Kiadó: Southpeak Interactive
Fejlesztő: Replay Studios
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Pentium 4 3 GHz, 512 MB RAM, 256 MB V-RAM, 6 GB HDD
Ajánlott: Pentium 4 3.2GHz, 1GB RAM, GeForce 6600 vagy Radeon X1300, 6GB HDD
Hasonló játékok: Thief-sorozat, Hitman-sorozat
Kategória: külsőnézetes akció

A II. világháború számos játékfejlesztő stúdiót megihletett már az évtizedek alatt, az ebben a tematikában fogant alkotások pedig legtöbbször a stratégia, valamint az FPS stílusból kerültek ki. A Velvet Assassin ilyen téren különbözik társaitól, sőt, valamennyire még egyéninek is mondható, hiszen egy valamikor valóban élt kémnő kalandjait meséli el nekünk. Ebből kifolyólag már sejthetjük, hogy nem egy agyatlan vérengzést kaptunk tucatjátékként aposztrofálva, hanem egy adrenalintól túlfűtött és izgalmas kémkedős alkotást.

Mielőtt mélyebben elmerülnénk a játék történetében és opcióiban, érdemes néhány szót ejteni a Velvet Assassin életútjáról. A játék valamikor Sabotage néven lett bejelentve, amely koncepcióját tekintve megegyezett a cikkünk tárgyát képező Velvet Assassinnal, tartalmilag viszont teljesen más volt. A produktum előtte is megélt még két másik nevet, azonban ezek rendre a kukában kötöttek ki - vagy kiadói csőd miatt, vagy más játékokkal történő egyezés miatt. (A Pandemic stúdiójában ugyebár jelenleg is készülődik egy Saboteur nevű játék, hasonló alapkoncepcióval.) Nagy nehézségek árán ugyan, de végül csak elkészült a Replay Studios projektje, mint már tudjuk, Velvet Assassin név alatt.

A történet középpontjában Violette Summer áll, aki ugyanezen a néven, kémnőként valóban ténykedett a II. világháború során, sőt, szakmájában tekinthetjük őt az egyik leghíresebbnek. Az 1921-ben született hölgy 19 évesen kötött házasságot egy magyar származású úriemberrel, aminek hatására Violette Szabo néven vonult be a történelembe. A játékba azért nem így került be, mert családja, illetve ma élő leszármazottai nem engedélyezték a név használatát. A kémnő két bevetésen vett részt élete során, az elsőből sikeresen vissza is tért. Louise kódnév alatt szabotázsakciókat hajtott végre a megszállás alatt álló Franciaországban. A második bevetése azonban balul sült el, elfogták, majd hosszú kínzások után 1945. február 5-én kivégezték.


A játék sztorija sajnos nem, vagy csak kevés helyen, és ott is minimálisan (inkább koncepcióját tekintve) kötődik Violette eredeti történetéhez. A betöltés után egy kórházi ágyon fekszünk, és álmainkban idézzük fel az elmúlt napok, hetek történéseit. Mi sem természetesebb annál, hogy így, a felidézett emlékek alapján kerülünk a játékba. Minden egyes küldetés előtt Violette visszaemlékezik az eseményekre, a bevetés minden egyes apró momentumára, majd megkapjuk az irányítást, és indulhat is a szabotázsakció.

Világmegváltó történetre és feladatokra senki se számítson. Az alkotás kereteiben feladataink kimerülnek a lopózzunk be valahová, ott lopjuk el ezt, öljük meg azt, és meneküljünk el onnan klisékben. Ironikus módon azt is mondhatnánk, hogy a sztori maga a történelem, de ez természetesen nem teljesen igaz, hiszen a fejlesztők rengeteg ötletet a fantáziájukra bíztak. Ennek ellenére egy kicsit szomorkás és melankolikus sztorivonal alakul ki előttünk, amely az utolsó pálya végén kicsit zavarosan ugyan, de kiteljesedik, és biztos lesz olyan, aki könnyfakasztó pillanatoknak fogja megélni ezeket a képsorokat.

A bevetések előtt természetesen maga Violette mondja el nekünk szomorkás hangján az előttünk álló megpróbáltatásokat. Itt adjunk is mindjárt egy plusz pontot a szinkronszínésznek, hiszen ilyen "halálba-beletörődött" hangon előadni valamit nem kis feladat. A sztoriról még annyit érdemes tudni, hogy a vége felé már kilépünk az álomvilágból, azonban bővebbet nem érdemes elmondani erről, mindenki fedezze fel maga a Velvet Assassin ezen részeit, hiszen ez csak úgy lesz valódi élmény.


A játék stílusa a hátsó nézetes kategóriába sorolható. Azon belül is a lopakodást és a lesből támadást helyezi előtérbe a program, de természetesen lesznek helyzetek, mikor muszáj lesz elővenni hangosabb fegyvereinket is, hogy elcsendesítsünk néhány német katonát. Az alkotásban fontos szerepet kaptak az árnyékok, így kézenfekvő volt, hogy a pályákat vagy földalatti sötét bunkerekbe, csatornákba helyezzék, vagy esti, éjjeli órákra a szabad ég alatt. Találkozni fogunk ugyan napsütéses pályákkal is, de árnyékok, menedéket nyújtó tereptárgyak ott is fellelhetőek, így komoly gondunk nem lesz a köddé válással.

Egy-egy aktuális feladat végrehajtása érdekében számos német tisztet, vagy közkatonát kell eltennünk láb alól, akik általában elég butácskák, lineáris útvonalon járőröznek, butaságokról fecsegnek egymás között, és ha jó kedvük van, akkor még korabeli slágereket is dalolnak nekünk. Az ellenségeink tehát nem is annyira ők lesznek, hanem sokkal inkább a fény. A játékmenet során árnyékból-árnyékba lopózunk, és általában lesből, hátulról támadunk.

Egy pályarész számos módon megoldható, és annak ellenére, hogy lineáris úton haladunk a cél felé, a leszámolás megoldásánál már nincs megkötve a kezünk. A lényeg, hogy ne csapjunk zajt, és csendben végezzük a dolgunkat. Akadnak egész egyszerű megoldások is a vérengzésre, de lesz olyan is, amikor olyan bonyolult helyzetekkel találkozunk, amelyek megoldása első nekifutásra nem biztos, hogy sikerülni fog. Mivel a mentés automatikusan történik a Velvet Assassin alatt, ez elég idegesítő lesz, de megszokható, ráadásul viszonylag jó helyeken vannak elhelyezve ezek a mentési pontok. Lássunk konkrét példát egy adott akadály leküzdésére! A helyszín egy földalatti bunker egy szobája, ahol három katona tartózkodik. Egy a szoba közepén áll, a másik kettő pedig egyenes vonalon oda-vissza járkál, hol szembe egymással, hol háttal egymásnak. A szoba egyik oldalán teljes a sötétség, a középre világító fényt pedig egy áramforrás szolgáltatja. Ilyenkor megtehetjük azt, hogy kikapcsoljuk az áramforrást, teljes sötétségbe borítva a szobát, és ha ügyesek vagyunk, szisztematikusan likvidálhatjuk embereinket. Alkalmazhatunk egyszerűbb módszert is, ha sikerül az egyik menetelő katona közelébe kerülnünk úgy, hogy minket nem vesz észre.

Ilyenkor csak annyi a dolgunk, hogy az övén lógó kézigránát biztosító szegét kihúzzuk, majd elbújva megvárjuk, amíg felrobban, vele együtt pedig a másik két katona is eltávozik. Harmadik verzióként pedig kivitelezhető az is, ha szép lassan, mindkét menetelő katonát hátulról (amikor nem szembe vannak egymással) csendben leszúrjuk, a középen álló tisztet pedig fejbelőjük egy hangtompítós pisztollyal. Mint láthatjuk elég széles a skála, ez pedig szinte mindegyik ilyen akadály esetében elmondható. Agyatlan gyilkolás helyett tehát gondolkodnunk is kell majd, ami abszolút pozitívuma a programnak.

Alapból két fegyver lehet egy időben nálunk, melyek közül egy, a kés, mindig adott lesz. Mellé vehetünk fel kis szekrényekből pisztolyokat, vagy nagyobb hatású golyóköpködőket, ám használatukkal nem árt óvatosan bánni. Ha nem hangtompítós fegyverrel adjuk le lövéseinket, nem csak az adott terület katonái figyelnek fel ránk, hanem akár egy másik szobából is átrohanhat néhány marcona alak, akik akár még zseblámpával is átvilágíthatják a szobát, hogy megtudják, honnan is jött a lövés. Fegyvertárunkban mindemellett találkozunk sörétes puskával, gépkarabéllyal, hangtompítós, illetve sima pisztolyokkal, de lesz jelzőpisztoly is, amivel mókásan felgyújthatjuk az ellenfelet. Ezekre szerencsére nagy szükségünk nem lesz, hiszen csak magunknak ártunk a használatukkal.


Egy kivétel viszont van, ugyanis a lopakodós, izgalmas játékmenet az utolsó pályákon elveszik, ott már egy gépkarabéllyal felvértezve fogunk szemtől szembe megbirkózni az előttünk álló kisebb hadseregekkel. Ez alapjaiban véve el is rontja az alkotás végét, de érzékenyebb lelkületűekkel meg is utáltathatja magát, hiszen sikerült olyan rossz célzórendszert készíteniük a fejlesztőknek, hogy az már történelemkönyvekbe illik. A puskák sajnos egyáltalán nem pontosak, és a kezelhetőségük is nagyon rossz, éppen ezért is ajánlatos elkerülni a tűzharcokat, és a kés használatára hagyatkozni. De ha mégis ragaszkodunk a fegyverekhez, akkor azt fedezékből, pontos fejre célzással tegyük meg, mert különben mi járunk rosszul.

Ha észrevesznek minket, akkor a katonák nem fognak kérdezni, sem időt, sem esélyt nem hagynak az elmenekülésre, azonnal lőnek. Ha van rajtunk golyóálló mellény (a későbbi pályákon ugyanis lesz), akkor valamivel több találatot kibírunk majd, de alapesetben elég hamar, néhány lövéstől kiterülünk, ami növeli a realizmust és a nehézséget is. Ha ügyesek vagyunk, el lehet menekülni, mivel ellenfeleink elég buták. Sokszor elég csak átrohanni egy másik szobába, ott pedig leskelődni a kulcslyukon, a katonák pedig nem jönnek utánunk, inkább mérgelődnek, kiabálnak egy kicsit, majd visszamennek a megszokott útvonalukra, hogy mi szépen csendben megölhessük őket.

A játék nehézsége egyébiránt elég magas szintre lett beállítva, még normál fokozaton is. Sokszor meggyűlhet a bajunk egy-egy akadállyal, ami után már nem lesz kedvünk tovább próbálkozni, de szerencsére akadnak könnyítések. Az előbb említett golyóálló mellény például az egyik, de a fejlesztők egy kicsit lélekromboló módszerrel még időlassítást is helyeztek a produktumba. Mi volt a II. világháború időlassító szere? A morfium, mi más. A pályákon elszórva, rögtön fecskendőzve és előkészítve találhatjuk meg a készítményt, amely arra alkalmas, hogy lelassítsa az időt.

Ilyenkor Violette körül minden kisárgul, kipiroslik, sőt, még ruhája is eltűnik. Egy szál hálóingben rohanhatunk vele, például egy ellenséges katona mögé, aki nem fog látni minket, ha pedig már mögé kerültünk, csak egy gombnyomásra vagyunk a látványos kivégzéstől, amelyből számtalan fellelhető a játékban. Ez a morfiumos opció kicsit illuzióromboló, hiszen az egész alkotás eléggé realista tálalásban kerül elénk, a morfiumtól pedig senki sem rohangált még hálóingben (legalábbis nem a világháborúban), pláne nem egy kémnő.

Könnyítésként fogható fel továbbá a szokásos, az életerő növelésére alkalmas csomagocska, de belekerült a játékba egy szintfejlődési rendszer is. Ezt a részt nagyon jópofán oldották meg a fejlesztők, ugyanis rejtett küldetések megoldása, valamint háborús ereklyék felszedése után tapasztalati pontokat kapunk, amelyekből ha összegyűlt a kívánt mennyiség, szintet léphetünk, három irányba. Sok értelme ugyan ennek a résznek nincs, bár azért a dupla morfiumadag, vagy a gyors lopakodás a hasznunkra válhat.


A játék továbbá felvonultat még egy nagyon jó opciót, aminek hála átöltözhetünk női SS-egyenruhába. Ezt stílusosan egy szekrényben tehetjük meg, ahonnan akár lesből is támadhatunk. Ha már ugyanúgy, de legalábbis hasonlóan nézünk ki, mint a németek, sokkal több helyre eljuthatunk, feltéve, ha nem merészkedünk túl közel hozzájuk. Sokszor ugyan nem lesz lehetőségünk ilyen formában feltűnni, de amikor igen, akkor azok nagyon jópofa részek, hiszen szinte kinevetjük a katonákat, és betartva a kellő távolságot, elsétálunk mellettük. Ha nem vagyunk ügyesek, értelemszerűen ilyenkor is fűbe haraphatunk.

A játék kinézetét szemlélve különösebb gondokkal nem találkozunk. Vannak ugyan apróbb hibái, és egy kicsit talán túl fényesre sikeredett néhány textúra. A fejlesztők néhol túl sok mosott effektet alkalmaztak, ami sokaknak idegesítő lehet, a legnagyobb gond vele mégis az, hogy optimalizálatlan. Az ajánlott gépigényt bőven meghaladó konfiguráción is képes volt oltári szaggatásokat produkálni a játék, ami azért is érthetetlen, mert lassú és vontatott játékmenetről van szó. Ha száguldoznának körülöttünk a tárgyak, akkor minden bizonnyal diavetítést élhetnénk át a játékban.

A Velvet Assassin több tekintetben is rendhagyó alkotás, azonban az apró hibák eléggé lerontják az összképet. A buta mesterséges intelligencia, az optimalizálatlanság, a túl lassú és néha repetitív játékmenet eléggé megöli a produkciót, azonban már nagyon kellett egy ilyen alkotás a piacra. Aki él-hal a II. világháborúért nagy élvezetet találhat benne, egy átlagos játékos azonban, aki csak szereti a Thiefhez hasonlatos lopakodós őrületet, nem biztos, hogy talál benne elegendő értéket, hiszen reformációt nem hajtott végre a stíluson a Velvet Assassin sem. Grafika: Első ránézésre szép és letisztult, azonban kissé mosott látvány fogad minket a Velvet Assassin betöltése után. Ez az állapot a későbbiekben még negatívabb irányba fordul: néhány tereptárgy vagy objektum olykor túlcsiszolt és túlfényezett lett, valamint a programozók kicsit túlzásba estek a motion blur használatánál is. Az igazán negatív pont ebben a témában az optimalizálatlanság.

Kezelőfelület: Semmi kivetnivalót nem találhatunk se a menüben, se a játékban elénk táruló képernyő esetében. A menü ötletesen felépített, mindennek megvan a maga helye. A játékképernyőn sincs felesleges információ, az aktuális fegyverünket láthatjuk a bal felső sarokban, valamint életerőnket és morfiumadagunkat a bal alsó sarokban.

Játszhatóság: Közel van a négyhez, de mégsem annyi a játszhatóság pontértéke, hiszen a célzórendszer iszonyatosan el lett rontva, az irányítással is akadtak problémák. A Ctrl billentyűre például akár nehezéket is ragaszthatnánk, olyan jó barátságba kerülhetünk vele, de a mozgással és az interaktív objektumokkal is meggyűlhet a bajunk. Erre sokkal jobban odafigyelhettek volna a fejlesztők, arról nem is beszélve, hogy Violette sokszor elakadt a tárgyakban, és előfordult, hogy nem azt tette, amit én szerettem volna.

Intelligencia, nehézség: Rossz a mesterséges intelligencia, mégis nehéz a játék. Elég furcsa párosítás, de igaz. A katonák előre megtervezett útvonalon haladnak, onnan pedig egy centiméterrel sem térnek le, továbbá néhány hibának köszönhetően sokszor még a fényben sem láttak meg, vagy éppen ellenkezőleg, a gép azt mutatta, hogy rejtve vagyok, a marcona katona mégis meglátott és lelőtt. Ezek az apróságok mind hozzátesznek a nehézséghez egy kis pluszt, és éppen a kiszámíthatatlanság miatt válik nehézzé a játék, azonban ha rátalálunk a megfelelő logikára, és gyorsan átlátjuk az összefüggéseket, komoly gondjaink nem lesznek. Érdemes előbb a gyengébb fokozaton elkezdeni a játékot, ugyanis hamar felviheti az ember vérnyomását.

Hangok, zene: Zene, mint olyan nem sok van a játékban, ami akad, az is aláfestőnek jó, a pontozás sokkal inkább a hangokra értendő. Violetta szinkronhangja zseniális, a színész képes volt olyan lelkesedéssel felmondani szövegeit, hogy abba megfelelő mennyiségű szomorúságot és beletörődést is csempészett. Érdemes megemlíteni még a fegyverek hangjait is, amelyek nagyon jól sikerültek, valamint szintén kiemelkedő a német katonák interaktív beszélgetése (németül természetesen), amelyekből sokszor hasznos információkat, de legtöbbször csak butaságokat tudhatunk meg. Itt egyébként egy kevés humor is bekerült a játékba, érdemes lesz tehát kihallgatni őket, mielőtt elvágnánk a torkukat. Szintén nagyon jópofa momentum még a katonák éneklése (igaz, mindig ugyanazt éneklik, de biztosan az volt akkor a sláger), mely feldobja az alkotás hangulatát, és hozzásegíti a játékosokat a magasabb szintű beleéléshez.

Összegzés: Nem hozott új színt a játékok történetébe, de aki rajong a lopakodós játékokért, valamint a II. világháborúért, annak telitalálat lehet, és nem kevés kellemes percet szerezhet. Akinek egyik sem tetszik, nyilván jóval lejjebb eresztheti a pontszámokat, de ez a párosítás van, akinek több mint nyerő lehet. Gyermekbetegségei ellenére derekas játék lett, de azért többet vártunk tőle.