Kiadó: Activision
Fejlesztő: LTI Gray Matter

Rendszerkövetelmények:
Minimum: PII 266 MHz, 64 MB RAM, 3D gyorsító, Win9x/ME/2000
Hasonló játékok: Oni, Fighting Force
Kategória: Akció

Az elmúlt évszázad rengeteg szubkultúrát termelt ki magából: képregények, filmek, könyvek, sőt játékok köré szerveződtek rajongói táborok. Elég, a már 25 éve dúló Star Wars-mániára gondolnunk, vagy egy csodálkozó pillantást vetnünk a Counter Strike-ot napi rendszerességgel űző fanatikus gamerekre. Nos, a Spider-Man is hasonló népszerűségnek örvend. Az 1963-ban debütált képregény alapsztoriját gondolom felesleges ismertetnem, aki még nem hallott Peter Parkerről, és az őt szuperhőssé változtató pókcsípésről, az gyaníthatóan valami nagyon kicsi, nagyon eldugott, és nagyon lakatlan szigeten élt az elmúlt harminc esztendőben. A képregény egyébként 1989 óta magyarul is olvasható kisebb-nagyobb megszakításokkal, csak néha eltűnik szegény a magyar lapkiadás háborgó óceánjában… A Pókember népszerűségére jellemző, hogy a játékgyártókat sem hagyta hidegen a sorozat sikere: a kilencvenes évek első felében jópár játék készült az akkoriban menő 16 bites konzolokra a Pók főszereplésével. A 2D-s éra hanyatlásával aztán valahogy eltűntek ezek a játékok a tévék/számítógépek képernyőjéről, és csak most, jó öt év elteltével jutott eszébe valakinek (név szerint a Tony Hawk’s játékokkal megérdemelt sikert arató Neversoft-nak) hogy itt lenne az ideje átvinni Spidey kalandjait egy szebb, 3D-s világba.

     
A Neversoftos fiúk persze nem tagadták meg konzolos gyökereiket, és a Spider-Man eredeti verziója a Sony kis szürke dobozára készült el először, nem kis sikert aratva tavaly ősszel a Playstation tulajok táborában. A játékot kiadó Activision pedig lelkesen elkezdte átkonvertáltatni más konzolokra (először N64-re, majd Dreamcastre) is a sikerjátékot. Nekünk, szegény, elnyomott pécés gamereknek meg ismét csak a süti vége jutott, vagyis több mint egy évet kellett várnunk a PC-s portra (melyet végül is a Gray Matter követtet el). Ezek után már csak egy kérdés maradt: megérte e a hosszú várakozás? Tessék csak tovább olvasni, remélem a cikk végére minden kiderül...

     
Kezdjük talán azzal, hogy a Spider-Man izig-vérig konzolos játék maradt, és ennek bizony megvan a maga jó és rossz oldala. A például nagyon jó, hogy nem bonyolították túl a játékot. A Spider-Man tulajdonképpen a jó öreg beat’em stílus mai újragondolása: kegyetlenül el kell benne verni mindenkit, aki él és mozog. Szerencsére a fejlesztők nem elégedtek ennyivel, és nem estek bele a „húzzunk a laracroftra pókjellmezt, tüntessük el feminim domborulatokat, tanítsuk meg karatéjozni, oszt kész is az új játék” – csapdába. A Spider-Man estében ugyanis kidolgozott sztorival állunk szemben, kérem szépen, mely a folyamatos verekedésen kívül még sok egyéb más huncutságot is megkíván a mi Peter Parker barátunktól. A történet amúgy teljesen korrekt (hogyne lenne az, mikor a comics-félisten Stan Lee is közreműködött a megalkotásában). Van itt minden, ami egy átlagos Spidey-rajongót nyálcsorgatásra késztet: szimbióták, Venom, ál-Spiderman, Carnage, sőt a „jó” oldalról is felvonul pár ismerős arc (Black Cat, Punisher, Daredevil, Captain America, csak hogy az ismertebbeket említsem). Nagyon jó húzás, hogy az egész sztorit „képregény-szerűen” játszhatjuk végig, ami esetünkben azt jelenti, hogy a történetet hat epizódra osztották fel a készítők, melyben az egyes részek mind egy-egy külön „füzetnek” felelnek meg. A sztori egyébként azzal kezdődik, hogy szerencsétlen Pókot (nem először, és persze nem is utoljára a képregény fennállása óta) bűnözőnek nézi mindenki, ő pedig kénytelen igazának bizonyítása végett felkutatni az igazi tetteseket, és jól elverni őket.

     
A verekedés persze kevés lesz a gonosz ellen legyűrésére, hiszen milyen is lenne egy Sipderman-játék ugrálás, falon mászás, meg a hálós trükkök nélkül? Ezekből is kapunk majd bőven, sőt meg merem kockáztatni, hogy a game ugrálós-mászós részei jóval élvezetesebbre sikeredtek a bunyós feladatoknál. Ennek legfőbb oka az, hogy a verekedés megvalósítása bizony elég kis egyszerű lett, és néha egyszerűen monotonná, meg unalmassá válik. Addig rendben is lenne a dolog, hogy kétféle támadás van (ütés, rúgás), plusz ezeket kombinálni tudjuk az ugrással is (nagyon látványos letámadásokat lehet csinálni a levegőből), csak nekem nagyon hiányzott egy változatos kombó-rendszer ( a la Oni) a repertoárból. A kombók hiányát némileg pótolják a speciális mozgások (ezek mind a hálóvetéssel kapcsolatosak, és esetenként nagyon jó poén pl. befonni valakit, vagy a „háló-bombával” leverni egy felhőkarcoló tetejéről), de alkalmazásuk csak valamikor a játék utolsó negyedében válik igazán szükségessé, az ellenfelek többségét az alaptámadásokkal is le tudjuk csapni, tök feleslegessé téve a speckók rendszeres használatát. A speciális mozgásokhoz hasonlóan ritkán használható a „felkapok egy tárgyat, és az ellenfélhez vágom” –mozdulat, a fentiekkel teljesen megegyező okból: bonyolultabb (és néha kevésbé célravezető), mint ugrásból fejbe rúgni valakit. Az ugrálás viszont tényleg nagyszerűre sikerült: hatalmas hangulata van a házak közti pókfonalas lengedezésnek, és ebből az sem von le, hogy a hálót láthatólag a semmibe lőjük ki, azaz gyakorlatilag a felhőkbe kapaszkodva lengedezünk... A jól megvalósított ugráláshoz ráadásul az azt jól kihasználó feladatok párosulnak: rendőrségi helikopterek elől kell menekülnünk a New York háztetőin, vagy ugyanitt be kell érnünk a "szeretett" főnökünkre, JJJ-re pályázó Scorpion-t. Szintén a jól megvalósított dolgok kategóriájába sorolhatók a főellenfelek. Őket általában nem szimplán elverjük, hanem mindegyiküknek megvan a maga trükkje, mellyel fölébük kerekedhetünk. (Személyes kedvencem Rhino bikaviadalszerű megszívatása volt. "Torro! Torro!" - üvölti Spidey a rohamozó Rinocészornak, és ez csak egy jó szöveg a sok közül)

A fentiekből talán már kiderült, hogy a Spider-Man-nek fergetegesen jó hangulata bír lenni helyenként. Üvölt a játékról, hogy rajongók csinálták, akik az apró részletekre is odafigyeltek, Spidey poénos dumáitól kezdve az ismertebb szereplők felvonultatásán át a játékba pakolt extrákig. Apropó extrák: jó konzolos gémhez híven egy csomó gyűjteni és felfedeznivaló dolog van a játékban. Példának okáért híres képregények borítói vannak elrejtve a pályákon (jó sok), vagy a különféle nehézségi fokozatok teljesítésével új jelmezeket húzhatunk a Pókemberre. Pozitívumok után jöhet a feketeleves, ami sajna elég kiadósnak bizonyul a Spider-Man esetében.

     
Numero uno: grafika. Ami gyenge. Ráadásul nem is kicsit, hanem nagyon. Direkt megnéztem a PSX verziót, és az bizony nem sokkal rondább a PC-s portnál. Szerény meglátásom szerint a konverzió során csak némi poligonszám-emelés történt (bár ebben nem vagyok biztos) és a textúrákat cserélték le nagyobb felbontásúakra. Ennyi. Tekintve a két gép közti teljesítménybeli különbséget ennél azért jóval többet illett volna hozzárakni (egy év alatt meg pláne) a PC-s Spider-Man –hez. Akkor talán most nem kéne arról írnom, hogy a modellek, meg úgy általában az egész környezet kevés poligonból épül fel, a karakterek animációja állhatna több fázisból is (szegény Spidey úgy fut, mintha épp most rakta volna tele a feszülős póknacit félelmében), és igazán nem kéne az orrunktól pár méterre mindent jótékony (poligontakarékos) ködnek borítania. A Spider-Man eklatáns példája annak, hogy ami jónak (sőt: szépnek) számít egy hatéves konzolon, az nem feltétlenül fogja lázba hozni a T&L-el megtámogatott csillogó 3D-s világokhoz szokott (és ennek megfelelően elég finnyás) PC-s közönséget, még akkor sem, ha az eredetihez képest jóval nagyobb felbontásokba tudjuk felpakolni a játékot. Ami előtt viszont teljesen értetlenül állok, az az átvezető animációk minősége, amik egész egyszerűen ocsmányak, alacsony felbontásúak meg úgy általában véve nagyon hülyén néznek ki.

     
Numero due: irányítás. A játék ezen részére kitűnően illik a klasszikus Ford Fairlane duma helyzethez igazított változata, miszerint a Spider-Man-nel játszani olyan, mint sajtreszelővel maszt... (hoppá, ezt nem lehet, öncenzúra on), szóval, mint sajtreszelővel önmagunknak örömet szerezni: kezdetben érdekes, de aztán már inkább fájdalmas. Magyarán szólva a játék kamerakezelése botrányosan rossz. Nem egyszer előfordult, hogy az elvileg valahol Spidey háta mögött/fölött tartózkodó kamera olyan helyekre vándorolt, ahonnan egész egyszerűen semmit nem lehettet látni, nemhogy a rám támadó ellenfeleket. A kamera másik jó szokása az volt, hogy plafonra ugrás esetén egész egyszerűen megfordult, vagyis ami eddig előre volt az hátra lett, és vica-versa. Ha olyan szituban őrül meg az irányítás, ahol van idő várni arra, hogy magára találjon (pl. egy verekedés előtt vagy után) akkor szimplán káromkodik egyet az ember, és vár egy fél percet. Ha viszont ugyanezt akkor adja elő a kis aranyos, amikor éppen Venomot hajszoljuk, és minden egyes átkozott másodperc számít, akkor valószínűleg a játékosok többsége erős késztetést érez majd arra, hogy kárt tegyen a gépében vagy önmagában. Röhej, de mindezek a hibák benne voltak ez eddigi összes verzióban, nem igaz, hogy egy év alatt nem lehet rajtuk semmit változtatni...

     
Az idegesítő kamerakezelés mellett aztán ott van még a szokásos, konzol konverzióknál rendszeresen felmerülő irányításbeli probléma: ezt a játékot gamepadre találták ki, méghozzá abból is a nyolcgombos, analóg karral rendelkező fajtájúra. Biztos vagyok benne, hogy egy Playstation-ös Dual Schock-al kitűnően el lehet játszani egy ilyen típusú játékkal, de pécén az iránygombok plusz hat gomb kézre álló definiálása már elég komoly nehézségekbe ütközik. (Bár ezzel azért még együtt lehet élni). Nem tudom, mennyire nagy kérés lenne az a fejlesztő bácsiktól, hogy legközelebb nézzék meg egy kicsit közelebbről például az Oni-t, és próbáljanak meg egy ahhoz hasonló egeret+WASD-ot használó irányítást összehozni, direkt nekünk, FPS-eken felnőtt, egerükhöz láncolt pécés emberkéknek, szerintem sokan értékelnék... Negatívumok felsorolásának ezzel vége (nem utolsósorban azért, mert fogalmam sincs, hogy van olaszul a három...), evezzünk ismét barátságosabb vizekre. A fent említett hiányosságok hálistennek nem teszik teljesen tönkre magát a játékélményt, csak néha nagyon felidegesítik az embert. Nézzük a dolgok jó oldalát, nevesül azt, hogy pécére fehér hollónak számít egy ilyen superhero-s program, és ebben a helyzetben minden újabb játéknak örülni illik. Azt sem árt figyelembe venni, hogy a Spider-Man láthatóan a rajongóknak készült, és nekik (saját kis netes közvélemény-kutatásom alapján legalábbis) nagyon bejön a játék. Mindenki másnak azonban csak fenntartásokkal ajánlanám a Pókembert. Ha nem szereted a beat’em up-okat, akkor nem ettől a játéktól fogod megkedvelni őket, az biztos. Ha viszont csíped a stílust, és már vagy két éve eladtad a PSX-ed, hogy összejöjjön a pénz egy normális pécére (most meg éppen a tévédtől próbálsz megszabadulni, hogy GeForce3-at vehessél rajta), akkor nyugodtan adj egy esélyt a Póknak, és imádkozz azért, hogy a hamarosan (konzolra) megjelenő folytatás PC-s portja a jelenleginél egy kategóriával jobban sikerüljön. Grafika: Playstation minőség, és ezzel azt hiszem szinte mindent elmondtam. A Pókember grafikája nem nagyon felel meg a mai pécés standardnak, a textúrák szegényesek, a modellek (néhány kivételtől eltekintve) elnagyoltak. A belső terek kialakítása meglehetősen sivár, 90 fokban kapcsolódó falakat látni mindenütt. Az egyetlen igazi pozitívum, amit elmondhatunk róla, hogy egy átlagosnál gyengébb gépen is korrektül fut, ennek köszönhetően a régebbi masinák tulajdonosai is jól ellesznek vele. A Spider-Man a THPS2 motorját használja, és ez sajnos meg is látszik rajta, az apróbb csinosítások (magasabb felbontású textúrák, választható 32 bites színmélység) ellenére is.

Kezelőfelület: Gamepad tulajdonosok előnyben, a billentyűzetről való irányítás kissé nehézkes, de ezt már megszokhattuk a hasonszőrű Playstation-átiratoknál. A menüket is átdolgozhatták volna, egy pécés gamernek nem lesz teljesen egyértelmű, hogy az állás betöltése menüpontot az options felirat alatt kell keresni. Állást menteni amúgy is csak a fejezetek végén lehet, az epizódokon belül csak checkpoint-ok vannak.

A kamerakezelés néha a legszörnyűbb Tomb Raider-es pillanatokat juttatja az ember eszébe, nagyon idegesítő, amikor értékes másodpercekig azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk, és most merre is kéne elindulni. A játék egyértelműen legrosszabbul megvalósított része.

Játékmenet: Ezzel szerencsére nincs semmi baj, a stílus kedvelői értékelni fogják a változatos feladatokat. A verekedés lehetne egy kissé változatosabb, de az ugrálós/üldözős feladatok bőven kárpótolnak mindenért. A hangulat nagyon rendben van, a játék mindent (és mindenkit) felvonultat, ami egy autentikus Pókemberes játékhoz szükséges. Külön jó pont jár a bőségesen adagolt képi és szöveges poénokért, ezek nagyban hozzájárulnak a hamisítatlan Spiderman-feeling megteremtéséhez.

Hangeffektek: A szinkronhangok jók (Spidey hangja például kifejezetten tetszett, gyanítom, hogy megegyezik a rajzfilmsorozatban hallottal), a beszólások tartalmi minőségét fentebb már méltattam. A környezeti effektek esetében már nem ilyen rózsás a helyzet, ezek bizony elég tompán szólnak, és egy normális 3D-s hangtámogatást is el tudtam volna viselni.

Zene: A Neversoft (jó szokásához híven) most is nagyszerű zenét rakott a játéka alá (akárcsak a THPS2 esetében). A főtéma nagyon dögösen szól (a régi rajzfilmsorozat zenéje az Apollo440 feldolgozásában), és a játék alatt is kellően "rajzfilmszerű" muzsikákat hallhatunk, a pörgős játékmenet diktálta feszes ritmusban. Ezek az in-game zenék ugyan nem túl változatosak, de ezt a bunyó közben nem nagyon lehet észrevenni.

Multiplayer: Ilyen lehetőségünk nincs a Spider-Man-ben, mondjuk nem is nagyon hiányzik.

Intelligencia és nehézség: Normal fokozaton kellemes kihívást nyújt a játék, bár a verekedős részek még itt sem túl nehezek. Az easy/kid mode tényleg csak a kezdőknek ajánlott, ha van némi tapasztalatod a Pókember-típusú játékok terén, akkor mindenképpen valamelyik nehezebb fokozatot válaszd. Az ellenfelek AI-ja korrekt (már amennyi mesterséges intelligencia szükségeltetik egy alapvetően verekedős játékhoz), kár hogy az üldözős részeknél (pl Venom kolléga repkedése a házetetőkön) a delikvensek mindig ugyanarra mennek, így pár próbálkozás után könnyen kitanulható az útvonaluk. A főellenfelek legyőzéséhez néha taktikázni kell, a játék agymozgatós része egyébként kimerül pár kacsoló megfelelő sorrendben történő meghúzásában. Pókunk kalandjainak sajna elég hamar vége lesz (8-9 órás átlag játékidővel lehet számolni), de ezek a játékok nem a kéthónapos végigjátszásaikról híresek, emiatt (kivételesen) nem érdemes háborogni.

Összegzés: Ha nagyon cinikus akarnék lenni (és miért is ne lennék) akkor azt mondanám, hogy az Activision gyorsan le akart nyúzni még egy rókabőrt egy tavalyi sikeréről, és hozzávágott a pécés közönséghez egy gyors konverziót. A pécés Spider-Mant kizárólag az menti meg a villámgyors elfeledéstől, hogy az eredeti PSX-es verzió igen jól sikerült, és ez még egy ilyen tessék-lássék átiraton is érezteti a hatását. Ha kijavítják a bugos irányítást, és felturbózzák a grafikát, akkor most valószínűleg örömódákat zengenék a Pókember pécés eljöveteléről, így azonban maradt a három csillagocska, ami a középszerű játékokat szokta volt jelölni nálunk. Ha imádod a Pókember dolgait, és a cikk elején említett Spidey-szubkultúrához tartozol, akkor nyugodtan adj az értékeléshez még egy csillagot (sőt, ha akarsz, kettőt is) mert ezt a játékot nektek, rajongóknak készítették, és ti bizonyára a hibáit is könnyebben elnézitek, mint mi, a Pók-mánia által meg nem érintettek...