nincs egy normális lány, aki nem csak külsőleg hanem belsőleg is kibírható
-
#6414
Mióta az eszemet tudom én mindig azok közé az emberek közé tartoztam akik elvannak magukban, és akiket a saját érdeklődésük lekötik. Így nem marad szabad gyökük, így a mainstream verkli [a tömeget sodró szabvány ár] nem talál rajtuk fogást. Ergo kívülállók, kiközösítettek.
Életem első hatalmas probléma körét a szeretet jelentette.
Szüleim, nagyszüleim meg sokan mások mindig mondogatták, hogy, hogy szeretnek, mintha ez valami érzelem lenne, de én ezt soha sehova sem tudtam tenni. Nem éreztem semmit ebből. Csak azt láttam, hogy olykor a kedvemre tesznek, kedveskednek, megvesznek nekem ez-azt.
De hogy szeretnek... meg szeretet ünnepe...
Mindebből adódik a szeretet adás probléma köre, meg egyáltalán mi az a szeret adás. Kötődtem a szüleimhez, nagyszüleimhez, de hogy szerettem is e őket azt nem tudom. Mikor azt mondtam nekik, hogy szeretlek benneteket az mindig valami üres szó volt, amit azért mondtam, mert az adott szituban elvárták, mondani kellett.
Érzelemként kerestem a szeretetet, de azt érzelemként sehogy sem találtam meg, de úgy sem mint ahogy szerettem a csokit. Akár hogy erőlködtem próbálkoztam, nem tudtam szeretetnek nevezhető érzelmet kipattintani magamból, de mástól érezni sem. Olyat éreztem, hogy valaki kötődik hozzám, és én kötődök valakihez, hogy valaki kedvel és valakit kedvelek. De hogy szeretem?
Szóval ez volt életem első számú nyitott kérdése, ahol azt éreztem, hogy “zavar van az erőben”, és nem mennek úgy a dolgok, hogy azt a verkli kívánná. És később kiderült, hogy nem véletlen éreztem ezt, és örülök, hogy utána kezdtem járni, és nem nyeltem be azt amit a szappanoperákban, és verkliben szeretetnek neveznek.
A második hatalmas problémakör az a szerelem témaköre.
Először szerelmes első osztályos koromban voltam. Nem kicsit, nagyon. Csak úgy jött a szerelem, Isten tudja honnan és milyen indíttatásból. Amennyi az egészből megmaradt, azon mindig sokat meditálok mai fejjel. Az ember nemi ösztönzés nélkül volt szerelmes. Semmilyen nemi hormon és merevedés és hasonló sat. akármi nem vezérelte, hajtotta.
És megmondom őszintén indíttatást tekintve ilyet, vagy hasonlót azóta sem éltem át. Mindegy is ezt csak úgy elmondtam most.
Telt múlt az idő, tizenöt-tizenhat év körüli lettem és az osztályban mindig felmerült a csajozás téma, kinek mennyi és hogy még szűz-e. Meg egyre több helyről jött, hogy csajozni és dugni kell(!) mert ez a normális – mondták ők. Nekem ezek a helyzetek mindig ciki helyzetek voltak.
Volt egy két lány aki úgy tetszett, egy kettő aki nemileg hatást gyakorolt rám, de ezeket nem éreztem szerelemnek. Dehát mondom valamit tenni kell, mert ezt üzeni a verkli. Azt sem tudtam, hogy hogy kezdjek hozzájuk. Mindent amit javasoltak, szuggeráltak a trend könyvek, az emberek, a filmek, a verkli az számomra mind unalmasan és mesterkélten hatott. Nem megy egész egyszerűen. Egymást kísérgetni az utcán, egymás mellett üldögélni, a semmiről beszélni isten se tudja miért, ajándékozgatni... Nem megy na. Mindig azt éreztem, hogy nem megy közben az élet, és belül ellenkezek az egésszel. Ugyanakkor akik meg ezt csinálták, azokon nem lettam hogy annyira odalettek volna a boldogságtól – pár hónap alatt szétmentek.
Szóval ez volt életem második hatalmas problémaköre.
Megoldás utólag: a kettő összeillesztése – azt amit gyerekként éltem meg, és azt amit serdülőként.
Hiányozzék egyik vagy másik... és kész a káosz.
(Én úgy látom, hogy ma a kapcsolatokban a valódi szerelmi rész teljesen hiányzik)
Mindkét problémakört nehéz volt megélni, mert az ember mindig kívülállónak érezte magát. A közösségnek meg akart felelni, de az meg lelkülete ellenére volt. Aztán feltettem, hogy utána járok a dolognak.
Mindkét problémakörben magamra voltam utalva, és örülök, hogy nem sikerült korrumpálnia a verklinek. Ma már egyre jobban látom, hogy nekem volt igazam.
Harmadik problémakör igen ütős, fejbevágós volt.
Elég nyálas, érzelgős, tutyimutyi anyámasszony katonája voltam, és tizennyolc éves korom körül kezdtem el (látszólag) komolyabb kapcsolatra vágyni, és ... aztán elkeseredettségemben felkerestem egy komolyabb asztrológust, hogy mondjon valamit, mikor lesz barátnőm. És röviden tömören azt a váratlant mondta, hogy fel kell nőnöm még a párkapcsolathoz, és a nőt nem lelki problémáimhoz, és azok babusgatásához, kompenzálásához teremtették. Ha boldogtalan vagyok párkapcsolatban is az leszek, ha magányos vagyok, párkapcsolatban is az leszek, semmi sem fog változni. Ne is reménykedjek. Együtt boldog csak két külön boldog, kiegyensúlyozott ember lehet.
A horoszkópom szerint – nagyon találóan – ezeket a képességeket kell kifejlesztenem magamban mindenek előtt: határozottság, következetesség, felelősségérzet, arányérzék, szívósság, kitartás, elmélyültség, gyakorlatiasság, következményekben való gondolkodási és előrelátási képesség, közösségi problémák iránti fogékonyság és érzékenység, rugalmas bölcsesség, egyetemes felelősségtudat, megértés, derű és nyugalom.
És tanultam és tanultam, az élet működése elkezdett egyre világosabbá válni előttem... és ma már a párkapcsolatban, egy nőben nem a lelki problémáim, magányom feloldóját/feloldását, és nem a boldogságomat keresem.
Ilyen dolgok és megismerések történnek mikor az ember nem hagyja, hogy a verkli korrumpálja.
Utólag örülök, hogy anno nem lett idő előtt semmi komolyabb kapcsolatom. Örülök annak, hogy minden így esett.