SG.hu
Mirror's Edge Catalyst
Kiadó: EA
Fejlesztő: DICE
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-3250 3,5 GHz-es vagy AMD FX-6350 processzor, Nvidia GeForce GTX 650 Ti vagy ATI Radeon R9 270X grafikus kártya, 6 GB RAM, 25 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 970 vagy ATI Radeon R9 280X grafikus kártya, 16 GB RAM, 25 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Mirror’s Edge
Kategória: FPS
Habár 8 évet kellett várnunk rá, de végre befutott a Mirror’s Edge folytatása, amelyben Faith oldalán a különleges előd előzménytörténetét ismerhetjük meg a szokásos sajátosságok és rengeteg újdonság mellett. Mirror's Edge Catalyst játéktesztünk következik!
A DICE szekere az utóbbi években rendkívüli módon meglódult, pláne ahhoz képest, hogy 1992-ben egy átlagos Pinball-játékkal indították pályafutásukat, és az egész kilencvenes években, sőt a kétezres évek elején sem tudtak egyetlen kiemelkedő, vagy korszakalkotó videojátékkal sem szolgálni a rajongók számára. Aztán jött az Electronic Arts, majd a Battlefield-sorozat, de legfőképpen a nagyszerű Bad Company - ideje lenne már egy folytatásnak -, és azonnal egy ünnepelt, közkedvelt brigáddá nőtték ki magukat.
A svédek ebben a hirtelen jött sikerben - akkor úgy véltük, hogy karrierjük csúcsán - döntöttek úgy, hogy elérkezett az idő egy vadonatúj, teljes egészében saját ötleten alapuló videojáték megvalósításának, amelyben olyan belső nézetes élményt garantálnak a rajongóknak, amilyenre korábban még soha nem volt példa. Ez lett 2008-ban a Mirror's Edge, amely különleges grafikai stílusa, parkourra építő játékmenete és valóban szokatlan élménye miatt azonnal belopta magát a rajongók szívébe, és sokan szinte azonnal a folytatást kezdték el követelni a stúdión.
Nekik azonban az EA parancsai alapján kellett dolgozniuk, így előbb a Battlefield-sorozat felvirágoztatása mellett vissza kellett hozniuk a színtérre a Star Wars: Battlefrontot, de azért a háttérben Faith kalandjai is formálódtak már, ami néhány nappal ezelőtt a rajongók legnagyobb örömére végre meg is jelenhetett. Hogy miként sikerült a végeredmény, egyáltalán sikerült-e megütniük az alkotóknak az első rész szintjét, az játéktesztünkből most kiderül!
Amiről már rögtön az első néhány percben megbizonyosodhatunk a Mirror’s Edge Catalyst egyjátékos kampányában, az nem más, mint hogy a készítők ezúttal sem igazán tudtak megfelelő történetet írni Faith legújabb kalandjaihoz, amely az idővonal tekintetében az első részben átélt események előtti időszakot eleveníti fel. Ennek köszönhetően kapunk egy teljesen általános végcélt, de mind a finálé, mind a sztoriban felbukkanó karakterek egyaránt a középkategóriát képviselő kliséken alapulnak, az egyetlen pozitívum ebből kifolyólag tehát az, hogy a történet megfelelően rövidre sikeredett.
Habár akadnak azért emlékezetesebb pillanatok, de ezek többsége is főként csak azoknál csal mosolyt az arcokra, akik imádták a bemutatkozó részt, hiszen a cselekmény szorosan kapcsolódik hozzá, így az ismerős szereplők mellett magyarázatot kaphatunk néhány korábbi kérdésünkre is. Amilyen jól meglehetett volna azonban oldani egy ilyen előtörténetet - és amennyi potenciál lakozik a sztoriban -, a DICE annyira nem törődött vele ezúttal sem, így ezt sajnos a játék egyik legnagyobb negatívumaként tarthatjuk számon. Persze balgaság lenne ezért leírni a végeredményt, hiszen annak idején Faith bemutatkozását sem emiatt szerettük, sokkal inkább a sajátos grafikai megvalósítás, az újszerű hangulat, valamint a játékmenet okán, amelyben ügyességünk lényegesen fontosabb volt, mint az akciókban való jártasságunk. Hogy mi maradt meg mindebből?
Kis túlzással szinte minden, de egy kicsit átalakult, finomított vagy éppen továbbfejlesztett formában, ezáltal a folyamatos belső nézetű rohanás, ugrándozás és parkourozás is kivétel nélkül visszatért. Ami a készítők egyik legnagyobb baklövése volt, hogy a mai trendeknek engedelmeskedve megnyitották előttünk a világot. Habár manapság mindenki arra hajt, hogy létrehozza a lehető legnagyobb virtuális játszóteret, fontos lenne azonban belátnunk, hogy nem minden alkotásnak áll jól ez a nagy nyitottság.
A Mirror’s Edge Catalyst például pontosan ilyen, hiszen míg az első részben valóban elhittük, hogy bejárhatunk egy hatalmas várost, itt hiába kapunk egy relatíve nagyobb játszóteret, sokkal bezártabbnak érezzük magunkat, mert egy-egy helyszínt vagy útvonalat újra és újra fel kell keresnünk ahhoz, hogy elérhessük célunkat, ez az önismétlés pedig az első részre korábban nem volt jellemző. Még nagyobb probléma, hogy bár a főküldetések kellemesre sikeredtek, a mellékes teendőkről ez a magas minőség már egyáltalán nem mondható el, méghozzá olyannyira nem, hogy a legtöbben bizonyára az első néhány futárfeladat, vagy éppe időre teljesítendő tolvajmunka után inkább annyiban hagyják az egészet. Hiába kapunk tehát még hasonló küldetéseket a fősztori átélése után is, azok nem igazán segítik elő a szavatosság szintjének növelését, a helyzetet pedig a gyűjtögethető chipek, táskák és a többi sem javítja.
A játékban Glass városában futkározhatunk majd, ami egy igazi felhőkarcoló-dzsungelként tárul a szemünk elé, méghozzá az egyes épületek közötti távolságokkal érzékeltetve a rendelkezésünkre álló terület határait. A világ ezúttal is erősen cyberpunk hatást kelt, és miközben a fehér szín dominanciája még mindig vitathatatlan, a DICE azért nagyobb figyelmet fordított a terület betöltöttségére, noha ez gyakran inkább lett vicces, semmint valóságos. Hiába láthatjuk ugyanis a mélyben élő és lélegző várost, a tetőkön legfeljebb néhány irodai munkásba vagy drónba botolhatunk bele, illetve pár biztonsági kamerába, amelyeket érdemes azonnal likvidálni, ha csak nem akarunk rögtön viaskodni egy kicsit az őrséggel.
A bejárható terület tehát még mindig nagyon steril, már-már műanyaghatást kelt. Maga a játékmenet egyébiránt a lefestett hangulathoz hasonlóan szintén teljes egészében a nagy elődre épül fel, ezáltal Faith irányításával folyamatosan menekülnünk kell a Kruger Security katonái elől. Óriási újdonság, hogy a fegyvereket szinte teljesen kivették a játékból a készítők, és cserébe egy pusztakezes harcrendszert kaptunk, ami jó ugyan, de az első néhány alkalom után inkább azt kívánjuk majd, hogy bár lövöldözhetnénk, vagy az őröket odébb lökve tovább rohangálhatnánk a tetőkön és a parkourhoz jól felépített helyszíneken.
Ha már harcrendszer, hősnőnk oldalán rengeteg ütést és rúgást, valamint ezek kombinációját sajátíthatjuk el, és bár szabadon használhatjuk őket a harcban, de nem árt közben odafigyelni pajzsunk mérőműszerére, hiszen minél több katonát likvidálunk, annál jobban növekszik, de ha bekapunk pár ütést, esetleg megállunk egy kicsit, az érték azonnal visszaesik a nullára. Ezzel minden egyes támadásunk csökkenti az életerőnket, ami sajnos ilyen esetben hamar végessé válik, és azt kívánjuk majd, hogy bár előkaphatnánk a farzsebünkből egy kis forgótárast. Ehelyett legfeljebb a csáklyához nyúlhatunk, ami a kor divatjához hűsen a Mirror’s Edge Calatystban is helyet kapott, noha sok hasznát nem igazán látjuk majd.
A harcrendszer tehát bár nem rossz, hosszabb távon kicsit frusztráló, de még ennél is kellemetlenebb az, hogy szinte csak akkor leszünk jók benne, ha a fejlődési rendszer során feloldunk olyan képességeket, amelyek az első részben alapból elérhetők voltak. Nyilván ez logikailag helytálló ebben a formában - hiszen előzményről beszélünk -, de a bemutatkozás óta eltelt már majdnem egy évtized, és elnéztük volna, ha a készítők az élmény növelésének érdekében megálmodnak néhány új mozdulatot és egyebet is főhősünk számára. Ehelyett azonban csak a fejlődési rendszerrel válhatunk teljes értékű parkour-mesterré, ha pedig elérjük az összes lényeges képességet - jóval a sztori vége előtt sikerül majd -, akkor pedig hirtelen nem lesz ellenfelünk a pályákon, így a maradék kihívás is elveszik a végeredményből.
Habár úgy tűnhet, hogy a DICE szinte mindent elrontott, amit csak lehet, valójában a Mirror’s Edge Catalyst semmivel sem lett rosszabb elődjénél, de sajnos jobbnak sem nevezhetnénk, márpedig a rajongók többsége ezt azért elvárta volna a készítőktől. Ezen a tényen pedig még a felemásra sikerült többjátékos élmények sem képesek javítani! Hagyományos kooperatív vagy kompetitív lehetőségek helyett ugyanis egy olyan multiplayer módot valósítottak meg az alkotók, amelynek betöltésével nem találkozhatunk a többi játékossal, legfeljebb csak az idejükkel, vagy az általuk kijelölt útvonalakkal és kihívásokkal.
Az alkotásban ugyanis bárki pofonegyszerűen készíthet feladatokat másoknak - csak végig kell futni a kinézett útvonalon, lerakni az ellenőrzőpontokat, és kész is -, amit a hivatalos honlapon nyilvánossá lehet tenni, ezáltal mindenki elérheti majd, sőt ebből kifolyólag rengeteg új kihívót is találhatunk magunknak, és közöttük biztosan akadnak majd, akik meg akarják dönteni rekordjainkat. A hivatalos honlapon egyébiránt nemcsak ezért érdemes körülnéznünk, hanem azért is, mert az egyes küldetések teljesítése után találhatunk majd itt olyan extrákat, amelyekkel lehetőségünk nyílik például avatárunk testre szabására. Hogy valóban ezt kaptuk egy átfogó kooperatív mód helyett? Sajnos igen.
Grafika:
Már annak idején az első Mirror’s Edge is elképesztően stílusos volt a maga nemében, amit természetesen a folytatás is megörökölt, sőt a Frostbite 3 grafikus motor jóvoltából derekas, noha nem kiemelkedő látványvilág és hatalmas látótávolságok várnak ránk, miközben a helyszínek, az egyes karakterek vagy az animációk kidolgozottsága is jól sikerült. Mint minden olyan alkotásnak, ami a DICE kérdéses motorjával készült, úgy a Catalystnak is vannak gyermekbetegségei, a bugok, vagy a helyenkénti optimalizálatlanság például rendszeresen megfigyelhető, de nagy általánosságban még mindig élményszámba megy ez a különös világ.
Kezelőfelület, irányíthatóság:
Alapvetően a kezelőfelülettel nincs különösebb probléma, ha csak az nem, hogy túl sok az idegesítő, már-már a szemünket kiszúró pályajelölés, amelyeket bár könnyedén eltüntethetünk, de amennyiben ezt az utat választjuk, abban az esetben semmit sem találunk majd meg, így egyfajta ördögi körbe kerülünk. Az irányíthatóságról egyébiránt nem tudnánk rosszat mondani, a szokásos FPS-klisék köszönnek vissza ránk a játékból, könnyen elsajátítható a kezelés, sőt még a harcrendszert is meglepően leegyszerűsítették a készítők ebből a szempontból.
Játszhatóság:
A nyitott világ sajnos nagyon könnyedén megtévesztheti a játékosokat a Mirror’s Edge Catalyst kapcsán, hiszen a nagy tér még nem jelent egyet a szavatossággal, így a sztorin akár 6 óra alatt is végigrohanhatunk, utána pedig sem a mellékes teendők, sem a gyűjtögetni valók, de még csak a felesleges multiplayer sem tud lekötni minket annyira, hogy újra visszatérjünk Glass városába. Nyilván embere válogatja, hogy mennyire tud azonosulni Faith karakterével - és mennyire éli bele magát a legunalmasabb beszivárgós vagy lopkodós mellékes teendőbe -, de ha valaki elvakult fanatikus, akkor sem tud majd többet kihozni belőle 15-20 óránál.
Intelligencia, nehézség:
A Mirror’s Edge Catalyst kapcsán a nehézség minden kétséget kizáróan nagyon átgondolatlanra sikeredett, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyrészt nem tudunk választani az egyes szintek közül, másrészt pedig az első egy-két óra kivételével szinte teljesen kiveszik a játékból a kihívás, ami nemcsak az átgondolatlan és összecsapott fejlődési szintnek, hanem a mesterséges intelligencia hiányosságainak is köszönhető. Utóbbi nyilván csak abban az esetben érvényes, ha biztonságiakba botlunk, a jómadarak ugyanis nem éppen arról híresek, hogy túl sok ész szorult volna beléjük.
Hangok, zene: A hangok és zenék kapcsán szerencsére nem vizsgázik túl rosszul a végeredmény, így a háttérben felcsendülő dallamok meglepően kellemesek, az effektek sem rosszak, és a főbb karakterek szinkronjaira sem panaszkodhatunk, tehát legalább az audiovizuális élmény megfelelő szintet üt meg.
Összegzés: A Mirror’s Edge Catalyst azonban ennek ellenére is csalódást okozott, hiszen összességében egyetlen olyan lehetőséget sem tudunk kiemelni vele kapcsolatban, amivel jobban teljesített volna, mint közvetlen elődje. Nyilván ez sokak számára messze nem negatívum - legalábbis azoknak, akik nem vártak többet, mint egy újabb kalandot Faith oldalán -, de biztosak vagyunk benne, hogy rengeteg régi rajongó húzza majd a száját a nyitott világ, a felesleges fejlődési rendszer, a lelketlen sztori vagy a harcrendszer átalakulása miatt.
Sajnos kijelenthetjük, hogy a DICE ezúttal sem hallgatott a fanatikusokra, így hiába kaptak óriási bizalmat az Electronic Arts részéről - elvégre mégiscsak ők fektettek pénzt ebbe a projektbe -, nem igazán éltek a lehetőséggel, tehát nem lepődnénk meg, ha a jövőben már nem hallanánk többet a sorozatról. Ebben a formában mondjuk nincs is túl nagy szükség egy folytatásra. Félreértés ne essék, messze nem rossz a végeredmény, de ennél azért sokkal többet vártunk tőle!
Fejlesztő: DICE
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i3-3250 3,5 GHz-es vagy AMD FX-6350 processzor, Nvidia GeForce GTX 650 Ti vagy ATI Radeon R9 270X grafikus kártya, 6 GB RAM, 25 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 970 vagy ATI Radeon R9 280X grafikus kártya, 16 GB RAM, 25 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Mirror’s Edge
Kategória: FPS
Habár 8 évet kellett várnunk rá, de végre befutott a Mirror’s Edge folytatása, amelyben Faith oldalán a különleges előd előzménytörténetét ismerhetjük meg a szokásos sajátosságok és rengeteg újdonság mellett. Mirror's Edge Catalyst játéktesztünk következik!
A DICE szekere az utóbbi években rendkívüli módon meglódult, pláne ahhoz képest, hogy 1992-ben egy átlagos Pinball-játékkal indították pályafutásukat, és az egész kilencvenes években, sőt a kétezres évek elején sem tudtak egyetlen kiemelkedő, vagy korszakalkotó videojátékkal sem szolgálni a rajongók számára. Aztán jött az Electronic Arts, majd a Battlefield-sorozat, de legfőképpen a nagyszerű Bad Company - ideje lenne már egy folytatásnak -, és azonnal egy ünnepelt, közkedvelt brigáddá nőtték ki magukat.
A svédek ebben a hirtelen jött sikerben - akkor úgy véltük, hogy karrierjük csúcsán - döntöttek úgy, hogy elérkezett az idő egy vadonatúj, teljes egészében saját ötleten alapuló videojáték megvalósításának, amelyben olyan belső nézetes élményt garantálnak a rajongóknak, amilyenre korábban még soha nem volt példa. Ez lett 2008-ban a Mirror's Edge, amely különleges grafikai stílusa, parkourra építő játékmenete és valóban szokatlan élménye miatt azonnal belopta magát a rajongók szívébe, és sokan szinte azonnal a folytatást kezdték el követelni a stúdión.
Nekik azonban az EA parancsai alapján kellett dolgozniuk, így előbb a Battlefield-sorozat felvirágoztatása mellett vissza kellett hozniuk a színtérre a Star Wars: Battlefrontot, de azért a háttérben Faith kalandjai is formálódtak már, ami néhány nappal ezelőtt a rajongók legnagyobb örömére végre meg is jelenhetett. Hogy miként sikerült a végeredmény, egyáltalán sikerült-e megütniük az alkotóknak az első rész szintjét, az játéktesztünkből most kiderül!
Amiről már rögtön az első néhány percben megbizonyosodhatunk a Mirror’s Edge Catalyst egyjátékos kampányában, az nem más, mint hogy a készítők ezúttal sem igazán tudtak megfelelő történetet írni Faith legújabb kalandjaihoz, amely az idővonal tekintetében az első részben átélt események előtti időszakot eleveníti fel. Ennek köszönhetően kapunk egy teljesen általános végcélt, de mind a finálé, mind a sztoriban felbukkanó karakterek egyaránt a középkategóriát képviselő kliséken alapulnak, az egyetlen pozitívum ebből kifolyólag tehát az, hogy a történet megfelelően rövidre sikeredett.
Habár akadnak azért emlékezetesebb pillanatok, de ezek többsége is főként csak azoknál csal mosolyt az arcokra, akik imádták a bemutatkozó részt, hiszen a cselekmény szorosan kapcsolódik hozzá, így az ismerős szereplők mellett magyarázatot kaphatunk néhány korábbi kérdésünkre is. Amilyen jól meglehetett volna azonban oldani egy ilyen előtörténetet - és amennyi potenciál lakozik a sztoriban -, a DICE annyira nem törődött vele ezúttal sem, így ezt sajnos a játék egyik legnagyobb negatívumaként tarthatjuk számon. Persze balgaság lenne ezért leírni a végeredményt, hiszen annak idején Faith bemutatkozását sem emiatt szerettük, sokkal inkább a sajátos grafikai megvalósítás, az újszerű hangulat, valamint a játékmenet okán, amelyben ügyességünk lényegesen fontosabb volt, mint az akciókban való jártasságunk. Hogy mi maradt meg mindebből?
Kis túlzással szinte minden, de egy kicsit átalakult, finomított vagy éppen továbbfejlesztett formában, ezáltal a folyamatos belső nézetű rohanás, ugrándozás és parkourozás is kivétel nélkül visszatért. Ami a készítők egyik legnagyobb baklövése volt, hogy a mai trendeknek engedelmeskedve megnyitották előttünk a világot. Habár manapság mindenki arra hajt, hogy létrehozza a lehető legnagyobb virtuális játszóteret, fontos lenne azonban belátnunk, hogy nem minden alkotásnak áll jól ez a nagy nyitottság.
A Mirror’s Edge Catalyst például pontosan ilyen, hiszen míg az első részben valóban elhittük, hogy bejárhatunk egy hatalmas várost, itt hiába kapunk egy relatíve nagyobb játszóteret, sokkal bezártabbnak érezzük magunkat, mert egy-egy helyszínt vagy útvonalat újra és újra fel kell keresnünk ahhoz, hogy elérhessük célunkat, ez az önismétlés pedig az első részre korábban nem volt jellemző. Még nagyobb probléma, hogy bár a főküldetések kellemesre sikeredtek, a mellékes teendőkről ez a magas minőség már egyáltalán nem mondható el, méghozzá olyannyira nem, hogy a legtöbben bizonyára az első néhány futárfeladat, vagy éppe időre teljesítendő tolvajmunka után inkább annyiban hagyják az egészet. Hiába kapunk tehát még hasonló küldetéseket a fősztori átélése után is, azok nem igazán segítik elő a szavatosság szintjének növelését, a helyzetet pedig a gyűjtögethető chipek, táskák és a többi sem javítja.
A játékban Glass városában futkározhatunk majd, ami egy igazi felhőkarcoló-dzsungelként tárul a szemünk elé, méghozzá az egyes épületek közötti távolságokkal érzékeltetve a rendelkezésünkre álló terület határait. A világ ezúttal is erősen cyberpunk hatást kelt, és miközben a fehér szín dominanciája még mindig vitathatatlan, a DICE azért nagyobb figyelmet fordított a terület betöltöttségére, noha ez gyakran inkább lett vicces, semmint valóságos. Hiába láthatjuk ugyanis a mélyben élő és lélegző várost, a tetőkön legfeljebb néhány irodai munkásba vagy drónba botolhatunk bele, illetve pár biztonsági kamerába, amelyeket érdemes azonnal likvidálni, ha csak nem akarunk rögtön viaskodni egy kicsit az őrséggel.
A bejárható terület tehát még mindig nagyon steril, már-már műanyaghatást kelt. Maga a játékmenet egyébiránt a lefestett hangulathoz hasonlóan szintén teljes egészében a nagy elődre épül fel, ezáltal Faith irányításával folyamatosan menekülnünk kell a Kruger Security katonái elől. Óriási újdonság, hogy a fegyvereket szinte teljesen kivették a játékból a készítők, és cserébe egy pusztakezes harcrendszert kaptunk, ami jó ugyan, de az első néhány alkalom után inkább azt kívánjuk majd, hogy bár lövöldözhetnénk, vagy az őröket odébb lökve tovább rohangálhatnánk a tetőkön és a parkourhoz jól felépített helyszíneken.
Ha már harcrendszer, hősnőnk oldalán rengeteg ütést és rúgást, valamint ezek kombinációját sajátíthatjuk el, és bár szabadon használhatjuk őket a harcban, de nem árt közben odafigyelni pajzsunk mérőműszerére, hiszen minél több katonát likvidálunk, annál jobban növekszik, de ha bekapunk pár ütést, esetleg megállunk egy kicsit, az érték azonnal visszaesik a nullára. Ezzel minden egyes támadásunk csökkenti az életerőnket, ami sajnos ilyen esetben hamar végessé válik, és azt kívánjuk majd, hogy bár előkaphatnánk a farzsebünkből egy kis forgótárast. Ehelyett legfeljebb a csáklyához nyúlhatunk, ami a kor divatjához hűsen a Mirror’s Edge Calatystban is helyet kapott, noha sok hasznát nem igazán látjuk majd.
A harcrendszer tehát bár nem rossz, hosszabb távon kicsit frusztráló, de még ennél is kellemetlenebb az, hogy szinte csak akkor leszünk jók benne, ha a fejlődési rendszer során feloldunk olyan képességeket, amelyek az első részben alapból elérhetők voltak. Nyilván ez logikailag helytálló ebben a formában - hiszen előzményről beszélünk -, de a bemutatkozás óta eltelt már majdnem egy évtized, és elnéztük volna, ha a készítők az élmény növelésének érdekében megálmodnak néhány új mozdulatot és egyebet is főhősünk számára. Ehelyett azonban csak a fejlődési rendszerrel válhatunk teljes értékű parkour-mesterré, ha pedig elérjük az összes lényeges képességet - jóval a sztori vége előtt sikerül majd -, akkor pedig hirtelen nem lesz ellenfelünk a pályákon, így a maradék kihívás is elveszik a végeredményből.
Habár úgy tűnhet, hogy a DICE szinte mindent elrontott, amit csak lehet, valójában a Mirror’s Edge Catalyst semmivel sem lett rosszabb elődjénél, de sajnos jobbnak sem nevezhetnénk, márpedig a rajongók többsége ezt azért elvárta volna a készítőktől. Ezen a tényen pedig még a felemásra sikerült többjátékos élmények sem képesek javítani! Hagyományos kooperatív vagy kompetitív lehetőségek helyett ugyanis egy olyan multiplayer módot valósítottak meg az alkotók, amelynek betöltésével nem találkozhatunk a többi játékossal, legfeljebb csak az idejükkel, vagy az általuk kijelölt útvonalakkal és kihívásokkal.
Az alkotásban ugyanis bárki pofonegyszerűen készíthet feladatokat másoknak - csak végig kell futni a kinézett útvonalon, lerakni az ellenőrzőpontokat, és kész is -, amit a hivatalos honlapon nyilvánossá lehet tenni, ezáltal mindenki elérheti majd, sőt ebből kifolyólag rengeteg új kihívót is találhatunk magunknak, és közöttük biztosan akadnak majd, akik meg akarják dönteni rekordjainkat. A hivatalos honlapon egyébiránt nemcsak ezért érdemes körülnéznünk, hanem azért is, mert az egyes küldetések teljesítése után találhatunk majd itt olyan extrákat, amelyekkel lehetőségünk nyílik például avatárunk testre szabására. Hogy valóban ezt kaptuk egy átfogó kooperatív mód helyett? Sajnos igen.
Grafika:
Már annak idején az első Mirror’s Edge is elképesztően stílusos volt a maga nemében, amit természetesen a folytatás is megörökölt, sőt a Frostbite 3 grafikus motor jóvoltából derekas, noha nem kiemelkedő látványvilág és hatalmas látótávolságok várnak ránk, miközben a helyszínek, az egyes karakterek vagy az animációk kidolgozottsága is jól sikerült. Mint minden olyan alkotásnak, ami a DICE kérdéses motorjával készült, úgy a Catalystnak is vannak gyermekbetegségei, a bugok, vagy a helyenkénti optimalizálatlanság például rendszeresen megfigyelhető, de nagy általánosságban még mindig élményszámba megy ez a különös világ.Kezelőfelület, irányíthatóság:
Alapvetően a kezelőfelülettel nincs különösebb probléma, ha csak az nem, hogy túl sok az idegesítő, már-már a szemünket kiszúró pályajelölés, amelyeket bár könnyedén eltüntethetünk, de amennyiben ezt az utat választjuk, abban az esetben semmit sem találunk majd meg, így egyfajta ördögi körbe kerülünk. Az irányíthatóságról egyébiránt nem tudnánk rosszat mondani, a szokásos FPS-klisék köszönnek vissza ránk a játékból, könnyen elsajátítható a kezelés, sőt még a harcrendszert is meglepően leegyszerűsítették a készítők ebből a szempontból.Játszhatóság:
A nyitott világ sajnos nagyon könnyedén megtévesztheti a játékosokat a Mirror’s Edge Catalyst kapcsán, hiszen a nagy tér még nem jelent egyet a szavatossággal, így a sztorin akár 6 óra alatt is végigrohanhatunk, utána pedig sem a mellékes teendők, sem a gyűjtögetni valók, de még csak a felesleges multiplayer sem tud lekötni minket annyira, hogy újra visszatérjünk Glass városába. Nyilván embere válogatja, hogy mennyire tud azonosulni Faith karakterével - és mennyire éli bele magát a legunalmasabb beszivárgós vagy lopkodós mellékes teendőbe -, de ha valaki elvakult fanatikus, akkor sem tud majd többet kihozni belőle 15-20 óránál. Intelligencia, nehézség:
A Mirror’s Edge Catalyst kapcsán a nehézség minden kétséget kizáróan nagyon átgondolatlanra sikeredett, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyrészt nem tudunk választani az egyes szintek közül, másrészt pedig az első egy-két óra kivételével szinte teljesen kiveszik a játékból a kihívás, ami nemcsak az átgondolatlan és összecsapott fejlődési szintnek, hanem a mesterséges intelligencia hiányosságainak is köszönhető. Utóbbi nyilván csak abban az esetben érvényes, ha biztonságiakba botlunk, a jómadarak ugyanis nem éppen arról híresek, hogy túl sok ész szorult volna beléjük.Hangok, zene:
A hangok és zenék kapcsán szerencsére nem vizsgázik túl rosszul a végeredmény, így a háttérben felcsendülő dallamok meglepően kellemesek, az effektek sem rosszak, és a főbb karakterek szinkronjaira sem panaszkodhatunk, tehát legalább az audiovizuális élmény megfelelő szintet üt meg.Összegzés:
A Mirror’s Edge Catalyst azonban ennek ellenére is csalódást okozott, hiszen összességében egyetlen olyan lehetőséget sem tudunk kiemelni vele kapcsolatban, amivel jobban teljesített volna, mint közvetlen elődje. Nyilván ez sokak számára messze nem negatívum - legalábbis azoknak, akik nem vártak többet, mint egy újabb kalandot Faith oldalán -, de biztosak vagyunk benne, hogy rengeteg régi rajongó húzza majd a száját a nyitott világ, a felesleges fejlődési rendszer, a lelketlen sztori vagy a harcrendszer átalakulása miatt. Sajnos kijelenthetjük, hogy a DICE ezúttal sem hallgatott a fanatikusokra, így hiába kaptak óriási bizalmat az Electronic Arts részéről - elvégre mégiscsak ők fektettek pénzt ebbe a projektbe -, nem igazán éltek a lehetőséggel, tehát nem lepődnénk meg, ha a jövőben már nem hallanánk többet a sorozatról. Ebben a formában mondjuk nincs is túl nagy szükség egy folytatásra. Félreértés ne essék, messze nem rossz a végeredmény, de ennél azért sokkal többet vártunk tőle!