Jelenleg a stratégiai gondolkodásunkat (nem csak a katonai, hanem a gazdasági, környezeti meg akármilyen stratégiai gondolkodásunkat) olyan angolszász országokban felnőtt tudósok gondolatai uralják, ahova az utóbbi 100 évben nem tette be ellenséges katona a lábát, emberi vagy anyagi háborús veszteségeik arányaiban minimálisak voltak, a háború elvesztése nem fenyegetett soha az államok, és az azokban élő emberek közösségének, az kultúra totális megsemmisülésével.
Ezzel szemben Kelet-Európában jó néhány országnak, az oroszoknak, vagy a világ jó pár országában szembe kellett nézni azzal, hogy olyan fejlettebb országok fenyegetik totális elpusztítással az adott országot, amelyek azonkívül, hogy esetleg nem győznek, nem kockáztatnak semmit.
Ezeknek a honvédő háborúknak van azonban 1-2 levonható tapasztalata.
1. Például, hogy bizony bármikor szembe kell nézni olyan szituációval, amikor a lakosság jelentős része áldozattá válik.
2. Aztán azzal is, hogy ez a nehéz krízis, nem jelent totális összeomlást (lásd pl. a Szu talpra állása a II. VH-ban).
3. És végül az is egy fajta általános elv, hogy a nyugati, a szabad piacba vetett hitre alapuló társadalmak konfliktusokat termelnek ki magukból. Csak mert a piac önszervező voltába vetett hit, felmenti a politikusokat a hosszútávra tervező racionális döntések alól, miközben a piac valójában idealisztikus, mert nem szabad és még csak nem is önszervező, hanem éppen egyre szélsőségesebb állapotokat idéz elő.
#29