A Monolith Games egykori alkalmazottaiból álló Blackpowder Games első alkotása már bejelentéskor megosztotta az érdeklődőket, hiszen a monokróm képi világot csak néha szakították meg színes ruhába öltözött alakok.

Nos, a megjelenés után rögtön belevetettem magam a kalandba, mivel engem cseppet sem rémített meg az a pár trailer, amit láttam róla, ám abban teljesen biztos vagyok, hogy a Betrayert sokan nem fogják szeretni. Ennek okairól próbálom majd kifejteni a véleményem.

A sztori szerint 1603 tavaszán 142 nőt, férfi és gyermek hagyta el Angliát, hogy saját kolóniát alapítsanak az Újvilágban. Ám titokzatos körülmények között az egész falu kihalt és a mi feladatunk lesz az okok kiderítése illetve leszámolni a gonosz erőkkel. Ezt azonban csak a hivatalos szinopszisból tudjuk meg, az első pár percben ugyanis minderről fogalmunk sincs. Hősünk kilép a partra és ettől fogva teljesen magunkra vagyunk utalva (van egy rövidke tutorial, de ennyi). Nincsenek kijelölt küldetések, nincsenek nyomok... igazából semmi.



Egyedül az Inventory képernyőn láthatunk majd olyan dokumentumokat, melyekben az eddigi megtett utunkat láthatjuk ám azt, hogy merre kellene tovább menni nem. A Betrayer ráadásul sok helyről nyúl és ezt nem is titkolja. Miután például karakterünk elveszít egy harcot, a faluban térünk magunkhoz, minden addig megszerzett eszközünk nélkül, ám a halálunk helyén minden ott maradt. Ha eljutunk oda, akkor újra megszerezhetünk mindent... ha nem, ha közben megint meghalunk, akkor viszont örökre búcsút inthetünk a dolgainknak.

És a halál nem kerül el. A falu környékén ugyanis elég sok Hódító járőrözik, akik a kornak megfelelő eszközökkel (muskéta, tomahawk stb.) tőrnek az életünkre. Azonban ez a leggyengébb pontja a programnak. A harcok ugyanis nagyon rosszul sikerültek. Az ellenfelek két megjelölt pont között mászkálnak és elég buta MI irányítja őket. Egyetlen jó dolog, hogy legalább arra figyelnek, mennyire vagyunk távol: messziről a távolsági támadásokat használják, míg közelre az oda illőt.



A Betrayer szerencsére azonban elsősorban logikai-kaland játék és ennek megfelelően viszonylag keveset kell majd harcolni. Azonban itt is nyúlnak máshonnan. Az egyik első feladatunk például a toronyban található harang megkongatása lesz, ami után elsötétül az egész világ (lásd Silent Hill) és a Hódítók helyét szellemek és különböző misztikus lények veszik át.

Fontosnak tartom még kiemelni, hogy bár nehezen lehet megszokni ezt a monokróm megoldást, nem érdemes a Beállítások menüpontban színesre váltani. Ekkor ugyanis hihetetlen módon előugranak a grafikai hiányosságok, melyek teljesen elveszik az ember kedvét az egész játéktól. Ha azonban megbarátkozunk a megvalósítással, megszokjuk (vagy inkább kerüljük) a harcokat és nem zavar, ha nem kapunk kimondott feladatokat, akkor a Betrayer kellemes órákat okozhat.