JohnnyCage
Gondok a mélyben
Valószínűleg nem sokan álmodnak arról, hogy egy fagyos vasteknőben rekedjenek az óceán fenekén, többszáz méter mélyen. A közelmúlt Kurszk-tragédiája több országban is felvetette a szükségét egy fejlett tengeralattjáró-mentőrendszer kialakításának.
Többszáz méteres mélységben rekedni az óceán fenekén. Bizonyára nem ez az a dolog, ami miatt a tengerészek egy tengeralattjáró fedélzetére mennek. Az orosz atom-tengeralattjáró tragédiája, amely egyelőre meg nem erősített hírek szerint egy új, tesztelés alatt álló fegyver váratlan felrobbanása miatt következett be, sokkolta az egész világot. Nemsokkal a tragédia után több európai ország és az Egyesült Államok elhatározták, hogy kiépítik saját, fejlett mentőrendszereiket a tengeralattjárók legénységeinek védelme érdekében.
A tengeralattjáró-mentőrendszer megvalósítása kétségtelenül komoly próbára teszi majd a mérnökök tudását világszerte, egy ilyen rendszer megépítése ugyanis közel áll a lehetetlenhez, és talán éppen ez az oka annak, hogy mindmáig egyetlen ország sem rendelkezik ilyennel, beleértve az USA-t is. Az Egyesült Államok rendelkezik mentő-tengeralattjáróval, de igazán hatékony mentésre kritikus helyzetben az sem alkalmas.
Egy bajba jutott tengeralattjáró legénységének kimentése több okból is igen nehéz feladat. A mentés eljárását nehezítheti a nagy mélységekben uralkodó óriási nyomás, a hideg, a sötét, a víz áramlása, a tengeralattjáró kialakítása és tulajdonképpen maga a víz is. A történelem mind a mai napig egyetlen sikeres tengeralattjáró-mentést jegyez. A vízzel félig elöntött USS Squalus fedélzetéről 1939-ben 33 amerikai katonát sikerült kimenteni. A mentés sikere azonban több szerencsésen alakult tényezőnek volt köszönhető, mint például az, hogy a baleset az USA partjainak közelében történt, a tengeralattjáró utolsó pozíciója ismert volt, a búvárhajó váza nem sérült meg, és a víz is viszonylag meleg volt. A USS Squalus esete azonban egyedi volt, a többi tengeralattjáró-baleset körülményei nem voltak ennyire kedvezőek. A második világháború vége óta 2615-en lelték halálukat tengeralattjáró-szerencsétlenségekben.
A tengeralattjáróban rekedt legénység kimentésének alapjában véve két lehetséges módja van. Az egyik az, hogy a legénység tagjai valahogyan saját erőből kijussanak a roncsból. Bár ez a megoldás kézenfekvőnek tűnik, megvalósítása mégsem lehetséges az esetek döntő többségében. A megsérült tengeralattjárót általában gyorsan elkezdi elönteni a víz, és még ha az nem is jut be a roncs legnagyobb részébe, a tengeralattjáró akkor is gyorsan süllyedni kezd, és az óceán fenekéig meg sem áll.
A legénységnek még akkor is csak percei lennének menekülésre a szerencsétlenség kezdetétől számítva, ha annak bekövetkeztekor a tengeralattjáró a felszínhez közel tartózkodott. A nagy mélységben uralkodó nyomás, azonban csak egy ok, amiért ez a verzió nem megoldható. Ha a legénység valahogyan fel is jutna a felszínre, az esetlegesen hideg és/vagy kavargó vízfelszínen nem bírnák néhány percnél tovább.
A másik megoldás a legénység megmentésére az lehet, ha valamilyen ember vezérelte, vagy távirányítású mentőeszköz lejut a tengeralattjáró roncsához. Ennek megoldása azonban szintén igen nehézkes. Az USA rendelkezik két ilyen mentő-tengeralattjáróval, amelyek egyike állandóan az Atlanti-, a másik pedig a Csendes-óceánon van. A két amerikai mentőeszköz repülőgéppel viszonylag gyorsan eljuttatható a Föld bármely pontjára. A jelenlegi amerikai mentő-tengeralattjárók sajnos nem képeznek igazán jó megoldást a mentésre, mivel a két minitengeralattjáró csak igen szerencsés körülmények között járhat sikerrel.
A mentés a tengeralattjáró fedelén keresztül történhet, aminek viszont épen kell maradnia a baleset után ahhoz, hogy használni lehessen. A fedélajtóra nagy pontossággal rá kell pozícionálni, amely viszont rossz áramlási körülmények között hosszú időt vehet igénybe, és az esetleges túlélőknek abból igen kevés van. A fedélajtó alatti kamrából először ki kell szivattyúzni a vizet, majd a nyomás kiegyenlítése következik. A művelethez több eszköz egyidejű munkájára van szükség, és a mentő-tengeralattjáró eközben nem mozdulhat el. A fedélnyitás gyorsabban elvégezhető mélytengeri búvárokkal, de a búvárok munkáját méginkább zavarhatják a rossz körülmények, és a búvárok feljuttatása is igen bonyolult művelet.
Egy mélytengeri búvár 200 méteres mélységből való feljuttatása 11 napot vesz igénybe, ennyi idő alat lehet ugyanis biztonságosan a légköri nyomásra visszaszoktatni a búvár szervezetét. A búvárok munkájának ezért rendkívül összpontosítottan kell történnie, mivel nincs túl sok lehetőség az újbóli próbálkozásra.
A kifejlesztés alatt álló mentési módszerek közül az egyik az előbbi, mentő-tengeralattjárós megoldáson alapul, a másik pedig búvárok munkájára épít. Terv szintjén már tulajdonképpen készen áll az a mentőtengeralattjáró, amely fedélzeti dekompressziós kamrával, nagymennyiségű, a tengeralattjáróba juttatható levegővel, számos speciális, a mentést elősegítő eszközzel és 33 menekült-férőhellyel rendelkezik. A tengeralattjáró elődeihez hasonlóan szállítható lesz a NATO-kompatibilis szállítórepülőgépekkel.
Az USA haditengerészetének (US Navy) legújabb találmánya az ADS nevezetű búvárruha. (ADS-Atmospheric Diving Suit-Légköri nyomású búvárruha) A Hardsuit 2000 névre keresztelt ADS búvárruha teljes egészében körülveszi a búvárruhát, és légmentesen zárt belső környezetet nyújt egy űrruhához hasonlóan. Az ADS belsejében légköri nyomás uralkodik akkor is, ha annak használója éppen nagy mélységben tartózkodik, ezért a hosszas dekompresszió nem szükséges.
Az ADS rendkívül erős felépítésű, merev szerkezet, amely 600 méter mélységig megvédi a búvárt. A búvár mozgását a ruhában hidraulikusan vezérelt csuklórendszerek teszik lehetővé. A ruhában két 2,25 lóerős hajtómű is megtalálható, amely a tulajdonos szállításán kívül az esetleges áramlást is kompenzálni tudja. Az ADS ruhával ellátott búvár mentőfelszerelést, élelmet, elsősegély-felszerelést és oxigéntartályokat szállíthat magával. A ruhában 6 órán keresztül végezheti a búvár a mentést, de ez az időtartam egy speciális csomaggal 48 órára megnövelhető.
Többszáz méteres mélységben rekedni az óceán fenekén. Bizonyára nem ez az a dolog, ami miatt a tengerészek egy tengeralattjáró fedélzetére mennek. Az orosz atom-tengeralattjáró tragédiája, amely egyelőre meg nem erősített hírek szerint egy új, tesztelés alatt álló fegyver váratlan felrobbanása miatt következett be, sokkolta az egész világot. Nemsokkal a tragédia után több európai ország és az Egyesült Államok elhatározták, hogy kiépítik saját, fejlett mentőrendszereiket a tengeralattjárók legénységeinek védelme érdekében.
A tengeralattjáró-mentőrendszer megvalósítása kétségtelenül komoly próbára teszi majd a mérnökök tudását világszerte, egy ilyen rendszer megépítése ugyanis közel áll a lehetetlenhez, és talán éppen ez az oka annak, hogy mindmáig egyetlen ország sem rendelkezik ilyennel, beleértve az USA-t is. Az Egyesült Államok rendelkezik mentő-tengeralattjáróval, de igazán hatékony mentésre kritikus helyzetben az sem alkalmas.
Egy bajba jutott tengeralattjáró legénységének kimentése több okból is igen nehéz feladat. A mentés eljárását nehezítheti a nagy mélységekben uralkodó óriási nyomás, a hideg, a sötét, a víz áramlása, a tengeralattjáró kialakítása és tulajdonképpen maga a víz is. A történelem mind a mai napig egyetlen sikeres tengeralattjáró-mentést jegyez. A vízzel félig elöntött USS Squalus fedélzetéről 1939-ben 33 amerikai katonát sikerült kimenteni. A mentés sikere azonban több szerencsésen alakult tényezőnek volt köszönhető, mint például az, hogy a baleset az USA partjainak közelében történt, a tengeralattjáró utolsó pozíciója ismert volt, a búvárhajó váza nem sérült meg, és a víz is viszonylag meleg volt. A USS Squalus esete azonban egyedi volt, a többi tengeralattjáró-baleset körülményei nem voltak ennyire kedvezőek. A második világháború vége óta 2615-en lelték halálukat tengeralattjáró-szerencsétlenségekben.
A tengeralattjáróban rekedt legénység kimentésének alapjában véve két lehetséges módja van. Az egyik az, hogy a legénység tagjai valahogyan saját erőből kijussanak a roncsból. Bár ez a megoldás kézenfekvőnek tűnik, megvalósítása mégsem lehetséges az esetek döntő többségében. A megsérült tengeralattjárót általában gyorsan elkezdi elönteni a víz, és még ha az nem is jut be a roncs legnagyobb részébe, a tengeralattjáró akkor is gyorsan süllyedni kezd, és az óceán fenekéig meg sem áll.
A legénységnek még akkor is csak percei lennének menekülésre a szerencsétlenség kezdetétől számítva, ha annak bekövetkeztekor a tengeralattjáró a felszínhez közel tartózkodott. A nagy mélységben uralkodó nyomás, azonban csak egy ok, amiért ez a verzió nem megoldható. Ha a legénység valahogyan fel is jutna a felszínre, az esetlegesen hideg és/vagy kavargó vízfelszínen nem bírnák néhány percnél tovább.
A másik megoldás a legénység megmentésére az lehet, ha valamilyen ember vezérelte, vagy távirányítású mentőeszköz lejut a tengeralattjáró roncsához. Ennek megoldása azonban szintén igen nehézkes. Az USA rendelkezik két ilyen mentő-tengeralattjáróval, amelyek egyike állandóan az Atlanti-, a másik pedig a Csendes-óceánon van. A két amerikai mentőeszköz repülőgéppel viszonylag gyorsan eljuttatható a Föld bármely pontjára. A jelenlegi amerikai mentő-tengeralattjárók sajnos nem képeznek igazán jó megoldást a mentésre, mivel a két minitengeralattjáró csak igen szerencsés körülmények között járhat sikerrel.
A mentés a tengeralattjáró fedelén keresztül történhet, aminek viszont épen kell maradnia a baleset után ahhoz, hogy használni lehessen. A fedélajtóra nagy pontossággal rá kell pozícionálni, amely viszont rossz áramlási körülmények között hosszú időt vehet igénybe, és az esetleges túlélőknek abból igen kevés van. A fedélajtó alatti kamrából először ki kell szivattyúzni a vizet, majd a nyomás kiegyenlítése következik. A művelethez több eszköz egyidejű munkájára van szükség, és a mentő-tengeralattjáró eközben nem mozdulhat el. A fedélnyitás gyorsabban elvégezhető mélytengeri búvárokkal, de a búvárok munkáját méginkább zavarhatják a rossz körülmények, és a búvárok feljuttatása is igen bonyolult művelet.
Egy mélytengeri búvár 200 méteres mélységből való feljuttatása 11 napot vesz igénybe, ennyi idő alat lehet ugyanis biztonságosan a légköri nyomásra visszaszoktatni a búvár szervezetét. A búvárok munkájának ezért rendkívül összpontosítottan kell történnie, mivel nincs túl sok lehetőség az újbóli próbálkozásra.
A kifejlesztés alatt álló mentési módszerek közül az egyik az előbbi, mentő-tengeralattjárós megoldáson alapul, a másik pedig búvárok munkájára épít. Terv szintjén már tulajdonképpen készen áll az a mentőtengeralattjáró, amely fedélzeti dekompressziós kamrával, nagymennyiségű, a tengeralattjáróba juttatható levegővel, számos speciális, a mentést elősegítő eszközzel és 33 menekült-férőhellyel rendelkezik. A tengeralattjáró elődeihez hasonlóan szállítható lesz a NATO-kompatibilis szállítórepülőgépekkel.
Az USA haditengerészetének (US Navy) legújabb találmánya az ADS nevezetű búvárruha. (ADS-Atmospheric Diving Suit-Légköri nyomású búvárruha) A Hardsuit 2000 névre keresztelt ADS búvárruha teljes egészében körülveszi a búvárruhát, és légmentesen zárt belső környezetet nyújt egy űrruhához hasonlóan. Az ADS belsejében légköri nyomás uralkodik akkor is, ha annak használója éppen nagy mélységben tartózkodik, ezért a hosszas dekompresszió nem szükséges.
Az ADS rendkívül erős felépítésű, merev szerkezet, amely 600 méter mélységig megvédi a búvárt. A búvár mozgását a ruhában hidraulikusan vezérelt csuklórendszerek teszik lehetővé. A ruhában két 2,25 lóerős hajtómű is megtalálható, amely a tulajdonos szállításán kívül az esetleges áramlást is kompenzálni tudja. Az ADS ruhával ellátott búvár mentőfelszerelést, élelmet, elsősegély-felszerelést és oxigéntartályokat szállíthat magával. A ruhában 6 órán keresztül végezheti a búvár a mentést, de ez az időtartam egy speciális csomaggal 48 órára megnövelhető.