Kiadó: Capcom
Fejlesztő: Ninja Theory
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: AMD Athlon X2 2,8 GHz-es vagy Intel Core 2 Duo 2,4 GHz-es processzor, 2 GB RAM, ATI Radeon HD 3850 vagy Nvidia GeForce 8800 GTS grafikus kártya, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: AMD Phenom II X4 3 Ghz-es vagy Intel Core2 Quad 2,7 GHz-es processzor, 4 GB RAM, ATI Radeon HD 6850 vagy jobb grafikus kártya, 8 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Devil May Cry-sorozat, Darksiders-sorozat
Kategória: akció

A Devil May Cry-sorozatot – akárcsak az általa képviselt hack and slash műfajt – elsősorban mindig is a konzolosok kiváltságának tekinthettük, annak ellenére is, hogy a franchise egyes darabjai, valamint a stílus kiválóságainak egy része is rendre megjelent számítógépekre. A közelmúltban azonban több ízben is abban a kiváltságban részesültek a PC-s fanatikusok, hogy lerövidültek a várakozási idők, amelyeket saját átirataikkal kapcsolatban voltak kénytelenek kivárni több alkalommal is. Elegendő csak példának okáért az Assassin’s Creed III-ra, vagy játéktesztünk alanyára, a DMC: Devil May Cry-ra gondolni, ami alig két héttel a konzolos premiert követően immáron számítógépekre is elérhető.


A játékról elöljáróban mindenképpen tudni kell, hogy a Capcom már a fejlesztés megkezdése előtt elhatározta, hogy alapjaitól újragondolja a sorozat sajátosságainak tekinthető japános stílusjegyeket, hogy a végeredmény sokkal közérthetőbbé váljon a nyugati rajongók számára is. Emiatt nem csak letisztultabbá tették a környezetet és a játékmenetet, hanem Dante karakterét is alaposan átformálták, így kis híján egy deviáns tinédzsert varázsoltak belőle. Természetesen a sorozat alapjai megmaradtak a korábban kikövezett útvonalon, csupán a körítés lett egészen más, ami korábban már alaposan kiverte a biztosítékot a keményvonalas Devil May Cry-rajongóknál, de aggodalomra semmi ok, a játék ugyanis a gyakorlatban kiválóan teljesített.

Ehhez szükség volt első körben egy, a franchise jellegzetességeiből táplálkozó, végeredményben kissé klisés, de legalább a részteleteket jól elmagyarázó történetre, ami ott kezdődik, hogy Dante egy reggel felébred, és legnagyobb meglepetésére egy Kat névre hallgató médium várja otthonában, aki haladéktalanul menekülésre és cselekvésre ösztönzi hősünket, a démonok ugyanis újfent ellepték a világot, az emberiség egyetlen reménysugarai pedig egyes-egyedül mi vagyunk.


Mielőtt Dante elmondhatná véleményét az egészről, hirtelen egy párhuzamos dimenzióban találja magát, ami a valóság egy alaposan eltorzított változatának tekinthető, hiszen az utcák, az épületek és egyéb objektumok csak helyenként emlékeztetnek eredeti önmagukra. Ez a különleges dimenzió a Limbo City névre hallgat, és egészen elképesztő dolgokat is megtapasztalhatunk majd az utcáit róva, sőt, csakhamar megismerkedhetünk Vergillel is, aki nem csak felvilágosít minket egy az emberiség elleni óriási összeesküvésről, hanem Dantéval közös gyermekkoráról is érdekes részleteket tudhatunk meg, többek között például azt, hogy ő egy nefilim, vagyis egy démon és egy angyal gyermeke. Ez a nem éppen elhanyagolható tényező választotta ki Dantét arra a nemes feladatra, miszerint Kat és Vergil segítségével megakadályozza a démoni seregeket tervük megvalósításában.

A játékmenet során ezeket a többnyire csapatokba verődött démoni teremtményeket – esetenként egy-egy nagyobbra nőtt változatukat – fogjuk kaszabolni, méghozzá a Devil May Cry-sorozatra olyannyira jellemző játékmenet segítségével, amit természetesen apró újdonságokkal bővítettek ki a fejlesztők. A DMC műfaja természetesen megmaradt a hack and slash gyökereknél, amit egy hátsónézetes akciójátékba ültettek a Ninja Theory fejlesztői, magyarán főhősünk oldalán rendkívül intenzív harcok, véres összecsapások és kombó-hegyek várnak ránk a küzdelmek során. A régi mozdulatok mellett a fiatal Dante rengeteg új és igencsak látványos fogást is képes lesz majd bemutatni segítségünkkel, de visszatérnek a korábbi epizódokban jól megismert „barátok” is, a Devil Trigger, a Rebellion névre hallgató méretes kard, valamint az Ebony és Ivory pisztoly-páros képében. A játékban ezzel egyetemben megjelent újdonságként két új fegyver – általuk pedig tulajdonképpen egy játékstílus – is, amelyeket a főszereplő édesanyja és édesapja hagyott hátra. Az egyik ilyen az apai ágról származó Arbiter, ami egy óriási pörölynek tekinthető, és bár lassúsága a pergős harcokat alaposan megakaszthatja, ha viszont célba talál, akkor elképesztő pusztítást tud okozni az ellenség soraiban.


A fegyver egyértelműen feldobja a Devil May Cry jól megszokott támadásait, sőt, az egyik speciális kombójának köszönhetően még távolsági harcokban is alkalmazhatjuk, ami az igencsak gyenge pisztoly-páros miatt kiváló ötlet volt a fejlesztők részéről. Dante az Arbiter mellett ugyanakkor rendelkezik még egy, az anyai ágról származó sarlószerű vágófegyverrel is! Az Osiris, társával ellentétben egy lényegesen gyorsabb szerkezet, kisebb sebzése miatt pedig leginkább akkor használható kitűnően, ha egyszerre tucatnyi ellenfél ront ránk az igencsak lineáris pályákon.

A két fegyver azonban nem csak a harcokban nyújt majd nagy segítséget, hanem a pályák egyéb részein is, hiszen a DMC: Devil May Cry nem csak az összecsapásokról szól, hanem közel ugyanolyan arányban az ügyességi részekről is. Limbo City városa ugyanis igencsak romosnak mutatja magát a démoni dimenzióban, így gyakran apró darabokra lesznek szabdalva például az utcák, amelyek többnyire a végtelen magasságban lebegnek, így gyakran kell nekünk utat csinálnunk az óriási káoszban, amit az előbb említett két fegyverrel tehetünk meg a legegyszerűbben, az Arbiter segítségével ugyanis Dante például képes lesz arra, hogy tárgyakat – vagy ellenségeket – húzzon magához, így ösvényt vágva magának a romok között.


Az Osiris ezzel szemben tulajdonképpen egy speciális csáklya lesz, amivel Dante tudja saját magát odarántani a távolabbi objektumokhoz, így biztosítva továbbhaladását a káoszban. Természetesen a haladás esetleges nehézségei mellett a harcok jelentik majd a központi elemet a játékban, amit a pályák teljesítésével értékelni is fog a játék, méghozzá a korábbi epizódokban megismert módon. Ennek köszönhetően vizsgálat tárgya lesz például, hogy milyen stílusosan haladtunk végig az adott szinten, hány kombót tudtunk összefűzni és milyen látványosan megoldani az elénk gördülő akadályokat, legyen az egy kisebb fejtörő vagy egy ellenfél.

A játék vizsgálja továbbá, hogy milyen gyorsan tudtuk átverekedni magunkat a pályákon, de azt is számolni fogja, hogy hány rejtett helyet vagy tárgyat találtunk meg, illetve hány ütést kaptunk be az ellenfelektől. A küldetés végén ezekből egy értékelés, valamint egy kissé bonyolult számításokon alapuló pontszám jön majd ki eredményül, amiért cserébe tapasztalati pontokkal, általuk pedig újabb kombókkal, illetve már meglévő tulajdonságainak fejlesztésével tudjuk gazdagítani Dantét, de sokkal inkább fegyvertársait. A játék egyébiránt a megreformált küllem és a játékmenetet ért újdonság ellenére is maximálisan hozza mindazt, amitől annak idején sokan megszerették a Devil May Cry-sorozatot, tehát hiába lett Dante külsőleg egy piperkőc, ha fegyvert kap a kezébe, azonnal egy brutális démonvadász válik belőle. Grafika: A DMC: Devil May Cry grafikája ugyan hozza az elvárható szintet, egyszóval igencsak látványos lett a végeredmény, de főleg a PC-s átiraton látni, hogy összességében ez csak egy szimpla konzolport, így hiába bírt volna többet a grafikus motor, a fejlesztők egy perccel sem törődtek többet vele, mint amennyi szükséges volt. A régi rajongók egyébiránt valóban arra készülhetnek, hogy Dante és úgy nagy általánosságban az egész környezet egy igencsak alapos változáson esett át, aminek következtében sokkal jobban igazodik a játék világa a nyugati ízléshez, mint korábban. Ezt a keménykötésű fanatikusok többsége bizonyára negatívumként fogja majd megélni, de ennél sokkal rosszabb, hogy nem igazán törődtek a készítők a PC-s változattal, ami főként a külsőségek tekintetében fog majd megmutatkozni. Egyben pozitívum, hogy legalább az optimalizálással nincsenek problémák.

Kezelőfelület, irányíthatóság: A kezelőfelületet tekintve a DMC: Devil May Cry esetében egy letisztult és átlátható rendszer fogad majd minket, ami sajnos már nem mondható el az irányíthatóságról, hiszen ahogyan az a sorozat korábbi számítógépes átirataira is jellemző volt, úgy ezúttal is hagy maga után kívánnivalót. A játék esetében a kontroller alapkövetelménynek tekinthető, de néha még egy vagy két joystick segítségével sem tudjuk majd magabiztosan irányítani Dantét, ami főleg a pergősebb összecsapások és az ügyességi feladatok esetében okoz igencsak kellemetlen problémát, leginkább a kamerakezelés tekintetében. Erre is illett volna alaposabban odafigyelniük a készítőknek.

Játszhatóság: Többjátékos módot ugyan nem találhatunk a DMC: Devil May Cry keretein belül, de egy vaskos kampányt már igen, ami nem csak egy tartalmas történetet fog elmesélni számunkra, hanem rengeteg izgalommal, kihívással és extra felfedezni valóval is kecsegtet. Egy kooperatív módnak azért még biztosan örültek volna a rajongók.

Intelligencia, nehézség: Habár nagy általánosságban kijelenthető, hogy a játék nehézsége még a konkrét beállítások ellenére is alaposan hullámzik, de ez szerencsére csak ritkán észrevehető, illetve növeli a kihívás mértékét is. Az intelligencia már egy nehezebb kérdéskör, hiszen a hack and slash stílusban többnyire nem várunk gondolkodó és taktikázó ellenfeleket, így a mesterséges unintelligencia a DMC: Devil May Cry keretein belül is megfigyelhető, azonban nem tekinthető negatívumnak, hiszen éppen az a dolguk az ellenfeleknek, hogy ott legyenek, támadjanak, és fejtörést okozzanak nekünk. Minden egyéb tulajdonságuk háttérbe szorítható.

Hangok, zene: A hangok hozzák a szokásos Devil May Cry-sorozatra jellemző hangulatot, ami sajnos csak részben mondható el a zenékről. A muzsikák ugyanis állítólagosan kivétel nélkül népszerű előadók munkái, és az indusztriális hatásokat felvonultató rockos dallamok igencsak hatásosak is, mi több, megemelik a harcok alatt az adrenalinszintünket, azonban akadnak – szerencsére ritkán – olyan drum and bass tételek, amelyek már inkább frusztrálóak, semmint kellemesek lennének. Összességében azonban kitűnő teljesítményt nyújt a játék ezen a téren is.

Összegzés: Hibái ellenére pedig mindez a végeredményről is elmondható, hiszen a DMC: Devil May Cry teljes magabiztossággal odatehető a sorozat korábbi tagjai mellé. Nyilván azok a rajongók, akik az első résztől nyomon követik a játék alakulását, biztosan nem fogják majd elfogadni Dante új küllemét, sem azt, hogy egy számunkra sokkal közérthetőbb világot és koncepciót alkottak meg a készítők, de amennyiben csak a játékmenetre és a történetre koncentrálunk, garantáltan hamar elvarázsol majd minket is az alkotás, ami ezen a téren éppen ugyanolyan jó – ha nem jobb –, mint régen volt.