SG.hu·
Hollywood újra felfedezi a klasszikus irodalmat
A Büszkeség és balítélet, az Üvöltő szelek és Az Odüsszeia új feldolgozásai mellett egyre több klasszikus regény kerül filmre és tévébe.
Egy hernyó mászik végig egy ujjon Jane Austen „Értelem és érzelem” című regényének új feldolgozását nyitó képsorban. Ez találó szimbóluma Austen módszerének. Ebben és más regényeiben olyan dolgokat ír le, amelyek a történelem egészének léptékében apróságok: ellopott pillantásokat, félreértéseket, ki nem mondott vágyakat, a szív rejtett ritmusait. Mégis olyan lenyűgözően idézi fel őket, hogy olvasók és nézők nemzedékeit ejtette rabul. A „Büszkeség és balítélet” szintén Austen mű, amelyenek legújabb változata decemberben érkezik a Netflixre, és a producerek szerint nagyjából minden évtizedben újra lehet forgatni.
De jelenleg nem Austen klasszikusai az egyetlenek, amelyek a filmvászonra vagy a képernyőre kerülnek. „Az üvöltő szelek” siker lett, „Az Odüsszeia” pedig szenzációt keltett. A közelmúlt további adaptációi közé tartozik a „Frankenstein” és „A farm, ahol élünk”. A közeljövőben érkezik többek között az „Édentől keletre”, „Két város regénye”, valamint a „Karácsonyi ének” egyik változata Johnny Depp főszereplésével. Ez a könyvespolcról a képernyőre tartó roham kérdéseket vet fel a filmekről, a tévéről és a könyvekről. Miért szentelnek az alkalmazások és az MI világában ennyi műsoridőt főkötős nőknek és térdnadrágos férfiaknak? Mi különböztet meg egy magasba ívelő újrafeldolgozást egy gyenge újrahasznosítástól? Ami pedig a könyveket illeti: ha az irodalom hanyatlóban van, ahogy azt gyakran mondják, hogyan lehetséges, hogy a kínálat egy igényes olvasmánylistára hasonlít? A mögöttes kérdés a kultúra állapotára vonatkozik: a kosztümös drámák térhódítása az igényesség jele, vagy inkább az öregedésé?
Austen vagy Charles Dickens új változatai nem csupán egy regény, hanem a korábbi adaptációk adaptációi is, és ez része a szórakozásnak. Az új „Értelem és érzelem” című filmet Georgia Oakley rendezte, Nagy-Britanniában szeptember 25-én mutatták be. A film az Emma Thompson és Kate Winslet főszereplésével készült, közkedvelt 1995-ös változatot követi. Daisy Edgar-Jones, miután a „Normal People” (Normális emberek) című sorozatban az érzéseivel küzdött, most az értelmes, de titokban reménytelenül szerelmes Elinor Dashwoodként teszi ugyanezt, szex nélkül, ám néhány lenyűgözően fergeteges táncjelenettel. Esmé Creed-Miles a titkolózástól egyáltalán nem szenvedő, szenvedélyes testvért, Marianne-t alakítja.
A helyszín zord mocsárvidék a pásztori idill helyett. A Dashwood nővérek ismét unalmas, de nemes, forró, ám hitvány, illetve elérhetetlen szerelmi érdeklődések között egyensúlyoznak, a hangvétel azonban ezúttal komolyabb, mint szatirikus. Andrew Davies, aki többek között az 1995-ös, átázott inges „Büszkeség és balítélet” forgatókönyvét, valamint egy ironikus visszaemlékezést, az „An Unsuitable Boy” című könyvet írta, úgy véli, hogy Austen drámáinak kulcsfontosságú részei gyakran csendesek. Olyan pillanatokról van szó, amikor „az ember azt gondolja: 'Istenem, igen! Szereti őt, és a nő is szereti őt.'” Csak a kiváló színészi játék képes közvetíteni azokat a belső mélységeket, amelyeket a nagy regények feltárnak. Ebben a filmben ez sikerül.
Az archaikus szereplők örömei és szenvedései a hernyókhoz hasonlóan jelentéktelennek tűnhetnek. Kiderül azonban, hogy a szűk fókusz nem hátrány, hanem előny a producerek számára. Ezek a könyvek lehántják a modern kor múlandó részleteit, hogy az olyan elemi témákra összpontosítsanak, mint a szerelem és a pénz. A korabeli környezet a Netflix egyik vezetője, Jinny Howe szerint „egzotikusnak” hat „egy gyorsan zajló, csúcstechnológiás digitális világban”. A régi történetek a tündérmesékhez hasonlóan vigaszt nyújtanak, ahogy a szép ruhák is. „Amikor azt gondoljuk, hogy egy szörnyű éghajlati esemény vagy MI-robotok fognak eltörölni minket a föld színéről” - mondja Davies -, az emberek „valami vigasztaló és ismerős után nyúlnak”.
Ennek kereskedelmi logikája is van. A könyveken alapuló sorozatok és filmek biztosabb befektetésnek számítanak, mint az eredeti ötletek. Christofer Hamilton, a Parrot Analytics kutatócég munkatársa szerint idén eddig ezek globális kereslete 3,4-szerese volt az átlagos címekének. Az irodalmi óriások már kialakított követőtáborral rendelkeznek, amelyek az adaptációk érdemeiről vagy anakronizmusairól folytatott online vitákban felkorbácsolják az érdeklődést.
A kritikusok szemében viszont a rengeteg díszes kabátba öltözött férfi és nő megjelenése a képzelőerő kudarcára utal. Ütős történeteket alkotni nehéz, a régiek felélesztése könnyebbnek tűnik. A szakmabeliek erre azt mondják: ugyan már! Az elvárások nyomása „ijesztő” lehet - mondja Howe. A kihívások különbözőek, de valósak. Egy szöveg szolgai követése terméketlen lehet, annak eltorzítása viszont, mint az „Üvöltő szelek” esetében, abszurdnak tűnhet. Louise Willder, a „The Book was Better” című könyv szerzője, amely szellemes áttekintést ad az adaptációkról, példaként említi „A skarlát betű” filmváltozatát, amelybe meztelen fürdőzést és egy olyan jelenetet is beleírtak, amelyben egy férfi egy szarvas tetemével a fején táncol.
Ahogy a bárdok újramesélték a mítoszokat, úgy minden egyes filmes változat magán viseli a saját korának nyomát - érvel Willder. A modern regények dramatizálásának bevett módszerei közé tartozik, hogy mindenkit jóképűvé és széppé tesznek, boldog befejezést toldanak a történethez, és Amerikába helyezik át a cselekményt. A klasszikusok esetében ezek közül néhány módszer nehezebben alkalmazható, bár a „Spinédzserek” Emmát Beverly Hillsbe helyezik át. Gyakran szexet és erőszakot is hozzáadnak. „Az Odüsszeia” bővelkedik a véres jelenetekben, ugyanakkor kihagy néhány homéroszi epizódot is, amelyekről nyilván úgy ítélték meg, hogy elidegeníthetik a közönséget, például a hős féktelen házasságtöréseit és a rabszolgalányok tömeges kivégzését. Howe szerint a legfontosabb feladat annak meghatározása, hogy „mi az a könyvben, ami áthatol a felszínen, és relevánsnak érződik a mai közönség számára”.
Az új „Értelem és érzelem” ezt úgy valósítja meg, hogy a nővérek kapcsolatát hangsúlyozza, ami illeszkedik egy olyan korszakhoz, amelyben egyre kevésbé hajlamosak úgy tekinteni a férfiakra, mint a nők egyetlen fontos érdeklődési körére. Davies a „Mansfield Park” egyik változatán dolgozik, amely ellátogat majd arra a rabszolgaültetvényre, ahonnan Austen regényében egy család a vagyonát szerezte. Mindkét változtatás továbbgondolja a könyvekben foglaltakat anélkül, hogy megsértené azok lényegét.
Vagy vegyük az „Édentől keletre” című regényt. Az Elia Kazan által rendezett, 1955-ös film, amelyben a karcsú James Dean és lenyűgöző hajtincse szerepelt, John Steinbeck családi rivalizálásról és elutasításról, végzetről és szabad akaratról szóló regényének csupán egy részét dolgozta fel. A Netflixen október 1-jén bemutatkozó, hét részes változat, amelynek forgatókönyvét Elia Kazan unokája, Zoe Kazan írta, az egész terjedelmes történetet feldolgozza. A Connecticutban játszódó nyitójelenetek tája megviselt, de gyönyörű, akárcsak a férfiak. Amikor a cselekmény a tágas égboltú Kaliforniába költözik, Kazan visszahelyezi a történetbe Lee-t, a kínai amerikai szereplőt, akit a filmből kihagytak.
Cathy-t, a regényben a gonoszt megtestesítő prostituáltat és gyilkost is újragondolja, akit Florence Pugh alakít. Itt a bántalmazás háttere szánalomra méltóan emberivé teszi, egy gyilkossá, akiben ott rejlik a bosszúálló angyal halvány vonása. Robert Douglas-Fairhurst, az Oxford professzora szerint az ilyen újraindítások „nem csupán régi történeteket adaptálnak, hanem megmutatják, hogy ezek a történetek mindig képesek alkalmazkodni a változó körülményekhez”.
Van itt egy paradoxon. Az örömszerzés céljából történő olvasás visszaszorulóban van. Egyes tanárok egész könyvek helyett már csak regényrészleteket adnak fel a képernyőkhöz szokott diákoknak. A komoly szépirodalom lejtmenetben van, miközben a romantikus regények, a fantasy és ezek mutáns utódai a virágzó műfajok. Így azt várhatnánk, hogy a klasszikusok vonzereje a filmkészítők számára csökken. Azt is gyaníthatnánk, hogy sok néző számára egy nehéz szöveg adaptációjának megtekintése helyettesíti annak elolvasását. Ez igaz a „Rómeó és Júlia” kapcsán egyes diákokra, akik egy vizsgáztató jelentése szerint azzal árulták el magukat, hogy a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült filmre támaszkodtak, hogy „konkrétan hivatkoztak fegyverekre és benzinkutakra”.
Mégis sok olvasó valóban kézbe veszi a filmek alapjául szolgáló könyveket. A Penguin Classics könyvkiadó szerint 2026-ban „Az Odüsszeia” eladásai Nagy-Britanniában 265 százalékkal, Indiában pedig 599 százalékkal nőttek, Amerikában pedig megnégyszereződtek az eladások a piacot követő Circana Bookscan adatai szerint. „Az üvöltő szelek” vezette a brit bestsellerlistát, ami figyelemre méltó teljesítmény egy 180 évvel ezelőtt kiadott regénytől. Ezek a fellendülések egy olyan trendet erősítenek, amelynek keretében a fiatal olvasók a közösségi médiában fedezik fel a klasszikus szerzőket, és ahogy Jessica Harrison, a Penguin Classics munkatársa fogalmaz, „Dosztojevszkijtől megáll az eszük”.
A nagy érdeklődést kiváltó megjelenések esetében az eladások már hónapokkal korábban fellendülnek - mondja Tom Rowley, a Backstory nevű elegáns londoni könyvesbolt tulajdonosa. Néhány lelkiismeretes ember továbbra is elolvassa a regényt, mielőtt megnézné a filmet. Az olvasók nem kérnek visszatérítést azért, ha rájönnek, hogy Homérosznál nincsenek jelenetek a trójai faló belsejében, ahogy az „Üvöltő szelekben” sincs szex egy pajtában. Willder szerint tehát a klasszikus regények a génekhez hasonlóan az adaptációkon keresztül maradnak fenn, és egyúttal egy megszorongatott filmiparnak is segítséget nyújtanak. Ne legyünk fennhéjázóak egy újabb „Büszkeség és balítélet” miatt. Sokkal, de sokkal jobb, hogy ezt teszik, mint ha hagynánk, hogy ezek a művészeti formák elsorvadjanak.
Egy hernyó mászik végig egy ujjon Jane Austen „Értelem és érzelem” című regényének új feldolgozását nyitó képsorban. Ez találó szimbóluma Austen módszerének. Ebben és más regényeiben olyan dolgokat ír le, amelyek a történelem egészének léptékében apróságok: ellopott pillantásokat, félreértéseket, ki nem mondott vágyakat, a szív rejtett ritmusait. Mégis olyan lenyűgözően idézi fel őket, hogy olvasók és nézők nemzedékeit ejtette rabul. A „Büszkeség és balítélet” szintén Austen mű, amelyenek legújabb változata decemberben érkezik a Netflixre, és a producerek szerint nagyjából minden évtizedben újra lehet forgatni.
De jelenleg nem Austen klasszikusai az egyetlenek, amelyek a filmvászonra vagy a képernyőre kerülnek. „Az üvöltő szelek” siker lett, „Az Odüsszeia” pedig szenzációt keltett. A közelmúlt további adaptációi közé tartozik a „Frankenstein” és „A farm, ahol élünk”. A közeljövőben érkezik többek között az „Édentől keletre”, „Két város regénye”, valamint a „Karácsonyi ének” egyik változata Johnny Depp főszereplésével. Ez a könyvespolcról a képernyőre tartó roham kérdéseket vet fel a filmekről, a tévéről és a könyvekről. Miért szentelnek az alkalmazások és az MI világában ennyi műsoridőt főkötős nőknek és térdnadrágos férfiaknak? Mi különböztet meg egy magasba ívelő újrafeldolgozást egy gyenge újrahasznosítástól? Ami pedig a könyveket illeti: ha az irodalom hanyatlóban van, ahogy azt gyakran mondják, hogyan lehetséges, hogy a kínálat egy igényes olvasmánylistára hasonlít? A mögöttes kérdés a kultúra állapotára vonatkozik: a kosztümös drámák térhódítása az igényesség jele, vagy inkább az öregedésé?
Austen vagy Charles Dickens új változatai nem csupán egy regény, hanem a korábbi adaptációk adaptációi is, és ez része a szórakozásnak. Az új „Értelem és érzelem” című filmet Georgia Oakley rendezte, Nagy-Britanniában szeptember 25-én mutatták be. A film az Emma Thompson és Kate Winslet főszereplésével készült, közkedvelt 1995-ös változatot követi. Daisy Edgar-Jones, miután a „Normal People” (Normális emberek) című sorozatban az érzéseivel küzdött, most az értelmes, de titokban reménytelenül szerelmes Elinor Dashwoodként teszi ugyanezt, szex nélkül, ám néhány lenyűgözően fergeteges táncjelenettel. Esmé Creed-Miles a titkolózástól egyáltalán nem szenvedő, szenvedélyes testvért, Marianne-t alakítja.
A helyszín zord mocsárvidék a pásztori idill helyett. A Dashwood nővérek ismét unalmas, de nemes, forró, ám hitvány, illetve elérhetetlen szerelmi érdeklődések között egyensúlyoznak, a hangvétel azonban ezúttal komolyabb, mint szatirikus. Andrew Davies, aki többek között az 1995-ös, átázott inges „Büszkeség és balítélet” forgatókönyvét, valamint egy ironikus visszaemlékezést, az „An Unsuitable Boy” című könyvet írta, úgy véli, hogy Austen drámáinak kulcsfontosságú részei gyakran csendesek. Olyan pillanatokról van szó, amikor „az ember azt gondolja: 'Istenem, igen! Szereti őt, és a nő is szereti őt.'” Csak a kiváló színészi játék képes közvetíteni azokat a belső mélységeket, amelyeket a nagy regények feltárnak. Ebben a filmben ez sikerül.
Az archaikus szereplők örömei és szenvedései a hernyókhoz hasonlóan jelentéktelennek tűnhetnek. Kiderül azonban, hogy a szűk fókusz nem hátrány, hanem előny a producerek számára. Ezek a könyvek lehántják a modern kor múlandó részleteit, hogy az olyan elemi témákra összpontosítsanak, mint a szerelem és a pénz. A korabeli környezet a Netflix egyik vezetője, Jinny Howe szerint „egzotikusnak” hat „egy gyorsan zajló, csúcstechnológiás digitális világban”. A régi történetek a tündérmesékhez hasonlóan vigaszt nyújtanak, ahogy a szép ruhák is. „Amikor azt gondoljuk, hogy egy szörnyű éghajlati esemény vagy MI-robotok fognak eltörölni minket a föld színéről” - mondja Davies -, az emberek „valami vigasztaló és ismerős után nyúlnak”.
Ennek kereskedelmi logikája is van. A könyveken alapuló sorozatok és filmek biztosabb befektetésnek számítanak, mint az eredeti ötletek. Christofer Hamilton, a Parrot Analytics kutatócég munkatársa szerint idén eddig ezek globális kereslete 3,4-szerese volt az átlagos címekének. Az irodalmi óriások már kialakított követőtáborral rendelkeznek, amelyek az adaptációk érdemeiről vagy anakronizmusairól folytatott online vitákban felkorbácsolják az érdeklődést.
A kritikusok szemében viszont a rengeteg díszes kabátba öltözött férfi és nő megjelenése a képzelőerő kudarcára utal. Ütős történeteket alkotni nehéz, a régiek felélesztése könnyebbnek tűnik. A szakmabeliek erre azt mondják: ugyan már! Az elvárások nyomása „ijesztő” lehet - mondja Howe. A kihívások különbözőek, de valósak. Egy szöveg szolgai követése terméketlen lehet, annak eltorzítása viszont, mint az „Üvöltő szelek” esetében, abszurdnak tűnhet. Louise Willder, a „The Book was Better” című könyv szerzője, amely szellemes áttekintést ad az adaptációkról, példaként említi „A skarlát betű” filmváltozatát, amelybe meztelen fürdőzést és egy olyan jelenetet is beleírtak, amelyben egy férfi egy szarvas tetemével a fején táncol.
Ahogy a bárdok újramesélték a mítoszokat, úgy minden egyes filmes változat magán viseli a saját korának nyomát - érvel Willder. A modern regények dramatizálásának bevett módszerei közé tartozik, hogy mindenkit jóképűvé és széppé tesznek, boldog befejezést toldanak a történethez, és Amerikába helyezik át a cselekményt. A klasszikusok esetében ezek közül néhány módszer nehezebben alkalmazható, bár a „Spinédzserek” Emmát Beverly Hillsbe helyezik át. Gyakran szexet és erőszakot is hozzáadnak. „Az Odüsszeia” bővelkedik a véres jelenetekben, ugyanakkor kihagy néhány homéroszi epizódot is, amelyekről nyilván úgy ítélték meg, hogy elidegeníthetik a közönséget, például a hős féktelen házasságtöréseit és a rabszolgalányok tömeges kivégzését. Howe szerint a legfontosabb feladat annak meghatározása, hogy „mi az a könyvben, ami áthatol a felszínen, és relevánsnak érződik a mai közönség számára”.
Az új „Értelem és érzelem” ezt úgy valósítja meg, hogy a nővérek kapcsolatát hangsúlyozza, ami illeszkedik egy olyan korszakhoz, amelyben egyre kevésbé hajlamosak úgy tekinteni a férfiakra, mint a nők egyetlen fontos érdeklődési körére. Davies a „Mansfield Park” egyik változatán dolgozik, amely ellátogat majd arra a rabszolgaültetvényre, ahonnan Austen regényében egy család a vagyonát szerezte. Mindkét változtatás továbbgondolja a könyvekben foglaltakat anélkül, hogy megsértené azok lényegét.
Vagy vegyük az „Édentől keletre” című regényt. Az Elia Kazan által rendezett, 1955-ös film, amelyben a karcsú James Dean és lenyűgöző hajtincse szerepelt, John Steinbeck családi rivalizálásról és elutasításról, végzetről és szabad akaratról szóló regényének csupán egy részét dolgozta fel. A Netflixen október 1-jén bemutatkozó, hét részes változat, amelynek forgatókönyvét Elia Kazan unokája, Zoe Kazan írta, az egész terjedelmes történetet feldolgozza. A Connecticutban játszódó nyitójelenetek tája megviselt, de gyönyörű, akárcsak a férfiak. Amikor a cselekmény a tágas égboltú Kaliforniába költözik, Kazan visszahelyezi a történetbe Lee-t, a kínai amerikai szereplőt, akit a filmből kihagytak.
Cathy-t, a regényben a gonoszt megtestesítő prostituáltat és gyilkost is újragondolja, akit Florence Pugh alakít. Itt a bántalmazás háttere szánalomra méltóan emberivé teszi, egy gyilkossá, akiben ott rejlik a bosszúálló angyal halvány vonása. Robert Douglas-Fairhurst, az Oxford professzora szerint az ilyen újraindítások „nem csupán régi történeteket adaptálnak, hanem megmutatják, hogy ezek a történetek mindig képesek alkalmazkodni a változó körülményekhez”.
Van itt egy paradoxon. Az örömszerzés céljából történő olvasás visszaszorulóban van. Egyes tanárok egész könyvek helyett már csak regényrészleteket adnak fel a képernyőkhöz szokott diákoknak. A komoly szépirodalom lejtmenetben van, miközben a romantikus regények, a fantasy és ezek mutáns utódai a virágzó műfajok. Így azt várhatnánk, hogy a klasszikusok vonzereje a filmkészítők számára csökken. Azt is gyaníthatnánk, hogy sok néző számára egy nehéz szöveg adaptációjának megtekintése helyettesíti annak elolvasását. Ez igaz a „Rómeó és Júlia” kapcsán egyes diákokra, akik egy vizsgáztató jelentése szerint azzal árulták el magukat, hogy a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült filmre támaszkodtak, hogy „konkrétan hivatkoztak fegyverekre és benzinkutakra”.
Mégis sok olvasó valóban kézbe veszi a filmek alapjául szolgáló könyveket. A Penguin Classics könyvkiadó szerint 2026-ban „Az Odüsszeia” eladásai Nagy-Britanniában 265 százalékkal, Indiában pedig 599 százalékkal nőttek, Amerikában pedig megnégyszereződtek az eladások a piacot követő Circana Bookscan adatai szerint. „Az üvöltő szelek” vezette a brit bestsellerlistát, ami figyelemre méltó teljesítmény egy 180 évvel ezelőtt kiadott regénytől. Ezek a fellendülések egy olyan trendet erősítenek, amelynek keretében a fiatal olvasók a közösségi médiában fedezik fel a klasszikus szerzőket, és ahogy Jessica Harrison, a Penguin Classics munkatársa fogalmaz, „Dosztojevszkijtől megáll az eszük”.
A nagy érdeklődést kiváltó megjelenések esetében az eladások már hónapokkal korábban fellendülnek - mondja Tom Rowley, a Backstory nevű elegáns londoni könyvesbolt tulajdonosa. Néhány lelkiismeretes ember továbbra is elolvassa a regényt, mielőtt megnézné a filmet. Az olvasók nem kérnek visszatérítést azért, ha rájönnek, hogy Homérosznál nincsenek jelenetek a trójai faló belsejében, ahogy az „Üvöltő szelekben” sincs szex egy pajtában. Willder szerint tehát a klasszikus regények a génekhez hasonlóan az adaptációkon keresztül maradnak fenn, és egyúttal egy megszorongatott filmiparnak is segítséget nyújtanak. Ne legyünk fennhéjázóak egy újabb „Büszkeség és balítélet” miatt. Sokkal, de sokkal jobb, hogy ezt teszik, mint ha hagynánk, hogy ezek a művészeti formák elsorvadjanak.