SG.hu
Omori
Kiadó: Omocat
Fejlesztő: Omocat
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E4400 2 GHz-es vagy AMD Athlon II X2 280 processzor, Nvidia GeForce GT 710 vagy ATI Radeon HD 7470 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely
Ajánlott: Intel Core i3-6100 3,7 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1500X processzor, Nvidia GeForce GT 710 vagy ATI Radeon HD 7470 grafikus kártya, 8 GB RAM, 2 GB szabad hely
Hasonló játékok: The Witch's House, To the Moon, Mad Father
Kategória: horror-RPG
A szerepjátékos indie horrorjátékok következő jeles képviselőjeként az Omori megmutatta nekünk, hogy minimális anyagi befektetés és kreatív ötletek mellett is lehet valami maradandót alkotni. Játéktesztünkből kiderül, hogy miként sikerült az Omocat első videojátékos próbálkozása!
Elképesztő mennyiségben özönlenek a rajongókra manapság a független fejlesztésű, horrorisztikus alapokkal rendelkező klasszikus szerepjátékok. Aki nyomon követi néhány ismert YouTuber – mint például Markiplier – csatornáját, az gyakorlatilag napi szinten el van látva újdonságokkal, így kijelenthető, hogy rendkívül nehéz újat, de még inkább minőséget alkotni a műfajon belül. Az Omocat csapata azonban mégis megpróbálta, és bár korábban csak érintőlegesen volt közük a videojátékok világához, első egész estés alkotásukként azonban az Omori valami egészen különleges élményt kínált nekünk, amiben sokkal több és mélyebb lakozik, mint amit elsőre megmutat magából. Lássuk egy kicsit bővebben, hogy miért!
Mint a legtöbb régi vágású indie horror-RPG, úgy természetesen az Omori is elsődlegesen a sztorira, a rejtélyekre, a megmagyarázhatatlan dolgokra kívánja helyezni a hangsúlyt. A játék indítását követően az úgynevezett „fehér térben” találjuk magunkat, ahol egy kisfiút vehetünk az irányításunk alá, aki személyesen Omori lesz. Hősünk amióta képes emlékezni, azóta itt él, ebben a közegben, ahol minden hófehér. Nincsenek falak, a padló mindig hideg, a mennyezetről egy fekete villanykörte lóg alá, a takaróján, a laptopján, a macskáján és a beteges rajzokat tartalmazó vázlatfüzetén kívül pedig gyakorlatilag semmilye sincs ezen a helyen. Bármerre is indul, mindig ugyanoda érkezik vissza, látszólag nincs menekülés erről a helyről.
Pontosabban néha azért akad, hiszen bizonyos napokon megjelenik a semmiből egy nagy fehér ajtó, melyen keresztül Omori egy csodálatosan színes, ámde annál különlegesebb világba kerül, ahol végtelen kalandok és barátok várnak rá. Korábban ez az ajtó csak bizonyos napokon jelent meg, most azonban folyamatosan ott van, állandóan friss élményekre csábít minket, miközben lassan ráébredünk arra, hogy hősünk mégsem mindig a fehér térben élt. Valójában ennek a történetnek már vége is van, Omori csak visszaemlékezik az eseményekre. Vagy mégsem ennyire egyszerű a helyzet? Akárhogyan is, a karakter oldalán valóban különleges élmények várnak ránk, miközben érdekes személyiségeket ismerhetünk meg, zöldségszerű lényekkel harcolhatunk, de még a horrorisztikus elemeknek sem kell búcsút mondanunk.
Első ránézésre az Omori olyan hatást kelt, mintha valamikor a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején jelent volna meg. Ez az úgynevezett direkt retro vagy pixel art grafikai megközelítés, amitől ugyan sokan a falra másznak, de ha minket nem zavar, akkor kifejezetten kellemes élményeket kaphatunk tőle. A játékélmény tekintetében több műfaj sajátosságai keverednek itt, egyrészt a klasszikus felsőnézetes szerepjátékok, illetve kalandjátékok élménye mellett lesz horrorisztikus ijesztgetés, fejlődési rendszer, egyedi képességek, de még taktikai alapokon nyugvó csapatos összecsapások is. El sem hinné az ember, hogy mennyi tartalmat sikerült belezsúfolniuk az alkotóknak a végeredménybe, miközben minden egyes grafikaorientált elemet képesek voltak kreatívan, a klasszikusokhoz visszanyúlva megvalósítani úgy, hogy az egész működőképes, sőt élvezhető legyen. Lássunk néhány példát!
Vegyük górcső alá rögtön a harcokat. Bár a kalandozás, a felfedezés, a többiekkel való beszélgetés is kifejezetten fontos eleme lett az Omorinak, ugyanakkor többnyire a küzdelmek azok, melyek előre tudják gördíteni a történetet, illetve a kapcsolódó eseményeket. Bár térbeli megoldások, 3D-s grafikai elemek még az összecsapások során sem jellemzőek, azonban mégis sikerült a fejlesztőknek érdekesen megvalósítani ezt a funkciót. Az esetek többségében Omori mellett három társ is csatlakozik a harchoz, ha pedig úgy döntünk, hogy nem futunk el, akkor gyakorlatilag körönként zajlik az adok-kapok.
Egyszer a mi csapatunk eseménysorozatát kell meghatároznunk – választhatunk egyszerű támadást, de válogathatunk a skillek és egyebek közül –, majd ha a körünknek vége, következik az ellenfél, és ez így folytatódik addig, amíg valaki nem veszít. Érdekesség, hogy gyakran hőseink aktuális körre szóló cselekedetei mellett is lehetőségünk nyílik beleszólni a küzdelmekbe, például átpasszolhatjuk a támadást, ha egy gyengébb karakterre került a sor, vagy egyszerűen beállhatunk védekezni is, ha félő, hogy a következő körben az adott hőst esetleg kiütheti az ellenfél. Hiába látszik tehát végtelenül egyszerűnek, valójában azonban kifejezetten összetettre és változatosra sikerült a játék harcrendszere.
Mindezt annak ellenére is kijelenthetjük, hogy ilyen, sokak által ósdi küllem jellemző rá, ami nyilván erőteljesen meghatározza az egyes játékelemeket, de azért izgalmakból így sem lesz hiány. Kár, hogy a történet gyakran kicsit vontatott, rengeteg felesleges elem került bele a fotózgatástól és fotóalbumok rendezgetésétől kezdve a teljesen klisés párbeszédekig bezárólag, aminek köszönhetően szerepjátékként elvérzik – még egy rendes fejlődési fa sincs, inkább a képességek kapnak főbb szerepet, de azokból is alig van –, ellenben mint független fejlesztésű élmény, kifejezetten jól vizsgázik. Pláne annak fényében, hogy minél jobban beleássuk magunkat az Omori cselekményébe, minél alaposabban megismerjük az eseményeket vagy a háttérben futó szálakat, annál jobban beleszeretünk az egészbe, legyen szó akár a hangulatról, akár arról a bizonyos „bármi megtörténhet” érzésről, valamint a sok esetben mély, filozófiai gondolatokról.
Grafika: Mint fentebb már kiemeltük, a játék a manapság olyannyira népszerű, minden elemében régi vágású retro pixel art grafikai körítéssel lett megalkotva, mely kezdetben kifejezetten minimalistának tűnik – különösen a fehér térben –, később azonban elkezd majd kiszínesedni a világ, és aki rajong a korabeli megoldásokért ezen a téren, az garantáltan a szívébe zárja a végeredményt. Illessük azonban bármilyen jelzővel is az Omori megjelenését, az biztos, hogy legalább az optimalizálás tekintetében nincs semmi probléma vele!
Kezelőfelület, irányíthatóság: Noha az indítás után okozott némi fejtörést az Omori irányítása, hiszen nagyon lehetetlen gombkiosztást kapott, de amint cirka 5-10 perc alatt sikerült elnavigálnunk a megfelelő beállításokhoz, kezesbáránnyá tudtuk tenni az egészet. Ennek ismeretében merjük kijelenteni, hogy sem a kezelőfelület, sem az irányíthatóság terén nincs semmi probléma a játékkal, csak egy kis odafigyelést igényel az elején.
Játszhatóság: Noha helyenként egy kicsit elnyújtott a történet, dugig van felesleges megoldásokkal, de ezt leszámítva is derekas mennyiségű tartalom vár ránk a játékban. A szerepjátékos elemek itt alaposan megmutatkoznak, hiszen indie fejlesztés ide vagy oda, ez nem egy rövid délutáni kikapcsolódás lesz majd, hanem napokra elegendő, tömény élmény.
Intelligencia, nehézség: Alapvetően nincs különösebb szerepe a mesterséges intelligenciának a játékban, egyedül a harcoknál érzékelhetünk belőle valamit, de ott sem sokat. Az ellenfelek tehát mindig támadnak, ha megközelítjük őket, nincs kibúvó, nincs apelláta, a konkrét harcok során azonban inkább egyfajta véletlengenerátor dominál, ami nem rossz ugyan, de azért érezni, hogy a készítők takarója igencsak rövidke volt, miközben nyújtózkodni próbáltak.
Hangok, zene: Szinkronok egyáltalán nincsenek a játékban, és hangokból is kifejezetten keveset találni, melyek a korabeli videojátékok hangulatát igyekeznek felidézni előttünk. Ezen a téren is találkoztunk már jobb megoldásokkal, de azért közel sem rossz az egész.
Összegzés: Alapvetően az Omori nem egy kiemelkedő játék, de mégis vannak olyan tulajdonságai, melyekre érdemes odafigyelni. Eleve ott a nagyszerű történet, amelyet úgy csűrnek-csavarnak, hogy mindvégig érdekes, fordulatos marad. Ezenfelül folyamatosan különféle kreatív megoldásokkal találkozunk, melyek jó értelemben képesek mosolyt csalni az arcunkra, hiszen bebizonyítják, hogy mennyire egyszerűen el lehet készíteni egy összetett rendszert csak egy új megközelítés alkalmazásával. Hogy az egész egy nagy adag retro hangulatot kapott, csak hab azon a bizonyos tortán. Szerintünk érdemes a kipróbálásra, bár a világot nem rengeti majd meg!
Fejlesztő: Omocat
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Duo E4400 2 GHz-es vagy AMD Athlon II X2 280 processzor, Nvidia GeForce GT 710 vagy ATI Radeon HD 7470 grafikus kártya, 4 GB RAM, 2 GB szabad hely
Ajánlott: Intel Core i3-6100 3,7 GHz-es vagy AMD Ryzen R5 1500X processzor, Nvidia GeForce GT 710 vagy ATI Radeon HD 7470 grafikus kártya, 8 GB RAM, 2 GB szabad hely
Hasonló játékok: The Witch's House, To the Moon, Mad Father
Kategória: horror-RPG
A szerepjátékos indie horrorjátékok következő jeles képviselőjeként az Omori megmutatta nekünk, hogy minimális anyagi befektetés és kreatív ötletek mellett is lehet valami maradandót alkotni. Játéktesztünkből kiderül, hogy miként sikerült az Omocat első videojátékos próbálkozása!
Elképesztő mennyiségben özönlenek a rajongókra manapság a független fejlesztésű, horrorisztikus alapokkal rendelkező klasszikus szerepjátékok. Aki nyomon követi néhány ismert YouTuber – mint például Markiplier – csatornáját, az gyakorlatilag napi szinten el van látva újdonságokkal, így kijelenthető, hogy rendkívül nehéz újat, de még inkább minőséget alkotni a műfajon belül. Az Omocat csapata azonban mégis megpróbálta, és bár korábban csak érintőlegesen volt közük a videojátékok világához, első egész estés alkotásukként azonban az Omori valami egészen különleges élményt kínált nekünk, amiben sokkal több és mélyebb lakozik, mint amit elsőre megmutat magából. Lássuk egy kicsit bővebben, hogy miért!
Mint a legtöbb régi vágású indie horror-RPG, úgy természetesen az Omori is elsődlegesen a sztorira, a rejtélyekre, a megmagyarázhatatlan dolgokra kívánja helyezni a hangsúlyt. A játék indítását követően az úgynevezett „fehér térben” találjuk magunkat, ahol egy kisfiút vehetünk az irányításunk alá, aki személyesen Omori lesz. Hősünk amióta képes emlékezni, azóta itt él, ebben a közegben, ahol minden hófehér. Nincsenek falak, a padló mindig hideg, a mennyezetről egy fekete villanykörte lóg alá, a takaróján, a laptopján, a macskáján és a beteges rajzokat tartalmazó vázlatfüzetén kívül pedig gyakorlatilag semmilye sincs ezen a helyen. Bármerre is indul, mindig ugyanoda érkezik vissza, látszólag nincs menekülés erről a helyről.
Pontosabban néha azért akad, hiszen bizonyos napokon megjelenik a semmiből egy nagy fehér ajtó, melyen keresztül Omori egy csodálatosan színes, ámde annál különlegesebb világba kerül, ahol végtelen kalandok és barátok várnak rá. Korábban ez az ajtó csak bizonyos napokon jelent meg, most azonban folyamatosan ott van, állandóan friss élményekre csábít minket, miközben lassan ráébredünk arra, hogy hősünk mégsem mindig a fehér térben élt. Valójában ennek a történetnek már vége is van, Omori csak visszaemlékezik az eseményekre. Vagy mégsem ennyire egyszerű a helyzet? Akárhogyan is, a karakter oldalán valóban különleges élmények várnak ránk, miközben érdekes személyiségeket ismerhetünk meg, zöldségszerű lényekkel harcolhatunk, de még a horrorisztikus elemeknek sem kell búcsút mondanunk.
Első ránézésre az Omori olyan hatást kelt, mintha valamikor a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején jelent volna meg. Ez az úgynevezett direkt retro vagy pixel art grafikai megközelítés, amitől ugyan sokan a falra másznak, de ha minket nem zavar, akkor kifejezetten kellemes élményeket kaphatunk tőle. A játékélmény tekintetében több műfaj sajátosságai keverednek itt, egyrészt a klasszikus felsőnézetes szerepjátékok, illetve kalandjátékok élménye mellett lesz horrorisztikus ijesztgetés, fejlődési rendszer, egyedi képességek, de még taktikai alapokon nyugvó csapatos összecsapások is. El sem hinné az ember, hogy mennyi tartalmat sikerült belezsúfolniuk az alkotóknak a végeredménybe, miközben minden egyes grafikaorientált elemet képesek voltak kreatívan, a klasszikusokhoz visszanyúlva megvalósítani úgy, hogy az egész működőképes, sőt élvezhető legyen. Lássunk néhány példát!
Vegyük górcső alá rögtön a harcokat. Bár a kalandozás, a felfedezés, a többiekkel való beszélgetés is kifejezetten fontos eleme lett az Omorinak, ugyanakkor többnyire a küzdelmek azok, melyek előre tudják gördíteni a történetet, illetve a kapcsolódó eseményeket. Bár térbeli megoldások, 3D-s grafikai elemek még az összecsapások során sem jellemzőek, azonban mégis sikerült a fejlesztőknek érdekesen megvalósítani ezt a funkciót. Az esetek többségében Omori mellett három társ is csatlakozik a harchoz, ha pedig úgy döntünk, hogy nem futunk el, akkor gyakorlatilag körönként zajlik az adok-kapok.
Egyszer a mi csapatunk eseménysorozatát kell meghatároznunk – választhatunk egyszerű támadást, de válogathatunk a skillek és egyebek közül –, majd ha a körünknek vége, következik az ellenfél, és ez így folytatódik addig, amíg valaki nem veszít. Érdekesség, hogy gyakran hőseink aktuális körre szóló cselekedetei mellett is lehetőségünk nyílik beleszólni a küzdelmekbe, például átpasszolhatjuk a támadást, ha egy gyengébb karakterre került a sor, vagy egyszerűen beállhatunk védekezni is, ha félő, hogy a következő körben az adott hőst esetleg kiütheti az ellenfél. Hiába látszik tehát végtelenül egyszerűnek, valójában azonban kifejezetten összetettre és változatosra sikerült a játék harcrendszere.
Mindezt annak ellenére is kijelenthetjük, hogy ilyen, sokak által ósdi küllem jellemző rá, ami nyilván erőteljesen meghatározza az egyes játékelemeket, de azért izgalmakból így sem lesz hiány. Kár, hogy a történet gyakran kicsit vontatott, rengeteg felesleges elem került bele a fotózgatástól és fotóalbumok rendezgetésétől kezdve a teljesen klisés párbeszédekig bezárólag, aminek köszönhetően szerepjátékként elvérzik – még egy rendes fejlődési fa sincs, inkább a képességek kapnak főbb szerepet, de azokból is alig van –, ellenben mint független fejlesztésű élmény, kifejezetten jól vizsgázik. Pláne annak fényében, hogy minél jobban beleássuk magunkat az Omori cselekményébe, minél alaposabban megismerjük az eseményeket vagy a háttérben futó szálakat, annál jobban beleszeretünk az egészbe, legyen szó akár a hangulatról, akár arról a bizonyos „bármi megtörténhet” érzésről, valamint a sok esetben mély, filozófiai gondolatokról.
Grafika: Mint fentebb már kiemeltük, a játék a manapság olyannyira népszerű, minden elemében régi vágású retro pixel art grafikai körítéssel lett megalkotva, mely kezdetben kifejezetten minimalistának tűnik – különösen a fehér térben –, később azonban elkezd majd kiszínesedni a világ, és aki rajong a korabeli megoldásokért ezen a téren, az garantáltan a szívébe zárja a végeredményt. Illessük azonban bármilyen jelzővel is az Omori megjelenését, az biztos, hogy legalább az optimalizálás tekintetében nincs semmi probléma vele!
Kezelőfelület, irányíthatóság: Noha az indítás után okozott némi fejtörést az Omori irányítása, hiszen nagyon lehetetlen gombkiosztást kapott, de amint cirka 5-10 perc alatt sikerült elnavigálnunk a megfelelő beállításokhoz, kezesbáránnyá tudtuk tenni az egészet. Ennek ismeretében merjük kijelenteni, hogy sem a kezelőfelület, sem az irányíthatóság terén nincs semmi probléma a játékkal, csak egy kis odafigyelést igényel az elején.
Játszhatóság: Noha helyenként egy kicsit elnyújtott a történet, dugig van felesleges megoldásokkal, de ezt leszámítva is derekas mennyiségű tartalom vár ránk a játékban. A szerepjátékos elemek itt alaposan megmutatkoznak, hiszen indie fejlesztés ide vagy oda, ez nem egy rövid délutáni kikapcsolódás lesz majd, hanem napokra elegendő, tömény élmény.
Intelligencia, nehézség: Alapvetően nincs különösebb szerepe a mesterséges intelligenciának a játékban, egyedül a harcoknál érzékelhetünk belőle valamit, de ott sem sokat. Az ellenfelek tehát mindig támadnak, ha megközelítjük őket, nincs kibúvó, nincs apelláta, a konkrét harcok során azonban inkább egyfajta véletlengenerátor dominál, ami nem rossz ugyan, de azért érezni, hogy a készítők takarója igencsak rövidke volt, miközben nyújtózkodni próbáltak.
Hangok, zene: Szinkronok egyáltalán nincsenek a játékban, és hangokból is kifejezetten keveset találni, melyek a korabeli videojátékok hangulatát igyekeznek felidézni előttünk. Ezen a téren is találkoztunk már jobb megoldásokkal, de azért közel sem rossz az egész.
Összegzés: Alapvetően az Omori nem egy kiemelkedő játék, de mégis vannak olyan tulajdonságai, melyekre érdemes odafigyelni. Eleve ott a nagyszerű történet, amelyet úgy csűrnek-csavarnak, hogy mindvégig érdekes, fordulatos marad. Ezenfelül folyamatosan különféle kreatív megoldásokkal találkozunk, melyek jó értelemben képesek mosolyt csalni az arcunkra, hiszen bebizonyítják, hogy mennyire egyszerűen el lehet készíteni egy összetett rendszert csak egy új megközelítés alkalmazásával. Hogy az egész egy nagy adag retro hangulatot kapott, csak hab azon a bizonyos tortán. Szerintünk érdemes a kipróbálásra, bár a világot nem rengeti majd meg!