Szekeres Viktor
Forráskód - 8 perc az élet
Egy kegyetlen kísérlet és időutazás tölti ki a Hold rendezőjének legújabb scifijét. Kár, hogy a múlton már nem változtathatunk. Vagy mégis?
Hogy tetszett a Forráskód?
Sokkolóan kezdődik a Forráskód című scifi, amiről mindenki megbizonyosodhat, hiszen a filmet forgalmazó Summit Entertainment promóció céljából felrakta a netre a film első öt percét. A videó el is érte a hatását, hiszen egy szörnyű halált haló főszereplőt láthatunk, valamint egy tömegmészárlásnak lehetünk szemtanúi - fel is kaptuk rá a fejüket. Szerencsére a Forráskód már közel sem ennyire durva, sőt, inkább az elgondolkodtató scifik közé tartozik. Vagy azok közé, amelyek azzal akarnak kitűnni a középszerből, hogy úgy tesznek, mintha el akarnának gondolkodtatni minket.
A Forráskód Colter Stevens századosról (Jake Gyllenhaal) szól, aki egy vonaton tér magához, hogy azzal szembesüljön, hogy számára idegen emberek veszik körül, s kezelik őt ismerősként. A titok nyitjára a mosdóban bukkan, ugyanis rémülten konstatálja, hogy nem a saját tükörképét látja a tükörben. Az már csak tetézi a bajt, hogy a vonat, amin utazik, pár perc múlva felrobban.
Lelőve a film szinopszisában is ismertetett poént, a Forráskódnak a lényege, hogy egy új eljárás segítségével meg lehet oldani, hogy az ember újraélje egy halott életének utolsó 8 percét. Colter Stevens pedig egy ilyen testbe kerül azzal a feladattal, hogy újra- és újraélve ezt a 8 percet kiderítse, hogy ki a felelős a vonat felrobbantásáért. S, ha mindez még nem lenne elegendő, a saját életével is egyenesbe kell jönnie, hiszen abból csak arra emlékszik, hogy helikopterpilótaként bevetésen volt Afganisztánban, utána viszont minden homályos.
A Forráskód első blikkre egy tipikus "újraélős" filmnek tűnik, nem az első próbálkozás, ahol a főhős ugyanazt a napot, órát, időintervallumot vagy eseménysort kényszerül újra meg újra átélni. A "műfaj" azonban bármennyire is csábító, érdekes csak akkor lesz, ha az adott jelenetsor újranézése nem unalmas, ha mindig előrelép az esemény, ha akadnak érdekes felfedezések. Ez nem feltétlenül mondható el a Forráskódra, inkább csak a főhős próbálkozásait láthatjuk, aki mintha egy kalandjátékban mozogna, megpróbálja feltárni a saját mikrouniverzumát, azonban éppen a táguló világ, valamint az, hogy a néző ezt vele együtt fedezi fel, épp annyira érdekessé teszi a filmet, hogy az ne fulladjon unalomba.
Azonban az "újraélés" csak első blikkre a film középpontja, a történet ugyanis sokkal inkább szól az igazi Colter Stevensről, aki két újraélési szegmens között azt próbálja kideríteni, hogy mi is történt vele. S az, hogy folyton falakba ütközik nem csak egy csúnya összeesküvést láttat vele, hanem arra is ösztönzi, hogy saját kezébe vegye az irányítást - főleg, hogy hiszi, hogy "irányítói" nem mindent mondanak el neki. És ez az, amitől a Forráskód igazán érdekes lesz, főleg, hogy Duncan Jones rendező (Hold) szívesen mereng el eközben azon, hogy az időutazás, a párhuzamos világok, illetve az emberi tudat mi mindenre képes.
Abszolút tisztességes film lett a Forráskód. Azért mindenképp plusz pont jár, hogy túllépett a "ki a tettes?" témakörön, hiszen abban újat úgysem tudna mutatni, főleg, hogy az efféle filmeknél mindenki olyan csavarra számít, hogy a legnagyobb slusszpoén az, ha a leggyanúsabb a gyilkos. Akárcsak a Sorsügynökség (kritikánk itt), Duncan Jones scifije is a romantika oldaláról próbál muníciót szerezni, s lételméleti alapvetések mellett arra is kitér, hogy az időutazás nem feltétlenül úgy működik, ahogy azt Móricka vagy pár tudós elképzeli. Persze szó sincs kiemelkedő alkotásról, de mindenképp a tavasz jobb és élvezetesebb filmjei között van.
A Forráskód Colter Stevens századosról (Jake Gyllenhaal) szól, aki egy vonaton tér magához, hogy azzal szembesüljön, hogy számára idegen emberek veszik körül, s kezelik őt ismerősként. A titok nyitjára a mosdóban bukkan, ugyanis rémülten konstatálja, hogy nem a saját tükörképét látja a tükörben. Az már csak tetézi a bajt, hogy a vonat, amin utazik, pár perc múlva felrobban.
Lelőve a film szinopszisában is ismertetett poént, a Forráskódnak a lényege, hogy egy új eljárás segítségével meg lehet oldani, hogy az ember újraélje egy halott életének utolsó 8 percét. Colter Stevens pedig egy ilyen testbe kerül azzal a feladattal, hogy újra- és újraélve ezt a 8 percet kiderítse, hogy ki a felelős a vonat felrobbantásáért. S, ha mindez még nem lenne elegendő, a saját életével is egyenesbe kell jönnie, hiszen abból csak arra emlékszik, hogy helikopterpilótaként bevetésen volt Afganisztánban, utána viszont minden homályos.
A Forráskód első blikkre egy tipikus "újraélős" filmnek tűnik, nem az első próbálkozás, ahol a főhős ugyanazt a napot, órát, időintervallumot vagy eseménysort kényszerül újra meg újra átélni. A "műfaj" azonban bármennyire is csábító, érdekes csak akkor lesz, ha az adott jelenetsor újranézése nem unalmas, ha mindig előrelép az esemény, ha akadnak érdekes felfedezések. Ez nem feltétlenül mondható el a Forráskódra, inkább csak a főhős próbálkozásait láthatjuk, aki mintha egy kalandjátékban mozogna, megpróbálja feltárni a saját mikrouniverzumát, azonban éppen a táguló világ, valamint az, hogy a néző ezt vele együtt fedezi fel, épp annyira érdekessé teszi a filmet, hogy az ne fulladjon unalomba.
Azonban az "újraélés" csak első blikkre a film középpontja, a történet ugyanis sokkal inkább szól az igazi Colter Stevensről, aki két újraélési szegmens között azt próbálja kideríteni, hogy mi is történt vele. S az, hogy folyton falakba ütközik nem csak egy csúnya összeesküvést láttat vele, hanem arra is ösztönzi, hogy saját kezébe vegye az irányítást - főleg, hogy hiszi, hogy "irányítói" nem mindent mondanak el neki. És ez az, amitől a Forráskód igazán érdekes lesz, főleg, hogy Duncan Jones rendező (Hold) szívesen mereng el eközben azon, hogy az időutazás, a párhuzamos világok, illetve az emberi tudat mi mindenre képes.
Abszolút tisztességes film lett a Forráskód. Azért mindenképp plusz pont jár, hogy túllépett a "ki a tettes?" témakörön, hiszen abban újat úgysem tudna mutatni, főleg, hogy az efféle filmeknél mindenki olyan csavarra számít, hogy a legnagyobb slusszpoén az, ha a leggyanúsabb a gyilkos. Akárcsak a Sorsügynökség (kritikánk itt), Duncan Jones scifije is a romantika oldaláról próbál muníciót szerezni, s lételméleti alapvetések mellett arra is kitér, hogy az időutazás nem feltétlenül úgy működik, ahogy azt Móricka vagy pár tudós elképzeli. Persze szó sincs kiemelkedő alkotásról, de mindenképp a tavasz jobb és élvezetesebb filmjei között van.
|
Forráskód (Source Code)
színes, feliratos, amerikai scifi, 93 perc, 2011 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott rendező: Duncan Jones forgatókönyvíró: Ben Ripley zeneszerző: Chris Bacon, Clint Mansell operatőr: Don Burgess producer: Mark Gordon, Philippe Rousselet, Jordan Wynn szereplők: Jake Gyllenhaal (Colter Stevens) Michelle Monaghan (Christina) Vera Farmiga (Carol Goodwin) Jeffrey Wright (Dr. Rutledge) Russell Peters (Max Denoff) |
A fénykard, a terepsikló, az Erő, a hiperűr-utazás ugye mind-mind hihetőek? Ugyan már. A sci-fi gyökerei sokkal mélyebben vannak. Ténylegesen Daidalosznál és Ikarosznál kezdődnek ókori mondákban és regékben, ismeretlen földek utazásával, Lásd Gulliver és Verne történeteit.