CPG, ETA, 88-as csoport, Mos-Oi stb.....
-
KennyG #12 "Ska: a bevándorlók és bõrfejûek zenéje
1948-ban érkeztek meg Angliába az elsõ jamaikai bevándorlók, akik közül sokan a gyarmati hadsereg katonájaként már állomásoztak a szigetország területén. 1966-ra a számuk már megközelítette a 170 ezer fõt, s egy évtized elteltével nem hivatalos adatok szerint csaknem félmillió nyugat-indiai bevándorló élt az Egyesült Királyság területén. Anglia nem volt felkészülve ekkora invázióra, s a jamaikaiak képtelenek voltak beilleszkedni a számukra idegen környezetbe. A bevándorlók zárt közösségekben telepedtek le, és meg sem kíséreltek asszimilálódni az angol társadalomba. A zenéjüket viszont teljesen megkajálták a hidegvérû õslakosok.
Kopasz prolik
London munkásnegyedében, az East Enden sajátos integráció kezdett kibontakozni a fekete bevándorlók és azon fehér fiatalok között, akik önmagukat eleinte noheadek-nek, cropheadeknek, boiled eggsnek, s végül skinheadeknek nevezték. Az elsõ kapcsolódási pont a zene volt: a brit munkásfiatalok körében igen hamar népszerûvé vált a ska, a reggae gyorsabb, agresszívebb elõzménye. Az elsõ bõrfejûek ráadásul a gettó-életformában, a munkanélküliségben, a perifériális létben is osztoztak színesbõrû társaikkal. Ez az érintkezés aztán kihatott a skinheadek öltözködési stílusára is, amely a jamaikai elemeket a jellegzetes melós ruhadarabokkal próbálta ötvözni. A fehér fiatalok tisztelték a jamaicai pitiáner bûnözõk, a rude boyok zenéjét és stílusát, amely sokkal közelebb állt hozzájuk, mint a Love-Peace mozgalmak édeskés hippi dallamai. A rude boyoknál jelent meg elõször a borotvált fej és a nadrágtartó, amely aztán a skinheadeknél is elterjedt. Phil Cohen szociológus szerint a Doc Martens bakancs és a pilótadzseki eleinte nem az irányzat militáns jellegére, hanem a munkásszármazásra utalt. Cohen értelmezésében az õs-skinhead egyfajta karikatúrája a modern munkásnak, aki öltözködésében túlhangsúlyozza a proletár vonásokat, és elutasít mindenfajta "burzsoá hangulatot hordozó" ruhadarabot, mint amilyen az öltöny vagy a nyakkendõ. Ez a csoport kezdetben szinte hivalkodóan viseli magán a lumpen és proletár rétegek jellegzetes ruhadarabjait, s igyekszik a maga eszközeivel fenntartani egy perifériára szoruló munkáskultúrát, amelyben a szolidaritás, a férfias keménység és a közösség eszménye dominál.
Fehér négerek
A ska népszerûségére is magyarázatot keresett Graham Murdock és Robin McCron rockszociológiai tanulmánya a hetvenes évek elsõ felében, amely rámutatott az "osztályspecifikus rockszükséglet" jelenségére. Az általuk végzett vizsgálat szerint az úgynevezett "jó tanulók" a progresszív rockhoz, míg a "rossz tanulók" a fekete zenéhez, elsõsorban a reggae-hez és a soulhoz vonzódtak. A "jó tanulók" a középosztályból kerültek ki, már középiskolásként szilárd karrier-elképzelésekkel rendelkeztek, s a zene csak generációs szinten színezte az ifjúsági szubkultúrájukat, azaz nem nyomta el a társadalmi érvényesülés, a felemelkedés igényét. Az általuk favorizált populáris zenét könnyen összhangba lehetett hozni a társadalom legitim értékrendjével. Ezzel szemben a "rossz tanulók" döntõ többsége proletár családokból származott, és minél elõbb abba akarta hagyni iskolai tanulmányait. Bernstein szociolingvisztikai kutatásai mutattak rá arra, hogy az angol iskolákban tanuló proletárgyerekek - függetlenül anyagi helyzetüktõl és egyéni képességeiktõl - eleve vesztesként indultak, mivel a magukkal hozott nyelvi anyag, logikai struktúra és értékrend nem áll összhangban az oktatási rendszer "középosztályos" követelményeivel.
A proletár családokból származó fiataloknak az iskola egyetlen hosszú konfliktussorozat volt: az osztályhátrányok azt az érzetet keltették bennük, hogy saját személyiségük, képességeik miatt nem tudják megszerezni a felemelkedésükhöz szükséges kulturális alapokat. Mivel mindezt személyes kudarcként élték meg, kulturális szokásaik arra irányultak, hogy ezt a feszültséget elviselhetõbbé tegyék, és többek között a zenével kompenzálják. Számukra emiatt a zene funkciója sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb, mint a középosztálybeli fiataloknál.
Embervadászat
Az elsõ skinheadek még fekete klubokba jártak, s zeneileg a ska állt hozzájuk a legközelebb. Az East End lakói együtt unatkoztak a bevándorlókkal az utcasarkokon, és még káromkodni is jamaikai módon káromkodtak. Rengeteg olyan bõrfejû csoport jött létre, amelyben a jamaikaiak is helyet kaptak: a belépésnél nem a bõrszín, hanem a lakóhely és az "osztályhoz tartozás" volt a meghatározó. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a skinheadek akkoriban a tolerancia bajnokai lettek volna: tisztelték a jamaikaiak zenéjét, akikkel egyfajta hallgatólagos szövetségre léptek - mindenekelõtt az ázsiai bevándorlókkal szemben. A pakisztániak ellen folytatott embervadászatra igen hamar megszületett a ma is "használatban lévõ" paki bashing kifejezés. Egy felmérés szerint 1969-re már minden negyedik pakisztáni diákot ért skinhead-támadás. Bárki, aki nem illett bele a bõrfejûek világképébe - legyen az hippi, ázsiai vagy homoszexuális - könnyen válhatott a skinheadek áldozatává. Ugyanakkor a pakisztániak ellen irányuló erõszakos akcióknak nem volt faji motivációja. Sokkal inkább az volt az ellentétek oka, hogy az ázsiaiak családcentrikusságának és eredményorientáltságának "középosztályos jellege", valamint a pakisztáni egyetemisták viszonylagos jóléte irritálta a szegénynegyedek fiataljait.
A bõrfejûek erõszakos imázsa nem tett jót a ska népszerûségének, mivel az angol átlagpolgár a stílust gyakran a primitívnek tartott, kopaszra nyírt fiatalokkal azonosította. Ugyanakkor egyesek már igen korán megszimatolták a jelenségben rejlõ üzlet lehetõségét: egy Leslie Kong nevû producer például valóságos monopóliumra tett szert a londoni "skinhead-diszkók" megnyitásával. Chris Blackwell - a Wailers késõbbi felfedezõje - 1964-ben vállalkozott arra, hogy Angliában elsõként adjon ki egy ska számot, Milli Small énekesnõ "My Boy Lollipop" címû dalát. Bár a szám óriási meglepetésre gyorsan a listák élére került, a fekete zene nagy áttörése még csaknem tíz évet váratott magára. Ekkorra azonban már felbomlott a jamaikaiak és a skinheadek között fennálló "idilli" viszony.
Távol Afrikától
A rastafarianizmus feltûnése jelentette az elsõ - nem csak zenei - szakadást a bõrfejûek és a nyugat-indiai bevándorlók között. A rasták kezdték háttérbe szorítani az "ideológiamentes" rude boyokat a zenei palettán, s ez az irányváltás azt eredményezte, hogy a skinheadek elszakadtak eredeti fekete-fehér szubkultúrájuktól. A reggae szövegek egyre inkább a feketék mindennapjairól, sérelmeirõl, vágyairól kezdtek tudósítani, s a bõrfejûeket váratlanul érte a rasták növekvõ politikai szerepvállalása is. A fehér fiatalok nem tudtak mit kezdeni a "Vissza Afrikába!" jelszóval, s az ajtók lassan bezáródtak a megzavarodott bõrfejûek elõtt. Ráadásul a sajtó igyekezett megosztani a fiatalokat azzal, hogy mesterségesen szította az ellentéteket a különbözõ etnikumú csoportok között.
Történt mindez akkor, amikor a rasszizmus Angliában elõször érte el a nagypolitika szintjét. 1968. augusztus 20-án Enoch Powell, a konzervatív kormány minisztere éles hangú kirohanást intézett a bevándorlók ellen. Szerinte a nem-fehér lakosság idegen természete nem illeszthetõ be az angol társadalomba, s ha a konfliktust nem sikerül gyorsan megoldani, faji zavargások törhetnek ki. Bár a beszéd elhangzása után Powellnek távoznia kellett a kabinetbõl, a kívánt hatás nem maradt el. Az East Enden egyre több bõrfejû kezdett hõsként tekinteni a politikusra. Olyan támadás is elõfordult, ahol a skinheadek "Enoch, Enoch!" kiáltásokkal rohanták meg a pakisztániakat. 1972 nyarán pedig a bõrfejûek már második generációs jamaikai bevándorlókkal csaptak össze Toxtethben, Liverpool körzetében. Sokan ezt tekintik a skinhead-történelem kritikus fordulópontjának, s bár azt hozzá kell tenni, hogy itt még szó sem volt tudatos rasszista akcióról, de az események jelezték, hogy a bõrfejûek bármikor mozgósíthatóak akár ebbõl a célból is.
Az erõszak kizárólagossá válása a hetvenes évek elején végül a mozgalom hanyatlásához vezetett. A bõrfejûek nem tûntek el teljesen az utcákról, de már nem õk képviselték a domináns irányzatot a szubkultúrák között - ehhez egyébként már nem volt meg a zenei hátterük sem. Az elsõ, kifejezetten skinheadeknek játszó banda, az 1969-ben alakult Slade hamarosan csatlakozott az akkoriban divatos slágerzenekarok táborához.
Punkrobbanás
A hetvenes évek közepén a punk robbanásának köszönhetõen a skinheadek visszatérhettek a dühös kezdetekhez. A punk a rock fejlõdésének egy olyan pillanatában keletkezett és vált népszerûvé, amikor az elkoptatott zenei és viselkedési stílusok világában csak a legmerészebb tabuszegés hozhatott valami izgalmat. A társadalmi töltetet most is a legelkeseredettebb, legperiférikusabb rétegek alkották, akik - Molnár Gergely szavaival - " köptek a polgári társadalomra, a szép viselkedésre és kinézésre, a családi idillre, a rendszerre és az istenre, mert gondolataik nagyon is valódi egzisztenciális helyzethez kötõdtek". A megváltozott gazdasági-társadalmi körülmények új zenei stílust szültek: a punkok kezdetlegesen nyers, tudatosan primitívvé alakított ellenzenéjükkel, gátlástalan viselkedésükkel azokat az ideálokat akarták lerombolni, amelyek édeskés és illúziókkal teli zenékkel árasztották el a világot. A zenei minimalizmus egyben összefüggött a lemezcégek által felkínált karrierlehetõségektõl való elzárkózással is: a punkok gyûlölete elsõsorban a sztárzenekarokra és a köréjük szõtt mesterséges mítoszra zúdult - legalábbis eleinte. A fiatalok soha nem látott agresszivitással fordultak szembe a felnõttek világával, de az õket leszerelõ technika egyre kifinomultabbá vált: a manipuláció az egyes csoportok, rétegek tiltakozásának szimbólumait egy általános ifjúságpiacon terítette szét, s így a társadalmi ellentéteket nemzedéki ellentétként integrálta. A tiltakozás árucikké vált, az extremitás pedig divatjelenséggé. A sajtó részletesen foglalkozott a legújabb ellenkulturális szimbólumokkal, s ezáltal elõkészítette azok piaci befogadását.
Eleinte elképzelhetetlennek tûnt, hogy a Sex Pistols, amely a punk-mozgalom elindítójának tekinthetõ, valaha is a kultúripar részévé váljon. Ugyanakkor - ahogyan azt Mary Harron megfogalmazta - Johnny Rotten és csapata nem akart új értékrendet teremteni, csak "beleharapott abba a kézbe, amelyik etette". A Sex Pistols a menedzserük, Malcolm McLaren által "nagy rock and roll svindlinek" nevezett alkujában a színfalak mögött elfogadta a zeneipar ajánlatát, s ezzel minimálisra csökkent a punkok csoportkohéziója. A fogyasztás-ellenesség jelvényei a fogyasztás új szimbólumaivá váltak, s már nem kötõdtek az alulprivilegizált rétegek fiataljaihoz - csupán az életkorhoz.
Az Oi-stílus
Ebben a játszmának ismét a skinheadek voltak a legnagyobb vesztesei, akik képtelenek voltak kilépni a punk árnyékából és megmutatni önálló arcukat. Pedig az újjászületés biztatóan indult: a punk által elindított zenei lavina lehetõvé tette néhány háttérbe szorított irányzat újrafelfedezését. Így jöhetett létre az Oi-stílus, amely a punk-rock és a ska elemeit ötvözve elevenítette fel a skinheadek zenéjét. A stílus a nevét a skinheadek kedvenc csatakiáltásáról kapta. Maga az Oi szó a Cockney Rejects nevû zenekar egyik számában hangzott el elõször. Az egykori skinhead-reggae újrafelfedezésében óriási szerepe volt a Specials zenekar tagjai által alapított 2-Tone nevû cégecskének. Jeremy Dammers, a Specials vezetõje szerint a modern reggae túlságosan különbözött a punktól, s emiatt nyúltak vissza a ska-hoz, amely igen közel állt a brit Rhythm and Blueshoz. Angliában ekkor már két kultúra létezett, s magától értetõdõ volt összhangba hozni ezeket egymással. A 2-Tone elnevezés (amely két tónust, két színárnyalatot jelent) illetve a kiadó logóján a fekete-fehér színpár következetes használata az "õslakos" és a bevándorló kultúra együttes képviseletére utalt, s - Szõnyei Tamás szavaival - már puszta létével is a rasszizmus ellen érvelt.
A 2-Tone által kifejtett propaganda jelentõsége egyesek szerint még a Rock Against Racism kezdeményezés eredményeit is túlszárnyalja. De ez sem tudta megakadályozni azt, hogy az angol szélsõjobb politikája megkíséreljen beszivárogni elõbb a punk, majd pedig a bõrfejûek soraiba. A hetvenes évek végétõl Enoch Powell National Frontja és a British Movement vezetõi egyre hangosabban hirdették az angol working class kiírhatatlan nacionalista szellemének felvirágzását. A sajtó ráadásul teljesen félreértelmezte a punkok öltözetéhez gyakran hozzátartozó horogkereszt "megújult" jelentéshordozását. Nem vették figyelembe azt, hogy a provokatív szimbólumok nem valamiféle újfasiszta érzületet hirdettek: a punkok számára csak az volt bennük az érdekes, hogy megbotránkoztatóak. A cél elsõsorban a hagyományosan antináci angol átlagpolgár sokkolása, a szimbólumok eredeti jelentésének megfordításával saját gyûlöletük kifejezése a középszer iránt.
Horogkeresztes trikók
Mikor Jim Pursey, a Sham 69 énekese 1979 júliusában horogkeresztes trikóban jelent meg a Melody Maker címlapján, azonnal fasisztának lett kikiáltva, holott paradox módon éppen együttese volt az egyik legharciasabb antirasszista punk-skin csapat. A Sham 69 ezután hiába adott elõ jószándékú politizáló számokat, hiába ragadott meg Jim Pursey minden alkalmat arra, hogy jobb belátásra térítse a radikalizálódó bõrfejûeket, a zenekar koncertjei rendszerint véres csetepatékká alakultak, ahol skinhead vert skinheadet.
Közben a National Front ifjúsági szervezetének védõszárnyai alatt megalakult a Rock Against Communism nevû szervezet, amely azt a célt tûzte ki maga elé, hogy összefogja a neonáci orientációjú bõrfejû zenekarokat. Ekkorra már valóságos háború dúlt a koncerttermekben, s minden skin-zenekart az a veszély fenyegetett, hogy elesnek a fellépési lehetõségektõl. Ezt elkerülendõ, több zenekar összefogásából megszületett egy Oi-fesztivál turné terve, amely a szervezõk szándékai szerint mindenki számára világossá tette volna, hogy a bõrfejûek többségének semmi köze a rasszizmushoz. A turné második állomásán, 1981 júliusában három zenekar lépett föl Southallban, az ázsiai bevándorlók egyik központjában. 1976-ban ebben a kerületben történt meg az, hogy fehér fiatalok egy csoportja halálra vert egy tizennyolc éves indiai fiút. Mivel a rendõrség nem ismerte el, hogy a gyilkosságot faji indítékból követték el, a környék lakói elhatározták, hogy saját kezükbe veszik védelmük megszervezését. Southall veszélyes hellyé vált a fehér szélsõjobbosok számára. Az itteni közösség meglehetõsen hevesen reagált a legcsekélyebb neofasiszta aktivitásra is, s számukra egy bõrfejû koncert megrendezése felért egy arculcsapással. Ekkor már megjelent a Strength Thru Oi! címû válogatásalbum, amely nem csak zenei anyagot, hanem Oi-költõk verseit is tartalmazta. A lemez kiadója Gary Bushell, a Sounds magazin szerkesztõje volt, aki késõbb komoly pénzeket keresett valóban neonáci zenekarok menedzselésével, s igyekezett cikkeiben az Oi erõszakos jellegére helyezni a hangsúlyt. A lemez címének szerencsétlen megválasztása (a német nemzetiszocialista szabadidõmozgalom jelszavának - Kraft durch Freude - angol elferdítése) újabb ziccert jelentett a szenzációvadász újságírók számára. Ennek köszönhetõen a közvélemény lassanként elfogadta azt a túlzottan leegyszerûsített képletet, miszerint Oi = fasiszták.
Vér és becsület
Azon a bizonyos estén Southallban mintegy 500 rajongó gyûlt össze, akiknek a fele volt bõrfejû, de nekik is csak elenyészõen kis részük tartozott a National Front kötelékébe. Három skin-zenekar készült koncertet adni, a 4-Skins, a Business és a Last Resort. Közben egyre nagyobb számban gyülekeztek az épület elõtt a rendõrök és az ázsiai fiatalok. A 4-Skins fellépése alatt a bõrfejûek egy része a National front jelszavait kezdte skandálni, mire a környék színesbõrû lakói megrohamozták a helységet. Az órákon át tartó tömegverekedés egyenlege: egy lerombolt koncertterem és 110 súlyos sérült. A botrány után kiderült, hogy a 4-Skins énekese egykor a British Movement tagja volt. Oly mértékû volt a felháborodás, hogy Southall után a zenekart gyakorlatilag nem engedték színpadra lépni, kiadójuk pedig semmisnek nyilvánította a szerzõdésüket.
A bõrfejû zenekarok mindent megtettek azért, hogy megállítsák a szélsõjobb befolyásának növekedését a skinek körében. A Blitz, az Infa Riot és a Business "Oi! Against Racism" mottóval országos turnéra indult, majd október 9-én Sheffieldben közös koncertet adtak egyéb skinhead zenekarokkal, melynek plakátján a következõ szöveg szerepelt: "Oi! a fajgyûlölet ellen, a politikai szélsõségek ellen, de továbbra is a rendszer ellen!" Mindez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megakadályozza a náci skinek térnyerését a mozgalmon belül.
Az elsõ neonáci skinhead-csoportok a National Front (NF) védõszárnyai alatt jöttek létre. Ebbe a körbe tartozott a White Noise és egy ideig a Skrewdriver együttes, melynek tagjai késõbb függetlenítették magukat a számukra túl legálisnak minõsülõ NF-tõl. A Skrewdriver énekese, Ian Stuart Donaldson vezetésével Blood and Honour néven új szervezetet hoztak létre, amely a különbözõ szélsõjobboldali zenekarok népszerûségének köszönhetõen üzletileg is prosperáló vállalkozássá vált. Szoros kapcsolatot építettek ki az amerikai White Aryan Movementtel és a Ku-Klux-Klánnal is. A Skrewdriver mítosza a bõrfejûek körében csak tovább növekedett azután, hogy Donaldson 1993-ban egy autóbalesetben életét vesztette.
Bõrfejek háborúja
"Kisajátították a szubkultúránkat, az igazi skinheadek nem rasszisták!" - ezekkel a szavakkal kezdõdik a New York-i székhelyû Mayday Skins nevû szervezet felhívása, mely szerint a "nemzetközi munkásosztály hamarosan egyesül a gazdag disznók uralma ellen". Ez a balról érkezõ válasz azonban csak egyike a frakciókra szakadt skinheadmozgalmon belüli irányzatoknak. A szélsõbalra sodródott bõrfejûek (Red Skins, Red London) a vagyonok államosításának és szétosztásának szükségességét hirdetik. Az anarchista skinek jelvénye egy ötágú csillag, horogkereszttel a közepén.
A bõrfejûek egy része ugyanakkor dühösen elutasít mindenféle politikai ideológiát. Számukra skinheadnek lenni mindenekelõtt egy sajátos életformát jelent, amelybe beletartozik a tánc, az ivászat, és ha úgy hozza a helyzet, a verekedés is - de soha nem faji alapon. büszkék szubkultúrájukra, amely a fekete zenébõl nõtt ki, s gyûlölik a náci skineket, akiket csak megvetõen "boneheadeknek" neveznek.
Az elsõ antirasszista bõrfejû szervezet, a S.H.A.R.P. (Skinheads Against Racial Prejudice - azaz bõrfejûek a faji elõítéletek ellen) 1986-ban jött létre az USA-ban. 1988-ban egy országos televíziós csatorna mûsorának segítségével széles körben ismertté váltak. Ekkor vette fel velük a kapcsolatot Roddy Moreno, az angol Opressed nevû skin zenekar énekese. Moreno saját kiadót alapított Oi!-Records néven, amely kifejezetten antirasszista zenekarok lemezeinek gondozását vállalta fel. Létrehozta a S.H.A.R.P. angol szekcióját, hogy a bõrfejûeknek "lehetõségük legyen megismerkedni gyökereikkel, s visszatérni saját kultúrájukhoz".
Nagy Britanniában a S.H.A.R.P. mellett a Cable Street Beat fogja össze a magukat antinácinak valló bõrfejûeket. Az elnevezés egy 1936. október 4-i eseményre utal, amikor a londoni Cabel Street-en Sir Oswald Mosley feketeingesei nagyrészt kommunistákból álló tüntetõkkel csaptak össze.
Németországban 1987-ben alapította meg két berlini skinhead az elsõ antirasszista szellemiségû fanzine-t, a Skintonic-ot. Az elsõ szám az alábbi felhívással indított: "Nem akarjuk ezt a hazug demokráciát, elegünk van a politikátokból, semmi kedvünk ahhoz, hogy jóllakott bankárok és vállalkozók bábjai legyünk. Nincs szükségünk a zenétekre, nem kérünk a médiátokból, amely hazugságokat terjeszt rólunk!" A Skintonic szerzõi munkásosztálybelinek vallották magukat, de elutasították a szociáldemokráciát, csakúgy, mint a "DDR-szocializmust".
Baszkföldön 1983-ban alakult meg a Kortatu nevû skin zenekar, amely késõbb Negu Gorriak (Nehéz Idõk) néven folytatta pályafutását. 1990 decemberében 13 ezer ember elõtt koncerteztek a La Mancha börtön elõtt, annak a hagyományos felvonulásnak a záróakkordjaként, mely során a baszkok minden évben tiltakoznak e spanyol állami "halálfegyház" fennállása ellen. Olaszországban a baloldali Nabat lett az Oi!-mozgalom zászlóvivõje. A szakítás a náci és a red skin mozgalom között 1985-ben vált véglegessé, amikor megjelent a Nabat "Egy másik dicsõséges nap" címû, Nelson Mandelának és Benjamin Noloisnak, a Dél-Afrikában kötél általi halálra ítélt költõnek ajánlott lemeze.
Az "eredeti" bõrfejûek szerint a sajtót terheli a felelõsség azért, hogy a szélsõjobboldali szervezetek beszivároghattak a skinheadek soraiba. Azzal vádolják a médiát, hogy hallgatott az antirasszista bõrfejûekrõl, miközben elözönlötték a világot a neonáci skinekrõl szóló tudósítások. Ugyanakkor a baloldali, antirasszista, stb. irányzatok kevésbé aktívak, mint szélsõjobboldali társaik, és nem élnek olyan tudatosan a nyilvánosság fegyverével sem. Emellett ezen irányzatok gyakran kötõdnek más szubkultúrákhoz, mozgalmakhoz, így például a punkokhoz vagy az anarchista csoportokhoz. Az antirasszista skinek csupán elvétve, kuriózumként kerülnek be az újságokba. Németországban például egy 1995-ös felmérés szerint 8000 fiatal vallja bõrfejûnek magát: ebbõl 41 százalék jobboldali, 15 százalék "liberális" (antirasszista), 26 százalék baloldali, 13 százalék pedig minden politikai irányvonalat elutasít. Az adatok azt mutatják, hogy a szélsõjobboldali skinheadek aránya nem éri el az 50 százalékot, ennek ellenére alig hallani az egyéb irányzatokról."