Rome 2

Kimondottan a nyugat-európai harcmûvészeti rendszerek kutatása eléggé szárnyrakapott az elmúlt néhány évtizedben. Ezzel – noha természetesen, mint mindent, néhányan vitatják – a valójában brutális forrásbõség (konkrét vívókönyvek, korabeli értekezések, életvezetési tanácsadó, vívást is érintõ könyvek, kódexek stb., de tömegével) miatt egészen prímán, kielégítõ forráskritikára módot adva lehet rekonstruálni egyes dolgokat úgy az 1300-as évektõl fölfelé. A probléma ezzel az, hogy sokkal egyszerûbb/kifizetõdõbb (halkan hozzáteszem: és biztonságosabb) koreografált dolgokat, esetleg nettó marhaságokat bemutatni a közönségnek, mint nyolc éven keresztül csak azt tanulni, hogyan kell egy jobb felsõt ütni egy karddal úgy, hogy az ember ne essen el a saját lábában, mindezt egy olyan „fegyvernemben”, aminek a kutatására más (=nemzetközi összefogásban) már eleve rászánt további nyolc évet az életébõl, a szabadidejében.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a történet tovább bomlik, amint mélyebbre ásunk: kizárólag a hosszúkardot, azaz a milliónyiból egyetlen egy fegyvert illetõleg már nem mindegy, hogy páncélozott, vagy páncélozatlan ellenféllel vív az ember, hadi-, vagy civil környezetben, utóbbi esetben pl. törvényszéki párbajszituációban, vagy korabeli versenyvívás formájában. Ha pedig mindez le lett bökve, még akkor sem mindegy, hogy milyen tradíciót veszünk alapul, milyen idõpontot, helyszínt – és megintcsak sõt. Most pl. egy ibériai kétkezes kard egyik forrásanyagát fordítgatom, a montante-t, ezt illetõleg ugyanazon helyen, ugyanabban az idõpontban két, egymástól eltérõ „iskola” is egymás mellett létezett vagy száz éven keresztül párhuzamosan, egyrészt az ún. „vulgáris” vagy „közönséges” megközelítés (Esgrima Común), és az újonnan feltörekvõ la Verdadera Destreza, aminek a jelentése angolban jobban kijön, „True Skill”, és az akkoriban divatos geometriai származtatást alkalmazta. Ez idõszakot tekintve legkorábban a XVI. század vége, de az egykezes kard&ökölpajzs forgatására átnyergelve az 1300-as évek legelején is kiköpött ugyanez a helyzet az elõbb felemlegetett I.33 kéziratot illetõleg, ahol az ún. „vulgáris vívók” ellen igyekszik egy pap felkészíteni a tanítványát egyfajta ellen-iskolával. Mókás módon, arról van kevesebb információnk, hogy (eleinte, mert a késõbbi századokban a vívás már kb. tömegsporttá vált a városokban)a többség hogyan vívott...
Azt is hozzá kell tenni a teljes képhez, hogy nem mindenki (sõt, mint említettem, feltehetõen a többség nem) volt „iskolai vívó”, tehát lehettek úgy gyakorlott fegyverforgatók, hogy érdemben nem kaptak oktatást céhben, mestertõl (itt jegyzem meg, hogy jelenlegi tudásunk szerint az iskolarendszerek Európa komoly hányadában szinte államtól függetlenül hasonlóak voltak felépítésüket tekintve), kiforrott tradícióból merítve. Teszem azt, akár a középkori Magyarországon is a közhiedelemmel ellentétben egy szabad paraszt v. jobbágy is különösebb korlátozás nélkül hozzájuthatott a gyakorlatban számszeríjhoz, kardhoz, késõbb puskához, és mindezt meg is engedhette magának! (Bár a páncélt nem.) Nyilván ettõl még úgy aránylottak a lovagsághoz, vagy akár egy vértes zsoldoshoz, mint ma pl. egy szamurájkard-lóbáló etnikum a rohamrendõrhöz, de a lehetõség adott volt. A probléma ott kezdõdik, amikor valaki ezt a „képzettségi” szintet lovagi vértezetben próbálja színpadon eladni... 😄 Mint amikor az árkád játékos eladja magát szimulátorosnak, mert joystickkel játszik.
Összességében nincs komoly akadálya korabeli módszerek korrekt, közelítõ felélesztésének és kontextusba helyezésének, mivel megfelelõ mennyiségû és megbízhatóságú forrásanyag áll a rendelkezésünkre, az ember anatómiája, úgy is, mint a kard fizikája lényegében nem változott, de – amennyire olvaslak más topikokban is, ezt nagyon is jól tudod – amint valamibe mélyebben ássa bele magát az ember, hirtelen szinte megfullad a lényegtelennek tûnõ részletekben, a részletek egész képbe helyezésében, ezt pedig nem vállalják fel azok, akik gyors „eredményekre” vágynak.

Ami kimondottan a videót illeti, az abban szereplõ úriember egyike a kard&buckler legjobbjainak, a következtetései indokoltak, de ettõl még tény marad, hogy korabeli direkt forrás ezt az idõszakot nem erõsíti meg, ilyen értelemben ezek következtetések is maradnak. Hipotézis, mondhatni, még ha megalapozott is. Afféle „a jelenleg elérhetõ legjobb találgatás.”

Ökölszabályként azt tudom mondani, bár ez szerencsére, egyre kevésbé van így, és csúnya dolog is általánosítani, de paradox módon inkább fogadj el dolgokat olyan embertõl, akin modern vívómaszk van, mint olyantól, akin fazéksisak. 😄 Többemberes hirigeket illetõleg amúgy is érdemes óvatosnak lenni a mikroszintû vizsgálattal, mert míg egy egy-egy elleni, non-letális párbajt federrel, modern védõfelszereléssel kimondottan jól tudunk szimulálni ma már, addig egy sokrésztvevõs, sokfegyveres, soktényezõs csatát, hát... mondjuk úgy, hogy ezen a területen már könnyebb lenne olyannak beállítanom a kutatási eredményeimet, amilyennek eleve látni akartam. Ehhez képest egy középkori szabályrendszerben lefolytatott párbajban az ember elég egyértelmûen döglik bele a hülyeségébe.
Lábjegyzetnek meg a fent említett vívókönyvekrõl annyit, hogy volt szerencsém többször vívni echte, „képzetlen”, de gyakorlott hagyományõrzõkkel. Marha nagyot tudnak ütni – és nagyon gyorsan elhullani... kis mértékben az õ saruk, amiért ma az átlagember az európai, évszázadokon átívelõ tradícióra úgy tekint, mint valami bunkólóbálásra, csak épp karddal. Valójában semmivel nem volt alábbvaló pl. a japán harcmûvészetekkel összevetve, sõt, még az erkölcsi háttere is hasonlóképp megvolt, csak épp nem Bushidónak hívták. Az is tény, mondjuk, hogy a korszak népszerûsítését kiválóan (mármint látványosan) csinálják.