100 évvel ezelőtt, 1914. október 29-én a hajnali órákban egy, a fronton lévő német katona sorsa majdnem megváltoztatta a 20. század történelmét.

Azon a reggelen kiugrasztották szabadtéri táborhelyéről Adolf Hitlert, valamint a 16. bajor "List” tartalékos gyalogezred 3000 újoncával együtt: a brit frontvonal felé feszített tempóban meneteltek mezőkön és erdőkön át, Ypres közelében, Belgium déli részén. A 16. bajor tartalékos gyalogezred a menetelés során nagy veszteséget szenvedett. A legsúlyosabb akkor keletkezett, mikor két szomszédos ezred, a Saxon és a Würtennberg katonái összetévesztették a bajorok szürke-zöld sapkáját a brit egyenruhával. A bajor ezredet baráti puskák tüze tizedelte meg. Hitler ezt a támadást túlélte, de ekkor érezte meg először testközelből a háború és a halál ízét.

Három héttel később Hitler újra közel került a véghez. Három társával együtt parancsot kapott, hogy hagyja el a zsúfolt sátrat, ahol éppen a Vaskereszt kitüntetést adták át. "Alig öt perce lehettünk kint, amikor egy gránát csapódott a sátorba.” - írta később Hitler a történtekről. "Ez volt a legszörnyűbb pillanat az életemben.” Az elkövetkező négy évet a halál árnyékában töltötte: 1916-ban sebesülés érte a lábán, 1918-ban mustárgáz-támadás áldozata lett, a harctéri sokk következtében kialakult pszichoszomatikus stressz miatt átmenetileg elveszítette látását.


A jobb szélen ül Adolf Hitler más gyalogosok társaságában, az I. világháborúban
Mi lett volna, ha Hitler, azon az október 29-i reggelen, vagy bármely más napon elesik a harcmezőn? - játszik el a gondolattal a New York Times. Mennyivel alakult volna másképpen a 20. század történelme? Milyen lehetett volna Németország történelme Hitler nélkül? És vajon mi értelme van az ilyen feltételezéseknek, az ún. „alternatív történelemnek”? A mai világ egyes régióiban levő veszélyes politikai folyamatok megértéséhez segít hozzá a múltba való visszatekintés. Az I. világháború után Hitler egy olyan országban találta magát, amely az elnyomó, de stabil alapokon nyugvó monarchiából frissen tért át az alkotmányos demokráciára.

Ez volt Németország első kísérlete a demokratikus berendezkedésre, a Weimari Köztársaság. A Weimari Köztársaság egy jól megalkotott alkotmány alapján működött, de ugyanakkor az állandó jobb- és baloldali politikai szélsőségek támadásainak köszönhetően az ígéretes jövő és a kockázatos ingovány között egyensúlyozott. A szélsőbaloldal aktivitását mutatja, hogy a bolsevikok Münchenben létrehoztak egy rövid életű Szovjet Köztársaságot, ezután pedig 1923-ban, a „sörpuccs” néven elhíresült akciójával szerezte meg a hatalmat egy rövid időre.

A kialakult helyzetről Albert Einstein egyik munkatársa, Emil Gumbel a következő kérdést tette fel: "Hogyan lehetnek ilyen szélsőséges megmozdulások egy olyan országban, amelyet egykor a rend jellemzett, és amely korunk egyik vezető kultúrájú állama volt, jelenleg pedig alkotmánnyal rendelkező, demokratikus berendezkedéssel bír?” Gumbel a kialakult erőszakhullámért az első világháborúban tapasztalt „pszichológiai elállatiasodást”, a médiát - amely a politikai gyilkosságokat dicső tettként állította be -, illetve a fennálló legitim rendszert tette felelőssé, ami szemet hunyt a nyilvános mészárlások fölött.

1925-ben fordulóponthoz érkezett a Weimari Köztársaság. Birodalmi elnöknek választották Paul von Hindenburg volt német tábornagyot és nemzeti hőst. Az akkor már idős elnök nem tudott ellenállni annak a nyomásnak, amit a Hitler által vezetett német nemzeti szocialisták felől érzett, s 1933. január 30-án Hitlert kancellárrá nevezte ki. Abban a reményben tette mindezt, hogy Hitler felszámolja a kommunista fenyegetést, és megszünteti a többpártrendszert. Ezek után, Hindenburg elképzelései szerint az állami berendezkedés újra monarchia lett volna. Hitler maradéktalanul teljesítette Hindenburg elvárásait, de a helyzet nem Hindenburg elképzelései szerint alakult.

1934. augusztus 2-án Hindenburg elhunyt, s Hitler átvette a hatalmat Németország fölött. Hans Frank, Hitler és a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt jogtanácsosa a hatalomátvételről a következőket mondta. "Hindenburg halála után a Führer volt az egyetlen lehetséges választás. De hogyha csak 10 évvel később lép a színre, amikor már a Weimari Köztársaság rendszere megszilárdul, vagy 10 évvel korábban, amikor még a monarchia fennállt, semmi esélye nem lett volna hatalomra kerülni. Ez az átmeneti időszak teremtett lehetőséget számára.”

Ez a helyzet volt az a tökéletes politikai zűrzavar, amikor Hitler meg tudta ragadni a hatalmat, amellyel később Németországot és egész Európát romba döntötte. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, hogyha 100 évvel ezelőtt, október 29-én Hitler életét veszti a harcmezőn. Vajon a Weimari Köztársaság túléli a háború utáni politikai és gazdasági zűrzavart, Paul von Hindenburg sikeresen vissza tudja kormányozni az országot a monarchikus berendezkedésre, vajon el lehetett volna kerülni egy újabb világháborút?

A németek közül néhányan már a II. világháború kitörése után egy évvel azt mondták, hogy ez a háború véget vet minden háborúnak. Hitler propagandája sikeresnek bizonyult, a németek elhitték, hogy ez a háború szükséges és elkerülhetetlen, ez a megoldás minden problémára, s az egyetlen út a németek jövőjének biztosítására. Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a korban semelyik más nemzet vezetője nem lett volna képes olyan ádáz módon kihasználni az emberek csalódottságát, szélsőséges érzelmeit, mint ahogy azt Hitler tette.

Vajon az előzőekben leírt feltételezésekből, az alternatív történelem felvetéseiből milyen következtetést vonhat le a mai kor embere? A Weimari Köztársaság példája megmutatja, hogy egy állam új berendezkedésre való áttérése sok időt igényel, néha generációkon átívelő folyamatokról beszélhetünk. Hogyha Hitler 100 évvel ezelőtt elesik a harcokban, talán a német társadalomnak lett volna ideje megszokni a háború után kialakult új helyzetet, s elkerülhető lett volna az emberiség legnagyobb pusztítása, a II. világháború.