Kiadó: 2K Games
Fejlesztő: Gearbox Software
Honlap

Platformok: PC, Xbox360, PS3, Wii, Nintendo DS
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Windows XP, Vista vagy Windows 7, Intel Core 2 Duo 2,0 GHz/AMD Athlon 64 X2 2,0 GHz, 1 GB RAM, 256 MB VRAM-mal rendelkező grafikus kártya, 10 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Windows XP, Vista vagy Windows 7, Intel Core 2 Duo 2,4 GHz/AMD Athlon 64 X2 2,6 GHz, 2 GB RAM, 512 MB VRAM-mal rendelkező grafikus kártya, 10 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Duke Nukem 3D, Half-Life 2
Kategória: FPS

Minden bizonnyal már egyetlen olyan közhely sem létezik a Duke Nukem Foreverrel kapcsolatban, amit még őszintén el lehetne sütni egy vele kapcsolatos játéktesztben. Feltehetően mindenki nagyon jól tudja, hogy miféle életutat járt be az alkotás az 1997-es bejelentést követően, de aki esetleg nem lenne otthon a témában, annak is árulkodó lehet, hogy tulajdonképpen 14 évnyi fejlesztési idő után, néhány nappal ezelőtt jelenhetett csak meg a kész program. Duke legendás karakterének dicsfénye így az idők folyamán megkopott, a hozzá kapcsolódó kultuszt kis híján lerombolta a 3D Realms csapata, és amikor már tényleg kezdtük elhinni, hogy soha nem játszhatunk a mérföldkőnek számító Duke Nukem 3D folytatásával, akkor jött a képbe a Gearbox Software, akik magukra vállalták azt az óriási terhet, hogy befejezik a programot.

Ehhez a feladathoz legalább akkora ego szükségeltetett, mint amekkoráról Duke maga is csak álmodhatott, hiszen nem túlzás kijelenteni, hogy soha egyetlen videojáték megjelenését sem előzte meg akkora várakozás, mint a végre valahára tényleg elkészült Duke Nukem Forevert. A várakozás mellé azonban óriási elvárások is társultak, éppen ezért sejthető volt, hogy már a megjelenéskor ízekre szedik a játékot, ami annak rendje és módja szerint meg is történt. Az alábbi teszt olvasása közben fontos észben tartani, hogy a cikk írója egy olyan már-már elfeledett korból származik, amikor a Sega MegaDrive konzolok még viszonylag frissnek és újnak számítottak, a Duke Nukem 3D felejthetetlen élményét pedig nem évekkel később, hanem megjelenésekor tapasztalhatta meg.


A játék indítását követően már az első másodpercek alatt érezni lehet azt a semmivel sem összehasonlítható hangulatot, amit csak és kizárólag egy korábbi Duke Nukem betöltését követően lehetett elérni az utóbbi esztendőkben is. A 3D Realms csapatának köszönhetően végrehajtott kultuszrombolást tulajdonképpen maga az alkotás koncepciója kívánja kijavítani, hiszen hősünket a korábban végrehajtott események miatt igazi sztárként kezelik a virtuális világban. Ennek köszönhetően óriási villájában videojátékozás, illetve egy szemrevaló szőke ikerpárral történő játszadozás közben érjük tetten az egy percet sem öregedett macsót, aki köré egy komplett franchise épült az elmúlt években. Étteremláncok, játékok és mindenféle eladható tárgy büszkélkedhet Duke arcképével, ő hazájának legnagyobb alakja, saját múzeummal, rajongókkal és a többi.

Az idilli kép azonban hamarosan óriási fordulatot vesz, a bolygót ugyanis ismét megszállják a földönkívüliek. Bár a televízió arról próbálja meggyőzni hősünket, hogy az alienhordák jó szándékkal érkeztek, a korábbi epizódoknak köszönhetően tudjuk, hogy mindez csak hazugság lehet. Félelmeink hamarosan be is igazolódnak, amikor a furcsa idegenek már lakosztályunkban rohangálnak, elrabolják szőke kedvenceinket, nem mellesleg pedig kiderül, hogy újfent a világ leigázására készülnek. Mit tehet ilyenkor Duke Nukem? Kettőt találhattok!


Aki arra tippelt, hogy megropogtatja ujjait, majd egy ízes káromkodás után felesküszik arra, hogy hátsón billenti a hívatlan látogatókat, az levizsgázott a játékból és nyugodtan tovább olvashat. Duke ugyanis mindenféle komolyabb háttértörténet nélkül, több pályán keresztül száll majd szembe az idegenekkel - akik szinte egytől egyig ismerősek lehetnek korábbról -, hogy közben visszaszerezze szőke cicababáit, és természetesen mellékesen megmentse a Földet is a pusztulástól. A Duke Nukem Forever száz százalékban megmaradt annak, amit az 1996-os elődjében megismertünk és megszerettünk. Így tehát egy olyan vérbeli FPS játékra számíthatunk, ahol a hangsúly a kaszaboláson, a fejtörőkön, valamint természetesen hősünk nagyon kemény beszólásain van.

Visszatérnek az ismerős fegyverek, kezdve az átlagos sörétes puskától a nagy erejű rakétavetőkön át a triplacsövű golyószóróig (ripper) és a fagyasztószerkezetekig. Megmaradtak a korábban már megismert segédeszközeink is, így például a különböző időzített gránátok, az adrenalintabletták, amelyek ezúttal nem csak sebességünkre hatnak pozitívan, hanem erőnkre is, hiszen benyelve néhány efféle bogyót, egy csapásra húscafatokra téphetjük ellenfeleinket. Természetesen különböző tapadóaknák és egyéb marcangolásra kiélezett felszerelések is megtalálhatók a Foreverben, de sokak nagy örömére a holoduke is visszatért, ami annyiban módosult 15 évvel ezelőtti önmagához képest, hogy ezúttal nem csak készít egy másolatot hősünkről, hanem még láthatatlanná is teszi azt, így az ellenfelek egy ideig garantáltan csak a hologramot fogják támadni, mi pedig lopakodva, akár szadista hajlamainkat is felhasználva végezhetünk velük. A játékban elfelejthetjük az egészségügyi csomagok keresgélését, egy évtized alatt ugyanis sokat változtak az FPS trendek és nyilván a konzolosodás is közbe szólt, aminek köszönhetően egészségi állapotunk folyamatosan újratöltődik. A bal felső sarokban egy úgynevezett egomérő berendezés mutatja életerőnket, és ha drasztikusan lecsökken a szintje, egy kicsit fedezékbe kell vonulnunk, majd ha visszatöltött, indulhat ismét a zúzás. Egoszintünket egyébiránt a játék folyamán feljebb tornázhatjuk majd, aminek köszönhetően szívósabbak lehetünk a harcokban is.


Hogy milyen szintre emeljük Duke ezen tulajdonságát, az csak és kizárólag rajtunk múlik, hiszen itt jön a képbe a Forever egy nagyon jó - részleges - újdonsága, a maximálisan interaktív környezet, ahol nyomkodhatjuk az ital- vagy kondomautomatát, sört ihatunk - a büfögés mellett ez nagyobb állóképességet is ad -, de készíthetünk pattogatott kukoricát, flipperezhetünk, nyerőgépekbe szórhatjuk pénzünket, vagy, ha ügyesek vagyunk, még néhány rúdtáncos hölgyet is megkérhetünk arra, hogy egyéni műsorral kápráztasson el minket. Emellett használhatjuk a fürdőszoba minden felszerelését, vagy eldobhatunk jó messzire egy 3D Realms logóval ellátott frízbit, de nézegethetjük magunkat a tükörben is, ezáltal pedig egónk tartósan megnövekszik, a nagyobb arc pedig igazán hasznos lesz a csatákban.

A fenti interakciós lehetőségek csak töredékei annak a rengeteg opciónak, amit majd a kaszabolások mellett felfedezhetünk a programban, és bár most sokan legyinthetnek, hogy ugyan már, mindez a vicc kategória, a gyakorlatban nem csak haszna van mindennek, hanem gyakran a továbbjutáshoz is szükségesek. Ráadásképpen a Duke Nukem Forever színültig van vicces beszólásokkal, jelenetekkel, megoldásokkal, fricskákkal és utalásokkal, amelyek gyakran csalhatnak igazi mosolyt arcunkra.

A fenti momentumok mindemellett hozzájárultak ahhoz, hogy bár folyamatosan agyatlan lövöldözésként állítja be saját magát a program, az új Duke Nukem lényegesen több annál. Az alkotás végigjátszása közben nagyon gyakran eszembe jutott, hogy ha az illetékeseknek sikerül megjelentetniük a játékot időben, de legalább a Half Life 2 előtt, akkor a Valve remekművére lehetséges, hogy nem olyan formában emlékeznénk, mint manapság. A Forever ugyanis hasonló úton jár, mint Gordon Freeman második kalandja, ezáltal pedig nyilvánvalóan egy kicsit le is marad a jelen kor követelményeitől. De aki a régi iskolában tanulta meg a videojátékok fogalmát, az minden bizonnyal könnyes szemekkel köszönti majd a folyamatos lövöldözést megszakító fejtörőket vagy az autós részeket, amelyek mind-mind, kivétel nélkül igényesek, izgalmasak és jóra sikerült momentumok.

Akadnak például olyan részek az alkotásban, amikor komolyan el kell gondolkodni, hogy merre vagy hogyan tovább, de az illetékesek valóban annyi - gyakran vicces - apróságot rejtettek el a kész programban, hogy szó szerint élvezet vele játszani, nagyon ritkán válik csak unalmassá, mindemellett pedig kellőképpen változatos is. Remek ötlet volt például megtartani a miniatürizálás lehetőségét, amihez véleményem szerint a legjobb fejtörőket párosították a fejlesztők.


Tetszett továbbá, hogy a helyszínek is folyamatosan változtak, és bár akadtak frusztráló részek, sőt szinte mindenhol látszott, hogy egy láthatatlan csőben vezetnek végig minket az alkotók, az elődből is ismerős elemek miatt ezt nem tudnám teljes egészében negatívumnak nevezni. Főleg azért, mert a Duke Nukem Forever maximálisan megmaradt annak a régi vonalas FPS játéknak, amelyben van egy adott koncepció, ahhoz kapcsolódik néhány pálya, majd a legutolsón találkozunk egy főellenséggel, akit valamiféle trükkel tudunk csak eltenni láb alól. Szerény véleményem szerint a játékvilágnak már nagy szüksége volt egy ilyen formulával dolgozó lövöldére, hiszen a mai FPS-ek többségének már semmi köze ehhez a vonalhoz.

Ez azt is eredményezi, hogy az ezeken szocializálódott játékosok csípőből leszólják majd a Duke Nukem Forevert, de a régi arcok viszont odáig lesznek a boldogságtól, hogy végre nosztalgiázhatnak egy kicsit. Szintén a mai kor követelménye, hogy egy adott programnak nagyon erős és lehetőség szerint egyediségekkel is rendelkező többjátékos módja legyen. Duke azonban ezzel kapcsolatban is bemutatja középső ujját az aktuális divatnak, hiszen tulajdonképpen csak és kizárólag néhány teljesen hagyományos, a macsó koncepciójára szabott multiplayer móka kapott helyet a programban, így zászlók helyett az ellenfél nőjét kell ellopnunk a capture the flag módban és a többi. Semmi egyediség, semmi újdonság, akárcsak a kampány esetében, de a játék éppen ezért jelent kellemes kikapcsolódást. Grafika: A fenti sorokból talán úgy tűnhetett, hogy maradéktalanul elégedettek vagyunk a Duke Nukem Foreverrel, az összkép azonban korántsem ennyire idilli. Az alkotás játékmenete ugyanis nagyon rendben van, ezt kár lenne tagadni, érezni rajta, hogy egy pozitív értelemben vett konzervatívabb felfogásban készült FPS-ről van szó, azonban mindez sajnos a külsőségekben is megnyilvánul, és valljuk be, vannak olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban érdemes haladni a korral. Ilyen a program grafikai része, ami már-már extrém módon le van maradva kortársaihoz képest.

A karakteranimációk például borzalmasak, szinte nincsenek is, rengeteg textúra elmosódott, gyakran még távolról is pixeles, és úgy vettem észre, hogy az optimalizálással is akadtak gondok. Ha mindez nem lenne elég, még a töltési idők is elképesztően hosszúak, ami egy olyan FPS játék esetében, ahol elég könnyű elhalálozni, óriási hiba.

Kezelőfelület, irányíthatóság: Számtalan helyen olvastam, hogy a tesztelőknek gondjuk akadt a játék irányításával. Nos, szerény véleményem szerint nem kellene Xbox kontrollerrel tesztelni PC-s címeket, pláne nem egy FPS-t, és akkor nem lesz ilyen problémája senkinek sem; egérrel és billentyűzettel ugyanis - akár egy rövidke testre szabást követően - teljesen jól vezérelhető a program, semmiféle fennakadással nem találkoztam ezen a téren. A kezelőfelület is a klasszikus Duke Nukem pillanatokat idézi fel teljesen mai formában, így ezzel a résszel az ég adta világon semmi probléma sincs, maximum az autós részek irányításánál érhet minket egy kicsi bosszúság.

Játszhatóság: A játék egy, a mai trendekhez hasonuló, nem túl hosszú, inkább átlagos játékidővel bír, de mivel a kampány számtalan izgalmat és felderítésre váró momentumot tartogat, legalább egy újrajátszás ajánlott. Ha valaki még ezt is kevesellné, a menüben megtalálható a többjátékos mód lehetősége, amivel komolyabban is kitolhatjuk a program szavatossági idejét, akik pedig a régimódi játékmódokért rajonganak, azok új kedvencet is avathatnak.

Intelligencia, nehézség: Szó szerint fülig ért a szám, amikor a kampány indítása után megláttam a nehézségi fokozat választásánál az elődből felhasznált feliratokat, amelyek már a kezdéskor sikeresen megalapozzák a hangulatot. Természetesen hasznuk is van ezeknek a lehetőségeknek, hiszen általuk kiválóan skálázható a Duke Nukem Forever nehézsége, így a kezdők és a gyakorlott macsók is azonnal megtalálhatják a játékstílusukhoz legjobban illő fokozatot.

Amiért ebben a kategóriában még csak meg sem közelíti a maximálisan kiadható mennyiséget a csillagok száma, az egyértelműen azért van, mert intelligenciáról tulajdonképpen alig beszélhetünk. Ellenfeleink maximum ide-oda mozognak, de sem komolyabb taktikázásba nem fognak, sem a fedezékeket nem használják, így egy idő után azt fogjuk észrevenni, hogy agyaggalamb-lövészetet tartunk a pályákon. Ez úgy érzem, elég nagy negatívum!

Hangok, zene: Ha másért nem is, Duke szinkronhangjáért ez a rész mindenképpen megérdemelné a maximális pontszámot, hiszen az eredeti színész, Jon St. John kölcsönözte hangját hősünknek, aminek köszönhetően nosztalgiaérzetünk még komolyabb szintre emelkedhet. Amiért mégis le kell vonnunk egy egész csillagot, az egyértelműen a többi szinkron, amelyek többsége borzalmas, mert vagy túljátsszák őket, vagy teljesen érdektelenül lettek felmondva. Kicsit javít az összképen a nagy darálásokhoz illő zúzós metál muzsika, illetve néhány ismerős dallam szintén a klasszikus elődből.

Összefoglalás: Idejét sem tudom már annak, hogy mikor készült utoljára olyan véleménymegosztó videojáték, mint a Duke Nukem Forever. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy a túlzottan negatív vélemények többsége egyrészt divatból és az utánzás, az emberi rosszakarat miatt született meg, másrészt pedig olyanok tollából, akik vagy egyáltalán nem, vagy a megjelenés után évekkel játszottak csak a klasszikus Duke Nukem 3D-vel.

Elvitathatatlan tény, hogy a programnak vannak súlyos hiányosságai, ami annak is köszönhető, hogy majdnem fél tucat fejlesztőcsapat műhelyében megfordult már, de aki több mint egy évtizede aktív játékos, az biztosan egyetért majd azzal, hogy a Duke Nukem Forever egy üde színfolt a mai videojátékok között. A fiatalabbak nyilván egyáltalán nem értenek egyet ezzel, pedig mind a hangulat, mind a játékmenet teljes egészében méltó a névhez, a negatívumok pedig ezekután eltörpülnek, hiszen a hangsúly továbbra is azon van, hogy végre megérkezett és itt van közöttünk a Duke Nukem Forever. Hail to the King!