SG.hu
Dragon Age: Inquisition
Kiadó: Eletronic Arts
Fejlesztő: BioWare
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Quad Q6400 2,1 GHz-es vagy AMD Athlon II X4 6400 processzor, Nvidia GeForce 8800 GT vagy ATI Radeon HD 4870 grafikus kártya, 4 GB RAM, 26 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Quad Q9650 3 GHz-es vagy AMD Phenom II X6 1605T processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon HD 7870 grafikus kártya, 8 GB RAM, 26 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Dragon Age: Origins, Mass Effect-sorozat
Kategória: szerepjáték
A kissé felemásra sikerült második rész után a Bioware elkészítette a Dragon Age-sorozat harmadik epizódját, hogy igazságot szolgáltassanak a népszerű szerepjátékos franchise számára. Játéktesztünkből kiderül, hogy sikerült-e teljesíteniük ezt a célt!
Nagy örömöt okozott a klasszikus fantasy szerepjátékok kedvelőinek 2009-ben a Bioware, amikor életre hívták a Dragon Age-sorozatot, amellyel nem titkoltan az volt a céljuk, hogy szellemi táplálékot és új élményeket adjanak olyan klasszikus alkotások kedvelőinek, mint a Neverwinter Nights vagy a Baldur’s Gate. Noha a csapat nem volt képes semmilyen formában sem felérni az említett címekhez, de így is sokaknak adtak életre szóló élményeket ezzel a kalanddal, így már egy nagyobbacska tábor várta a történet mielőbbi folytatását.
Nem is kellett rá túl sokat várni, 2011-ben ugyanis megszületett a Dragon Age II, amivel azonban vakvágányra futottak a fejlesztők, mert sikerült pont azokat a játékelemeket előtérbe helyezniük, amelyeknek egyáltalán nem volt helyük a sorozatban. Röviden és tömören a túl sok akció, és a minimálisra vett szerepjátékos megközelítés tönkretette a végeredményt, így sokan már inkább kétkedve fogadták a harmadik epizód bejelentését, amely a tavalyi esztendő egyik utolsó nagy dobásaként jelenhetett meg, és már a premierkor alaposan megenyhítette a bemutatkozó felvonás kedvelőinek szívét. Hogy miként sikerült mindezt elérnie a Bioware csapatának, az játéktesztünkből kiderül!
Aki azt hiszi, hogy a Dragon Age: Inquisition nem más, mint egy teljes visszakanyarodás a sokak által kedvelt első epizódhoz, azt már rögtön a cikk elején ki kell ábrándítanunk: a fejlesztők nem ezt az utat választották a felkínálkozó lehetőségek közül. A sorban a harmadik rész ugyanis bár visszanyúlt a klasszikus szerepjátékos gyökerekhez, de mégis számtalan elemet megőrzött közvetlen elődjéből – hiszen voltak azért ott is jó pillanatok –, ami leginkább talán a harc- és a fejlődési rendszerekben mutatkozik meg.
Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiszen a játékmenet előtt érdemes még néhány szót a nagyszerűen sikerült, ámde igencsak általános kliséket felvonultató történetre is elpazarolni. Az Inquisition ezen a téren csak részben kapaszkodik bele az elődök által szövögetett fonalakba, és egy egészen új irányba tereli a cselekményt, amelynek középpontjában a Templomosok és a Mágusok béketárgyalásának meghiúsulása által okozott kataklizma áll. Ennek folyományaként ugyanis Thedas egén egy rejtélyes energiahasadék jelent meg, amely csúf pusztítást végzett maga körül, és a játék főhőse az egyetlen, aki ezzel a rejtélyes energiával egyesülve életben maradt.
Ez áldás és átok lesz egyszerre, hiszen a lakosság őt teszi felelőssé a történtek miatt, ellenben csakhamar kiderül, hogy ő egyben az a személy is, aki képes eltüntetni ezt a fenyegetést. Természetesen mindez csak a kiinduló konfliktus, ami segít elindulni egy bizonyos úton, amelyen számtalan kaland vár ránk, hogy végül rengeteg izgalom után egészen máshová lyukadjunk ki, és egészen más célokért harcoljunk, mint amiért eredetileg elindultunk. Noha a Dragon Age: Inquisition is rendelkezik egy fő történeti szállal, összességében kijelenthető, hogy ezen haladva csak a játék egy nagyon kis szegletét ismerhetjük meg.
Olyan ez, mintha a fagyiból csak a tölcsért ennénk meg, de a lényeget, avagy az ízletes gombócokat kihagynánk. A mellékküldetések, illetve a szabadon felfedezhető, szó szerint elképesztő méretekkel rendelkező világban felkutatható feladatok adják ugyanis a játék savát és borsát, amelyekkel kapcsolatban azonban már itt fel kell hívnunk a figyelmet egy óriási negatívumra. Az ugyanis rendben van, hogy egy videojátékba óriási tartalmat akarnak varázsolni a fejlesztők, de az már korántsem mindegy, hogy ezt milyen áron!
A történet fontosabb elemeinek leleplezése nélkül ugyanis azt még el lehet árulni, hogy főszereplőnk egy rendkívül fontos feladattal ellátott hős lesz, de amikor harmincadszor is segítenie kell egy névtelen parasztembernek felkutatni az elveszett jószágot, akkor egyrészt megkérdőjeleződik bennünk ez a pozíció, másrészt pedig arra ösztökél minket, hogy hagyjuk az unalmas és ismétlődő mellékes teendőket.
Utóbbira azonban sajnos nem lesz lehetőségünk, mert a fejlesztők egy olyan újdonságot alkalmaztak a Dragon Age: Inquisition keretein belül, amely szó szerint arra kötelez minket, hogy a lehető legtöbb mellékes feladatot elvégezzük a fő történeti szál mellett. Ez az újdonság nem más, mint a háborús terem vagy harci terem, ahol segítőink társaságában lényegében Thedas sorsa felől döntünk majd. Itt tudunk előrehaladni a fő sztoriszálon olyan formában, hogy a sikeresen teljesített küldetésekért cserébe járó pontokkal feloldjuk az újabb és újabb területeket.
Noha nem vagyunk arra kötelezve, hogy az összes területre ellátogassunk, de mivel nem minden küldetésben elkóborolt állatok után kutakodunk, ezért érdemes arra törekedni, hogy megismerjük a játék minden porcikáját, mivel a Bioware ezúttal is elképesztő mennyiségű lexikális ismereteket halmozott fel a háttérben, amelyeket a kérdéses fantáziavilág kedvelői bizonyára szívesen szívnak majd magukba. A háborús teremben egyébiránt lehetőségünk lesz még más intézkedések meghozatalára is, így például tanácsadóinkat is elküldhetjük bevetésre, amelyekkel újabb bónuszokhoz juthatunk hozzá, ezáltal több aranyhoz vagy akár újabb szövetségesekhez is.
Már fentebb szóba került, hogy a Bioware a játékmenet terén visszatért az első rész gyökereihez, azonban a Dragon Age: Inquisition még ennek ellenére sem tekinthető egy vérbeli szerepjátéknak – noha a nagy többség mégis ezzel a jelzővel illeti a végeredményt. Ez ugyanakkor nem egy negatív jelző, csupán nem árt tisztában lenni azzal, hogy például sem a fejlődési sem a harcrendszerben nem lesznek olyan aprólékos lehetőségeink, mint amilyeneket megtapasztaltunk az első részben, vagy a csapat korábbi műveiben.
Nyilván van azért, ami majdnem teljes egészében változatlan maradt, így példának okáért a nagy kalandra nem egyedül, hanem négy társunk oldalán indulhatunk el. Csapatunk rendre újabb és újabb tagokkal gyarapodik majd, tehát csak rajtunk múlik, hogy ki lesz az a három bajtárs, akikkel az aktuális izgalmakat átéljük. Már az első epizód óta tudjuk, hogy társainknak jóval nagyobb szerepük van annál, mint hogy utánunk loholnak, ezáltal a harcokból és a történetből is alaposan kiveszik a részüket. Nem csak minden egyes karaktert hozzánk hasonló formában tudunk magasabb szintekre léptetni, hanem ezenfelül mindnyájuknak megismerhetjük a háttértörténetét, és gyakran figyelembe kell vennünk személyiségüket is, hiszen a fontosabb döntésekben eltérhet a véleményük, ez pedig akár a csapat összhangját is megbonthatja.
Noha pozitívum, hogy az egyes hősök között óriási különbségek is lehetnek a választható kasztokból kifolyólag, ellenben amennyiben például három varázslót szeretnénk magunk mellett tudni, abban az esetben már lesznek egyezések, mivel a fejlesztők valamiért nagyon leegyszerűsítették a fejlődési szisztémát. Példának okáért erőnket vagy intelligenciánkat nem tudjuk manuálisan magasabb szintekre emelni, és a kasztspecifikus tulajdonságok tekintetében is meg lesz kötve a kezünk. Ez nem jelenti azt, hogy harcosként például ne tudnánk kétkezes fegyvereket is alkalmazni a későbbiekben, ha kezdetben a kardot és a pajzsot választottuk fő csapásiránynak, de amennyiben össze-vissza osztogatjuk tapasztalati pontjainkat, megvan a lehetősége annak, hogy zsákutcába kerülünk, ez pedig egy szerepjáték esetében elég nagy problémát jelenthet annak ellenére is, hogy a játék nem enged minket olyan helyekre, ahol hozzánk mérten lényegesen erősebb ellenfelek találhatók.
Mivel egy milliónyi lehetőséggel rendelkező szerepjátékról beszélünk, nyilván legalább három cikket is megtölthetnénk azzal, hogy milyen apró-cseprő lehetőségek találhatók meg benne, amiről azonban még feltétlenül beszélnünk kell, az nem más, mint a harcrendszer. A Dragon Age II-ben a rajongók jelentős többsége az összecsapásokat kritizálta a leginkább, hiszen olyan akcióorientálttá tették a végeredményt, amiből teljesen elveszett a taktika és a kihívás. Ezek után arra számítottunk, hogy a készítők visszatérnek az első rész, amúgy mindmáig zseniális szisztémájához, ezáltal minden összecsapást valódi kihívássá tesznek, és megkerülhetetlenné a taktikázás lehetőségét.
Sajnos azonban nem ez történt, a Dragon Age: Inquisition ugyanis ezen a téren inkább egyfajta hibriddé vált. Ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy társaink direkt irányítása vagy utasítása nélkül is könnyedén le tudjuk majd győzni a legtöbb ellenfelet – még a főbb szörnyetegeket is –, aminek következtében értelmetlenné válik a taktikai nézet használata, amely egykoron, az első felvonásban elengedhetetlen részét képezte az összecsapásoknak. Hogy ezt ki mekkora negatívumnak éli meg, azt bizonyára embere válogatja, de a Bioware ellaposította, mondhatni unalmassá tette a harcokat, ami azért különösen nagy probléma, mert a játék jelentős része erre épül.
Tény, hogy amennyiben szeretnénk, a taktikai nézettel leállíthatjuk az időt, utasíthatjuk csapattársainkat a támadásra, és valóban sokkal több lehetőség közül is válogathatunk, de mivel az efféle formaság nélkül is elboldogulunk a pályákon, az esetek kilencven százalékában felesleges lesz alkalmazni a lehetőséget. Az már csak hab a tortán, hogy például az inventory-rendszer nem csak fapados, hanem kis híján használhatatlan is, olyat pedig ki látott már egy szerepjátéknak csúfolt alkotásban, hogy meg van határozva a magunkkal vihető varázsitalok száma?
Grafika:
A Dragon Age: Inquisition összességében kellemes összképet mutat a grafika terén, azonban egy újgenerációsnak beállított videojátéktól ennél sokkal többet várnánk el. Vannak ugyan kifejezetten mutatós helyszínek és pillanatok, így például a jég csillogása vagy az effektek színkavalkádja, de az összhatás gyakran felemás, és néhány helyszín, egyes objektumok, de főként a karakterek és az animációk hagynak maguk után kívánnivalót. Egy vagy két évvel ezelőtt a lelkünket is eladtuk volna azért, ha így néz ki egy ilyen elképesztő tartalommal ellátott alkotás, de ma már – pláne a The Witcher 3-mal a küszöbön – csak egy szimplán nagyon jól festő és optimalizált alkotásként tekinthetünk rá. A Frostbite grafikus motor azért persze ezúttal sem okozott nagy csalódást, ellenben nem is ért el olyan meghökkentő hatást, mint például a Battlefield 4 esetében!
Kezelőfelület, irányíthatóság: A Dragon Age: Inquisition összességében túl sokat követel a felhasználótól, de mégis túl kevés segítséget ad ehhez, így bár az első és a második részek után többnyire ismerős lehetőségek várnak ránk, de nagyon gyakran szükségét érezhetjük majd annak, hogy valaki megfogja a kezünket, és egy kicsit vezessen minket. A nagy szabadság ugyanis gyakran áldás – például a GTA 5 esetében –, de amennyiben legalább egy halvány irányvonalat sem mutatnak a játékosok számára, azonnal elvesznek, és inkább hagyják az egészet, hogy valami egyszerűbbet válasszanak. Ma már sajnos így működik ez a világ, és hiába szocializálódtunk egykoron keményvonalas szerepjátékokon, a legújabb Dragon Age-ben mégis gyakran elveszettnek, céltalannak érezhetjük magunkat. Legalább a kezelőfelület terén a letisztultság lesz a jellemző, ami kissé megkönnyíti a dolgunkat a befogadás tekintetében.
Játszhatóság:
Szó szerint elképesztő, amit a Bioware tartalmilag összehozott a Dragon Age: Inquisitionben, így amennyiben minden fő- és mellékküldetést át akarunk élni, nagy valószínűséggel száznál is több játékórát ölhetünk majd ebbe. Apró negatívum ugyan, hogy a mennyiség gyakran nem áll egyenes arányosságban a minőséggel, de mivel tennivaló mindig lesz, így ha magába szippant az amúgy igencsak elragadó világ, garantáltan hosszú hetekig és hónapokig nem is ereszt majd el.
Intelligencia, nehézség: Társaink mesterséges intelligenciája megdöbbentően jóra sikerült, ami pozitívum és negatívum is egyben, hiszen így még inkább értelmét veszti a taktikai nézet alkalmazása, lévén csak néhány alkalommal szorulunk majd rá arra, hogy manuálisan adjunk parancsokat bajtársainknak. További probléma, hogy ezzel egyszerűbbé váltak a harcok, és alacsonyabb szinteken szinte alig van kihívás a küzdelmekben. Nyilván amennyiben a nehézséget magasabbra vesszük, gyakrabban kell majd hozzányúlnunk a taktikai képernyőhöz, de ennek akkor sem lesz akkora jelentősége, mint egykoron az első részben volt.
Hangok, zene:
Erősen átlagos, már-már jellemtelen, amit a hangok és a hanghatások terén a Bioware produkált a Dragon Age: Inquisitionben, hiszen érezhetően nem ez volt a prioritás a játék esetében. Néha elcsíphetünk egy-egy fennköltebb dallamot, de összességében sem a zenék, sem a szinkronok nem hagynak majd bennünk maradandó nyomokat.
Összegzés: A Dragon Age: Inquisition mindent egybevéve egy jól sikerült, de a kimagasló szinttől nagyon messze járó alkotás lett, amit még mindig csak nagyon nehezen lehetne beilleszteni a klasszikus szerepjátékok sorába, de határozottan jobbat alkotott a Bioware, mint a kritikán aluli második résszel. A tartalom mennyisége rendben van, és a kisebb bugokat, valamint hibákat és hiányosságokat leszámítva a játékmenet is, de aki az első részre esküszik, több helyen is azt érezheti majd, hogy a fejlesztők inkább a konzolokon való befogadhatóságot helyezték előtérbe, semmint azt, hogy kapjunk egy igazán keményvonalas RPG-t, mint amilyen tavaly például a Divinity: Original Sin volt. Ha tetszett egykoron a sorozat első része, biztosan megkedveled majd a harmadik felvonást is, de a rajongók többsége ennél vélhetően sokkal összetettebb és szerepjátékosabb élményre vágyott.
Fejlesztő: BioWare
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Intel Core 2 Quad Q6400 2,1 GHz-es vagy AMD Athlon II X4 6400 processzor, Nvidia GeForce 8800 GT vagy ATI Radeon HD 4870 grafikus kártya, 4 GB RAM, 26 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core 2 Quad Q9650 3 GHz-es vagy AMD Phenom II X6 1605T processzor, Nvidia GeForce GTX 660 vagy ATI Radeon HD 7870 grafikus kártya, 8 GB RAM, 26 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Dragon Age: Origins, Mass Effect-sorozat
Kategória: szerepjáték
A kissé felemásra sikerült második rész után a Bioware elkészítette a Dragon Age-sorozat harmadik epizódját, hogy igazságot szolgáltassanak a népszerű szerepjátékos franchise számára. Játéktesztünkből kiderül, hogy sikerült-e teljesíteniük ezt a célt!
Nagy örömöt okozott a klasszikus fantasy szerepjátékok kedvelőinek 2009-ben a Bioware, amikor életre hívták a Dragon Age-sorozatot, amellyel nem titkoltan az volt a céljuk, hogy szellemi táplálékot és új élményeket adjanak olyan klasszikus alkotások kedvelőinek, mint a Neverwinter Nights vagy a Baldur’s Gate. Noha a csapat nem volt képes semmilyen formában sem felérni az említett címekhez, de így is sokaknak adtak életre szóló élményeket ezzel a kalanddal, így már egy nagyobbacska tábor várta a történet mielőbbi folytatását.
Nem is kellett rá túl sokat várni, 2011-ben ugyanis megszületett a Dragon Age II, amivel azonban vakvágányra futottak a fejlesztők, mert sikerült pont azokat a játékelemeket előtérbe helyezniük, amelyeknek egyáltalán nem volt helyük a sorozatban. Röviden és tömören a túl sok akció, és a minimálisra vett szerepjátékos megközelítés tönkretette a végeredményt, így sokan már inkább kétkedve fogadták a harmadik epizód bejelentését, amely a tavalyi esztendő egyik utolsó nagy dobásaként jelenhetett meg, és már a premierkor alaposan megenyhítette a bemutatkozó felvonás kedvelőinek szívét. Hogy miként sikerült mindezt elérnie a Bioware csapatának, az játéktesztünkből kiderül!
Aki azt hiszi, hogy a Dragon Age: Inquisition nem más, mint egy teljes visszakanyarodás a sokak által kedvelt első epizódhoz, azt már rögtön a cikk elején ki kell ábrándítanunk: a fejlesztők nem ezt az utat választották a felkínálkozó lehetőségek közül. A sorban a harmadik rész ugyanis bár visszanyúlt a klasszikus szerepjátékos gyökerekhez, de mégis számtalan elemet megőrzött közvetlen elődjéből – hiszen voltak azért ott is jó pillanatok –, ami leginkább talán a harc- és a fejlődési rendszerekben mutatkozik meg.
Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiszen a játékmenet előtt érdemes még néhány szót a nagyszerűen sikerült, ámde igencsak általános kliséket felvonultató történetre is elpazarolni. Az Inquisition ezen a téren csak részben kapaszkodik bele az elődök által szövögetett fonalakba, és egy egészen új irányba tereli a cselekményt, amelynek középpontjában a Templomosok és a Mágusok béketárgyalásának meghiúsulása által okozott kataklizma áll. Ennek folyományaként ugyanis Thedas egén egy rejtélyes energiahasadék jelent meg, amely csúf pusztítást végzett maga körül, és a játék főhőse az egyetlen, aki ezzel a rejtélyes energiával egyesülve életben maradt.
Ez áldás és átok lesz egyszerre, hiszen a lakosság őt teszi felelőssé a történtek miatt, ellenben csakhamar kiderül, hogy ő egyben az a személy is, aki képes eltüntetni ezt a fenyegetést. Természetesen mindez csak a kiinduló konfliktus, ami segít elindulni egy bizonyos úton, amelyen számtalan kaland vár ránk, hogy végül rengeteg izgalom után egészen máshová lyukadjunk ki, és egészen más célokért harcoljunk, mint amiért eredetileg elindultunk. Noha a Dragon Age: Inquisition is rendelkezik egy fő történeti szállal, összességében kijelenthető, hogy ezen haladva csak a játék egy nagyon kis szegletét ismerhetjük meg.
Olyan ez, mintha a fagyiból csak a tölcsért ennénk meg, de a lényeget, avagy az ízletes gombócokat kihagynánk. A mellékküldetések, illetve a szabadon felfedezhető, szó szerint elképesztő méretekkel rendelkező világban felkutatható feladatok adják ugyanis a játék savát és borsát, amelyekkel kapcsolatban azonban már itt fel kell hívnunk a figyelmet egy óriási negatívumra. Az ugyanis rendben van, hogy egy videojátékba óriási tartalmat akarnak varázsolni a fejlesztők, de az már korántsem mindegy, hogy ezt milyen áron!
A történet fontosabb elemeinek leleplezése nélkül ugyanis azt még el lehet árulni, hogy főszereplőnk egy rendkívül fontos feladattal ellátott hős lesz, de amikor harmincadszor is segítenie kell egy névtelen parasztembernek felkutatni az elveszett jószágot, akkor egyrészt megkérdőjeleződik bennünk ez a pozíció, másrészt pedig arra ösztökél minket, hogy hagyjuk az unalmas és ismétlődő mellékes teendőket.
Utóbbira azonban sajnos nem lesz lehetőségünk, mert a fejlesztők egy olyan újdonságot alkalmaztak a Dragon Age: Inquisition keretein belül, amely szó szerint arra kötelez minket, hogy a lehető legtöbb mellékes feladatot elvégezzük a fő történeti szál mellett. Ez az újdonság nem más, mint a háborús terem vagy harci terem, ahol segítőink társaságában lényegében Thedas sorsa felől döntünk majd. Itt tudunk előrehaladni a fő sztoriszálon olyan formában, hogy a sikeresen teljesített küldetésekért cserébe járó pontokkal feloldjuk az újabb és újabb területeket.
Noha nem vagyunk arra kötelezve, hogy az összes területre ellátogassunk, de mivel nem minden küldetésben elkóborolt állatok után kutakodunk, ezért érdemes arra törekedni, hogy megismerjük a játék minden porcikáját, mivel a Bioware ezúttal is elképesztő mennyiségű lexikális ismereteket halmozott fel a háttérben, amelyeket a kérdéses fantáziavilág kedvelői bizonyára szívesen szívnak majd magukba. A háborús teremben egyébiránt lehetőségünk lesz még más intézkedések meghozatalára is, így például tanácsadóinkat is elküldhetjük bevetésre, amelyekkel újabb bónuszokhoz juthatunk hozzá, ezáltal több aranyhoz vagy akár újabb szövetségesekhez is.
Már fentebb szóba került, hogy a Bioware a játékmenet terén visszatért az első rész gyökereihez, azonban a Dragon Age: Inquisition még ennek ellenére sem tekinthető egy vérbeli szerepjátéknak – noha a nagy többség mégis ezzel a jelzővel illeti a végeredményt. Ez ugyanakkor nem egy negatív jelző, csupán nem árt tisztában lenni azzal, hogy például sem a fejlődési sem a harcrendszerben nem lesznek olyan aprólékos lehetőségeink, mint amilyeneket megtapasztaltunk az első részben, vagy a csapat korábbi műveiben.
Nyilván van azért, ami majdnem teljes egészében változatlan maradt, így példának okáért a nagy kalandra nem egyedül, hanem négy társunk oldalán indulhatunk el. Csapatunk rendre újabb és újabb tagokkal gyarapodik majd, tehát csak rajtunk múlik, hogy ki lesz az a három bajtárs, akikkel az aktuális izgalmakat átéljük. Már az első epizód óta tudjuk, hogy társainknak jóval nagyobb szerepük van annál, mint hogy utánunk loholnak, ezáltal a harcokból és a történetből is alaposan kiveszik a részüket. Nem csak minden egyes karaktert hozzánk hasonló formában tudunk magasabb szintekre léptetni, hanem ezenfelül mindnyájuknak megismerhetjük a háttértörténetét, és gyakran figyelembe kell vennünk személyiségüket is, hiszen a fontosabb döntésekben eltérhet a véleményük, ez pedig akár a csapat összhangját is megbonthatja.
Noha pozitívum, hogy az egyes hősök között óriási különbségek is lehetnek a választható kasztokból kifolyólag, ellenben amennyiben például három varázslót szeretnénk magunk mellett tudni, abban az esetben már lesznek egyezések, mivel a fejlesztők valamiért nagyon leegyszerűsítették a fejlődési szisztémát. Példának okáért erőnket vagy intelligenciánkat nem tudjuk manuálisan magasabb szintekre emelni, és a kasztspecifikus tulajdonságok tekintetében is meg lesz kötve a kezünk. Ez nem jelenti azt, hogy harcosként például ne tudnánk kétkezes fegyvereket is alkalmazni a későbbiekben, ha kezdetben a kardot és a pajzsot választottuk fő csapásiránynak, de amennyiben össze-vissza osztogatjuk tapasztalati pontjainkat, megvan a lehetősége annak, hogy zsákutcába kerülünk, ez pedig egy szerepjáték esetében elég nagy problémát jelenthet annak ellenére is, hogy a játék nem enged minket olyan helyekre, ahol hozzánk mérten lényegesen erősebb ellenfelek találhatók.
Mivel egy milliónyi lehetőséggel rendelkező szerepjátékról beszélünk, nyilván legalább három cikket is megtölthetnénk azzal, hogy milyen apró-cseprő lehetőségek találhatók meg benne, amiről azonban még feltétlenül beszélnünk kell, az nem más, mint a harcrendszer. A Dragon Age II-ben a rajongók jelentős többsége az összecsapásokat kritizálta a leginkább, hiszen olyan akcióorientálttá tették a végeredményt, amiből teljesen elveszett a taktika és a kihívás. Ezek után arra számítottunk, hogy a készítők visszatérnek az első rész, amúgy mindmáig zseniális szisztémájához, ezáltal minden összecsapást valódi kihívássá tesznek, és megkerülhetetlenné a taktikázás lehetőségét.
Sajnos azonban nem ez történt, a Dragon Age: Inquisition ugyanis ezen a téren inkább egyfajta hibriddé vált. Ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy társaink direkt irányítása vagy utasítása nélkül is könnyedén le tudjuk majd győzni a legtöbb ellenfelet – még a főbb szörnyetegeket is –, aminek következtében értelmetlenné válik a taktikai nézet használata, amely egykoron, az első felvonásban elengedhetetlen részét képezte az összecsapásoknak. Hogy ezt ki mekkora negatívumnak éli meg, azt bizonyára embere válogatja, de a Bioware ellaposította, mondhatni unalmassá tette a harcokat, ami azért különösen nagy probléma, mert a játék jelentős része erre épül.
Tény, hogy amennyiben szeretnénk, a taktikai nézettel leállíthatjuk az időt, utasíthatjuk csapattársainkat a támadásra, és valóban sokkal több lehetőség közül is válogathatunk, de mivel az efféle formaság nélkül is elboldogulunk a pályákon, az esetek kilencven százalékában felesleges lesz alkalmazni a lehetőséget. Az már csak hab a tortán, hogy például az inventory-rendszer nem csak fapados, hanem kis híján használhatatlan is, olyat pedig ki látott már egy szerepjátéknak csúfolt alkotásban, hogy meg van határozva a magunkkal vihető varázsitalok száma?
Grafika:
A Dragon Age: Inquisition összességében kellemes összképet mutat a grafika terén, azonban egy újgenerációsnak beállított videojátéktól ennél sokkal többet várnánk el. Vannak ugyan kifejezetten mutatós helyszínek és pillanatok, így például a jég csillogása vagy az effektek színkavalkádja, de az összhatás gyakran felemás, és néhány helyszín, egyes objektumok, de főként a karakterek és az animációk hagynak maguk után kívánnivalót. Egy vagy két évvel ezelőtt a lelkünket is eladtuk volna azért, ha így néz ki egy ilyen elképesztő tartalommal ellátott alkotás, de ma már – pláne a The Witcher 3-mal a küszöbön – csak egy szimplán nagyon jól festő és optimalizált alkotásként tekinthetünk rá. A Frostbite grafikus motor azért persze ezúttal sem okozott nagy csalódást, ellenben nem is ért el olyan meghökkentő hatást, mint például a Battlefield 4 esetében!Kezelőfelület, irányíthatóság:
A Dragon Age: Inquisition összességében túl sokat követel a felhasználótól, de mégis túl kevés segítséget ad ehhez, így bár az első és a második részek után többnyire ismerős lehetőségek várnak ránk, de nagyon gyakran szükségét érezhetjük majd annak, hogy valaki megfogja a kezünket, és egy kicsit vezessen minket. A nagy szabadság ugyanis gyakran áldás – például a GTA 5 esetében –, de amennyiben legalább egy halvány irányvonalat sem mutatnak a játékosok számára, azonnal elvesznek, és inkább hagyják az egészet, hogy valami egyszerűbbet válasszanak. Ma már sajnos így működik ez a világ, és hiába szocializálódtunk egykoron keményvonalas szerepjátékokon, a legújabb Dragon Age-ben mégis gyakran elveszettnek, céltalannak érezhetjük magunkat. Legalább a kezelőfelület terén a letisztultság lesz a jellemző, ami kissé megkönnyíti a dolgunkat a befogadás tekintetében.Játszhatóság:
Szó szerint elképesztő, amit a Bioware tartalmilag összehozott a Dragon Age: Inquisitionben, így amennyiben minden fő- és mellékküldetést át akarunk élni, nagy valószínűséggel száznál is több játékórát ölhetünk majd ebbe. Apró negatívum ugyan, hogy a mennyiség gyakran nem áll egyenes arányosságban a minőséggel, de mivel tennivaló mindig lesz, így ha magába szippant az amúgy igencsak elragadó világ, garantáltan hosszú hetekig és hónapokig nem is ereszt majd el.
Intelligencia, nehézség:
Társaink mesterséges intelligenciája megdöbbentően jóra sikerült, ami pozitívum és negatívum is egyben, hiszen így még inkább értelmét veszti a taktikai nézet alkalmazása, lévén csak néhány alkalommal szorulunk majd rá arra, hogy manuálisan adjunk parancsokat bajtársainknak. További probléma, hogy ezzel egyszerűbbé váltak a harcok, és alacsonyabb szinteken szinte alig van kihívás a küzdelmekben. Nyilván amennyiben a nehézséget magasabbra vesszük, gyakrabban kell majd hozzányúlnunk a taktikai képernyőhöz, de ennek akkor sem lesz akkora jelentősége, mint egykoron az első részben volt.Hangok, zene:
Erősen átlagos, már-már jellemtelen, amit a hangok és a hanghatások terén a Bioware produkált a Dragon Age: Inquisitionben, hiszen érezhetően nem ez volt a prioritás a játék esetében. Néha elcsíphetünk egy-egy fennköltebb dallamot, de összességében sem a zenék, sem a szinkronok nem hagynak majd bennünk maradandó nyomokat.Összegzés:
A Dragon Age: Inquisition mindent egybevéve egy jól sikerült, de a kimagasló szinttől nagyon messze járó alkotás lett, amit még mindig csak nagyon nehezen lehetne beilleszteni a klasszikus szerepjátékok sorába, de határozottan jobbat alkotott a Bioware, mint a kritikán aluli második résszel. A tartalom mennyisége rendben van, és a kisebb bugokat, valamint hibákat és hiányosságokat leszámítva a játékmenet is, de aki az első részre esküszik, több helyen is azt érezheti majd, hogy a fejlesztők inkább a konzolokon való befogadhatóságot helyezték előtérbe, semmint azt, hogy kapjunk egy igazán keményvonalas RPG-t, mint amilyen tavaly például a Divinity: Original Sin volt. Ha tetszett egykoron a sorozat első része, biztosan megkedveled majd a harmadik felvonást is, de a rajongók többsége ennél vélhetően sokkal összetettebb és szerepjátékosabb élményre vágyott.