SG.hu
Assassin's Creed Unity
Kiadó: Ubisoft
Fejlesztő: Ubisoft Montreal
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2500K 3,3 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 940 processzor, Nvidia GeForce GTX 680 vagy ATI Radeon HD 7970 grafikus kártya, 6 GB RAM, 50 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 780 vagy ATI Radeon R9 290X grafikus kártya, 8 GB RAM, 50 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Assassin's Creed-sorozat
Kategória: külsőnézetes akció
Idén sem maradtunk újabb Assassin’s Creed-játék nélkül, de a Ubisoft talán jobban tette volna, ha ezúttal egy kicsit tovább érleli az aktuális epizódot. Játéktesztünkből kiderül, hogy miért sikerült felemásra az Assassin’s Creed Unity!
Ezio Auditore da Firenze trilógiája óta sokak szerint az Assassin’s Creed-sorozat már csak árnyéka önmagának, amely hiába vonultat fel mindmáig egy díjnyertes ötletet, az évenkénti megjelenéssel a Ubisoft kezdi kiölni belőle a varázst. Noha a harmadik rész után sokan azt hitték, hogy a sorozat túljutott a mélyponton, a kalózok korába repítő Black Flag ugyanis új életet lehelt az egyre inkább ellaposodó játékba, de a nagy feltámadást mindenki az új epizódtól, az Assassin’s Creed Unitytől várta. Mindezt nem csak azért, mert ezzel a résszel végre vége szakadt a Kenway vérvonal kissé már erőltetett történetének, hanem mert az új generáció miatt olyan ajtók is kinyíltak a Ubisoft előtt, amelyek egy új szintre repíthették volna a franchise-t. A feltételes mód azonban nem véletlen, a montreali csapat ugyanis érezhetően kapkodva dolgozott, és túl sokat akart egyszerre, hiszen a legújabb rész több tekintetben is inkább visszalépésnek számít a negyedik epizód után. Ne szaladjunk azonban előre már most az ítélkezésig, lássuk inkább aprólékosan, hogy mivel is érdemelte ki ezt a negatív felhangot a játék!
Noha sokan kritizálták a történet szempontjából az Assassin’s Creed III-at, akkoriban Desmond Miles, és talán a fejlesztők nagyobb kreativitása miatt mégis lényegesen követhetőbb és átláthatóbb volt a sztori, amely az Assassin’s Creed Unity esetében minden túlzás nélkül érthetetlenné, összefüggéstelenné és kliséssé is vált egyben. A Ubisoft Montral mintha tanácstalan lett volna, hogy mit tegyen például a modern kori szállal, ezáltal bár a cselekményben helyet kapott az Abstergo vállalat és az Animus szerkezete, ellenben a finálé lepörgése után is homály fedi majd, hogy mire szolgáltak az ehhez kapcsolódó nyúlfarknyi átvezetők.
Már korábban is sokan elmondták, de továbbra is megállja a helyét, hogy talán itt lenne az ideje a sorozatból végérvényesen likvidálni ezt a vonalat, és több ötletet belecsempészni a tényleges történetbe. Az Assassin’s Creed Unity ugyanis ezen a téren most nem villantott nagyot, ebből kifolyólag például – kicsit a Watch Dogs mintájára – a fejlesztőknek sikerült megalkotniuk a Ubisoft történetének egyik legellenszenvesebb és legjellemtelenebb figuráját Arno Dorian képében, akit bár megpróbálnak pimasznak és arrogánsnak beállítani, de személyisége mérföldekkel elmarad nem csak Ezio, hanem még Connor, vagy a többi Kenway jellemétől is.
Nagyobb probléma, hogy bár hősünk életét a gyerekkorától kezdve végigkövethetjük az őt ért családi tragédiától kezdve orgyilkossá válásáig bezárólag, de valamiért mégsem tudjuk a szívünkbe zárni, mert a karakter mögé nem sikerült lelket varázsolniuk a készítőknek. A játék a francia forradalom idején játszódik, amely finoman szólva is nagyszerű korszak az orgyilkosok és a templomosok évszázadok óta tartó háborújának folytatásához, az éppen zúgolódó Párizsnál pedig csodálatosabb és alkalmasabb helyszínt nem is választhattak volna ehhez, de mindez mégis sovány vigasz abban az esetben, ha sokkal szívesebben bóklászunk a városban a látvány, semmint az újabb izgalmak miatt.
A sztori ugyanis egyáltalán nem kínál megdöbbentő csavarokat, vagy olyan meglepetéseket, amelyektől tátva marad a szánk, inkább az utolsó percekig a sorozat korábbi részeiből ismert kliséket pufogtatják, a végkifejletet pedig már az első percektől kezdve ismerhetjük, de legalábbis sejthetjük. Vélhetően a Ubisoft is érezte, hogy igencsak gyengécskét alkotott ezen a téren, az Assassin’s Creed Unity ugyanis a franchise életében először minden eddiginél nagyobb teret enged az érzelmi szálnak, amivel kapcsolatban hab lesz a tortán, hogy a hősünk által kiszemelt hölgy a rivális rendhez tartozik majd.
Ezek után már csak halkan jegyeznénk meg, hogy az Animusnak köszönhetően azért lesz pár apróbb meglepetés a játékban, így például az idősík váltásának lehetősége, ami elkerekítheti a játékosok szemét, ellenben a nagy egészhez mérten jelentéktelennek tekinthető, hogy tehetünk például egy röpke kirándulást a második világháború idején. Mindent összevetve tehát a játék a sztori szempontjából erősen átlagosra sikeredett, ami azonban kissé ellensúlyozza mindezt, az nem más, mint az imént említett párizsi környezet.
Noha sokakat bizonyára frusztrálhat, hogy nem mozoghatnak szabadon több helyszín között, esetleg nem merülhetnek el a vadonban, de ha elfogadjuk az Assassin’s Creed Unity urbánus mivoltát, és átadjuk magunkat a sorozat eddigi legnagyobb játékterének, akkor könnyebben túllendülhetünk majd ezen a problémán. Természetesen ezúttal is már szinte az első percektől szabadon felfedezhetjük az óriási területet, és bármerre is járunk, ott mellékküldetések, felfedezni és gyűjtögetni valók egész sora vár ránk, de gyakran már a híres történelmi épületek megcsodálásával is hosszú perceket tölthetünk el.
Az alkotók gondoskodtak arról, hogy hatalmas történelmi háttéranyagot dolgozzanak fel azoknak, akik alaposabban el szeretnének veszni a francia forradalom és Párizs történelmében, amit ismét megspékeltek híres történelmi személyek felvonultatásával, tehát ezen a téren a végeredmény jelesre vizsgázik, akárcsak a hamisíthatatlan 18. századi hangulat, amely ezúttal minden eddiginél valószerűbbre, mi több, hihetőre sikeredett.
Az Assassin’s Creed-sorozat mindig is nagyon erős volt a játékmenet terén, amihez a Unity nem nyúlt hozzá radikálisan, ellenben alkalmazott néhány újdonságot, amelyek feldobták egy kicsit a jól ismert kliséket. Az alapok természetesen változatlanok maradtak, így összességében ezúttal is egy külsőnézetes akciójáték vár ránk, amelyben példátlan szabadsággal fedezhetünk fel egy ismert történelmi korszakot, és a hozzá kapcsolódó várost, miközben megtapasztalhatjuk az orgyilkosok mindennapjait. A játék leginkább szembetűnőbb változásait már az első percekben megtapasztalhatjuk, például minden sokkal monumentálisabb, részletesebb és több is lett, így a terület mellett az utcákon felvonultatott járókelők mennyisége például szó szerint a példátlan szintet súrolja.
Hatalmas változás történt karakterünk irányításában is, hiszen megjelentek olyan lehetőségek, amelyek során egyetlen gombnyomásra ugorhatunk át tereptárgyakon, vagy rohanhatunk keresztül egy épületen, ami nem csak a haladást gyorsítja meg, hanem üldözőink lerázását is elősegíti. Noha egy orgyilkost irányítunk, összességében lopakodós, vagy a témába vágó küldetésekből ezúttal sem álmodtak meg túl sokat a fejlesztők, így nagyon sokszor keveredünk majd harcba, ami szintén átalakult kissé az elődökhöz képest. Az összecsapások így sokkal konzolosabbá váltak, avagy magyarul lebutították őket, ami előtt sokan értetlenül állhatnak, hiszen amiben eddig is erős volt a sorozat, az a második rész óta csiszolgatott harcrendszer.
Nagy változás azért nem történt, mindössze egyszerűbb és ritmusosabb lett az egész, aminek következtében viszont kiveszett a játékból az a minimális nehézség is, ami eddig sokakat távol tartott a közvetlen párbajoktól – méghozzá a lopakodás javára. Tény, hogy ezzel a harcok – pláne főhősünk mozgáskultúrájának továbbgondolásával – látványosabbá váltak, de a régi rajongók biztosan csalódásként élik majd meg ezt a változtatást.
Az újdonságok tekintetében feltétlenül ki kell még emelnünk két alapvető dolgot, így a fejlődési rendszert, illetve a sorozat történetében először megjelent kooperatív módot. A fejlődés az Assassin’s Creed Unityban minden korábbinál összetettebb formában jelenik meg, ezáltal a küldetések után kapható orgyilkos-emblémákat használhatjuk fel arra, hogy újabb képességeket oldhassunk fel Arno számára. Ennek köszönhetően erősebbé vagy szívósabbá tehetjük őt, de fejleszthetjük közelharci képességeit, sőt mi több, fegyverhasználathoz köthető tulajdonságait is.
Összességében a fejlődésnek túl sok hasznát nem látjuk majd, így inkább csak megkönnyíthetjük vele a dolgunkat a küldetések során, de határozottan kijelenthető, hogy amennyiben hozzá sem nyúlunk ehhez a lehetőséghez, ugyanúgy a végére érhetünk majd a kampánynak. Mindezt ráadásul már nem csak egyedül, hanem akár három barátunk oldalán is kivitelezhetjük a kooperatív módnak köszönhetően! Természetesen ne is álmodjunk arról, hogy a teljes történetet átélhetjük ilyen formában – az bizonyára a következő rész újdonsága lesz –, a lehetőség mindössze néhány küldetésre koncentrálódik, és korántsem tartogat annyi izgalmat, mint amekkora újdonságként a Ubisoft korábban beharangozta.
Tény, hogy a csoportos küldetések nagyon hangulatosak, de hol vannak például a kasztok és a különleges extrák, hogy csak két alapvető problémát vessünk fel? Nyilvánvaló, hogy a fejlesztők a kasztokat a rendkívül aprólékosan testre szabható és fejleszthető karakterekkel akarták kiváltani, de mivel a legtöbb játékos józanul gondolkodva aggatja rá Arnóra az egyes képességeket, a kooperatív hősök szinte csak minimálisan különböznek majd egymástól.
A készítők tehát próbálkoztak, de hiába szerettek volna rengeteg újdonságot alkalmazni a játékban, a legtöbb vagy félresikerült, vagy a kapkodásból kifolyólag nem jutott elég idő a kidolgozásukra. A nagy sietségre enged következtetni az is, hogy az Assassin’s Creed Unity a megjelenéskor milliónyi bugot és hibát tartalmazott, mintha a kiadás előtt nem lett volna idő tesztelni a végeredményt. Arra azért felhívnánk a figyelmet, hogy senkit se riasszanak el az interneten felmerült és óriásinak beállított problémák, a program ugyanis eredeti állapotában is teljesen játszható volt, azonban valóban három javítás kellett hozzá, hogy elfogadható minőséget produkáljon.
Korábban ugyanis elképesztő teljesítménybeli problémák mellett olyan sok grafikai és technikai bugot is tartalmazott a játék, amelyek azt sugallták, hogy egy jónak ígérkező alkotás bétáját kaptuk kézhez, amelynek a végleges változata akár kasszasiker is lehet. Minden bizonnyal az is lesz, hiszen a sorozat újabb tagjaként korántsem lett rossz a végeredmény, a rajongók többsége bizonyára megszereti majd, de ennél sokkal többet vártunk tőle az előzetes ígéretek alapján.
Grafika:
Mindez igaz a grafika tekintetében is, amely rendkívül vegyes összképet mutat! Az Assassin’s Creed Unityről sok helyen ordít, hogy még az előző generációban kezdték fejleszteni, hiszen összességében elragadó a látvány, néhány részlet azonban olyan csúnya, hogy már évekkel korábban is megszóltuk volna érte a Ubisoftot. Azért az a képeken is látszik, hogy a sorozat eddigi legszebb és legrészletesebb epizódjáról van szó, azonban ilyen gépigény társaságában ennél sokkal nívósabb, de még inkább egységesebb megjelenésre számítottunk. Hiába elképesztően részletes például néhány palota belső tere, vagy Párizs látképe, ha bizonyos animációk vagy karaktermodellek megragadtak Altair idősíkjában – ha értitek, mire gondolunk. Ha ez a látvány megfelelő optimalizálással párosult volna, és mellőzné a grafikai hiányosságokat, maximális pontszámot érdemelne a végeredmény, mert amúgy nagyon szép, de nem mehetünk el szó nélkül a hibák mellett.
Kezelőfelület, irányíthatóság: A Ubisoft Montreal csak minimális átalakítást hajtott végre a korábbi részekhez mérten az Assassin’s Creed Unity kezelőfelületén, azonban szinte egyáltalán nem nyúltak hozzá az irányításhoz – legalábbis a cikkben említett módosítások kivételével. Ennek köszönhetően PC-n továbbra is kissé nehézkes lesz főhősünk terelgetése, sőt mi több, olyan évek óta fennálló problémákat sem küszöböltek ki, mint az ide kapcsolódó pontatlanságok, tehát példának okáért egy dobozról még mindig nem tudunk szimplán lelépni, hanem csak levetődni, ami főleg az időre zajló küldetések során roppant frusztráló lehet.
Játszhatóság:
A játékidő terén az Assassin’s Creed Unity ismét verhetetlen lett, a történet felgöngyölítése ugyanis akár 10-15 óráig is eltarthat, de a teljes alkotás megismerése akár 40-50 órába is beletelhet majd. Ezt tetézi a kooperatív mód, amelytől ugyan sokkal többet vártunk, de a szavatossághoz így is hozzátesz még néhány extra órácskát.
Intelligencia, nehézség:
A játék nehézségi szintje a korábbi epizódokhoz képest – nagy általánosságban – könnyebb lett, így a kihívás mértéke is alaposan lecsökkent, ami korántsem tekinthető jó hírnek abban az esetben, ha már legalább Ezio kalandjai óta vagyunk követői a franchise-nak. Ennél is nagyobb gond azonban, hogy a fejlesztők a mesterséges intelligencia terén olyan orbitális hibákat követtek el, amelyekkel csak a bugok száma és mennyisége tudja felvenni a versenyt. A hihetetlen mennyiségű embertömeg ugyanis bár látványos, viselkedésük mégis botrányos, csak nagyon ritkán reagálnak tevékenységünkre életszerűen. Ennél is nagyobb baj, hogy a főbb szereplők, így a katonák és az őrök sincsenek mindig a helyzet magaslatán, ezáltal vagy túl süketek és vakok, vagy átlátnak a falon és meghallanak minket akár a legnagyobb embertömegben is.
Hangok, zene: A szinkronok, a zenék és az egyéb hangeffektek terén is kiválóra vizsgázott az Assassin’s Creed Unity, ami korántsem meglepő azok után, hogy korábban csak ritkán volt probléma ezzel. Tény ugyanakkor, hogy főhősünk megszemélyesítését egy jobb szinkronszínészre is bízhatták volna, de Dan Jeannotte összességében azért jól ellátta a feladatát.
Összegzés: Az Assassin’s Creed Unity mindent összevetve egy jól, de nem kiemelkedően sikerült epizódja lett a Ubisoft sorozatának, amely korántsem kapott volna annyi negatív véleményt a világhálón, ha a fejlesztők néhány héttel vagy hónappal elcsúsztatják a megjelenést. A kicsit unalmas történet és az elképesztő hibák ellenére ugyanis összességében egy nagyon kellemes kaland vár ránk a 18. századi Párizsban, de amennyiben a kiadó meg akarja tartani a sorozat népszerűségét, akkor a jövőben nem engedhet meg magának egy ehhez hasonló rajtot, mert azzal veszélybe sodorja a franchise jó hírét. Ha szeretted a korábbi Assassin’s Creed-játékokat, a harmadik javítás után kellemes élmények várnak majd rád a francia forradalomban, de jelenkori reformációt sajnos ne várj tőle!
Fejlesztő: Ubisoft Montreal
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core i5-2500K 3,3 GHz-es vagy AMD Phenom II X4 940 processzor, Nvidia GeForce GTX 680 vagy ATI Radeon HD 7970 grafikus kártya, 6 GB RAM, 50 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core i7-3770 4-Core 3,4 GHz-es vagy AMD FX-8350 processzor, Nvidia GeForce GTX 780 vagy ATI Radeon R9 290X grafikus kártya, 8 GB RAM, 50 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Assassin's Creed-sorozat
Kategória: külsőnézetes akció
Idén sem maradtunk újabb Assassin’s Creed-játék nélkül, de a Ubisoft talán jobban tette volna, ha ezúttal egy kicsit tovább érleli az aktuális epizódot. Játéktesztünkből kiderül, hogy miért sikerült felemásra az Assassin’s Creed Unity!
Ezio Auditore da Firenze trilógiája óta sokak szerint az Assassin’s Creed-sorozat már csak árnyéka önmagának, amely hiába vonultat fel mindmáig egy díjnyertes ötletet, az évenkénti megjelenéssel a Ubisoft kezdi kiölni belőle a varázst. Noha a harmadik rész után sokan azt hitték, hogy a sorozat túljutott a mélyponton, a kalózok korába repítő Black Flag ugyanis új életet lehelt az egyre inkább ellaposodó játékba, de a nagy feltámadást mindenki az új epizódtól, az Assassin’s Creed Unitytől várta. Mindezt nem csak azért, mert ezzel a résszel végre vége szakadt a Kenway vérvonal kissé már erőltetett történetének, hanem mert az új generáció miatt olyan ajtók is kinyíltak a Ubisoft előtt, amelyek egy új szintre repíthették volna a franchise-t. A feltételes mód azonban nem véletlen, a montreali csapat ugyanis érezhetően kapkodva dolgozott, és túl sokat akart egyszerre, hiszen a legújabb rész több tekintetben is inkább visszalépésnek számít a negyedik epizód után. Ne szaladjunk azonban előre már most az ítélkezésig, lássuk inkább aprólékosan, hogy mivel is érdemelte ki ezt a negatív felhangot a játék!
Noha sokan kritizálták a történet szempontjából az Assassin’s Creed III-at, akkoriban Desmond Miles, és talán a fejlesztők nagyobb kreativitása miatt mégis lényegesen követhetőbb és átláthatóbb volt a sztori, amely az Assassin’s Creed Unity esetében minden túlzás nélkül érthetetlenné, összefüggéstelenné és kliséssé is vált egyben. A Ubisoft Montral mintha tanácstalan lett volna, hogy mit tegyen például a modern kori szállal, ezáltal bár a cselekményben helyet kapott az Abstergo vállalat és az Animus szerkezete, ellenben a finálé lepörgése után is homály fedi majd, hogy mire szolgáltak az ehhez kapcsolódó nyúlfarknyi átvezetők.
Már korábban is sokan elmondták, de továbbra is megállja a helyét, hogy talán itt lenne az ideje a sorozatból végérvényesen likvidálni ezt a vonalat, és több ötletet belecsempészni a tényleges történetbe. Az Assassin’s Creed Unity ugyanis ezen a téren most nem villantott nagyot, ebből kifolyólag például – kicsit a Watch Dogs mintájára – a fejlesztőknek sikerült megalkotniuk a Ubisoft történetének egyik legellenszenvesebb és legjellemtelenebb figuráját Arno Dorian képében, akit bár megpróbálnak pimasznak és arrogánsnak beállítani, de személyisége mérföldekkel elmarad nem csak Ezio, hanem még Connor, vagy a többi Kenway jellemétől is.
Nagyobb probléma, hogy bár hősünk életét a gyerekkorától kezdve végigkövethetjük az őt ért családi tragédiától kezdve orgyilkossá válásáig bezárólag, de valamiért mégsem tudjuk a szívünkbe zárni, mert a karakter mögé nem sikerült lelket varázsolniuk a készítőknek. A játék a francia forradalom idején játszódik, amely finoman szólva is nagyszerű korszak az orgyilkosok és a templomosok évszázadok óta tartó háborújának folytatásához, az éppen zúgolódó Párizsnál pedig csodálatosabb és alkalmasabb helyszínt nem is választhattak volna ehhez, de mindez mégis sovány vigasz abban az esetben, ha sokkal szívesebben bóklászunk a városban a látvány, semmint az újabb izgalmak miatt.
A sztori ugyanis egyáltalán nem kínál megdöbbentő csavarokat, vagy olyan meglepetéseket, amelyektől tátva marad a szánk, inkább az utolsó percekig a sorozat korábbi részeiből ismert kliséket pufogtatják, a végkifejletet pedig már az első percektől kezdve ismerhetjük, de legalábbis sejthetjük. Vélhetően a Ubisoft is érezte, hogy igencsak gyengécskét alkotott ezen a téren, az Assassin’s Creed Unity ugyanis a franchise életében először minden eddiginél nagyobb teret enged az érzelmi szálnak, amivel kapcsolatban hab lesz a tortán, hogy a hősünk által kiszemelt hölgy a rivális rendhez tartozik majd.
Ezek után már csak halkan jegyeznénk meg, hogy az Animusnak köszönhetően azért lesz pár apróbb meglepetés a játékban, így például az idősík váltásának lehetősége, ami elkerekítheti a játékosok szemét, ellenben a nagy egészhez mérten jelentéktelennek tekinthető, hogy tehetünk például egy röpke kirándulást a második világháború idején. Mindent összevetve tehát a játék a sztori szempontjából erősen átlagosra sikeredett, ami azonban kissé ellensúlyozza mindezt, az nem más, mint az imént említett párizsi környezet.
Noha sokakat bizonyára frusztrálhat, hogy nem mozoghatnak szabadon több helyszín között, esetleg nem merülhetnek el a vadonban, de ha elfogadjuk az Assassin’s Creed Unity urbánus mivoltát, és átadjuk magunkat a sorozat eddigi legnagyobb játékterének, akkor könnyebben túllendülhetünk majd ezen a problémán. Természetesen ezúttal is már szinte az első percektől szabadon felfedezhetjük az óriási területet, és bármerre is járunk, ott mellékküldetések, felfedezni és gyűjtögetni valók egész sora vár ránk, de gyakran már a híres történelmi épületek megcsodálásával is hosszú perceket tölthetünk el.
Az alkotók gondoskodtak arról, hogy hatalmas történelmi háttéranyagot dolgozzanak fel azoknak, akik alaposabban el szeretnének veszni a francia forradalom és Párizs történelmében, amit ismét megspékeltek híres történelmi személyek felvonultatásával, tehát ezen a téren a végeredmény jelesre vizsgázik, akárcsak a hamisíthatatlan 18. századi hangulat, amely ezúttal minden eddiginél valószerűbbre, mi több, hihetőre sikeredett.
Az Assassin’s Creed-sorozat mindig is nagyon erős volt a játékmenet terén, amihez a Unity nem nyúlt hozzá radikálisan, ellenben alkalmazott néhány újdonságot, amelyek feldobták egy kicsit a jól ismert kliséket. Az alapok természetesen változatlanok maradtak, így összességében ezúttal is egy külsőnézetes akciójáték vár ránk, amelyben példátlan szabadsággal fedezhetünk fel egy ismert történelmi korszakot, és a hozzá kapcsolódó várost, miközben megtapasztalhatjuk az orgyilkosok mindennapjait. A játék leginkább szembetűnőbb változásait már az első percekben megtapasztalhatjuk, például minden sokkal monumentálisabb, részletesebb és több is lett, így a terület mellett az utcákon felvonultatott járókelők mennyisége például szó szerint a példátlan szintet súrolja.
Hatalmas változás történt karakterünk irányításában is, hiszen megjelentek olyan lehetőségek, amelyek során egyetlen gombnyomásra ugorhatunk át tereptárgyakon, vagy rohanhatunk keresztül egy épületen, ami nem csak a haladást gyorsítja meg, hanem üldözőink lerázását is elősegíti. Noha egy orgyilkost irányítunk, összességében lopakodós, vagy a témába vágó küldetésekből ezúttal sem álmodtak meg túl sokat a fejlesztők, így nagyon sokszor keveredünk majd harcba, ami szintén átalakult kissé az elődökhöz képest. Az összecsapások így sokkal konzolosabbá váltak, avagy magyarul lebutították őket, ami előtt sokan értetlenül állhatnak, hiszen amiben eddig is erős volt a sorozat, az a második rész óta csiszolgatott harcrendszer.
Nagy változás azért nem történt, mindössze egyszerűbb és ritmusosabb lett az egész, aminek következtében viszont kiveszett a játékból az a minimális nehézség is, ami eddig sokakat távol tartott a közvetlen párbajoktól – méghozzá a lopakodás javára. Tény, hogy ezzel a harcok – pláne főhősünk mozgáskultúrájának továbbgondolásával – látványosabbá váltak, de a régi rajongók biztosan csalódásként élik majd meg ezt a változtatást.
Az újdonságok tekintetében feltétlenül ki kell még emelnünk két alapvető dolgot, így a fejlődési rendszert, illetve a sorozat történetében először megjelent kooperatív módot. A fejlődés az Assassin’s Creed Unityban minden korábbinál összetettebb formában jelenik meg, ezáltal a küldetések után kapható orgyilkos-emblémákat használhatjuk fel arra, hogy újabb képességeket oldhassunk fel Arno számára. Ennek köszönhetően erősebbé vagy szívósabbá tehetjük őt, de fejleszthetjük közelharci képességeit, sőt mi több, fegyverhasználathoz köthető tulajdonságait is.
Összességében a fejlődésnek túl sok hasznát nem látjuk majd, így inkább csak megkönnyíthetjük vele a dolgunkat a küldetések során, de határozottan kijelenthető, hogy amennyiben hozzá sem nyúlunk ehhez a lehetőséghez, ugyanúgy a végére érhetünk majd a kampánynak. Mindezt ráadásul már nem csak egyedül, hanem akár három barátunk oldalán is kivitelezhetjük a kooperatív módnak köszönhetően! Természetesen ne is álmodjunk arról, hogy a teljes történetet átélhetjük ilyen formában – az bizonyára a következő rész újdonsága lesz –, a lehetőség mindössze néhány küldetésre koncentrálódik, és korántsem tartogat annyi izgalmat, mint amekkora újdonságként a Ubisoft korábban beharangozta.
Tény, hogy a csoportos küldetések nagyon hangulatosak, de hol vannak például a kasztok és a különleges extrák, hogy csak két alapvető problémát vessünk fel? Nyilvánvaló, hogy a fejlesztők a kasztokat a rendkívül aprólékosan testre szabható és fejleszthető karakterekkel akarták kiváltani, de mivel a legtöbb játékos józanul gondolkodva aggatja rá Arnóra az egyes képességeket, a kooperatív hősök szinte csak minimálisan különböznek majd egymástól.
A készítők tehát próbálkoztak, de hiába szerettek volna rengeteg újdonságot alkalmazni a játékban, a legtöbb vagy félresikerült, vagy a kapkodásból kifolyólag nem jutott elég idő a kidolgozásukra. A nagy sietségre enged következtetni az is, hogy az Assassin’s Creed Unity a megjelenéskor milliónyi bugot és hibát tartalmazott, mintha a kiadás előtt nem lett volna idő tesztelni a végeredményt. Arra azért felhívnánk a figyelmet, hogy senkit se riasszanak el az interneten felmerült és óriásinak beállított problémák, a program ugyanis eredeti állapotában is teljesen játszható volt, azonban valóban három javítás kellett hozzá, hogy elfogadható minőséget produkáljon.
Korábban ugyanis elképesztő teljesítménybeli problémák mellett olyan sok grafikai és technikai bugot is tartalmazott a játék, amelyek azt sugallták, hogy egy jónak ígérkező alkotás bétáját kaptuk kézhez, amelynek a végleges változata akár kasszasiker is lehet. Minden bizonnyal az is lesz, hiszen a sorozat újabb tagjaként korántsem lett rossz a végeredmény, a rajongók többsége bizonyára megszereti majd, de ennél sokkal többet vártunk tőle az előzetes ígéretek alapján.
Grafika:
Mindez igaz a grafika tekintetében is, amely rendkívül vegyes összképet mutat! Az Assassin’s Creed Unityről sok helyen ordít, hogy még az előző generációban kezdték fejleszteni, hiszen összességében elragadó a látvány, néhány részlet azonban olyan csúnya, hogy már évekkel korábban is megszóltuk volna érte a Ubisoftot. Azért az a képeken is látszik, hogy a sorozat eddigi legszebb és legrészletesebb epizódjáról van szó, azonban ilyen gépigény társaságában ennél sokkal nívósabb, de még inkább egységesebb megjelenésre számítottunk. Hiába elképesztően részletes például néhány palota belső tere, vagy Párizs látképe, ha bizonyos animációk vagy karaktermodellek megragadtak Altair idősíkjában – ha értitek, mire gondolunk. Ha ez a látvány megfelelő optimalizálással párosult volna, és mellőzné a grafikai hiányosságokat, maximális pontszámot érdemelne a végeredmény, mert amúgy nagyon szép, de nem mehetünk el szó nélkül a hibák mellett.Kezelőfelület, irányíthatóság:
A Ubisoft Montreal csak minimális átalakítást hajtott végre a korábbi részekhez mérten az Assassin’s Creed Unity kezelőfelületén, azonban szinte egyáltalán nem nyúltak hozzá az irányításhoz – legalábbis a cikkben említett módosítások kivételével. Ennek köszönhetően PC-n továbbra is kissé nehézkes lesz főhősünk terelgetése, sőt mi több, olyan évek óta fennálló problémákat sem küszöböltek ki, mint az ide kapcsolódó pontatlanságok, tehát példának okáért egy dobozról még mindig nem tudunk szimplán lelépni, hanem csak levetődni, ami főleg az időre zajló küldetések során roppant frusztráló lehet.Játszhatóság:
A játékidő terén az Assassin’s Creed Unity ismét verhetetlen lett, a történet felgöngyölítése ugyanis akár 10-15 óráig is eltarthat, de a teljes alkotás megismerése akár 40-50 órába is beletelhet majd. Ezt tetézi a kooperatív mód, amelytől ugyan sokkal többet vártunk, de a szavatossághoz így is hozzátesz még néhány extra órácskát.Intelligencia, nehézség:
A játék nehézségi szintje a korábbi epizódokhoz képest – nagy általánosságban – könnyebb lett, így a kihívás mértéke is alaposan lecsökkent, ami korántsem tekinthető jó hírnek abban az esetben, ha már legalább Ezio kalandjai óta vagyunk követői a franchise-nak. Ennél is nagyobb gond azonban, hogy a fejlesztők a mesterséges intelligencia terén olyan orbitális hibákat követtek el, amelyekkel csak a bugok száma és mennyisége tudja felvenni a versenyt. A hihetetlen mennyiségű embertömeg ugyanis bár látványos, viselkedésük mégis botrányos, csak nagyon ritkán reagálnak tevékenységünkre életszerűen. Ennél is nagyobb baj, hogy a főbb szereplők, így a katonák és az őrök sincsenek mindig a helyzet magaslatán, ezáltal vagy túl süketek és vakok, vagy átlátnak a falon és meghallanak minket akár a legnagyobb embertömegben is. Hangok, zene:
A szinkronok, a zenék és az egyéb hangeffektek terén is kiválóra vizsgázott az Assassin’s Creed Unity, ami korántsem meglepő azok után, hogy korábban csak ritkán volt probléma ezzel. Tény ugyanakkor, hogy főhősünk megszemélyesítését egy jobb szinkronszínészre is bízhatták volna, de Dan Jeannotte összességében azért jól ellátta a feladatát.Összegzés:
Az Assassin’s Creed Unity mindent összevetve egy jól, de nem kiemelkedően sikerült epizódja lett a Ubisoft sorozatának, amely korántsem kapott volna annyi negatív véleményt a világhálón, ha a fejlesztők néhány héttel vagy hónappal elcsúsztatják a megjelenést. A kicsit unalmas történet és az elképesztő hibák ellenére ugyanis összességében egy nagyon kellemes kaland vár ránk a 18. századi Párizsban, de amennyiben a kiadó meg akarja tartani a sorozat népszerűségét, akkor a jövőben nem engedhet meg magának egy ehhez hasonló rajtot, mert azzal veszélybe sodorja a franchise jó hírét. Ha szeretted a korábbi Assassin’s Creed-játékokat, a harmadik javítás után kellemes élmények várnak majd rád a francia forradalomban, de jelenkori reformációt sajnos ne várj tőle!