Informatika és tudomány

  • a.carkey
    #148748
    Az én első emlékem F1es halálra Villeneuve volt. Ledöbbentem, hisz Ő akkor Pironival harcolt, de amikor meghalt, a döbbeneten kívül bennem pl. semmi olyan nem volt, hogy most nagyon sajnálom, különösen mert Pironi volt az első nagy kedvencem és szabad volt neki az út a világbajnokságért. Erre Hockenheimben ő is összetörte magát, és többet nem indult. Na az pl. jobban megviselt, különösen, hogy ha az nem Hockenheimben, hanem egyel utána történik, ma vsz nem Keke Rosbernek hívnák 1982 világbajnokát ...

    Utána Ratzenbergerig ugye csak De Angelis halt meg, de Elioval kapcsolatban atomsemleges vagyok mindmáig. Elismerem rövid pályafutását, láttam versenyezni élőben is, de Teo Fabi is nagyobb hatással volt rám, mint De Angelis.

    Senna viszont más tészta mindmáig.

    Sennát láttam élőben, tévében, de nem szerettem, csak mert ő Senna, és másoknak bejön, mert nekem túl agresszív volt. Lehet azért, mert Pironi után Prostos lettem és maradtam (furcsa, de pont az egyik nagy vetélytárs Alboreto mellett, akitől kissrácként az egyik első autogramomat kaptam), viszont mindig elismertem Sennát. Aztán amikor 1993ban Prost nyert, és azt mondta, hogy visszavonul, majd tényleg visszavonult, kurvára árvának éreztem magam.

    Furcsa, de pont ekkor kedveltem meg Sennát. Hogy Donington miatt, vagy mert Estorilban végre elérte, hogy Andretti (akit utólagos véleményem szerint máig nem kezelnek helyén a témával foglalkozók, hisz 1993ban a McLaren körülményeihez képest annyira nem volt szar, bár Mika mellőzése miatt akkor a pokolba kívántam) helyére Mika kerüljön be testdriver szerepkör után? Nem tudom. De Senna egy viszonylag jó évet zárt második helyen egy nagyon szar autóval, iszonyat kiemelkedő versenyzéssel, és elkezdett a tiszteletbe némi rajongás is keveredni. Furcsa mód elkezdtem kedvelni. Érdekes, de akkor valahogy mire tényleg 1994 szezonkezdethez értünk, majd lement egy futam, kb. ugyanarra jöttem rá, mint Ő, miszerint Prost nélkül ez a Senna már nem ugyanaz, aki volt, és valahogy emiatt az "esetlensége" és "elhagyatottsága" miatt megszerettem, vagy hogy írjam le, hogy a valahogy jönni nem akaró, az akkori Williamsel "kötelezőnek mondott" sikerek miatt sajnáltam, különösen Aida után, mikor közvetve ugyan, de összeütközött Hakkinennel. (Sosem hittem volna, hogy a következő mi lesz ...) De mivel már folyamatosan a rajtrácson volt Hakkinen, és ő nálam 1991 Phoenix óta ultrakedvenc volt (és maradt is, bár mostanába sok hülyeséget mond), pedig mindenki legyintett rá, főleg neki szurkoltam, viszont a realitások talaján, mert az a McLaren-Peugeot 1994ben már tényleg atomszar volt, még a tavalyi Fordhoz viszonyítva is, tehát vébét nem reméltem, sőt még győzelmet se nagyon, viszont drukkolni kezdtem Senna világbajnokságáért, ami ugye sosem jött el ... (Mai napig megvan valahol a hétfői teljes magyar, és a F1el kiemelten foglalkozó külföldi sajtótermékek nagy része.) Szóval engem - mondhatjuk - megviselt, mert nem hittem el, hogy pont ő, és így.

    Hogy ő volt-e a legnagyobb? Olyan klubban játszott, ahol nagyon jó játékosok játszottak valaha. A játékosok között volt Fangio, Clark, Brabham, Stewart, Fittipaldi, Lauda, Piquet és Prost, és a másodikok, mint Moss, Alboreto és a kakukktojás Mansell, aki végül behúzta.

    Mégis, ami a hatvanas évek szurkolójának Clark volt, a kétezres évek első felének Schumacher, az a nyolcvanas évekének Senna. Az biztos, örülök annak, hogy a nyolcvanas és kilencvenes éveket végigkövethettem, és amit ma F1es autóversenyzésnek hívunk és várunk, na azt tényleg láthattam.

    Tény, hogy a sikerekhez egy Fangionak, Clarknak, Brabhamnek, Stewartnak, Fittipaldinak, Laudának, Piquetnek, Prostnak, mind, mind kellett a technika - ami Mossnak és ALboretonak pl. nem adatott meg, pedig nem voltak rossz képességű versenyzők -, de látva, hogy Senna mit csinált 93ban, az nagyon topkategória volt, pedig akkor pont nem is nyert, de ugyanaz a kategória, mint Schumacher a Benettonal, vagy Alonso a Renaulttal. Nem biztos, hogy ő volt a valaha élt legjobb versenyző, mert akkor ha egy karriert nézünk lazán elfeledkezünk Caraccioláról vagy, hogy az "igazi F1esek"-nél maradjunk Fangioról, de a legtöbb érzelmet az biztos, hogy halálával Ő váltotta ki az emberekből, mert őt tényleg százmilliók látták a pályán meghalni Alaszkától-Ausztráliáig. Clark is ugyanilyen veszteség volt, és belőle furcsa mód úgy is legenda lett, hogy nem elit kategóriában vesztette életét, és a balesetéről felvétel sincs, mégis, annyira ledöbbent ettől az akkori társadalom, hogy biztos, hogy ő is a maga korában volt akkora "valaki", mint Senna a mi korunkban. Húsz éven át róla is folyamatosan megemlékeztek, aztán 1x vége lett. Szerintem, ennek egy oka van: elfogytak azok a pályák a F1es naptárból, ahol Clark valaha is diadalmaskodott. Furcsa, de pl. Monacoban 1x sem nyert ...

    Na Sennával ilyen sosem fordul majd elő, ebben biztos vagyok. Bakkerman is ezért érezheti azt, amit, még ha az nem is feltétlenül úgy igaz, ahogy igaz és ahogy írja, mégis, az is egyfajta igazság.