Gyurkity Péter
Alábecsültük a metánkibocsátást
A lassú olvadás következtében viszont kevesebb gáz szabadul majd fel.
Február második felében a HFC-23 légköri koncentrációjáról írtunk részletesebben, ezzel csaknem egy időben azonban egy további tanulmány is elkészült, amely már a metánkibocsátás eddigi felméréséről, a munka hibáiról, valamint a további következtetések levonásáról szól. Ebben azt láthatjuk, hogy a helyzet nem túl kedvező, viszont saját befolyásunk is jóval nagyobb, mint azt eddig hittük.
A Nature oldalán megjelent munka, valamint a Rochester Egyetem lapján közzétett közlemény azt emeli ki, hogy a korábbi összesítések többnyire hibás adatokat tartalmaznak, mivel az általuk vett minták, valamint azok elemzése alapján csúnyán alábecsültük az antropogenikus (emberi tevékenység következtében végbemenő) metánkibocsátást, a különbség mértéke pedig akár a 40 százalékot is elérheti. Szerintük jelen pillanatban ez a teljes globális metánforrás 30 százalékát, az emberi tevékenység által a légkörbe kerülő gázoknak pedig nagyjából felét teszi ki, ennél azonban jobban mutatja a folyamatot az, hogy az utóbbi 300 évben a metánkibocsátás 150 százalékkal ugrott meg. Azt eddig nehéz volt megbecsülni, hogy ezen növekedés mekkora hányada származik természetes forrásból, viszont a grönlandi jégminták, valamint a kizárólag biológiai forrásokban előforduló szén-14 (C14) izotópok vizsgálata révén azt mutatták ki, hogy igazából 1870 után ugrott meg a globális mennyiség, egybeesve a fosszilis üzemanyagok égetésének elterjedésével.
Ez nem teljes mértékben negatív fejlemény, hiszen az ember jóval nagyobb szerepe egyben azt is jelenti, hogy saját döntéseinknek jelentősebb következménye lesz a globális kibocsátásra, annál is inkább, mert a szén-dioxidhoz képest a metán élettartama a légkörben jóval rövidebb. Egy másik fontos szempont azonban a jég (illetve az óceánok) fogságában lévő hatalmas mezők, valamint az általuk tartalmazott mennyiség esetleges szerepe, hiszen az olvadás és a melegedés következtében ezek szintén a légkörbe kerülhetnek. Ugyanezen csapat antarktiszi mintákra (és az utolsó természetes olvadási periódus adataira) támaszkodva fejtette ki, hogy több természetes puffer jelenlétével számolhatunk, ennek köszönhetően pedig a metán nem fog nagyobb mennyiségben a magasba emelkedni, mivel a jégmezők esetében a mikrobák által előállított metánt (megfelelő mélységben) az ott lévő baktériumok fogyasztják el, míg a tengerek mélyén képződő metán-hidrát pedig az ottani mikrobák „áldozata” lesz.
Az olvadás következtében természetesen növekvő kibocsátásra számíthatunk, ennek legnagyobb része azonban nem éri majd el a légkört – a saját tevékenységből származó mennyiséget azonban mindenképpen kezelnünk kell majd.
Február második felében a HFC-23 légköri koncentrációjáról írtunk részletesebben, ezzel csaknem egy időben azonban egy további tanulmány is elkészült, amely már a metánkibocsátás eddigi felméréséről, a munka hibáiról, valamint a további következtetések levonásáról szól. Ebben azt láthatjuk, hogy a helyzet nem túl kedvező, viszont saját befolyásunk is jóval nagyobb, mint azt eddig hittük.
A Nature oldalán megjelent munka, valamint a Rochester Egyetem lapján közzétett közlemény azt emeli ki, hogy a korábbi összesítések többnyire hibás adatokat tartalmaznak, mivel az általuk vett minták, valamint azok elemzése alapján csúnyán alábecsültük az antropogenikus (emberi tevékenység következtében végbemenő) metánkibocsátást, a különbség mértéke pedig akár a 40 százalékot is elérheti. Szerintük jelen pillanatban ez a teljes globális metánforrás 30 százalékát, az emberi tevékenység által a légkörbe kerülő gázoknak pedig nagyjából felét teszi ki, ennél azonban jobban mutatja a folyamatot az, hogy az utóbbi 300 évben a metánkibocsátás 150 százalékkal ugrott meg. Azt eddig nehéz volt megbecsülni, hogy ezen növekedés mekkora hányada származik természetes forrásból, viszont a grönlandi jégminták, valamint a kizárólag biológiai forrásokban előforduló szén-14 (C14) izotópok vizsgálata révén azt mutatták ki, hogy igazából 1870 után ugrott meg a globális mennyiség, egybeesve a fosszilis üzemanyagok égetésének elterjedésével.
Ez nem teljes mértékben negatív fejlemény, hiszen az ember jóval nagyobb szerepe egyben azt is jelenti, hogy saját döntéseinknek jelentősebb következménye lesz a globális kibocsátásra, annál is inkább, mert a szén-dioxidhoz képest a metán élettartama a légkörben jóval rövidebb. Egy másik fontos szempont azonban a jég (illetve az óceánok) fogságában lévő hatalmas mezők, valamint az általuk tartalmazott mennyiség esetleges szerepe, hiszen az olvadás és a melegedés következtében ezek szintén a légkörbe kerülhetnek. Ugyanezen csapat antarktiszi mintákra (és az utolsó természetes olvadási periódus adataira) támaszkodva fejtette ki, hogy több természetes puffer jelenlétével számolhatunk, ennek köszönhetően pedig a metán nem fog nagyobb mennyiségben a magasba emelkedni, mivel a jégmezők esetében a mikrobák által előállított metánt (megfelelő mélységben) az ott lévő baktériumok fogyasztják el, míg a tengerek mélyén képződő metán-hidrát pedig az ottani mikrobák „áldozata” lesz.
Az olvadás következtében természetesen növekvő kibocsátásra számíthatunk, ennek legnagyobb része azonban nem éri majd el a légkört – a saját tevékenységből származó mennyiséget azonban mindenképpen kezelnünk kell majd.