SG.hu
What Remains of Edith Finch
Kiadó: Annapurna Pictures
Fejlesztő: Giant Sparrow
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-2125 3,3 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 processzor, Nvidia GeForce GTX 750 vagy ATI Radeon HD 7790 grafikus kártya, 2 GB RAM, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-860 Quad 2,8 GHz-es vagy AMD FX-8120 processzor, Nvidia GeForce GTX 750 Ti vagy ATI Radeon HD 7850 grafikus kártya, 4 GB RAM, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Gone Home, Firewatch, Everybody Gone to the Rapture
Kategória: kalandjáték
Nevezzük kalandjátéknak, sétálószimulátornak vagy interaktív mozinak, a What Remains of Edith Finch minden idők egyik leghatásosabb alkotása lett, aminél sajátosabban és megdöbbentőbben még egyetlen mű sem volt képes feldolgozni korábban a halál témakörét. Játéktesztünk következik!
A kaliforniai Giant Sparrow munkatársainál egészen biztos, hogy nincs minden rendben. Bár csak egy kisebb független fejlesztőcsapatról beszélünk, ellenben azon kevesek közé tartoznak ők, akik nem mennek át a szomszédba, ha egy kis egyedi ötletre van szükségük egy újabb videojátékhoz. Aki annak idején a PlayStation-exkluzív The Unfinished Swannel már megtapasztalta, hogy mire képes ez a brigád, az most nyugodtan hátradőlhet, hiszen a csapat legújabb művével ismét valami olyat alkotott, amire nagyon kevés videojáték képes csupán.
Ez pedig leginkább a hatásfaktornak köszönhető, vagyis annak a képességnek, amivel egy átélt vagy megtapasztalt élmény örökre az életünk részévé válik, beleissza magát az emlékeinkbe, folyamatosan vissza-visszatér a mindennapjainkban, az álmainkban, formálja és alakítja jellemünket, mondhatni nevel minket és utat mutat számunkra. Bár nagy szavaknak hangzanak, ha kellően felnőve ülünk neki a What Remains of Edith Finchnek, ha kaptunk már néhány fizikai és lelki pofont az életben, ha megtapasztaltuk a halál közelségét akár magunkon, akár egy közeli hozzátartozónkon, ha veszítettünk már el valakit, aki igazán fontos volt nekünk, akkor ebben a játékban nemcsak otthonra találunk, hanem erőt is meríthetünk belőle. Olyan gondolatok és nézetek birtokába juthatunk ugyanis általa, amelyek megtanítanak minket másként tekinteni az elmúlásra.
A What Remains of Edith Finch minden elemét átjárja ez a témakör, és emiatt is szükséges az, hogy elég felnőttként tudjunk hozzáállni, különben egyszerűen nem értjük majd, hogy mit is akartak ezzel az egésszel elmondani nekünk a fejlesztők, butaságnak, időpocsékolásnak vélhetjük majd a végeredményt. Márpedig ez a játék olyan értékeket rejt magában, amelyeket nehéz lenne néhány szóval kifejezni, átélhetőségét pedig még az sem befolyásolja, hogy egy teljesen idegen család sztoriját fedezhetjük fel benne. Történetünk főhőse Edith Finch lesz, aki közel két évtized után visszatér Washingtonba, hogy megismerje néhány hozzátartozójának múltját az elhagyatott kúria körbejárásával, ahol mintha megállt volna az idő.
Edith oldalán így be kell járnunk ezt a különös titkokat rejtő házat annak érdekében, hogy arcokkal és történetekkel tölthessük meg a jegyzetfüzetünkbe rajzolt családfát, amelynek sajnos egyetlen élő ága maradt, mégpedig a sajátunk. A What Remains of Edith Finch ehhez egy egészen nyugodt, sajátos játékélményt biztosít számunkra, amit sokan csúfolnak sétálószimulátornak – és ez nagyjából le is fedi a valóságot –, de ha ráérzünk a fenti témára, a hangulatra, valamint alapból annak az izgalmára, hogy egy kvázi idegen házban kutakodhatunk, akkor rögtön megszeretjük majd az egész koncepciót, pláne úgy, ahogyan azt a fejlesztők tálalták nekünk.
A játékban ugyanis messze nem csak arról van szó, hogy megyünk, és szabadon benyitogatunk mindenhová! Kezdjük azzal, hogy kis túlzással a lakásba is úgy kell betörnünk majd, hogy aztán az egyes szobákhoz is megtaláljuk a titkos alagutakat és átjárókat, mert a Finch családban az volt a szokás, hogy ha valaki elhalálozott, akkor annak a szobáját érintetlenül hátrahagyták, és az ajtót beragasztották, hogy senki se mehessen be oda többé. Ez számunkra azért szerencsés, mert egyrészt minden szoba megőrizte egykori tulajdonosa múltját, másrészt az összes helyiség egy-egy saját kis világot takar majd, ahol szabadon kutakodhatunk az egyes karakterre jellemző dolgok között.
A What Remains of Edith Finch nagy előnye, hogy bárhová is nézünk majd, mindenhonnan nyerhetünk valami információt az elhunyt illetőről, hiszen elképesztően telített és berendezett a játék ezen a téren, miközben a lakás olyan helyszíneit is felfedezhetjük majd, melyekről hősünk nem is tudott korábban. Bár az egyes szobákba való bejutás minden esetben egy-egy kisebb fejtörővel történik, ellenben ezen a téren nem kell a keményvonalas kalandjátékokból ismert formulára gondolnunk, inkább a megfigyelésen, mint ügyességünkön vagy logikánkon alapul majd mindez. Ami azonban már nem tartozik ebbe a kategóriába, az nem más, mint a Finch család tagjainak közelebbi megismerése, ami túlzás nélkül minden egyes szereplő esetében olyan hatást kelt, mintha egy játék a játékban funkcióval találkoztunk volna.
Minden egyes szobácskában ugyanis van egy oltárszerűség, amelynek a segítségével visszautazhatunk az időben, és többnyire az adott karakter szemén keresztül megtudhatjuk, hogy mi történt az illetővel, avagy miként lelte halálát. Sok esetben egészen ijesztő, máskor könnyekig megható, ahogyan a készítők itt a nagymama meséihez hasonlóan kiszínezték az egyes sztorikat, amelyek kapcsán alighanem a kisbaba fürdőkádba fulladását sikerült a leginkább drámaian ábrázolniuk azáltal, hogy a kis csöppség kedvenc játékaival együtt úszkálva lel végső nyugalomra.
Néhány ilyen ábrázolás egyenesen felkavaró, ellenben a kiszínezett megközelítésnek hála mégis sokkal könnyebbé teszi az elmúlás elfogadását, miközben szinte minden egyes volt családtaggal konkrétan egy-egy kis történetet élhetünk át, méghozzá egyedi körítés társaságában. Példának okáért a kisbabás hasonlat mellett lesz, amikor állatok bőrébe bújva kell bóklásznunk, szörnyként embereket falnunk, míg máskor egy komplett képregény elevenedik meg előttünk, vagy egy kamera lencséjén keresztül követhetjük az eseményeket. Bár sokan úgy vélik, hogy a játék tele van természetfelettivel és boszorkánysággal, a valóságban azonban a történet inkább egyfajta mesés színezést garantál, amibe belefér az, hogy hősünk átalakuljon cápává vagy bagollyá, esetleg egy sárkányrepülővel akkora vihart kavarjon, hogy az tönkretegyen egy komplett családi rendezvényt.
Bár divatos szóval a „beteg” és a „groteszk” jelzőket is használhatnánk rá, összességében azonban a What Remains of Edith Finch csak egy olyan sztori az elmúlásról, amelyet úgy ismerhetünk meg, ahogyan azt valakinek sikerült a maga módján feldolgoznia, akár túlzásokkal, akár színesítésekkel. Ezeknek hála azonban az áthallásokkal és utalásokkal gazdagon feldíszített történet nekünk is utat mutathat, hovatovább egy olyan élményt biztosít számunkra, ami főleg a befejezéssel együtt ugyanúgy beleissza magát az emlékeinkbe, mint például szeretteink elvesztése.
Grafika:
A What Remains of Edith Finch egyáltalán nem a világ legszebb játéka, sőt mi több, sok helyen találhatunk kritikán aluli pillanatokat is – például, amikor cápaként vergődünk a parton –, de a fejlesztők azért igyekeztek a legtöbbet kihozni az Unreal Engine 4-ből, aminek köszönhetően elképesztően stílusos lett a végeredmény. Bár az optimalizálással voltak gondok – néha hajlamos lassulni a játék –, ellenben a csodálatos és elképesztően berendezett belső helyszínek, vagy a hangulatos tájak annyira jól sikerültek, hogy azokra garantáltan senki sem panaszkodhat majd.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
A játék belső nézetes megvalósítást kapott, ennek megfelelően irányítása elképesztően könnyed, már-már álomszerű, akárcsak az egész játék. A kezelőfelület ehhez illeszkedően letisztult, szinte nincs is, nehogy bármi is megzavarja a maximális beleélést.
Játszhatóság:
A What Remains of Edith Finch nem egy túl hosszú kaland, ha alaposan el is olvasgatunk benne mindent, akkor is végezhetünk vele 3-4 óra alatt, ami nyilvánvalóan nagyon rövid, és túlzás nélkül semmi sem ösztönöz minket arra, hogy újra átéljük. Ha csak éppen a zseniális sztori és hangulat nem, amelyek miatt gyakran hajlandóak vagyunk egy-egy filmet is újranézni ugyebár, így ebből a szempontból ebben az alkotásban is ott van a potenciál.
Intelligencia, nehézség: A mesterséges intelligencia túl sok vizet nem zavar a játékban, és a nehézség sem egy olyan tényező, ami egy sétálószimulátort meghatározna, éppen ezért a maximális pontszám sem tükrözi a valóságot, de a pontlevonás sem lenne helyénvaló emiatt.
Hangok, zene: A játékban meglepően kelleme szinkronok kaptak helyet, és bár főleg Edith kissé félénk hangját halljuk majd a legtöbbet, ha viszont éppen nem beszél senki, akkor a nagyszerű dallamokat élvezhetjük majd, melyeket Jeff Russo, a Fargo zeneszerzője álmodott meg.
Összegzés: A What Remains of Edith Finch tipikusan az a játék, amivel kapcsolatban pontszámokkal lehetetlenség kifejezni a végeredmény valódi értékét. Ha valakit alapból irritál az állandó sétálgatás és az akciók majdnem teljes hiánya, akkor ő nyilván messzire menekül tőle, de amennyiben valaki nyitott és elég felnőtt a filozofikus gondolatokhoz, érdekli az elmúlás témája, és szeretne egy olyan élményt szerezni magának, amilyet videojáték eddig talán még soha nem tudott nyújtani, akkor a Giant Sparrow legújabb alkotását feltétlenül ki kell próbálnia. Egy igazi remekmű, egy rejtett kincs a maga nemében, ami egyszeri és megismételhetetlen!
Fejlesztő: Giant Sparrow
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-2125 3,3 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 processzor, Nvidia GeForce GTX 750 vagy ATI Radeon HD 7790 grafikus kártya, 2 GB RAM, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-860 Quad 2,8 GHz-es vagy AMD FX-8120 processzor, Nvidia GeForce GTX 750 Ti vagy ATI Radeon HD 7850 grafikus kártya, 4 GB RAM, 5 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Gone Home, Firewatch, Everybody Gone to the Rapture
Kategória: kalandjáték
Nevezzük kalandjátéknak, sétálószimulátornak vagy interaktív mozinak, a What Remains of Edith Finch minden idők egyik leghatásosabb alkotása lett, aminél sajátosabban és megdöbbentőbben még egyetlen mű sem volt képes feldolgozni korábban a halál témakörét. Játéktesztünk következik!
A kaliforniai Giant Sparrow munkatársainál egészen biztos, hogy nincs minden rendben. Bár csak egy kisebb független fejlesztőcsapatról beszélünk, ellenben azon kevesek közé tartoznak ők, akik nem mennek át a szomszédba, ha egy kis egyedi ötletre van szükségük egy újabb videojátékhoz. Aki annak idején a PlayStation-exkluzív The Unfinished Swannel már megtapasztalta, hogy mire képes ez a brigád, az most nyugodtan hátradőlhet, hiszen a csapat legújabb művével ismét valami olyat alkotott, amire nagyon kevés videojáték képes csupán.
Ez pedig leginkább a hatásfaktornak köszönhető, vagyis annak a képességnek, amivel egy átélt vagy megtapasztalt élmény örökre az életünk részévé válik, beleissza magát az emlékeinkbe, folyamatosan vissza-visszatér a mindennapjainkban, az álmainkban, formálja és alakítja jellemünket, mondhatni nevel minket és utat mutat számunkra. Bár nagy szavaknak hangzanak, ha kellően felnőve ülünk neki a What Remains of Edith Finchnek, ha kaptunk már néhány fizikai és lelki pofont az életben, ha megtapasztaltuk a halál közelségét akár magunkon, akár egy közeli hozzátartozónkon, ha veszítettünk már el valakit, aki igazán fontos volt nekünk, akkor ebben a játékban nemcsak otthonra találunk, hanem erőt is meríthetünk belőle. Olyan gondolatok és nézetek birtokába juthatunk ugyanis általa, amelyek megtanítanak minket másként tekinteni az elmúlásra.
A What Remains of Edith Finch minden elemét átjárja ez a témakör, és emiatt is szükséges az, hogy elég felnőttként tudjunk hozzáállni, különben egyszerűen nem értjük majd, hogy mit is akartak ezzel az egésszel elmondani nekünk a fejlesztők, butaságnak, időpocsékolásnak vélhetjük majd a végeredményt. Márpedig ez a játék olyan értékeket rejt magában, amelyeket nehéz lenne néhány szóval kifejezni, átélhetőségét pedig még az sem befolyásolja, hogy egy teljesen idegen család sztoriját fedezhetjük fel benne. Történetünk főhőse Edith Finch lesz, aki közel két évtized után visszatér Washingtonba, hogy megismerje néhány hozzátartozójának múltját az elhagyatott kúria körbejárásával, ahol mintha megállt volna az idő.
Edith oldalán így be kell járnunk ezt a különös titkokat rejtő házat annak érdekében, hogy arcokkal és történetekkel tölthessük meg a jegyzetfüzetünkbe rajzolt családfát, amelynek sajnos egyetlen élő ága maradt, mégpedig a sajátunk. A What Remains of Edith Finch ehhez egy egészen nyugodt, sajátos játékélményt biztosít számunkra, amit sokan csúfolnak sétálószimulátornak – és ez nagyjából le is fedi a valóságot –, de ha ráérzünk a fenti témára, a hangulatra, valamint alapból annak az izgalmára, hogy egy kvázi idegen házban kutakodhatunk, akkor rögtön megszeretjük majd az egész koncepciót, pláne úgy, ahogyan azt a fejlesztők tálalták nekünk.
A játékban ugyanis messze nem csak arról van szó, hogy megyünk, és szabadon benyitogatunk mindenhová! Kezdjük azzal, hogy kis túlzással a lakásba is úgy kell betörnünk majd, hogy aztán az egyes szobákhoz is megtaláljuk a titkos alagutakat és átjárókat, mert a Finch családban az volt a szokás, hogy ha valaki elhalálozott, akkor annak a szobáját érintetlenül hátrahagyták, és az ajtót beragasztották, hogy senki se mehessen be oda többé. Ez számunkra azért szerencsés, mert egyrészt minden szoba megőrizte egykori tulajdonosa múltját, másrészt az összes helyiség egy-egy saját kis világot takar majd, ahol szabadon kutakodhatunk az egyes karakterre jellemző dolgok között.
A What Remains of Edith Finch nagy előnye, hogy bárhová is nézünk majd, mindenhonnan nyerhetünk valami információt az elhunyt illetőről, hiszen elképesztően telített és berendezett a játék ezen a téren, miközben a lakás olyan helyszíneit is felfedezhetjük majd, melyekről hősünk nem is tudott korábban. Bár az egyes szobákba való bejutás minden esetben egy-egy kisebb fejtörővel történik, ellenben ezen a téren nem kell a keményvonalas kalandjátékokból ismert formulára gondolnunk, inkább a megfigyelésen, mint ügyességünkön vagy logikánkon alapul majd mindez. Ami azonban már nem tartozik ebbe a kategóriába, az nem más, mint a Finch család tagjainak közelebbi megismerése, ami túlzás nélkül minden egyes szereplő esetében olyan hatást kelt, mintha egy játék a játékban funkcióval találkoztunk volna.
Minden egyes szobácskában ugyanis van egy oltárszerűség, amelynek a segítségével visszautazhatunk az időben, és többnyire az adott karakter szemén keresztül megtudhatjuk, hogy mi történt az illetővel, avagy miként lelte halálát. Sok esetben egészen ijesztő, máskor könnyekig megható, ahogyan a készítők itt a nagymama meséihez hasonlóan kiszínezték az egyes sztorikat, amelyek kapcsán alighanem a kisbaba fürdőkádba fulladását sikerült a leginkább drámaian ábrázolniuk azáltal, hogy a kis csöppség kedvenc játékaival együtt úszkálva lel végső nyugalomra.
Néhány ilyen ábrázolás egyenesen felkavaró, ellenben a kiszínezett megközelítésnek hála mégis sokkal könnyebbé teszi az elmúlás elfogadását, miközben szinte minden egyes volt családtaggal konkrétan egy-egy kis történetet élhetünk át, méghozzá egyedi körítés társaságában. Példának okáért a kisbabás hasonlat mellett lesz, amikor állatok bőrébe bújva kell bóklásznunk, szörnyként embereket falnunk, míg máskor egy komplett képregény elevenedik meg előttünk, vagy egy kamera lencséjén keresztül követhetjük az eseményeket. Bár sokan úgy vélik, hogy a játék tele van természetfelettivel és boszorkánysággal, a valóságban azonban a történet inkább egyfajta mesés színezést garantál, amibe belefér az, hogy hősünk átalakuljon cápává vagy bagollyá, esetleg egy sárkányrepülővel akkora vihart kavarjon, hogy az tönkretegyen egy komplett családi rendezvényt.
Bár divatos szóval a „beteg” és a „groteszk” jelzőket is használhatnánk rá, összességében azonban a What Remains of Edith Finch csak egy olyan sztori az elmúlásról, amelyet úgy ismerhetünk meg, ahogyan azt valakinek sikerült a maga módján feldolgoznia, akár túlzásokkal, akár színesítésekkel. Ezeknek hála azonban az áthallásokkal és utalásokkal gazdagon feldíszített történet nekünk is utat mutathat, hovatovább egy olyan élményt biztosít számunkra, ami főleg a befejezéssel együtt ugyanúgy beleissza magát az emlékeinkbe, mint például szeretteink elvesztése.
Grafika:
A What Remains of Edith Finch egyáltalán nem a világ legszebb játéka, sőt mi több, sok helyen találhatunk kritikán aluli pillanatokat is – például, amikor cápaként vergődünk a parton –, de a fejlesztők azért igyekeztek a legtöbbet kihozni az Unreal Engine 4-ből, aminek köszönhetően elképesztően stílusos lett a végeredmény. Bár az optimalizálással voltak gondok – néha hajlamos lassulni a játék –, ellenben a csodálatos és elképesztően berendezett belső helyszínek, vagy a hangulatos tájak annyira jól sikerültek, hogy azokra garantáltan senki sem panaszkodhat majd.Kezelőfelület, irányíthatóság:
A játék belső nézetes megvalósítást kapott, ennek megfelelően irányítása elképesztően könnyed, már-már álomszerű, akárcsak az egész játék. A kezelőfelület ehhez illeszkedően letisztult, szinte nincs is, nehogy bármi is megzavarja a maximális beleélést.Játszhatóság:
A What Remains of Edith Finch nem egy túl hosszú kaland, ha alaposan el is olvasgatunk benne mindent, akkor is végezhetünk vele 3-4 óra alatt, ami nyilvánvalóan nagyon rövid, és túlzás nélkül semmi sem ösztönöz minket arra, hogy újra átéljük. Ha csak éppen a zseniális sztori és hangulat nem, amelyek miatt gyakran hajlandóak vagyunk egy-egy filmet is újranézni ugyebár, így ebből a szempontból ebben az alkotásban is ott van a potenciál.Intelligencia, nehézség:
A mesterséges intelligencia túl sok vizet nem zavar a játékban, és a nehézség sem egy olyan tényező, ami egy sétálószimulátort meghatározna, éppen ezért a maximális pontszám sem tükrözi a valóságot, de a pontlevonás sem lenne helyénvaló emiatt.Hangok, zene:
A játékban meglepően kelleme szinkronok kaptak helyet, és bár főleg Edith kissé félénk hangját halljuk majd a legtöbbet, ha viszont éppen nem beszél senki, akkor a nagyszerű dallamokat élvezhetjük majd, melyeket Jeff Russo, a Fargo zeneszerzője álmodott meg.Összegzés:
A What Remains of Edith Finch tipikusan az a játék, amivel kapcsolatban pontszámokkal lehetetlenség kifejezni a végeredmény valódi értékét. Ha valakit alapból irritál az állandó sétálgatás és az akciók majdnem teljes hiánya, akkor ő nyilván messzire menekül tőle, de amennyiben valaki nyitott és elég felnőtt a filozofikus gondolatokhoz, érdekli az elmúlás témája, és szeretne egy olyan élményt szerezni magának, amilyet videojáték eddig talán még soha nem tudott nyújtani, akkor a Giant Sparrow legújabb alkotását feltétlenül ki kell próbálnia. Egy igazi remekmű, egy rejtett kincs a maga nemében, ami egyszeri és megismételhetetlen!