekre volt jellemzõ! Ezeket az egyre jobban fajilag ítélkezõ és szélsõségesen jobboldali skinheadeket kezdték el Boneheadnek csúfolni a skinheadek! A Bonehead szó annyit tesz, mint Csontfejû! A skinheadek ezt állítólag a nevetséges, buta eszméket hajtó és a rendszeres vitákban alulmaradó rasszista skinheadekre utalva kezdték el használni. Ugyanis ezek a srácok szembefordultak az eredeti skinhead kultúra gyökereivel, a fekete-fehér barátsággal, az utca egységével és a fehér faj felsõbbrendûségét kezdték el terjeszteni a skinhead stílus mögé rejtve! Hiába énekeltek a fekete és fehér zenekarok az egységrõl, a rasszizmus ellen, a skinhead zenei magazinok hiába szólítottak ezek ellen a faji erõszakok ellen, amiket elkövettek a boneheadek, a csontfej betörhetetlen maradt. Hiába voltak a gyakran brutális vérengzésekké fajuló koncertek, partik után vagy éppen közben ért skinhead-skinhead elleni támadások. A feketeinges bõrfejûek elkezdték gyûlölt menetelésüket! Kb. ennyi a Bonehead történet. De térjünk vissza egy kicsit a "skinhead history"-hoz. Félhivatalosan 1969 munkástüntetésein jelentek meg csoportosan, garázda, kopaszra nyírt, bakancsos, elvágott szárú nadrágot és nadrágtartót viselõ huligán fiatalok! De már 1964-tõl léteznek a modok és a rude boyok osztott bandái, akik már rövidre nyírt hajjal, bakancsban, Levi's nadrágokban és hozentrógerekkel buliztak a Soul-Ska zenekarok dalaira, együtt szedték a Bluest (kedélynövelõ drog, talán nevezhetjük a speed korai õsének, de nem olyan durva), vagy együtt füveztek a rude boyokkal. Nevük egyszerûen Hard-Mod volt, vagy Lemons. Ok voltak az elsõ Skinheadek! Akkoriban Baldhead-nek, Lemons-nak, Noheads-nek is csúfolták õket. A skinheadek, rude boyok és a modok a jamaikai bevándorlók zenéjére buliztak, mint pl. Dennis Alcapone, Derrick Morgan, Laurel Aitken, Desmond Dekker, Max Romeo, Motown, Symarip (ismertebb nevén Piramys), stb. Ezek a zenekarok, reggae-soul vagy R'n'B zenéket játszottak! (Az R'n'B és a Soul esetében ne arra a mocsokra gondolj, ami most a rádióból ömlik, annak igazából sok köze nincs a stílusok tiszta valóságához, eredetéhez!) A 70-es évek elején kezdenek megjelenni a skinhead zenei stílus elsõ fehér elõadói, mint pl. az egykori lemezlovas, Judge Dread a skinhead reggae fehér nagykirálya, vagy az elsõ skinhead rock-ot játszó Slade nevû munkásosztálybeli bõrfejû zenekar, akik késõbb az igényes hard rock, majd a gusztustalan glam rock követõi lesznek! A reggae ekkoriban még istenigazából a jamaikai õs-Ska-t jelenti, ami sokkal lassabb és "közönségesebb" volt, mint napjaink Ska zenéje. A zenészek leginkább fekete jamaikai bevándorlókból álltak, akik szívesen énekeltek a nyers, lázadó fiatal skinheadeknek, modoknak illetve rude boyoknak, szexrõl, drogokról, erõszakról, sztrájkról, gazdag disznók kifosztásáról, meggazdagodott gengszterekrõl, akik a nép fiai közül emelkedtek ki és persze egy jobb jövõrõl, amit Ok lesznek hivatottak kiharcolni a munkásosztálynak. A 70-es években jelenik meg a rastafarianizmus és ezzel a békés fekete-fehér egység majdnem szétszakadt, de hála Laurel Aitken, Desmond Dekker, Judge Dread és a többi Ska zenész munkájának a fekete elõadók és a rude boyok-skinheadek együtt maradtak. A Ska lelassult, állítólag a meleg és a rocksteady, az új stílus hatására, ezt kezdték el reggaenek hívni. Ugyanakkor a Ska kezdett felgyorsulni, köszönhetõen az egyre több stílus egyben való ötvözésének. A reggae sztárok legtöbbje, mint skinhead zenész kezdte, egy volt ebbõl Bob Marley is, aki a reggae olyan nagyra emelkedett királya lett. A reggae elfordulni látszott a skinheadektõl, mert a rasták elkezdtek az Afrikába kivándorlás ötletével barátkozni és az afrikai gyökerek kezdtek újra elõjönni. De a korai zenészek, akik nem akartak elmozdulni a skinheadek táborából ügyesen kitalálták, hogy mivel õk fekete jamaikaiak, akkor a zenéjük, nem reggae, mert õk skinheadek, hanem skinhead reggae! Ezzel megkezdõdött egy újabb stílus kialakulása! Nem akarok mélyebben belefolyni a zenei eltérésekbe, mert lehet, hogy sok mindent nem tudok pontosan, és nem voltam ott azokban a dicsõ, korai években, amirõl a mai napig is énekelnek skinhead bandák ezrei ezen a földön! A 70-es években a skinhead színtér kezdett visszaszorulni a Punk robbanás miatt, majd a 70-es évek végére meg volt a legújabb stílus az Oi! Az Oi! mozgalom soha nem látott nagyságot ért el, ekkora méretet nagyon kevés szubkultúra ért el, de ekkorát egyik sem zuhant! Az Oi! mozgalom azokból a munkásosztálybeli punk rockerekbõl és skinheadekbõl alakult ki, akik a két stílus, a két kultúra egyesítését tûzték ki zászlójukra. Sajnos ez nem volt hosszú életû. Az olyan bandák, mint a korai Sham 69, Angelic Upstarts, Menace, a 80-as évek hõsei a Business, a 4 Skins, a Last Resort, az Oppressed, a One Way System, stb. mind világhírnek és elismerésnek örvendenek. Sajnos a 80-as évek közepétõl az egyre erõsödõ bonehead mozgalom elkezdte az Oi! zenét is kiközösíteni magának, hála az égnek a sok verekedésnek, a botrányoknak, a zenekarok lejáratásának és az antifasiszta skinhead akcióknak, illetve a SHARP mozgalomnak, az Oi! megmaradt és megmarad a skinheadek zenéjének. Sok skinhead az Oi!-al elfordult a punktól, de ez nem olyan jellemzõ. A korai punk és skinhead ellentétnek már szinte nyoma sincs, de persze nem tûnt el, ami mindkét érintett félnek a hibája. Nagyjából megérkeztünk napjainkig! Ugyanis hazánkba már a Bonehead mozgalom érkezett meg a 80-as években, sajnos! Igaz az akkori skinheadek, a 80-as évekbeli magyar boneheadek nem is nagyon tudtak a korai idõben náci rockot hallgatni, az csak a 85-ös évektõl kezdett el betörni hazánkba, addig és sajnos a mai napig is rengeteg bonehead hallgatja antifasiszta, rasszista, sõt baloldali skinhead bandák dalait is, ezt vehetjük a butaságuknak is, de sajnos nem csak az. Tenni kellene érte valamit, de az egy nagy és kegyetlen utcai harcnak és folyamatos propagandamunkának, illetve folyamatos média munkának lenne csak az eredménye, és az 50-60 ember közül csak 4-5 aktív igazán. De hagyjuk is a magyar kegyetlen valóságot. Az Oi! bandák közül sok politikus hangvételû volt, hiszen munkás kölykök alapították, az Õ életükrõl és a harcukról szóltak a dalok, az egységrõl feketék és fehérek, illetve punkok és skinheadek között, a társadalmi különbségek, a rendszer és a gazdasági helyzetekrõl illetve ezek ellen! És az olyan zenekarok, mint az Egészséges Fejbor, Archivum, Valhalla, stb. náci zenekarok, ezért nem nevezhetõek skinheadeknek! Csak csontfejûeknek, Boneheadeknek!

-A SHARP mozgalom a 80-as évek közepe-vége felé kezdett el mûködni New Yorkban! 1987-ben pár New Yorki skinhead elhatározta, hogy megpróbálják tisztába tenni a skinhead mozgalomról alkotott képet az emberek fejében, és a kezdetben lehetetlennek tûnõ álom egyszer valóra vált. A folyamatos propagandamunka, a médiákban való szereplés, illetve az állandó harc megtette hatását, sokan az életükkel fizettek a mozgalmunkért, hogy megérte-e vagy nem, nem tudjuk és nincs jogunk eldönteni! A SHARP jelentése: Skinheads Against Racial PRejudice-Skinheadek a Faji Elõítéletek Ellen! A mozgalom célja a skinhead stílus megtisztítása a neonáciktól és a Boneheadek elkülönítése a skinhead scenebõl illetve az Oi! scenébõl való kirekesztésük! A 80-as évek végére már ez a küzdelem nem csak a szórólapozásból állt, hanem igazi háború volt! Skinhead bandák járták Amerika utcáit és nácikra vadásztak. Rengeteg skinhead halt meg ebben a harcban, de küzdelmük sikeres volt! A névtelen harcosok halála és küzdelme nem volt hiába! Ha fogalmazhatunk így. A neonácik "eltûntek" vagy csak színesebb köntösbe bújtak és Amerika szerte elkezdõdött a SHARP és a skinhead mozgalom virágzása! Európába a Walesi Oi! banda énekese, Roddy Moreno (The Oppressed) által lett áthozva! Õ telepítette meg Európában, illetve az Õ munkájának és propagálásának köszönhetõen az egykori New Yorki skinhead csoport álma egy világméretû csoport, egy küzdelem, illetve egy új mozgalommá vált! A Walesi Oppressed egy 80-as évekbeli Oi! banda, akik mindvégig küzdöttek a náci szemét ellen! Dalaik a nácik és a jobboldal támogatói ellen szóltak! De igazán csak a SHARP felkarolásával váltak igazán népszerûvé! Legendás kislemezük: Fuck Fascism EP, amit az Anti Fascist Action szervezet adott ki és a teljes bevétel 20%-át a zenekar az AFA-nak ajánlotta fel! A SHARP mozgalom megismertette és bemutatta a kölyköknek a skinhead értékeket és fontossá tette számukra ezeket! Bemutatták a mozgalom valódi történetét, beszéltek a skinhead identitásról és megpróbálták felnyitni a srácok szemét! Sikeres volt, ezt akkoriban csak nagyon kevesen hitték el, de ma már tudjuk! Manapság a SHARP "kifújt" az USA-ban és sokkal aktívabb ebben Európa! Nagyon sok SHARP aktivista baloldali, szélsõbalos eszmékkel rendelkezett, ezek egy idõ múlva, azt hiszem 1989-ben megalakították a MAYDAY SKINS szervezetet, ami egy redskin csoport volt! Ezek voltak azok a skinheadek, akik a SHARP "politika mentességét" megelégelve egy sokkal harcosabb, politikusabb és aktívabb mozgalmat akartak a régi romjain életre kelteni. A Redskinheadek, azaz a vörös-kommunista skinheadek már a mozgalom kezdetétõl léteztek, sõt a 80-as években még pártot is alapítottak ezen a néven, ilyen néven mûködött is egy szocialista ideológiájú skinhead zenekar Angliában! A MAYDAY csoport összefogott jó pár Amerikai-Európai redskin csoporttal és közösen hozták létre a RASH egységét jelképezõ, Redskin United mozgalmat! A RED and ANARCHIST SKINHEADS - Vörös és Anarchista Skinheadek, mint radikálisan szemben állnak a rendszerrel, z elõítéletekkel, globalizációval, kapitalizmussal, természet és állatvédelemmel! Kevesebbet beszélnek, kevesebbet hallani róluk, de hatékonyabban cselekednek, mint a SHARP!!! Rendszeres találkozókat szerveznek, amit igyekeznek a nácik által fertõzött területekre szervezni, hogy jól elverjék, megalázzák és elijesszék a csontfejûeket! Manapság a legaktívabb skinhead csoportosulások a redskin csoportok!
-Nem akarom és nem is tehetném, hogy megírjam itt, ki lehet igazi skinhead és ki nem! Azt hiszem ezt mindenkinek éreznie kell a szívében! De ahhoz, hogy valaki igazán "képviselni" tudja ezt a mozgalmat, nem árt, ha tisztában van a gyökereivel, és nem árt, ha utána néz a skinhead kultúrának, mielõtt felhúzza a bakancsát és a nadrágtartóját!
Stay Rude! Stay Rebel! Stay Sharp!

Oi! Against Fascist Scum!!!

Oi! Forever:

Ferike - Skinbomb Fanzine

#8 2003.04.08. 19:34

Hm?

#7 2003.04.03. 19:49

nembaj kössz!Én is úgy tudtam hogy a skinek neonácik.Nem is szélsőjobbosok?Nem fajgyűlölők?(mondjuk szerintem a Punkok se a Skinek nem politizálnak akkor minek rájuk fogni)

Bejelentkezés